|
|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Szeptember – még mindig hőség, de jő az ősz…
Nos, szeptember van, még ragadok az izzadtságtól (erőteljes porszívózás a
lépcsőn, fogyáshoz melegen ajánlott), Levente marokkói fűszerkeverékkel
megszórt csirkemelle most sül a sütőben – az illatozó fűszerekhez mit fog
szólni, nem tudom, az ízlése meglehetősen - hm, hogyan is jellemezzem…
konzervatív… Mégsem mondhatom, hogy vidékies, az az én jelzőm, ő a fővárosi,
mégis én vagyok az, aki kíváncsibb az újra. Szóval férjem uram ragaszkodik a
megszokott dolgokhoz, muszáj ezt-azt ráerőltetni. S különben sem tudok
töltött káposztát csinálni.
Amíg kedélyesen izzadtam a lépcső felett – nem, nem izzadtam, verejtékeztem,
mivel „horses sweat, ladies perspire”, ahogy egy bohém kanadai-magyar
ismerősöm tanította annak idején – vagyis „a lovak izzadnak, a hölgyek
verejtékeznek” - az jutott eszembe, milyen szomorkásra sikeredett ez a
hónap, s még nincs vége. Először a tervezett barcelonai hosszú hétvége esett
kútba, nincs repjegy, csak mindenféle átszállással, ami túl sok időt venne
el a kurta három napból, s ha az ember utazik, akkor azért az úti célt is
szeretné élvezni, nem? Levente titokban mással akart „kárpótolni” (pedig még
én berzenkedtem Barcelona ellen, mondván, inkább tegyük félre az út árát,
volna mire), de más úti célokra sincs repjegy, mindenki elutazik e három
napra, az év utolsó hosszú hétvégéje, bank holiday-e. Sebaj, megfogadtuk,
hogy legközelebb jó előre fogunk foglalni, nincs mese. Ugyan a szép számú
spanyol közösség jelenléte Írországban nem tette lehetővé a barcelonai
hétvégét, de majd csinálunk skót autós vagy angol körutat, ha a fene fenét
eszik is…
Aztán megjött a borús, esős idő, egész napos esővel, széllel, ködöcskékkel,
de ezt nem is bántam, a fű a kertben már kezdett úgy kinézni, mint egy
különösen lestrapált focipályáé. Az eső elől Harry-t átköltöztettem a kerti
asztal alá, Levente számgépes cuccai közül megmentett kis szivacsdarabon
alszik, a szivacsdarabot az asztal egyik lába szorítja a földhöz, nehogy
elhordja a szél. Egyelőre megfelel macskaháznak, majd nézek dobozt neki,
hiába tiltakozik az uram, nem hagyom, ha a macsek fázzon.
S közben megszínesedtek a fák, a sárga tűnt fel először, de már itt-ott
piros foltokat is lehet látni. A reggelek még melegek, de azért már érződik
valami hűvösség a levegőben. Ez az, amit szeretek, a lassan beköszöntő őszt.
A kissé borongós hangulatot – a lehulló levelek lágy neszét… :-)
De mindezt beárnyékolandó, egyszer csak jött egy email, ami napokon át
uralta a hangulatomat: meghalt egykori főnököm, Dr. K.T. Áprilisban, amikor
futólag találkoztunk a buszmegállóban, az egyetem előtt (apámat vártuk, hogy
hazavigyük egy közös ebédre anyámék lakására) pár percig beszélgettünk,
illetve inkább ő mesélt, panaszkodott, hogy beteges, s valóban, de meg volt
rokkanva, de nekem úgy tűnt, csak kicsit. De a fene sem gondolta volna, hogy
a dolog nem csak valamiféle öregemberes nyafogás, hanem jóval több.
Világéletében erdőt-mezőt járó vadászember volt, remekül főzött, rengeteg
kalandot megélt, sokat utazott, látott… Egyszerűen nem veszi be az agyam a
tényt, hogy halott. Közös kollégánk kegyetlenül keresetlen szavakkal mesélte
el, hogyan fogyott le a végtelenségig korábban mokány főnököm, hogyan lett
önmaga árnyéka… Hogyan ápolta a felesége, hogyan haldoklott a kórházban…
Először könnytelen szemekkel, emlékezés gyanánt olvasgattam azt a levelet,
amit egykor nekem küldött: friss házas és még kezdő háziasszony voltam, a
híres töpörtyűs pogácsája receptjét kértem el tőle, s jött is a részletesen
leírás, alapos instrukciókkal, s ígérte, ha bármi kell, csak szóljak. A
levél olvasgatása után csak ültem, döbbenettel, keserűen. Azután végre
sikerült kibőgnöm magamat. Olyan erővel fogott el az elkeseredettség, az a
sok betegség körülöttem. Számolgattam a kezemen, hányan betegek, vagy mentek
el már, rokonok, ismerősök, barátok, emberek a környékről, a piacról, s
nemcsak a kisöregek közül…. Hányról hallok, akit ilyen vagy olyan betegség
sújt…
A hír megérkezését követő napokban próbáltam vigasztalódni verssel,
könyvvel, mások bölcselkedéseivel, a félig hitt bizakodással, hogy a
„halállal nincs ám vége”… de ilyenkor igazából nincs vigasz. Kapaszkodók
ugyan vannak, de inkább csak lesújtó gondolatok, emlékek özöne, hála, s
kicsi szégyen is valahol, hogy jaj, ezen nekem (még?) nem kellett átmennem,
MÉG élek, MÉG egészséges vagyok, Isten ne adja, hogy így járjak. S vannak
miértek, amikre nincs válasz, van düh, hogy ez nem igazság… Aztán hazajön a
párunk, akihez hálásan hozzá lehet bújni, s aki előtt nem szégyen a sírás.
