|
|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Október – színház és tünemény
Ha október, akkor színházi fesztivál Dublinban. Eddig egy ismerőssel szoktam
járni az előadásokra, de ő most gyermeket nevel, ezért Leventével akartam
menni. Két előadást néztünk ki, az egyik Martin MacDonagh The Leutenant of
Innishmor c. darabja volt. Tőle már láttam egy művet (The beauty queen of
Leenane címűt), amit kétszer is megnéztem, annyira tetszett). Hasonlóan jóra
vártam most is. Hát… A Royal Shakespeare Company előadásában nem ilyen
pocsék előadást vártam, nem bizony. Mindenki egyenletes hanghordozással,
erőltetett ír akcentussal beszélt, mindenki hülyének volt beállítva, a
szakadár IRA-stól kezdve a falusi fiún át az öregemberig. A darab egy
megdöglött macska körül bonyolódott, hát még ő volt a legjobb szereplő. A
szünetig feszengve ültünk, hallgattuk a nem túl sűrűn felcsapó nevetést –
hahaha, de jót lehet röhögni a „birka íreken” -, aztán szünetben eljöttünk.
Verő kínlódva ült a rossz széken, az előtte lévő ülés háta nyomta a térdét,
a darab nem kötötte le… Menjünk. Most már értem, Angliában miért volt ez
sikerdarab. Az angolok azt kapták, amire számítottak, bebizonyítva volt,
amit gondoltak: ostoba, alacsonyrendű nép ez az ír. (Fejcsóva) Lehet, hogy
nem szellemóriások a vidékiek, de ez a gúnyolódás visszaütött. Nem az
IRA-sokat sikerült kifiguráznia, hanem az egész népét. Azóta utána olvastam,
s kiderült, hogy két színház is visszautasította a darabot azzal, hogy
ízléstelen. Muszáj egyet értenem.
A másik darab a Hamlet modern feldolgozása volt. A darabot egy diszkó
terembe helyezték, háttérben szinte szembántóan világító PALACE felirat
(hahaha), a tulajdonosa volt Hamlet király, felesége jól karbantartott,
iszákos ötvenes, Hamlet sötétzakós, borongós tömb, Polonius amolyan minden
lében kanál figura, aki mintha túlságosan is vonzódna a lányához, Laertes
nagyhangú „cool guy”, Ofélia pengehangú libus, és így tovább. Nem vagyok
ellene a modern feldolgozásnak, de erről a darabról sokáig nem tudtam
eldönteni, jó volt-e, avagy sem, tetszett vagy taszított. Voltak benne jó
dolgok, szellemes megoldások, bár nem értem, a nagymonológok egyike után
miért kellett Hamletnek (gatya-letolva pucér fenekét a t. Közönség elé
tárva) megerőszakolnia Oféliát, s miért beszél mindenki enyhén hisztérikus
hangon, de hát legyen. Különösen tetszett, amikor Laertes megjött
Franciaországból és főajándékként egy felfújható Eiffel-tornyot ajándékozott
a királynőnek. Elég sok ilyen poén volt benne, nekünk egyszerű lelkeknek
szóló, de nem igazán éreztem jónak az előadást. Felkavarónak, megragadónak,
valahogy nem. Egészen tűrhető, helyenként újszerű kis előadás volt, semmi
több, élénk vitára gerjesztett egy csoport fiatalt a bejárat előtt, s ez már
eredménynek könyvelhető el. Erre Verő sajnos nem jutott el, tele volt
határidős munkával, az irodában küzdött egy játékon. Pedig kíváncsi lettem
volna a véleményére. Sokszor láttam már a Hamletet, erős középmezőnyös volt
ez a feldolgozás. Ha valakit érdekel, íme egy ismertetés az edinburghi
előadásról:
http://www.edinburghguide.com/festival/2003/eif/review.shtml?hamlet.
Október 22.
A mai nap két dologról nevezetes: a viharról és arról, hogy az etetőmet
végre felfedezték a cinkék! Most jöttem haza a boltból, új szobát
barkácsoltam dobozból Harry-nak, s látom ám, hogy ketten szorgoskodnak az
etetőn, amit nagy ravaszul a szomszédéktól hozzánk átnyúló tujaágra
akasztottam… Egy kékcinke és egy széncinke eszeget most… ahhh… Siker!
