|
|
Alien a pult mögött
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
A minap kolléganőm, Fiona - ez a mindig barátságos, irigylésre méltóan
derűs, jó humorú teremtés - kissé pirulva azt mondta nekem: "Mesélek
valamit, de ne sértődj meg, tudod, a gyerekek milyenek, nem mindig tudják,
miről-mit gondoljanak- Szóval tegnap az mondja nekem a fiam: Anyu, tudod, a
lány a deli pultnál, akivel dolgozol (ez volnék én), az is kamion hátuljában
érkezett?" Egy percig döbbenten hallgattam, aztán kirobbant belőlem a
nevetés: Fiona kisebbik fia, Scott, azt hitte, menekült vagyok, akit a sok
száz románhoz, boszniaihoz, nigériaihoz hasonlóan egy kamion hátuljában
csempésztek be az országba! Fiona szabadkozott, hogy ugye, a gyerek hall
ezt-azt, nézi a tévében a tudósításokat, azt gondolta szegény, hogy a
külföldiek, akik nem spanyolok vagy olaszok vagy amerikaiak, akik az
ideérkező turisták zömét teszik ki, és érthetetlen nyelven beszélnek egymás
között, csakis egy teherautó ponyvája alatt jönnek be Írországba.
Elgondolkoztam, hányféle módon reagáltak eddig külföldiségem kiderülésekor:
ketten, amikor német hangzású nevemet hallották, azt hitték, német vagyok, s
a szégyen vagy a zavar minden érzete nélkül nácinak neveztek, vasalt csizmát
emlegettek, vagy meneteltek előttem, hiszen a "németek így szoktak", nem?
Amikor kissé vörös fejjel tiltakoztam ez ellen, s látták, hogy komolyan
megbántódtam, akkor kezdtek valami nem egészen őszinte, félszívvel végzett
szabadkozásba. Másvalaki először indonéznak titulált, de valószínűleg csak
azért, mert számára ez volt a legegzotikusabb ország, aminek sem nyelvét,
sem lakóit nem ismerte közelebbről. A nevem miatt főleg franciának hittek.
Találkoztunk Odesszából ideszármazott férfival, akinek halboltja van
Howth-on, és amikor búcsúzáskor Drasztvujtyé-vel intett nekünk pát, még
hozzátette: "Hiszen ezt a köszönést maguk jól ismerik, ugye?" Savanyúan
mosolyogtunk, ó, hogyne, 8 év orosztanulás nem sok nyelvtufást vert belénk,
de a köszönést elfelejteni sem tudtuk, nem beszélve az oroszok hazánkban
átmenetileg való tartózkodásáról-
Elvileg most cikket kellene írnom a Gulyásba a Swiss Cottage-ról, s
legnagyobb bosszúságomra rájöttem, hogy elhánytam (vagy hazaküldtem
rokonoknak) a Swiss Cottage-ról szóló kis könyvecskét, amit a múzeumnál
vettünk meg még annak idején. Próbáltam összekaparni, mire emlékszem, mit
láttunk, de egyre inkább egy egészen személyes élményem jut eszembe, amit
nem hiszem, hogy megírnék a Gulyásba. Legalábbis a célkitűzés annakidején az
volt, hogy olyasmikről írjunk, ami sok embert érdekelhet, és segíti őket a
kirándulások során. Vagyis az én kis élményem ide kerül, és nem a lapunk
oldalaira.
Lev egy nem éppen könnyen elviselhető külföldi rokonát vittük amolyan
országos körberohanásra: így hívjuk az olyan 2-3 napos túrákat, amikor
valakit, aki még nem járt itt, körbehordozunk a legismertebb helyeken, s van
úgy, hogy míg a kedves vendég a látnivalókat fogadja be, mi sétálunk, vagy
olvasgatunk, mert már a könyökünkön jön ki az adott múzeum, vagy
nevezetesség. (akármennyire szép is, jó is, ötödszörre már valahogy nem
ugyanaz.)
Szóval Verő a kocsiban maradt, én elkísértem a rokont a Swiss Cottage
bejáratáig, s a bágyatag napsütésben leültem a gyepre olvasgatni. Nem sokáig
olvashattam, mert jött egy szürke felhő (ez errefelé sűrűn megesik), s
szemerkélni kezdett az eső. Egy darabig fel-alá mászkáltam a napsárga
esőkabátom csuklyája alá rejtőzve, néztem a folyót, hallgattam az esőcseppek
koppanását a leveleken, vagyis a legközhelyszerűbb romantikus hangulatba
lovalltam magam.
