|
|
Alien a pult mögött
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Hallowe’en
Odakint már javában robbantgatnak a gyermekek, akik valami úton-módon (nem
legálisan, annyi biztos, mert tiltott) petárdákhoz jutottak. Ez fog menni
egész este, amíg ágyba nem kerülnek, vagy oda nem rendeli őket az édes jó „anyájuk”.
Már egy hete hallani itt-ott petárdaszót, de ma aztán mindent beleadnak. Az
utca felől sötét a házunk, mert elhúztam a nehéz függönyöket, idén nincs
Hallowe’en (hogy miért írják így, nem tudom). Verő meghagyta erősen, hogy
idén nem költhetek cukorkára, töklámpásra, egyéb marhaságra, és kész. Igaz,
pár napja majdnem beadta a derekát, kérdezte, akarom-e megtartani az
ünnepet, csak egy kicsit kellett volna erősködnöm, de aztán hagytam az
egészet. Másra költünk inkább…
Tavaly vacsorát rendeztem két ismerősünknek, ettünk sütit, amibe olcsó
fémgyűrű volt belesütve – Tóth Péternek jutott, de érdekes módon még nem
nős, pedig a babona úgy tartja, megnősül-férjhez megy, aki a gyűrűt
megtalálja. (Ellenben van barátnője!) Csináltam óriási töklámpást, ami
sajnos megereszkedett pár nap után, és vicsorgó szája összeaszalódott,
megroggyant nagypapi-szájjá vált. Vettem egy halom édességet, mandarint,
apró csokikat, és a töklámpást kirakva az ablakba, vártam a kölyköket. Akkor
még „jóban” voltunk velük – erről majd később. A függöny mögül lestem, hogy
kezd megélénkülni az utca, elvégre ebben a kis zsákutcában is él elég
gyerek, a Hallowe’en-nal járó dekorációk már pár nappal korábban megjelentek
az ablakokban, ajtókon. Eléggé megvárattak – már attól féltem, engem kutyába
vesz senki, hiába a jelzésértékű töklámpás csalogató fénye. Hét óra felé
csengetett az első, futottam persze – és amikor felhangzott a hangosan
elvisított „Trick or treat” (kb. trükk vagy csoki) kiáltás, boldogan
nyújtottam feléjük az édességgel megpakolt tálat, hadd szolgálják ki
magukat. Idővel aztán már inkább én potyogtattam a felém nyújtott, szélesre
nyitott szájú nylonzacskókba a csokikat: mindenből szigorúan egyet, nem is
vártak többet. Amennyi házat végiglátogatnak a környéken, utána teli
szatyorral mennek majd haza. A huszonnegyedik gyereknek már csak gyümölcs
jutott, a cukrokból-csokoládéból hamar kifogytam. Utána bevettem a
töklámpást az ablakból, és a kandalló elé raktam, ott égjen tovább. Kellemes
este volt, legalábbis nekem, Verő sokáig emlegette a „kismocskokra” kiadott
pénzt.
Ugyanis nem igazán kedveljük a környék elkényeztetett, elpofátlanodott
gyermekeit. Úgy általában sem. Verőnek már volt velük komolyabb baja – hiába
jött lassan végig az utcán, ami gyakorlatilag játszótérré változik
délutánonként -, csak elébiciklizett egy gyerek, körülnézés UTÁN. Csak úgy.
Mert neki „szabad”. Dudálás, némi mutogatás után a kölyök lement az útról,
de hamarosan megjelent nálunk egy apuka azzal, hogy Verő választhat: vagy
elmegy a rendőrségre, és feljelenti veszélyes vezetés miatt, vagy a
megfelelő sebességgel közlekedik ezután. Hiába voltunk tudatában az
igazunknak, nem volt más, le kellett nyelni a békát, elvégre ők (a gyermekes
szülők) vannak többen. A minap aztán Verő kiszállt a kocsiból, bejött
köszönni, majd közölte, mindjárt jön, csak beszéde van az egyik gyerekkel.
Amikor becsukódott utána az ajtó, kissé megijedtem: ha most megfenyegeti
valamelyik kölyköt, a szülők nekünk fognak esni. De amikor visszajött,
elmesélte, hogy nem fenyegetőzött, csak megmondta a gyermeknek, ne tegyen
többet ilyet. Amióta apuka ránk zörrent, azóta (tanúsíthatom) lépésben jön
végig az utcán. Éjjel-nappal, mindenkor. Akkor is így volt. Gyermek balról
érkezik, bámul a kocsira, BELE Verő képébe, majd amikor a kocsi majdnem egy
magasságba ért vele, lelépett a járdáról. Verő ráfékezett, bámultak
egymásra. Gyerek vissza a járdára, Verő haza. Ez rendszeres. Ha a járdán
sétálunk, a biciklis kiskölyköket kell kerülgetni (vagy ők kerülgetnek
minket), ha kocsival jövünk, a szemünket kinézzük, mikor lép elénk egy. A
minap cikkeztek az újságban arról, hogyan rohant át egy hároméves gyerek az
iskola parkolóján (testvérért mentek anyuval a suliba), majd két autó között
kilépett az útra. Elgázolta egy másik, gyermekéért érkező mama, a kisgyerek
meghalt. Persze, lehet hibáztatni anyut, amiért nem figyelt rá, de ez a
fajta „megyek-de-nem-nézek” attitűd igen elterjedt. Rémlik, hogy van valami
félresikerült törvény az íreknél, miszerint ha gázolás történik, akkor az
autós a hibás, ha egyszer már a gyalogos lelépett a járdáról. De az is
lehet, hogy ez csak szóbeszéd. Érdekes, máshol meg lehet tanítani a
kölyköket a helyes közlekedésre? Vagy csak szokatlan a hozzáállásuk, mert
először esik meg, hogy gyermekekkel ennyire tele lévő lakóparkban élek?
