Írországi információk és élmények - magyarul

Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -


Hogyan is zajlik egy ember napja, aki másnap piacozni készül?

Először is a levesek készülnek el. Általában minden szükségeset összekészítek a pulton, az adott leveshez (s még mindig kirakom a szakácskönyvet a pultra, mert nem megy fejből:-)) — felvágom a hagymát, megpucolom a krumplit, a sárgarépát... Amint elkészül egy adag leves, lehúzom a tűzről, s hagyom, hadd annyira kihűljön, hogy pépesíthető, vagy kitölthető legyen a 4.5 decis műanyag edénykékbe, amelyben árulom őket. Lassanként szépen sorban kirakom őket az asztalra, általában 2-3 edényre elegendő készül egy-egy adott levesből (több nem kelne el.) Ha ezzel végeztem, jöhet a sütemény, a Váncza-féle süteményeskönyv egy jól bevált piskótareceptje, amelyből kerek torta készül. Ezt Bella, a piacon lekvárokat áruló hölgy valamelyik finom lekvárjával töltöm meg (legtöbbször cseresznye, vagy eper), és cukormáz csíkokkal díszítem a tetejét, vagy mandulaszemekkel.. Az aprósütemények dekorálására a kora délután a legjobb, jó zene vagy rádióműsor mellett, amikor is kiterítem az asztalra a széles sütőpapírt, s arra rakogatom a sütiket. A cukormáz elkészítését az azóta Új-Zélandra költözött Péter Lászlóék öregecske, de remekül működő keverőgépének köszönhetem: beleteszem a tálba a tojásfehérjét, a porcukrot, néhány csepp citromlevet, bekapcsolom, és magára hagyom. 7-8 perc alatt kész a csodásan sima cukormáz. Ha különösen buzgó vagyok, megszínezem őket, így lesz rózsaszín a malac, piros a szív, zöld a karácsonyfa, sárga a csibe... Újabban – lustaság rulez! – csak fehér cukormázzal húzom ki a szélüket, vagy szemet-szájat, orrot, fület rajzolok, próbálom őket még kívánatosabbá tenni. Aztán, amikor minden kész, a levesek kihűltek, a süteményekre rászáradt a máz, jön a csomagolás. A piac saját matricájára ráírom a termék nevét, a számomat (339), és az árat. A levesek műanyag tetejét celux-szal rögzítem, mert sajnos, nem passzolnak eléggé, lejönnek, hamar. A süteményeket pedig nyolcasával zacskóba rakom. A piskótatorta papírtányérra kerül, és óvatosan folpack-kal lefedem, ki ne száradjon másnapig. Másnap reggel pedig bekerülnek a nagy narancsos dobozba, és mehetünk a piacra…


Egy régi emlék – július 13.

Barátaink nemrég otthon nyaraltak, s amikor visszajöttek, este kimentünk eléjük a reptérre. Meséltek a hőségről, az ismerősökkel történ futó találkozásokról. A lakásban szétpakolták a holmikat – sok mindent hoztak sok mindenkinek :-) - s amíg Évi pakolt, Péter elővett pár holmit, neki kedves emléket, amit otthonról hozott magával. Tablóképeket régi iskolatársakról, azt a bevásárló nyugtát, ami az ideérkezése előtti, utolsó Magyarországon töltött napján megejtett vásárlás tételeit sorolja fel. Például olyan fontos dolgokat, mint hátizsák, és egy üveg Vilmoskörte pálinka... Aztán mosolyogva elővett egy képeslapot és a kezünkbe nyomta: kissé giccses, írországi lap volt, tipikus ír tájat ábrázolt, ír cottage-dzsal… Megfordítom, a szövege csak ennyi volt: „Na, mi van?” Azonnal megismertem Levente képeslap-stílusát... Amikor először itt jártak a barátaival Írországban, és egy hónap alatt egy öreg Citroen Kacsával körbeautózták az országot, akkor adta fel ezt a lapot Péternek. Néztem a feladás dátumát: 1992. július 13. Éppen 11 éve...


Július 17.