Eközben felfigyeltem egy vörösbegyre. A vörösbegy nekem igen kedves madaram
(lásd fent), annyira nagyszerű kis madár, s ráadásul mindegyik igen
barátságos. Egyszer gyerekkoromban sikerült egyet megsimítanom a mellén -
felült a szárítókötelünkre, s szokatlan szelídséggel hagyta, hogy nagyon
lassan, nagyon óvatosan megközelítsem, s megérintsem. Aztán elrepült, én
pedig teljesen el voltam bűvölve, hogy megérinthettem egy vadmadarat - bár
szerintem a vörösbegy, főleg kertészkedés közben, inkább "kísérőmadárnak"
nevezhető, mert folyton ott ugrál a kertész körül.
Ez a madár magában dúdolgatott (nem tudok rá jobb kifejezést), mintha saját
szórakoztatására egészen halkan füttyögetett volna, miközben egy
fuksziabokor ágai között bujkált. Amikor megláttam, hogy az alsó ágak
környékét vizsgálgatja, leguggoltam a fukszia alá, s mozdulatlanul próbáltam
közelebb csalni. A fuksziabokrot és a madarat tőlem csak egy igen hézagos
korlát választotta el egymástól, amolyan vaskorlát, ami a Swiss Cottage
területének szélét van hivatva jelezni.
Hogy felkeltsem az érdeklődését, magam is megpróbáltam halkan fütyörészni.
Elég gyatrán sikerült, nem tudtam (ugyan, ki tudná?) utánozni az ő bravúros
trilláit. Hogy közelebb csaljam, rátettem mindkét kezem az egyik vasrúdra,
hátha ezüstgyűrűim felkeltik a figyelmét, vagy közelebb jön, hogy megnézze
ezt a nagy sárga pacát, amelyik be mer tolakodni a területére.
Így is lett. Egyre közelebb röppent, közben füttyögött magában, én próbáltam
válaszolni, s azon imádkoztam, nehogy jöjjön valaki, akitől megijed, és
elrepül. Nem volt szerencsém: már felült a fejem fölött lévő legmagasabb
rúdra, amikor a közeli hídon átjött egy ember, s végigment a tőlem talán 2
méterre lévő ösvényen: csuklyám alól megrovó pillantással figyeltem,
akárcsak a madár a rúdról. Ahogy elment a férfi, figyelmünket újra egymásra
fordítottuk: ő oda-vissza repkedett a rúd és a legközelebbi fuksziaág
között, s néha közelebb szállt. Egyszerre csak megült a kezemtől talán
kétarasznyira. Levegőt venni is alig mertem. Itt ül előttem, ilyen közel, és
én bennhagytam a fényképezőgépet a kocsiban! Hogy lehettem ilyen hülye,
hiszen a fotóalkalom bármikor felbukkanhat, micsoda közeliket csinálhattam
volna- De nem volt időm további önostorozásra, ment a madár felrebbent, s
kurtán belecsippentett a kisujjamba. Aztán visszaült a rúdra, s nézte,
hogyan reagálok. Lehet, hogy sebzetten kellett volna tekergetnem az ujjam,
mint egy halálra csípett földigilisztának, de ez elég nehezen telt volna ki
a kisujjamtól. Különben is megbénított az öröm: szóba állt velem a madár!
Hogyan fogom ezt bárkinek is elmesélni, anélkül, hogy ne néznének rám
furcsállva? "Yeah, right, a madár odaszállt, és megcsípett, mi? Mert nem
volt jobb dolga, igaz?"
Nem mertem megmozdulni, a madár pedig még mindig az ujjamat figyelte,
moccan-e. Egye fene, kicsit odébb húztam a kezem. Ez már soknak bizonyult,
elrebbent a bokor alá, aztán egyre beljebb szállt, a bokor túlsó felére, és
otthagyott egyedül, hadd csöpögjön tovább a leveleken megülő víz a
kabátomra.
Már nem bántam, hogy a rokonra kell várnom. Kicsit vártam még, hátha
visszajön a vörösbegy, de egyre távolabbról hallottam a füttyét. Kicsit
sétáltam a folyóparton, s meghallottam még a dalát az egyik vízparti fa
tetejéről. Meregettem a szemem, de nem láttam, s nem szánhattam több időt a
kutatásra, mert a rokon végzett a Swiss Cottage megtekintésével, s
folytatnunk kellett tovább az országjárást. Azóta nekem az e hely a
vörösbegyről emlékezetes.
Következő írás |