|
|
Alien a pult mögött
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Menni vagy maradni?
Tegnap az uram azzal rémített meg, hogy elmondta: remek állásajánlatot
kapott Redmond-ból, vagyis a Microsoft központjából. Éppen tévét néztem a
lakótársakkal, amikor átjött, s bejelentette. Összeszorult a gyomrom. Remek
lehetőség, több pénz, nagy takarékoskodási lehetőség, a legjobb barátaink,
Zita és Dávid állandó társasága, a beilleszkedést Zita segítene… Menjünk?
Megrémültem. Kicsit bőgtem a kertben, hogy most akkor mi lesz, porig
romboljam-e az uram nagy reményeit egyetlen szavammal, vagy menjek utána, és
legyek én a full support? Aztán este átbeszéltünk mindent a szoba
sötétjében, és egyre jobban kétségbeesve közöltem vele, hogy nem akarok
mindent elölről kezdeni, akármennyire jobb volna a világ másik végén. Másnap
mentem be a városba, kis ajándékokat venni egy házasulandó párnak, akiknek
az esküvőjére meghívást kaptunk, s a buszról (amelyik itt a sarkon, a dombon
fordul le a faluba) rácsodálkoztam a kikötő kissé párás látványára, a képet
kissé elrondító magas, piros-fehér csíkozású kémény párra, s úgy éreztem,
innen nem tudok elmenni már, megint nekiindulni egy újabb nagy kalandnak,
mint 3 és fél éve. Nem létezik, hogy megint végigcsináljam, a sok igazolást,
a komor arcú hivatalnokokat – elég volt, amikor januárban belépési engedélyt
kértem az USA-ban, és olyan „kedvesen” beszélt velem az amerikai
nagykövetség embere, hogy egy életre elvette a kedvemet a beutazástól
(egyszer megtettük, szigorúan azért, hogy Zitáékat lássuk. A táj, a nemzeti
parkok gyönyörűek, de a jó ég mentsen meg az amerikaiaktól.) Még akkor sem
akarok innen mozdulni, ha az írek köpködnek az utcán, és a fiatalok bunkó
módra viselkednek, még akkor sem, ha leszavazzák a nizzai egyezményt, még
akkor sem, ha rasszisták és a házáraikkal és –bérleti díjaikkal pedig
megkeserítik az ember életét. Nekem ez az ország tetszik, és kész,
döntöttem, kellenek a birkák, hegyek, zöld mezők, tömegesen felbukkanó
szivárványok. (Odahaza szüleim, akik annak idején remekül neveltek a
magyarságra, anélkül, hogy szájbarágós gyakorlat lett volna belőle - egy
szavam sem lehet, és ezért köszönet - bizonyára tüzet fújnak e mondat
olvastán, de már bocsánat, ez az ÉN életem. Tudom, hogy „szívet cseréljen,
aki hazát cserél” stb., de jelenleg sem itt, sem ott nem vagyok „otthon”.
Talán a saját – SAJÁT – otthon hiánya miatt… de ez már nagyon privát,
hagyjuk.)
Elég az érzelmeskedésből. Az az este nagyon rossz volt. Tudom, hogy
agyonvágtam vele Lev karrierjét, amit odakintről, a „tűzközelből”, remek
szakemberként csodásan felépíthetett volna. Maradunk. Ki tudja, meddig.
Maradunk, szobát bérelünk, számolgatjuk, mennyit tudnák félretenni, hogy
odahaza nyugdíjasként meglegyünk, számoljuk, meddig bírja még az öreg kocsi
a nyúzást, írogatjuk a weblapot… Elmolyolok a kertben. Játszom a szomszéd
macskáival – jaj, Possum, hiányzol ám! Dolgozom a boltban, próbálok
fordítási, kisérési munkákat találni, megpróbálok jó lenni abban, amit
csinálok, és próbálom megfogadni napról-napra, hogy IGENIS, azt fogom
élvezni, ami van, és nem azután sóhajtozni, ami nincs, vagy elérhetetlen.
Addig pedig itt sóhajtozva olvasgatok egy cikket a házárakról, a kispénzű,
de vadul reménykedő fiatal házvásárlók kínjairól. Ezek után nem csoda, ha az
ír gazdaság bizonyos fokú romlására vágyom. Csak egy kicsiiiiit…..
Következő írás |