Végre, majdnem egy hete először esik igazi, kiadós eső. Napok óta fülledt volt a levegő, 24-25 fok, egész nap ragadtam, izzadt voltam, utáltam, főleg, mert a munkahelyi mosdó nem éppen alkalmas hely, hogy az ember a teaszünetben lemosakodjék. Tegnap, a reggeli nagy készülődésben, amikor sebtében próbálok egyszerre megsütni minden kenyeret, feltölteni a pulton az üresedő tálakat, és időben kivenni a sütőből a reggeli sült szalonnákat, éreztem, hogy a halántékomon araszol lefelé egy izzadtságcsepp…. Ilyen utoljára tavaly történt velem, amikor augusztusban Magyarországon jártunk, és a dögmelegben a villamoson álltunk Verővel... Brrr...!

Odakint mindennek az a tisztára mosott illata van, de még mindig érezni a fülledtséget a levegőben. Az előbb elsétáltam egy előkert előtt, ami szerintünk a lakónegyed legszebb előkertje: csodás fehér rózsákkal a kerítésnél, begóniák a fal mentén, illatos virágú bokrok... Bezzeg a miénket felveri a gaz, igaz, kismértékben már csak, a múltkori fűnyírás óta, de azért mégis... A minap erőt vettem magamon, és kigazoltam az egyik fal mellett... tele is lett egy fekete nylonzsák, akarva-akaratlanul megmarkoltam számos meztelen csigát, akiknek itt-ott valóságos kolóniája éldegélt a nyirkos fűcsomók tövében...

Nemrég az egyik Index-beli topikon megemlítettem az angolszász gyermekek neveletlenségét, s azt, hogy ez mennyire szemet szúró a nyilvános helyeken. Szerintem minket kissé jobban fogtak, fegyelmeztek a szüleink, s ettől nem lettünk „betegek”, vagy lelki sérültek, még akkor sem, ha elcsattant néha egy pofon. Némi vita kerekedett belőle, volt, aki szerint minden korosztály hosszabb gyeplőre engedi a gyerekét, s volt, aki nehezményezte, hogy könnyű annak kritizálnia, akinek nincs gyereke. Lehet, ez így igaz, végül részemről azzal zártam le a vitát, hogy szerintem ez olyan, mint amikor valakit a slendrián munkája miatt kritizálunk, hiszen a gyermeknevelés is munka, mégpedig nehéz munka.
Sosem felejtem el, mennyire felháborodtunk (és a HCSI-ből való kilépésünk egyik fő oka is ez volt), amikor a tavalyi Mikulás-esten némelyik kiskölyköt nemhogy nem tudta, de nem is volt hajlandó megrendszabályozni a szülője. Pedig ez az összejövetel a Követség által ingyen rendelkezésünkre bocsátott teremben volt, s még akkor sem szólalt meg anyuka, sem fegyelmezően, sem másképp, amikor a kissrác a vörösboros poharak tartalmát ráöntötte a zöld szőnyegre. A legtöbb szülő a takarítás idejének eljöttével vagy még korábban — távozott, mi kissé vörös arccal, egy-két ember segítségével feltakarítottunk, és hazáig füstölögtünk. Bennem ekkor dőlt el, hogy nem akarok semmilyen közösséget vállalni azokkal, akiktől ilyen viselkedés telik csak. Megválogatom, kik azok, akikkel összejárok, akikben megbízom, akiknek a sorsa ezután érdekel. Csak azért mosolyogjak-járjak össze feszengve, mert magyar? Sokat segítettünk már belevaló, értelmes embereknek, szereztünk nagyszerű barátokat, s szerencsére eddig csak két esetben ért bennünket csalódás (el is döntöttük, hogy ezután óvatosabbak leszünk). S még most is, ha valaki kérdez Írországról, az az első gondolatom, hogy hogyan tudnék neki minél részletesebben válaszolni, minél jobban segíteni.

Na, ez szép kör volt, indult a gyermekneveléstől, az itteni (magyar) szülők — tisztelet a kivételnek — viselkedésén át, a honfitársakkal való kapcsolattartásig…

Július 22.

