Írországi információk és élmények - magyarul

Alien a pult mögött
- avagy egy feleség sirámai Írországból -


Mon - azaz társalgunk, ír módra

A boltban ahol hol kedvvel, hol kedvetlenül dolgozom, engem mindenki Mon-nak hív. A legtöbben legalábbis. A menedzserem, Pat „MonikÁH”-nak szólít, és a zöldség-kenyér-jégkrém stb. szállító férfiak Monikának hívnak – az otthoni kiejtéssel ellentétben itt a szóvégi „a” kap hangsúlyt, és MhonikÁÁ leszek. Amúgy azt megfigyeltem az íreknél, hogy társalgás közben sokszor, szinte majdnem minden mondatba belefűzik beszélgetőpartnerük nevét, legyen az illető jó barát, a telefon túlsó végén várakozó ügyfél, vagy a kollégájuk. Tehát én is ezt a szokást követem. (Olvadjunk be a környezetbe, ugye…) Lássunk egy példát:

„Hi, Pat, hazgan? (How is it going?) – (Helló, Patrick. Hogy s mint?)
„Thanks, Derek, fine. Everything is grant. Haz da missus? (How is your wife, by the way?) - (Kösz, Derek. Minden remek. Hogy van a nejed?)
- Oh, she’s fine, thank God, Pat. Gave birth last night. You should see the little lad, Pat, God bless us. He is a fine little fella’, he is. (Remekül, hála Istennek. Tegnap megszült. Látnod kéne a kis fickót, Pat, Isten megáldjon bennünket. Remek kis fickó, bizony.)
Stb.

Valahogy így. Az íreknél legjobb, ha az ember egy életre lemond az angolórán megtanult, remekbe szabott körmondatokról. Vagy azok utánzatairól. Csakis a lényegre törekedjünk, de azt nem árt megspékelni teljesen semmitmondó félmondatokkal, amikkel hosszúra, ám felületesre nyújthatjuk a társalgást. Az elején még, majdnem két éve, amikor azt akartam megtudakolni, hogy akar-e a kedves vevő vajat a kenyerére, azt szoktam kérdezni: „Would you like to have butter on this?” Ami – ugye – elég hosszúnak hangzik, ha mondjuk, húszan állnak a pult előtt. Később, kollégáimat figyelve, ezt a mondatot „Do you take butter?”-re rövidítettem. Ma már csak egy kurta „D’ya take butter?”-t or „Ya want butter?”-t hallhat tőlem az, aki sorban áll egy rollért. Ha külföldi (spanyol, amerikai – fújj -, netán francia) a szerencsétlen, akkor csak „Butter?” a kérdés. S ha értetlenül néznek, akkor „This white stuff, ya know” követi a kérdést, miközben a késsel a vajas doboz felé bökök. Csoda, hogy egyre kevesebb külföldi jön felénk? Na jó, ez csak vicc volt. De amikor a beszélgetőpartner híjában van a megfelelő angoltudásnak, a legcélszerűbb az alapokra szorítkozni, s hagyni a fenébe a bonyolult nyelvtani szerkezeteket. A múltkor, pl. egy kedvesen (és bizonytalanul) mosolygó spanyol leány jött, s szokásos „What can I give you?” kérdésemre egy cédulka átnyújtásával válaszolt. Amire az volt írva, hogy „8 slices of ham, please”, vagyis „8 szelet sonkát kérek szépen”. Amikor átnyújtottam a sonkát, és mondtam a hozzá járó „Here you go”-t, ő csak mosolygott, szegénykém. Kíváncsi vagyok, hogyan fog majd sört kérni egy kocsmában, bár az itteni pultosok szerintem már mindenhez hozzá vannak szokva, hála a nagy számban előforduló turistáknak.
Mit tudnék még elmondani az ír módra való angolul beszélésről? („Beszélni kicsi magyar”, ahogy én fogalmazok néha…) Csak lazán! Semmi merevkedés, az a lényeg, hogy látsszék rajtunk az érdeklődés, az igyekvés. Bólogassunk, csillogtassunk a szemünket, ajkainkat egy pillanatra se hagyja el a mosoly. Annak idején, pl. mintegy tizenöt perces – kissé egyoldalú – társalgást folytattam egy tősgyökeres Sandyfordi-val, a nagyon öreg, nagyon angolkóros lábú Kathy Donnelly-vel (a nevét persze, csak később tudtam meg). (A lábára figyeltem fel először, ilyen görbe lábakról boldogult diákkoromban, az angol ipari forradalom idején tanultunk, mint az ipari fellendülés egyik hátrányáról…) Kiejtése kissé bonyolult nekem, mondjuk úgy, finoman, a felét nem értem. Az a fele pedig, amit értek, kötőszavakból áll, és a szokásos God bless us!-okból. A buszmegállóban álltunk, s ő volt az, akinek a kedvessége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy itt akartam maradni. Egyszerűen csak szóba állt velem, áldja meg az Isten, emlékszem, az időjárásról beszéltünk – mi másról? Ma rendszeres vevőm, és a társalgás során a kollégák segítségére szorulok. Jobbára mosolygok, kiszolgálom, ennyi elég is. De sosem veszi a lapot, mindig hosszú mondatokban beszámol a dolgokról, mióta egyszer egy félresikerült promócióból visszamaradt porcelán macskatányért adtam neki – az én vendég macskáim is ilyenekből esznek…
Lassan minden társalgás így kezdődik: „Szép időnk van!” „Szép, hála Istennek. Remélem, nem fog esni, mert kiteregettem!” „Maga is? Nahát, én is, most mostam ágyneműt, remélem, kitart a napsütés, amíg hazaérek a városból” „Hát tegnap is milyen meleg volt, csak pihegtünk…” és így tovább.
Óh, még valami: az írek sosem elégedettek az időjárással. Ha hideg van, az a baj, ha meleg, hát Istenem, megsülünk, micsoda hőség van. Az újságok lelkendezve adták tudtunkra, hogy egy adott napon két fokkal volt melegebb Dublinban, mint Barcelonában… (Ez esetben a hőség az otthon nevetségesnek tartott laza 22 fokot takarja. Ami „scorching” – vagyis szinte megpörköli az embert, éget. Mit tudnak az írek a hőségről, ugyan, kérem!) Ha esik: „Bele fogunk fulladni, ez már áradat”. Ha nem esett egy hete (ez elég ritka), akkor: „kiég a fű, tegnap is kétszer (ide tessék elborzadt kiejtést képzelni) locsoltam” stb. Lehet, hogy csak a társalgás megkezdése miatt „elégedetlenkednek”, legyen mivel kezdeni, de akármilyen idő volt, nem volt nekik megfelelő…

Következő írás