|
|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
December 8.
Levél:
Szia, Betti!
Annyi minden jár a fejemben, amióta hírt kaptam Felőled, le sem tudnám írni.
Kicsit szégyellem is magam, hogy olyan sokáig hallgattunk, tavaly augusztusi
találkozásunk után. Téged biztos lefoglalt az egyetem, a sok kurzus, amire
jártál, az órák, amiket adtál, no és a lakásotok felújítása. Irigykedtem is
ám, hogy a saját fészkedet rendezgetheted, biztos szépen haladtatok vele
azóta, mióta meglátogattunk ott, nem messze a Hősök terétől.
Sokat járnak a fejemben a dolgok, amiket együtt csináltunk végig.
Emlékszel-e még? A gyalogtúra Howth körül, amit Levente végignyafogott, mert
hosszallotta. Mert nem volt megváltó buszmegálló ott, ahol ígértem, s így
gyakorlatilag kis csalásommal beleugrattam a túrázásba. A színházi esték,
amiket Te szerveztél, Tallagh-ba, a Civic Theater-be (a fene sem gondolta
volna, hogy ott, a város egyik meglehetősen sötét környékén ilyen jó kis
színház van.) Hogy vigyorogtunk, amikor az egyik előadás előtt a jegyszedő
néni kicsit zavartan jelentette be, hogy sajnos, lerobbant a fűtés, kérik,
hogy hagyjuk magunkon a kabátot. Aztán szünetben, amíg a t. közönség, többek
között mi is, whiskey-vel próbáltuk felmelegíteni kissé elgémberedett
tagjainkat, betoltak a nézőtérre egy repülőgépmotorra emlékeztető valamit,
ami lángokat és meleget fújt ki magából, s így sikerült úgy-ahogy befűteni a
helyiséget… Veled láttam a „The Playboy and the Western World” című darabot,
és Kafka Per-ét, ami eléggé felkavart, és igen zavaró darabnak találtam.
Színház után mindig a „hegyen át”, az R113-as úton jöttünk haza. Annyit
jártunk arra Veled, hogy végül elneveztük Betti útjának, mint ahogy más,
kedves ismerősünkről is neveztünk el már hegyet (Zita hegye), és lehajtót
(Ede lehajtója). Képzeld, azóta megépült a nagy, M50-es névre hallgató
körgyűrű újabb szakasza Dél-Dublin körül, így leginkább arra járunk, nem a
Te utadon. Néha azonban, a nagy forgalmat elkerülendő, megyünk azért arra
is. Ilyenkor elhajtunk a Mount Venus mellett, ahol a fiúiskola és a temető
van, ahol az írek egyik színészóriása, Cyril Cusack nyugszik, és az a
fergeteges hajtűkanyar, amit Leventének a régi kocsival elsőre sikerült
bevennie, s ezért roppant büszke volt magára. Susan-nak, a barátnőmnek ez a
mutatvány már nem sikerült, ide-oda tolatás lett belőle, szinte úgy
szuszakolta át a kocsit az egyik útról a másikra, míg a többi kocsi
türelmesen várt, amíg befejezi a manővert…
Apropó, emlékszel, hogy leüvöltöttél bennünket egyszer a kocsiban?
Viszonylag friss házasok voltunk még Leventével, összeszokóban, s azt
hittük, állandó ál-marakodásaink, csipkelődéseink (Hülye kulák. Ostoba
úrigyerek. Macskabuzi! Fővárosi! stb.) valamint a másik rovására elhangzó,
szellemesnek hitt benyögéseink szórakoztatóak számodra. Akkor jöttünk rá,
ezeket Te mennyire komolynak hitted, amikor egyszer csak minden
figyelmeztetés nélkül nagyon erősen megemelt hangon ránk szóltál, hogy most
aztán elég, ezt tessék befejezni, hát ezt nem lehet, ha két ember szereti
egymást… Szégyelltünk magunkat, képzelheted.
Enniskerry, ahol dolgoztál, ugyanolyan, mint volt. Egy-két hely megszűnt,
megváltoztak a tulajdonosok, például egy vendéglőből, ahol korábban rövid
ideig pincérnősködtem, lakberendezési bolt lett, miután tönkrement, és
eladták. Sőt, a lakberendezési bolt is bezárt, most ingatlanügynökség üzemel
az épületben. Ha megnyerném a lottót – apropó, majd szólj rám, meg kell
néznem a tegnapi nyerőszámokat -, azonnal megvenném a házat. A hátsó kertje,
az osztott szintje csodás, és csendes is, ahhoz képest, hogy a falucska
főterén áll. Ó, álmodik ám a nyomor, mást nagyon úgysem tehet.
Meglepődnél azonban, ha látnád, hogyan megváltozott az ország, amit annyira
szerettél. A mesék, a táj, a zene, a vidéki emberek, a fű zöldje, a birkák
és a felhők még mindig olyanok, de a nagyváros, a hangulat, a városi emberek
gondolkodása igencsak megváltozott. Biztos vagyok benne, hogy nem tetszene.