Tegnap este nézegettem, keresgéltem, milyen írországi utak vannak Magyarországról. Találtam egy weboldalt, amit érdeklődve olvasgatni kezdtem, mert mutatós weboldal, szépen elrendezve, tetszetős, de amit írországi útitervként olvastam, azon muszáj volt teliszájjal röhögnöm. Később már fogtam a fejemet is, és jajongtam, felkeltve perui lakótársnőnk érdeklődését. Muszáj volt felszaladnom az emeleti hálószobába, ahol Levente ápolgatta a megfázását, hogy elmeséljem a gyöngyszemeket, amiket olvasgattam. Nem írok címet, mert nem csinálok sem negatív, sem pozitív reklámot ennek a cégnek, de azért hadd szemelgessek: „Átmegyünk a Félpennis hídon” – kecsegtet mindjárt a harmadik sor. Vagy: „Az ősi Bective Apátság romjai után…” Mi értelme e rossz fordításoknak, s könyörgöm, tiszteljük már meg a meglátogatandó országot azzal, hogy helyesen írjuk a híres helyek nevét. Jajistenem. Vagy az „Óriás Töltése”… „Kinyitottam a szótárat, oszt ezt találtam benne” – típusú fordítás, gondoltam, kissé ingerülten. Cork – az ország intellektuális központjaként melegetik – ezzel inkább Dublin dicsekedhet, vagy Galway… Persze, ízlések és pofonok. Megtudhatjuk, továbbá a Waterfordi Üveggyár kapcsán, hogy „mért (sic) oly népszerű a termékük a világ uralkodói és hírességei között”. (Szerintem a waterfordiak is örülnének neki, ha megtudhatnák, főleg az a most elbocsátott 250 ember…) De ez még hagyján, hangzatos mondatka, amit nyilván mindenféle cég bedob csalinak, s amúgy sem érdekli a turistát, miféle anyagi gondokkal küszködik a meglátogatott gyár.
Ja, és e mondat láttán kerekedett el a szemem: „A város a mai nap végállomása, a történelemben azonban egy jelentős kezdet, hiszen a Szent Miklós templomban imádkozott történelmi útja előtt Kolumbusz Kristóf…”. (Erre mondaná Manuel a Waczak Szállóból, hogy „Que?”). Ez a szép legenda amelyet még egy kétnyelvű emlékkő (emlékkű…) is megörökít, történelmileg sosem bizonyított tény, amolyan „itt aludt Mátyás király” típusú dolog.
Ilyenkor nagyon szeretnék hivatásos (és keresett :-)) idegenvezető lenni, hogy szerény tudásommal még az emlékét is kitöröljem az ilyen útiterv-leírásoknak a turista fejéből. Legalább ami a helyesírást illeti. A többi — hát, no comment, nagyon nehéz volt megállni, hogy ne írjak emailt nekik, de aztán azonnal rájöttem, hogy minek erőlködnék. Nyilván leültették a titkárnőt a gép elé, hogyaszongya, emlékszik még, Gizike, miket meséltem Dublinról, na arról írjon valamit, s színezze.
Nesztek, ír út, 275 ezerér’.

Még mindig július 22.

Nézem teaszünetben az egyik környékbeli ingyenes újságot, hát egész oldalas hirdetést találok benne, arról mégpedig, hogy milyen remek anyagi befektetés, ha Budapesten vesz a jámbor ír lakást. Már „akár” 115 ezer euróért is kaphat lakást az az ír befektető, akit megfognak az alábbi mondatok:

- Más európai fővárosokhoz képest a lakások viszonylag olcsók, és kiadásuk esetén a lakbér arányaiban jobban megtérül, mint Dublinban.
- Minden jel arra mutat, hogy Budapest lesz Kelet-Európa új Kelta Tigrise (hmmm)
- Hatékony tömegközlekedési rendszer (Igen!!!)
- Igényes, jól kiépített jogrendszer.
- Nyugati befektetők tömeges megjelenése

A Váci utcában (amit többször is Uct-nak írnak) két hálószobás lakást kínálnak 115 ezer euróért (ez vajon hány szoba? Mert az íreknél a két hálószoba mellé oda kell érteni a konyhát, külön fürdőt ÉS a nappalit…), a Vigadó utcában egy hálószobást 75 ezerért ígér a hirdetés, s ugyanennyiért nézhetünk lakást a „Szabad Sazlo Uct”-ban. De beinvesztálhatunk a „Belgrad Rekpart” két hálószobás lakásába, 110 ezer euróért.