Szóval, ma nincs Hallowe’en. Elvileg előadásra kellene mennem, mégpedig a „Mothers
and Motherhood: a livespan perspective” (kb. Anyák és az anyaság: életre
szóló kilátás) című előadásra, ami a már említett Women Studies következő,
3. előadása lenne. Felcserélődött a másik előadással. De engem az anyaság
úgy „zusammen” nem érdekel, ha a szépségéről lenne szó, azért nem érdekelne,
ha pedig arról, hogy másféle perspektíva is áll egy nő előtt, akkor köszönöm
szépen, éppen azt valósítgatom meg. Maradok itthon! Uram még sehol, remélem,
nem robbantgató gyermekeket üldöz valahol...
A múltkor ismerősöknél buliztunk, szolidan, vetítés, csevegés közben. Már
kezdett felbomlani az összejövetel, amikor hangos csattanás rengette meg az
ablakot, az utca felől. Kirohantunk: kölykök tojást vágtak a ház falához,
ami aztán szépen beterített mindent: a házigazda parkoló kocsiját, a ház
előtti betonplaccot. Az ablakot sietve lemostuk, míg Lev és még valaki
autóval eredt a kölykök után. A közeli, nem túl jó hírű lakóparkból jöttek,
legalábbis arrafelé futottak el. Persze, megfogni nem tudták őket…
Susan (a hatgyerekes kolléganőm) mesélte, hogy egyszer a sógora náluk járt
látogatóban, és mivel csak pár percet akart náluk tölteni, a kocsit
lezáratlanul otthagyta a ház előtt. Az ablakból meglátta aztán, hogy egy
hétéves forma gyerek beül a kocsiba. Kiment, kinyitotta az ajtót, és
karjánál fogva kipenderítette a gyerekeket. Az elszaladt. Sógor hazament,
másnap megjelent a rendőrség Susan-éknál, hogy egy ilyen és ilyen rendszámú
kocsit keresnek. „A sógoromé” – mondta Susan, - „de miért keresik?”
Bejelentés érkezett, hogy tegnap bántalmazott egy gyermeket… Susan és
családja felháborodva, egymás szavába vágva mesélte, hogyan történt a dolog.
A rendőr ingatta a fejét, mondván, ő is így tett volna, de neki kötelessége
utána járni az ügynek. A feljelentésből nem lett semmi, de azért érdekes
sztori, nem? Susan hozzátette még, az ő korában ilyesmi nem fordult volna
elő, a gyereket megrendszabályozta volna a kedves szülő, esetleg még
bocsánatot is kért volna a büdös kölök viselkedése miatt, és a dolog el van
intézve. Nem, most már feljelentik az embert, mert „bántalmazta” a kis
rendbontót.
(Szünet)
Bocsánat, csengettek. Az órája hazaérkezett, vacsorázgató Verő nyitott
ajtót. Befogtam a fülem, mert korábban néhány kölyök elég vadul megrugdosta
az ajtót (nyilván így jelezve, igazi gonosz lelkek állnak a ház előtt), és
az uram kissé emelt hangon küldte el őket valahová. Joggal. Nem is értem,
miért zörgettek be, hiszen a házon semmi sem jelezte, hogy itt is ünnepelné
valaki Hallowe’en ünnepét. De ez a mostani csengetés barátot jelzett: Pawel,
korábbi lengyel lakótársunk és felesége hozták el a fiacskájukat, „csak
úgy”, még cukorkát sem fogadtak el, zacskó sem volt a gyereknél, és autóval
ugrottak át a szomszéd lakóparkból, ahol házat bérelnek. A hallgatag
kisrácon megcsodáltam a csodás, „Gyűrűk urá”-ból leutánzott,
csillagos-holdas kék köpenyét és a kezében tartott, fel-felfénylő műanyag
töklámpást. Váltottunk néhány udvarias mondatot, azután már mentek is haza.
Én még bámultam egy darabig a teljes erőbedobással sütő holdat, a szomszédos
kertekből felengedett sivító tűzijátékokat, rakétákat, aztán visszamentem a
szoba melegébe, a saját töklámpásomhoz.
Következő
írás |