|
|
Alien a pult mögött
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Általában, amikor kettőkor hazamegyek, első dolgom, hogy bekapcsolom a
számítógépet, megnézem az emaileimet, internetezek. Néha Levente rám köszön
az üzenőprogramon át (ez itt nem a reklám helye, ugye?), kicsit csevegünk,
rövid mondatokban begépelem, mi történt aznap, és megbeszéljük az esetleges
esti programot. Aznap éppen egy email köszöntött, mondván, a kiadó szoba
után érdeklődő srác egy nappal előbb jönne megnézni a házat, s az ügy miatt
mindjárt üzenni akartam Levnek, hogy akkor ki várja majd itthon a vendéget.
Mire ő: „Hallottad?” Én írtam, hogy igen, most olvastam, a srác előbb jön,
blablabla. Mire ő: „Kapcsold be a tévét, Amerikát megtámadták”.
„Hülyéskedsz?” – írtam vissza, de a válaszát látva („Leomlott a World Trade
Center”) rohantam a tévéhez. Onnan kezdve estig alig álltam fel a tévé elől,
egyfolytában néztem a tudósításokat, azokat a borzalmas, megrendítő,
iszonyatos, az emlékezetbe mélyen beleégő képeket.
Micsoda embertelen, micsoda esztelen cselekedet!
S az óta is csak hitetlenkedem. Nekem eddig szeptember 11-e az a nap volt,
amikor életemben először utazva szülők nélkül, 1989-ben megérkeztem Londonba
fél évre, nyelvtanulás céljából. Minden évben meg szoktam emlékezni arról a
napról, amikor kevéske angoltudásommal és meghívólevéllel felszerelkezve
megvívtam harcomat a bevándorlási hivatalnokokkal, hogy szembe találjam
magam Klára nénivel, aki akkor 83 évesen a munkalehetőséget biztosította
nekem. Bő egy hónapnyi kínlódás után beismertem, hogy képtelen vagyok vele
kijönni, és egy, a repülőgépen megismert magyar lány segítségével jutottam
új családhoz, ahol már au-pairként dolgoztam 4 gyerek mellett. Életem
legnyugodtabb időszaka volt, minden nap hozott valami újat, a nyelvtanulás
remekül ment, le is raktam a középfokút a hazajövetel után. Minden évben ez
járt az eszemben szeptember 11-én, az a pár boldog hónap, az első „nyugati”
út, talpra állásom története… S most – mint annyian szerte a világon – ott
ültem a tévé előtt, a torkomat szorongatta a zokogás, a hitetlenkedés, a
feszültség ökölnyire húzta össze a gyomrom: Édes Istenem, mi lesz ebből?? Az
épületbe vágódó repülőgép, azok a hatalmas építmények, ahogy magukba
omlanak, elpusztítva azt a rengeteg embert, a tűzfelhő, a robbanás, ahogy a
szó szoros értelmében porrá és hamuvá égeti a sok szerencsétlent…
Néha jó volna elbújni valami csendes távoli helyre, s nem gondolni a
világgal. Valaha Széchenyi Zsigmond útikönyve miatt Alaszkába vágyódtam.
Ahol még van vadon. El kellene bújni. Kanadába, a hidegbe, ahol egy pohár
tea is többnek számít és élvezetesebb, mint akármilyen zaftos munkahelyi
pletyka. Vagy Connemara egy istenháta mögötti mezőjére költözni. (Meddig
bírnám?) Igen, el kellene bújni, nem tudni az egészről, a borzalmakról, az
éhezésről, magunk mögött hagyni a világ minden esztelenségét…
Struccpolitika, tudom, de hogyan dolgozza fel az én kis tyúkagyam – vagy
bárki másé - az ilyen mértékű borzalmat??
Nem látni semmit, nem tudni, nem hallani semmiről, s nem fuldokolni a
félelemtől, a szánalomtól… S nem látni, hogyan lesz az egészből meddő vita,
politikusok és médiapatkányok csemegéje.
(A slusszpoén? A szoba után érdeklődő fiú ma lakótársunk: Waseem Rahim,
pakisztáni származású hithű muzulmán… Megnézte a szobát, tetszett neki,
beköltözött - előreláthatólag fél évre -, s az óta itt lakik. Kissé
türelmetlenül társalgok vele – erősen dadog, de imád beszélgetni,
függetlenül attól, hogy a másik mit akarna csinálni vagy éppen mit csinál –
s néha fülelek, ahogy reggel a hajlongó, imádkozó alakja alatt halkan recseg
a padló… Ő lenne az ellenség?)
Következő írás |