Hm. Lehet, hogy hamarosan tódulni fog a nép Budapest felé, hogy ott fektesse be a Kelta Tigris dicsőséges évei alatt felgyűlt pénzét, aztán kiadja a fiatal, magasan képzett” magyar munkaerőnek — sokér’.
Itt egy belvárosi lakás (kéthálószobás :-() bére 1200 euró körül van. Az kb. 300 000 forint. Ki fog az ír befektetőnek 300 000 forintot fizetni havonta egy Váci utcai lakásért? Mert hogy az a fiatal, magasan képzett munkaerő aligha. Nincs rá pénzük. Vagy már nincsenek otthon, hanem külföldön keresik a boldogulásukat, és nyugati bérből fizetik a nyugati lakbért — vagy a jelzálogkölcsönt. S az írek valószínűleg — nem ismervén az ottani körülményeket — arra számítanak, hogy annyiért tudnak ott kiadni egy lakást, mint itt… Ezt kétlem, de az is lehet, fölöslegesen jártatom a számat, tényleg ennyibe kerül otthon a kiadó lakás a Belgrád rakparton, s a feltörekvő, kiválóan képzett fiatalok megengedhetik maguknak a havi 1200 eurós lakbért. Vagy ők, vagy a diplomaták, üzletemberek... Ámerikaiak... S ilyen hirdetést nem először látok. A Sunday Times Ingatlan szekciója hétvégi számában szintén egész oldalon Maros utcában épülő „apartmanblokk” lakásait kínálja ír befektetőknek. „Már 75 ezer eurótól...”

Július 23.

Ma sikerült felgyújtanom a kisebbik sütőt a boltban. A kisméretű, hústermékek sütésére használt sütő felső és alsó részén a fémcsőbe rejtett hűtőszálakat és környékét alaposan belepte a zsír a reggeli sütés után. Hiába törölgetjük-súroljuk le naponta, a szennyeződés elkerülhetetlen. Sütésre alkalmas, de grillezni még nem grilleztünk benne. Ez volt a baj okozója. Ugyanis ma kitaláltuk, hogy burgereket fogunk árulni, és azokat grillezni kellett volna, a burgerdoboz felirata szerint. Na, bekapcsoltam a sütőben a grillt, s öt perc múlva már csak a lángokra lettem figyelmes. Arasznyi kis lángok, a sütő tetejét nyalogatták, belülről. Lekapcsoltam a sütőt, semmi pánik, majd elalszik. Nem aludt. Már csak azért sem, mert a sütőt nem lehet — ugye — légmentesen bezárni, a zsír — amit aznap reggel varázsoltam rá — szépen égett. A sütő ajtajánál, körben lévő gumiszalag már régen nem szigetelt rendesen, ezért sem aludt el a tűz. Amely már füstölt, kis lánggal. Aztán valaki kinyitotta a hátsó ajtót — aki a sütőtől két méterre van — mire a huzat benyomta az addig a szellőző ventillátoron át távozó füstöt a boltba — s megszólalt a riasztó. Addigra már többen tanácskoztunk, hogy nem kellene-e poroltóval befújni a sütőbe, mert azért mégsem éghet a végtelenségig, nem tesz neki jót :-) S a füst sem mutatott valami jól, ahogy ott kavargott a bolt álmennyezete alatt, addigra már a vevők is észrevették. („Jé, ég a sütő — Tudom, én gyújtottam meg”.) Igen ám, de ki merje kezelni a jókora poroltót? Szerencsére éppen ott volt a bolt villanyszerelője, nem hagyta, hogy sokáig bénázzunk, két erőteljes fújással elfújta a lángokat (amelyek addigra már egészen kicsivé zsugorodtak...) A füst hamar eloszlott, lenyugodtunk. Az egész epizód nem tartott tovább tíz percnél, de egész napra való izgalmat és beszédtémát adott a kollégáknak. („Amikor Mon grillezte a burgereket….”)
Alaposan kikapartam, amit tudtam a sütőből, de a zsír helyenként szinte ráégett a hátsó falára. Nem tudom, mit fog szólni a szerelő. Nem igazán értem, miért kell a fröcskölős sausage-okat, és szalonnaszeleteket, valamint a csirkéket ilyen nyitott melegítésű sütőben sütnöm, a tisztítása igen nehézkes.

