|
|
Alien a pult mögött
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Rejtélyes okból a cégünk január közepére, ráadásul munkanapra tette a
karácsonyi buli időpontját… Először nem akartam elmenni, a tavalyi sem volt
valami fényes, legalábbis a látott fényképek alapján. Akkor egy Red Cow
(Vörös Tehén) nevű kocsmában, szűk padokon, kicsi asztalok körül szorongtak
az alkalmazottak, de remek volt a menü, ingyen volt az ital… Néha az az
érzésem, hogy ezzel a karácsonyi bulival akarják befogni a fizetésemelésre
ácsingózók száját…. Vagy csak gonosz vagyok?
Susannal és Lisa-val (a skót munkatársnőmmel) mentünk a Three Rock nevű
kocsmához. Lev vitt el bennünket, és a lelkemre kötötte, hogy ha haza akarok
jönni, azonnal csörögjek rá, úgy hogy vittem telefont is. Úgy terveztük
Susan-nal, hogy 2 órát ott leszünk, eszünk valamit, dumálgatunk, aztán
eljövünk.
A kocsmakomplexum (mi másnak nevezzen, meglepően hatalmas épület) különterme
nagy volt, de eléggé "szocreál" hangulatú, a karácsonyi dekoráció nyomait
még fel lehetett fedezni a falakon. Egyik sarkában a "kocsma" pult
ékeskedett, ami mögött három csapos próbálta tartani a frontot. A legtöbb
kollegám már ott volt, kiöltözve, sőt, túl az első italon. Nem tudtuk, mire
számítsunk, ezért vettünk magunknak innivalót, és letelepedtünk. A DJ már
működött a keverőpultja mögött, és időnként kivehetetlen szellemességeket
kiabált a mikrofonba, és mindenféle táncra buzdító sikerszámot bőgetett
olyan hangerővel, hogy gyakorlatilag csak üvöltve lehetett beszélgetni.
Hamarosan megjelentek a legfőbb főnökeink is: Margaret, vagyis Mags Kenny, a
dublini Londis-hálózat tulajdonosa, Basil Duffy a barátnőjével, és még páran
a gazdasági hivatal alkalmazottai közül, akiket csak hallomásból ismertünk.
Pár lány már táncolt, s mindenki azt leste, a másik Londis bolt
alkalmazottai merre ülnek, mit csinálnak. Ugyanis nem "keveredtünk", hanem
klikkekben üldögéltünk, külön a sandyfordiak, az Old Bawn-ban lévő bolt
emberei, a Patrick Street-i Londis alkalmazottai… Később már, a kissé
megemelt táncparketten összekeveredve táncoltunk (igen, még én is!), de az
ülésrend nem változott.
A legnagyobb csalódást a vacsora hiánya okozta. Azóta vagyok biztos benne,
hogy a bolthálózatnak rosszul megy, amióta ezen a karácsonyi bulin részt
vettem. Szó sem volt teljes menüről (amely tavaly 25 fontjába került a
boltnak minden alkalmazott után), hanem aprócska szendvicseket kaptunk,
csirke-falatkákat, panírozott gombafejeket… Kézzel ettünk, számos szalvétát
elhasználva, és egymás között alaposan kitárgyaltuk, milyen "smucig" a cég,
még egy decens vacsorát sem adnak nekünk. Az is szemet szúrt, hogy míg egy
másik bolt alkalmazottainak 20 euro-sokat osztogatott a főnökük, minket
"csak" megkérdezett Paul, hogy mit innánk, és aztán folyamatosan hozatta a
kért italokat az asztalhoz… Alig fejeztem be az első sört, már ott volt
előttem a másik, ezt aztán sikerült kidöntenem. Éppen áthajoltam az
asztalon, hogy Severenna nevű kollégám fülébe üvöltsek valami poént, amikor
a karom a pohárba akadt… Lázasan törölgettük a sörfolt azon részét, amit nem
szívott fel a terítő, elhangzott néhány poén, és mire visszaültem a
helyemre, már ott volt előttem az utánpótlás.
Közben a népek táncolni kezdtek (beszélgetni amúgy sem lehetett). Először
Bernie ment táncolni, és a példáján felbátorodva mi is mentünk, ropni egyet.
Még Susan is odajött néhány szám erejéig, pedig váltig állította, hogy
táncolni ő bizony nem fog, vén fejjel, jaj, dehogy is! Aztán csak közénk
állt, "fiatalok" közé. A legnagyobb feltűnést a testes "Crusher" becenévre
hallgató (amúgy Gherarty családnevű) biztonsági emberünk keltette, aki olyan
elánnal ropta, hogy muszáj volt megcsodálni. S nem is akárhogyan! A többi,
ide-oda ingadozó fiatal a nyomába sem érhetett.
Közben Susan rámutatott egy fickóra, aki halványan ismerősnek tűnt, ahogy a
pultnál állt, és komor képpel méregette a táncoló tömeget. Ez az ember
mindennap nálunk vásárolta a reggelijét, magának és építőmunkás kollégáinak.
Kiderült, hogy amúgy építőmunkás, de esténként egy barátjával
kidobóemberkedik a Three Rock-ban, még pedig elég decens órabérért.
Fél tizenkettőig bírtuk az iramot, akkor már mehetnékünk volt, ezért fel is
hívtam Leventét, jöjjön értem. Amíg odaért a kocsmához, addig még
elüldögéltem Susan-nal az asztalnál, megpróbáltam (hiábavalóan) kivédeni,
hogy a nagyfőnöknek, Basil-nek sikerüljön lefényképeznie. Mindenkit
lefotózott, idegesítő volt, ahogy a képünkbe hajolt. Később ezeket a cseppet
sem hízelgő fotókat megsemmisítettük, amikor eljutott hozzánk a fényképhalom.
Rémálmaimba nem jöjjön elő a rólam ott készült kép… Tényleg ÍGY néznék ki
profilból?
Következő írás |