A vihar késő éjjel kezdődött, és kb. du. háromig tartott. Eső, nulla és két
fokok, majd hajnaltól folyamatosan dörgés-villámlás, csatakos hó, jég,
dara…. Egy vihar havat hozott, beterítette a hegyeket, a kocsikat, hogy
aztán a következő adag eső már elverje. Aztán jégdara jött, ami miatt le
kellett zárni a repteret, az állandó villámlás miatt veszélyes lett volna a
gépek feltöltése kerozinnal – így mondták. Egy alkalommal három eladólány –
Lisa, Kelly és én – álldogáltunk a boltajtó előtt, hogy jé, milyen fekete az
ég, jé, mekkora felhő takarja be a hegyet. Lisa éppen megjegyezte, milyen
régen dörgött, amikor –Murphy törvénye - csattanósan levágott tőlünk nem
messze az Isten nyila… Sikoltozva, egymást taszigálva rohantunk be a boltba,
három kis lökött… Csak este jutott eszembe, hogy én is ugyanúgy sipákoltam,
mint ők, de ketten együtt annyi idősek, mint én… Sosem növök én már fel,
sosem komolyodom, és ez milyen jó!
Okt. 29.
Tegnap a ritkán nagy erejű napkitörésnek köszönhetően északi fényt lehetett
látni Dublinban. Verő szólt, hogy nézd, mutatják a tévében, amatőr
csillagász nyilatkozik, mögötte látványosan a fény. Amilyen könnyen
lelkendező típus vagyok, rohantam egyből a kertbe, de sehol semmi. Kértem
Verőt, menjünk fel a hegyre, de ő elég fáradt és levert volt aznap, nem volt
valami lelkes az ötletem hallatán. Inkább vendégünkkel csicseregtünk,
Csiperke Pannival, aki rövidke két napra lejött Dublinba, várost nézni. A
beszélgetés ideje kellemesen telt, fél éjfél lett, mire ágyba indultunk.
Utolsó próbálkozásként még kinéztem a kertbe. Az égen fura halványzöldes
fény. Hm, valaki lézerezik a városból, ez jutott eszembe először. Hm, ez a
fénycsík milyen széles, és jé, görbül. Hm, és pirosas az egyik vége… ÉS
MOZOG! Rohantam ki pólóban a vacogtató hidegbe, s meregettem a szemem – MÉG,
MÉG, MÉG! S ott volt, és tényleg, halványabban, nem olyan élénk színekben,
mint a National Geographic oldalain, de hát a város fényszennyezése
elnyomta, de ott volt az északi fény, az aurora borealis… Istenem…
Kirángattam Verőt is, aki megint oda volt ragadva a gép elé, hogy nézd!
NÉZD! S álltunk kézen fogva, s néztünk a szinte alig láthatóan mozgó,
változó fénycsíkot, amint szélesedett, színesedett, mintha tűz égett volna
valahol a csík szélén, olyan visszfényesen pirosas volt az egyik vége… Verő
közölte, ő nem akart meghalni úgy, hogy egy ilyet ne lásson, most már ezt is
ki lehet pipálni a listán… Próbáltuk lefényképezni, de túl halvány volt.
Aztán addig álltam ott, míg már remegtem a hidegtől, az izgalomtól…
nagyszerű élmény volt, hálám örök érte. Nem kell drága alaszkai vagy
skandináv útra menni, idejött hozzánk, házhoz ez a tünemény. (Milyen találó
szó ez, milyen szép magyar szó: tünemény.)
Október 31. Halloween
Ma olyan idő van, hogy az ember legszívesebben bemászna több réteg takaró
alá, s ki sem jönne onnan. Medve szeretnék lenni, hosszú téli álomra
berendezkedő medve. Még a plusz kilókat sem bánnám. Masszívan esik, mit esik
– szakad! Ötperces szünetekkel, megszakítás nélkül már tegnap este óta. A
macskadoboz szétázott (de hoztam már frisset a boltból), Harry csak sokadik
hívásra volt hajlandó előjönni, enni, akkor is roppant kelletlenül.
Tegnap bevásárlás volt soron, amit elég kellemetlenné tett az eső (megpakolt
dobozokkal tolni a kosarat a kocsiig, miközben hallhatóan süvít a szél az
ember kapucnija alá…grrrr… De legalább nem kézben-buszon kellett a heti
kaját hazacipelni, mint réges-régen!
