Írországi információk és élmények - magyarul

Alien a pult mögött
- avagy egy feleség sirámai Írországból -


Halottak napja

Errefelé nem ünnepelnek Halottak Napját. Bizonyára a vallás másfajta szokásokat diktál. Eléggé tudatlan vagyok ebben a témában, évente kétszer, ha elmegyek templomba, és a vallási ünnepek terén is járatlan vagyok. Elég az hozzá, hogy amikor elmeséltem Susan-nak, nálunk hogyan ünneplik Halottak Napját, Mindenszenteket, csodálkozott, de tetszettek neki a hallott dolgok. Annak idején Sopronban ilyenkor szüleimmel szoktam elmenni a temetőbe, a Szt. Mihályba, ahol anyai nagyszüleim, és nagyanyám első férje nyugszik (valamint most már a nagyanyám). Emlékszem, egyszer térdig érő hóban gázoltunk a sírokig. Azt tettük, amit mindenki más: koszorút raktunk a sírra, vagy vágott virágot, gyertyát gyújtottunk, ami mindig bajos volt a szél miatt. Míg nagyanyám élt, az egész egyfajta hadműveletnek tűnt: koszorúk taxiba pakolása (később, amikor öcsémnek autója lett, az ő kis furgonját használtuk), Mami felvitele a temetőbe, Apa mécsessel való bajlódása, a sír állapotának megvitatása, majd csendes ima. Utána elsétáltunk a temető végében lévő, csodás díszítésű nagykeresztig, ahol gyertyát gyújtottunk apám szülei, és a többi halottunk emlékére (az ő szülei Budapesten nyugszanak, nem utaztunk fel erre az alkalomra, s ott vannak ugye, a vidéki rokonok is, róluk is meg kell emlékezni). Idén gyertyát gyújtottam nagyanyám egyik utolsó fényképe előtt. Ittam azt a bodzateát, amihez a bodzavirágot még évekkel ezelőtt ő szárította. Bodzaszörpöt akartam belőle csinálni, de mindig kiment a feladat a fejemből, egészen addig, amíg barátnőm Zita el nem árulta, hogy teának is kitűnő. Eddig kegyeletből őrizgettem, most apránként fogy a Nestlé-s kakaós dobozból, amiből nagyanyámnak egész gyűjteménye volt. Ugyanis reggelre mindig kakaót ittam (a kávézás szent rituáléját az egyetemi irodában hajtottam végre), és ő sosem dobta ki a megürült dobozokat. Darált vagy egész dióbelet, mazsolát, fűszert, vagy - ahogy írtam - szárított bodzavirágot tárolt bennük. A dobozok sosem voltak feliratozva, ezért, ha kellett valami a sütéshez, mindig végig kellett rázogatnom pár dobozt, hogy a szükségeset megtaláljam. Nagyanyámmal úgy éltünk együtt, mint kutya és a macska. Egy igen türelmetlen és makacs kutya, és egy igen türelmetlen és makacs macska. Nem szépítgetem: sokszor veszekedtünk, martuk egymást, apróságokért, ezért aztán gyakran válaszoltam neki gonoszul, amikor azt mondta: "Majd, meglátod. Majd, ha nem leszek! Akkor majd visszasírnál! Kikaparnál a sírból is." Gúnyolódtam vele, pedig ha tudná… hogy igaza lett! Mikor utoljára láttam, gyakorlatilag átrohantam a szobán. Először voltunk otthon kiutazásunk óta, és Budapestről utaztam le egy fél napra, összeszedni még pár holmit, ami kellett. Korábban voltunk Sopronban pár napot, s megmondtam neki, hogy "hazaugrom" még pár könyvért, ruhadarabért. Kis pakk várt az asztalomon: a sokat emlegetett bodzaszörp, egy kiló KRISTÁLYCUKOR (sosem lehet tudni, abban a messzi Írországban van-e ilyesmi?), mindez gondosan papírba csomagolva. Kicsit bosszúsan utasítottam vissza a cukrot, hát nehogymá'… S ne kellj fel, Mami, rohanok, hívok taxit, megy a vonat… Hát nem pénzt nyomott a kezembe, taxira! Nem hagyta, hogy visszaadjam, abból fizettem a kocsit, amivel még kerültem is egyet, hogy "utoljára" megnézzem az egyetem épületét. A maradékot anyáméknak adtam azzal, hogy vigyék neki vissza. Aztán már csak fényképen láttam… Egy valamire nem emlékszem, hiába erőlködöm: amikor búcsú puszit adtam neki, a szoba közepén ült, a székemen. Kirohantam a kocsihoz, és még néztem a kapuból, hogy minden tiltakozásom ellenére kijön-e utánam. (Ki szokott.) S nem emlékszem, hogy kijött-e, vagy olyan gyorsan eltűntem, hogy nem volt érkezésem látni, még kitotyogni a bottal… Aztán már csak fénykép jött róla, amint betegágyon fekszik. (Előtte még nekem szóló e-mailt is diktált Apámnak, amire e-maillel válaszoltam, hogy fel a fejjel, szedje össze magát, és hasonló, közhelyszerű marhaságokat, amit az ember akkor motyog, amikor már nem tud mit mondani.) Hamarosan combnyaktörése lett, egyik reggel az ágyából kikelve elcsúszott az ágy előtti szőnyegen. Műtét, majd a kórházban elfertőződött a sebe, abból felépült, de agyembóliát kapott, egy vacak vérrög miatt… Néhány napig tartó gyors leépülés után meghalt a kórházban. Hála istennek, nem szenvedett "sokat" (mennyi az a "sok"?), legalábbis ezzel vigasztalja magát a család. 88 éves volt. Mentem haza, télidőben, a szürkeségbe, ezúttal nem jókedvemből, nem vakációra, hanem temetésre. S csak nem emlékszem rá, kijött-e megnézni, mint húz el a taxi a kapu elől… Azt hiszem, nem jött… Vagy csak ezzel vigasztalom magamat? S milyen dögség tőlem, hogy most itt írok róla könnyes sorokat, ahelyett, hogy - bármilyen nehéz is lett volna -, akkor lettem volna hozzá kedves, amikor még együtt laktunk. Sokszor próbálkoztam, fogadkoztam, nem ment. Nehéz természete volt, én is makacs voltam, könnyen felfortyanó. S most már hiába bánom ám!

Lépfene a Microsoft-ban Levente mesélte, hogy a "gyárban" - ő már csak így hívja a Microsoftot -, ma megjelentek a rendőrök, a tűzoltók, a veszélyes anyagokkal foglalkozó emberek, és bevonultak az épületbe, mert hogy egy borítékban a postát bontogató hölgy "gyanús" anyagot talált… Utóbb kiderült, hogy csak vaklárma volt, de ebben a pánikkal teljes hangulatban nem árt mindennek utána járni. Amúgy kiderült, hogy egy régi törvény miatt a vaklármát okozó illetőt csak 50 font pénzbüntetésben lehet részesíteni…

Következő írás