Egykori kollégám figyelmesen elküldte nekem a beszédet, amely K.T. temetésén
elhangzott, küldött fotót, gyászértesítőt, elmesélt néhány részletet, ami
felett lehet/ett borongani, s azt gondolni: ugyan gyűlöletes betegség vitte
el, de a temetése emlékezetesen szép volt, és rengetegen tartották
fontosnak, hogy ott legyenek.
* * *
Minden buzgólkodásunk, drukkolásunk ellenére sem nyertünk a
szegények/ostobák adóján, a lottón. Nyertünk ugyan kisebb összegeket,
kaparós sorsjegyet… Meggyőzöm magam, ha éppen olyan a hangulatom, hogy nem
is akarok elköltözni innen, lakásba, kettesben, minek? Itt a kert, amivel
nem kezdek semmit ugye (your garden project went belly-up, ahogy az uram
megjegyezte egy tv-műsor kapcsán, nyilván tetszett neki a „belly-up”
kifejezés), de azért jólesik kimenni esténként, és szagolgatni a levegőt,
megcsodálni a naplemente, a fény és a felhők közös játékát a hegyen (a
múltkor pl. az néztem a sötétben, hogyan úszik be alacsonyan egy vastag
fehér felhő a völgybe, s miként borít el mindent, úgy 100 m magasságban). De
néha elkap az inger, az INNEN MENNI AKAROK, mint ma, amikor Martin (cseh
lakótárs) megint addig harákolt a fürdőszobájukban, míg öklendezni nem
kezdett, akkor pedig csak fogtam be a fülem, s imádkoztam, hogy el ne hányja
magát, mert akkor rosszul követem a példáját. Utána nagy megkönnyebbülésemre
távozott a házból, erőteljes izzadtságcsíkot hagyva maga után – félelmetes,
ez az ember még frissen mosdottan is izzadtságszagú. S nekiállhattam
takarítani.
Különösen erős volt ez a mehetnék-inger akkor, amikor a háziurunk eljött
füvet nyírni, s vagy oda-nem-figyelésből, vagy szándékosan lenyírta a két
éve ültetett vadszőlőket a fal mellett. Akkor nagyon sokáig, nagyon
keservesen bőgtem, kiszolgáltatottságom (és hanyagságom) teljes tudatában,
de nincs mit tenni, még így is jól járunk velük, akárcsak ők velünk, hiszen
rendes lakók vagyunk, évente 1x jön fel vidékről, a ház körüli apróbb
javításokat elvégezni, a kertet rendbe tenni (megjegyzem, ha kell, ha nem,
mert volt, amikor hiába volt lenyírva a fű, ő még azért talált nyírnivalót
rajta.)
Nem akartuk az októberi hétvégét sehogy sem itthon tölteni, elhatároztuk, ha
Barcelona nem is jön össze, akkor lemegyünk dél-keletre, mégpedig
Dungarvan-ba. A webről kinéztem egy kellemes BB-t, s eldöntöttük, hogy
piacozás után azonnal indulunk (ez lesz a Halloween előtti utolsó piac,
muszáj kihasználni a kiváló bevételi alkalmat, ugye). Pár óra alatt leérünk,
s onnan kezdve csak lazítunk egészen hétfő reggelig. Akkor pedig nagyon kora
reggel feljövünk Glendalough-ba, ahol találkozunk a Baraka csoportjával, és
várost nézünk velük kora délutánig. Ők 4-re mennek a reptérre, mi
hazajövünk, és még marad időnk lelkileg felkészülni a keddi munkába
menetelre. Kicsit aggódtam, hogy kora reggeli indulás, rengeteg vezetés, mit
fog ehhez az uram szólni, de ő bíztatott leginkább, hogy menjünk, legalább
üres utakon vezethet, hajnali táj, stb. S jó is ám, amikor az ember
fontosnak érezheti magát, és tudja, hogy negyvenvalahány ember szórakozása
és jó közérzete függ tőle…
Következő írás
|