Elmentünk tegnap orvoshoz, gyorsan akartunk túlesni a dolgon, de nem
sikerült. Sok minden kiderült, csak az nem, hogy Leventének mi az a
rejtélyes csomó-búbszerűség a rekeszizma alatt. A dokit jobban érdekelte
Verő munkája és annak végeredményei (vagyis a számgépes játékok), mint a
páciens panasza. Tudom, hogy a kedélyes csevegés hozzátartozik a vizithez,
de éppen szűkre volt szabva az időnk, ő pedig csak mondta, mondta, mondta…
Végül ultrahangot rendelt, a recepten rosszul írta le a „radiology” szót és
a felhívandó telefonszámból hiányzott egy szám, mindez 40 euróért. Á,
mindegy, a telefonszámot kiokoskodtam a könyvből, a rossz helyesírásáért
pedig piruljon ő. Amúgy kedves doki, sűrűn jár hozzánk le a boltba
szendvicsért, és láthatóan nem sok gyakorlata van. Legalábbis tavaly
vérvételnél mindkét karomat sikerült összeböködnie, a végén már érezhetően
kínban volt, hogy csak nem találja el az eret, én meg kedélyeskedtem, hogy
csak nyugodtan, engem nem zavar… aztán úgy néztem ki, mint akit alaposan
elvertek … hehe.
Ellenben X-boxot akarna venni, míg a kisfia Playstationt, és erről jó
hosszan el tud társalogni a jelek szerint. A Jóisten áldja meg..
Remélhetőleg az özönvíz jellegű esőnek köszönhetően ma csak kevés gyerek
fogja járni a környéken, csontváznak, ördögnek és tündérnek öltözve. Mi
mindenesetre kihagyjuk az ünnepet, hiába ősi kelta ünnep, ez a „vegyél-vegyél-még-még”
őrület, ami itt folyik, elég visszataszító. Meggyújtok pár gyertyát, sütök
gesztenyét, slussz. S hamarosan kipróbálom a pecan pie-t (amerikai diós
piteféleség). Ugyan ez amerikai süti, de nagyon kíváncsi vagyok, Sheila
(szintén piacozó) kedvenc sütije, felcsillanó szemmel mesélte a múltkor,
milyen finomat lehet kapni készen az egyik áruházban. Muszáj kipróbálni, de
saját magam akarom elkészíteni.
Később:
Nos, eddig kellemesen csalódtam. Csak egy kis szellem csengetett be az
elsötétített házunkba, Sandra nyitott ajtót, s zavartan elküldte a
kissrácot. (Ő maga a barátját várja, talpig parfümfelhőben – valami kínai
horrort fognak megnézni este videóról, már mondtam Verőnek, diszkréten
tűnjön el, én tévézni fogok a hálóban. Egyelőre még behozni sem meri – hm,
vajon miért ;-) – a házba, rendszeresen kint parkol a kocsi, ott
beszélgetnek, s csak sokára hallom, hogy Sandra jön fel a lépcsőn, a kocsi
pedig hajt el. Ma nem bírtam ki, rá is kérdeztem, pirulva-nevetgélve mondta,
hogy hát igen, a barátja… (Ezeket a kissé pletykás mondatokat azért is
írtam, mert nemrég megkérdezték, miért írok olyan keveset a velünk
együttlakókról – hát, íme, szerepeljenek ők is itt.)
Az emeleti ablakon kileskelve néztem, hogyan özönlik el a gyerekek az utcát
– a legtöbbje csak a kivilágított házakba csöngetett be, a kitartóbbja a
sötét házaknál is próbálkozott. Kivétel nélkül szülői kísérettel
jöttek-mentek, még egy feltűnően magas szellemet is láttam lámpással,
alighanem egy elővigyázatos apa volt. Közben vad petárdázás, tűzijátékozás
mindenfelől. Idén legnagyobb megdöbbenésemre a rádióban kérték azokat a
tulajdonosokat/lakosokat, akiknek a boltja/háza „olyan környéken van, ahol
ez előfordulhat”, hogy tömjék el az ajtóba vágott levélbedobó nyílást, mert
számíthatnak rá, hogy „egyesek” megpróbálnak petárdát dobni be az ajtón. S
úgy általában, ilyesmire lehet számítani, tessék figyelmesnek lenni stb. Na,
hiszen. Az előbb kimentem a kertbe, Harry csendben kucorgott az új
dobozában, közben a környékbeli kertekből szálltak fel a durranva, füstölve
ég felé törő rakéták… Halloween…
Következő írás
|