(Azóta a szerelő megnézte a sütőt, kikapart valamennyit a ráragadt zsírrétegből, és közölte, ha nem nyúlunk a grillhez, akkor tovább használható. Hát használjuk. A csirkéket letakarjuk lazán alufóliával, és csak a sütés utolsó tíz percében fekszenek letakaratlanul, hogy azért a mellük vonzóan pirosra süljön. Szerencsére akkor már nem fröcskölik a zsírukat maguk köré...)

Július 31. - Mimocska – avagy szívtelen dög vagyok, lehet borzadni…

Mimocska valószínűleg vasárnap éjjel lebabázott. Amikor hétfőn mentem haza, és szálltam ki a kocsiból, megrezzent a nappali ablaka alatt lévő sárga liliomos, és megjelent Mimocs, nyávogva. Gyanúsan karcsú volt. Vasárnap még megtapogathattam kemény, jókora hasát, s mint mindig, akkor is elrebegtem külön kis imámat: Csak ne a mi kertünkbe babázzál le, kérlek. Féltem ugyanis az uram haragjától, aki már régóta neheztelt rám és a macskákra, arra, hogy titokban etettem Harry-t, és vízzel teli edénnyel üldözött minden macskafélét. Harryt is, a tőlünk elköltöző, a közvetlen környéken bóklászó, de a kertbe időnként még be-betévedő Mimocst, a nagy fekete kandúrt, aki Harry-t szoktam elverni, és még a számos, a kertet átjáróként használó macskát.
„Szerintem megszült” — közöltem az urammal a gyanúmat, aki azonnal szólt, hogy akkor rendezzem le ezt a dolgot, ez az én felelősségem, ő nem hajlandó beleszólni-nyúlni a macskadologba, de a macskáknak menniük KELL. Megnéztem a liliomok alját, s valóban, egy száraz, védett sarokban egymás hegyén-hátán három, Mimocsra ütő kismacska feküdt. Nagyszerű. Mellbevert a dolog súlyossága. Ezek után félórát böngésztem a neten, megtekintve az itteni állatvédők weboldalát (ISPCA), az észak-dublini állatvédők weboldalát is, amelyek állításuk szerint együtt dolgoznak a macskavédőkkel, s ingyenes állatklinikát tartanak fent Dumcondrában. Levente eleinte egy fillért sem akart szánni a „macskaeltüntetésre”, de végül úgy döntött, hajlandó elszállítani engem és a fészekalja macskát oda, ahol állítólag nem kívánt macskáknak keresnek új gazdát stb.
Nos, a macskavédőket végül telefonon értem el, s közölték, hogy a) nincs helyük, ne is vigyem oda a családot, b) legalább 6-8 hét, mire kijönnének, és begyűjtenék a macskákat, akiket addig nevelgetnem, szoktatnom kellene, hogy később gazdát tudjanak nekik szerezni, de — ahogyan hölgy fogalmazott —, több mint valószínű, hogy csak elaltatnák őket, s annak a költsége így is, úgy is engem sújt. „Azért nevelgessem őket 8 héten át, hogy aztán valaki elaltassa őket?” kérdeztem kissé hitetlenkedve. „Hát... igen... Nem nagyon akadna nekik gazda...” — így a hölgy. „Akkor egyszerűbb, ha már most keresek egy állatorvost, nem?” „Hát — hosszú szünet — végül is... igen.” S elnézést kért, amiért nem tud segíteni, de hát ugye, sok kóbor macska van, kevés a vállalkozó lélek, aki befogadja őket, és ők adományokból tartják fent magukat, csakis egészen vad macskák befogásával foglalkoznak, amelyek gondot okoznak... egy részmunkaidős dolgozójuk van, aki sorra járja a városrészeket... Ugye, megértem. Hát persze.
Végül a közeli állatorvosi rendelőbe vittük Mimocskát, akit sikerült (másodszorra) betenni egy dobozba, leborítva a dobozt egy kisebb műanyag szennyeskosárral, hogy ne tudjon kijönni, de azért lásson valamit. Fél órát vártam az előtérben, ugyanis az előttem lévő hölgy a kiskutyáját jött elaltattatni. Alig voltam ott pár perce, amikor bent felsírt a kutya, aztán hosszú csönd. A hölgy végül nagy sokára sötét szemüveg mögé rejtőzve jött ki, sírt, és köszönés nélkül távozott. Kicsire összehúzva magam ültem a széken, nyomtam a kosarat a dobozra, Mimocska néha nyávogott... Utáltam magam, és az egész helyzetet.
Az állatorvosnő nem volt túl lelkes a kívánságom hallatán, de megértett. Felhúzta a szemöldökét, amikor meséltem a macskavédőkkel folytatott társalgásomat. Bizonygattam, hogy Mimocska amolyan kóbor macska, hol itt aludt, hol ott, mindenki macskája volt, s senkié. Nézett rám merőn, s mintha az arcára lett volna írva, hogy mit is gondol, én magyaráztam, hogy nem tarthatom meg Mimocskát, bla-bla-bla, kérem, altassa el... „Mire számíthatok, ha kiveszem a dobozból, mennyire vad?” – kérdezte. „Elég szelíd” – mondtam, s futólag eszembe jutott, milyen vehemenciával kergette el Mimocska Harryt a táltól, s hogy falta fel a másik macskának szánt kaját… s az is, hogyan jött oda törleszkedni.
„Akar bent maradni?” – kérdezte. Azt hittem, arra gondol, hogy segíteni kellene, fogni Mimocskát, vagy ilyesmi. Motyogtam valamit arról, hogy a farmerkabátom kibírja a karmolást, mire folytatta. „Úgy értem, ha esetleg érzelmi szálak fűzik a macskához...” Gyorsan nemet intettem, átvittük a macskákat a műtőbe, ahol a fal mellett ketrec-sorokban beteg macskák, kiskutyák feküdtek. A műtőasztalon kis pokróccal letakarva a nemrég elaltatott kis terrier teteme hevert. Kezdtem elveszíteni addigi hidegvéremet. Alul, egy üres ketrecbe rakta a dobozokat, óvatosan leemelve az elcsendesedett Mimocskáról a kosarat. Mimocs kióvatoskodott a dobozból, szaglászta a kölykei dobozát. Elfordultam. Erős bőghetnék fenyegetett. Micsoda egy HÜLYE vagyok... Mindez nem történik meg, vagy legalábbis nem velem, ha annak idején elkergetem a kertből. Az állatorvosnő még megnyugtatott, hogy majd gondját viselik, „nem fog neki fájni”, aztán gyorsan kijöttem. Fizettem az asszisztensnőnél, s menekültem. Lelkiismeret furdalt, bőgve ültem be Levente mellé a kocsiba.
Hazamentünk.

Nagyon szégyelltem magam. Aznap és másnap, és két napra rá sokat járt a fejemben. Lassan elfakul majd az emléke, mint a többi macskáké, majd csak kicsit fog zavarni, amit tettem, MUSZÁJ volt tennem, emlékezni fogok majd a nevére, mert olyan mulatságos volt, a portól szürke füleire, és koszosmacska-szagára. Akad majd róla egy-két dia, amit lehet nézegetni, és lelkifurdalást érezni. De még mindig többet tettem érte, mint bárki más a környéken. Azt hiszem, nem véletlen, hogy ide szülte a gyerekeit, és nem máshová. S ezért bánt nagyon a dolog. Biztos lett volna más megoldás is, csak rosszul csináltam.
 

Következő írás