Elvadulnak az emberek, de a gyerekek is. Némelyik városban bandák ölik
egymást, s a kormány most hirdetett háborút, igen, jól olvastad, háborút a
gengszterbandák ellen, kérdés, mit értenek ez alatt. Mert eddig nem sokat
tettek az ügy, a bűnözés felszámolása érdekében. A rossz hírű negyedben lakó
kamaszok számára gyakorlatilag nincs kiút, unalmukban kezdenek bele a
rongálásba, lakók üldözésébe, kocsik elkötésébe, felgyújtásába. Egyre
nagyobb probléma a drog, az alkoholizmus népbetegség, hajnalonta tele minden
kórház magukat és egymást összetört részegekkel, a dohányzást már jobb nem
is említeni. Az árak az égben, mindenki egyre telhetetlenebb, önzőbb. Közben
egészségük oda, a rák tarol, a kóros elhízás egyre többeket fenyeget…
Néha csak hitetlenkedem az újság olvastán, s azon gondolkodom, megoldás
lenne-e, ha egyszerűen nem olvasnék-néznék híreket? Behúznám az ajtót magunk
mögött, és ég veled, Világ? Nem látom értelmét, hogy bármit tervezzek -
minek? Valaki vagy valami úgyis közbejön majd, s tönkreteszi a terveket,
mint ahogy a Tiedet is tönkretette, s aztán csak fojtogasson a
tehetetlenség? Hogy szinte paranoiás módon azon aggódjak, mikor teszi tönkre
a tulajdonomat valaki, mikor lopják el a ház elől a szeretettel gondozott
virágokat, mint ahogy tették azt egy barátnőm virágládájával? Eleinte
nevettem Leventén, mert ő tényleg paranoiás volt, mindig azt nézte, mikor
ugrik neki valaki, mindig a legrosszabbra számított, de most már néha azt
kell gondolnom, amíg nagyvárosban élek, erre kell számítanom. Először
elvadul a városlakó, aztán ez majd elterjed, mint egy fertőzés, s megmérgez
mindenkit. Amíg kisöregeket vernek agyon pár euróért a tanyájukon, amíg itt
a faluban a templomból hazatérő öregasszony táskáját kitépik a sarkon a
kezéből – igen, itt, a mi állítólag biztonságos, jó nevű negyedünkben -,
amíg a buszon nem lehet megmaradni a hangosan kiabáló, dohányzó, neveletlen
vadakként viselkedő tizenévesektől, addig igenis, ez egy fertőzés, ezek
lesznek a mindennapok, tűrni kell, mert mi rá a megoldás? Szörnyű ez a
világ, Betti, arra késztet, hogy elzárd-kizárd magad belőle, s önző módon
csak magaddal törődj, mert úgy érzed, másokkal már nem érdemes. Minek? Vagy
megmosolyognak, urambocsá’, lehülyéznek, ha jó vagy és becsületes, vagy
kihasználják, s esetleg még rosszabb esetben fejbe is vernek a pénzedért, és
örülj, ha sikerül elérned, hogy a törvény megbüntesse őket.
Kicsit keserűek a gondolataim, de hát csodálod? Ez az ország – ez a világ -
csodálatos lenne, ha polgáraiba kicsit több ész és odafigyelés szorult
volna. Nemrég megtanultam egy új rövidítést: BSE - Blame Somebody Else.
Vádolj valaki mást. Semmiért nem vállalják a felelősséget, mindenből pénzt
kell (és lehet) csinálni manapság, claim-culture, követelődzés, jaj,
megütöttem magam a seprű nyelével takarítás közben, vajon kit tudnék
hibáztatni érte?! Kit tudnék lehúzni érte? Hol van az az Írország, ahol ez
még ismeretlen volt, ahol még nem a pénz volt az úr?
Emlékszem, Te nem szoktál kifakadni az emberek ellen, olyan voltál, mint
Trish, a régi ír lakótársnőnk, sosem volt egy rossz szava senkire, tudomásul
vette a megváltoztathatatlant, aki végletesen rossz volt vagy hülye, arról
inkább nem beszélt. Hogyan bírta ki, nem tudom, de inkább hallgatott. Te is
csak elintézted egyetlen panaszos mondattal, amikor a hazulról kapott
Mikulás csomagodat a család gyerekei, akiknél dolgoztál, engedély nélkül
kibontották, és megettek belőle mindent. Igyekeztük pótolni, de hát az már
nem volt ugyanolyan. Háborogtam, mire annyit mondtál: „Végül is, gyerekek.”
Én pedig jöttem a neveletlenséggel, a szülők hanyagságával, de csak én
bosszankodtam, Te már másról akartál beszélgetni.
Megkerestem pár régi fényképet, amit a Powerscourt-vízesésnél készített
rólunk Levente. Néztelek a képeken, féloldalas mosolyoddal, kicsit
meggörnyedve állsz mellettem, mintha attól féltél volna, hogy nem férsz majd
bele a képbe, mivel én olyan alacsony vagyok, Te pedig olyan magas. Akkor
még kurta hajam volt, irigyeltelek a hosszabb hajadért, azt gondoltam,
lehetetlen, hogy az enyém is megnőjön majd. A vízesés után elmentünk
megnézni az azóta kedvenc helyemmé lett Hunter’s nevű fogadót, a kandalló
mellől nézegettük az etetőkön sürgölődő madarakat… Tetszett Neked a hely
régies berendezése, a megkopott bútorok, az az igazi hangulatos társalgó
karnyújtásnyira a kandallóban ropogó tűztől… No, az a hely még a régi, a
kaja most is olyan jó, s az etetők körül most is nagy a nyüzsgés.
Nem tudom megemészteni, amit hallottam Rólad. Dühös vagyok, csupa ellentétes
érzés van bennem, és erős elhatározás, hogy másképp fogok élni ezután a
kedvedért. Csakazértis, ennyi erőfeszítést megtehetek. Megpróbálok azért
jobb lenni, valamennyire, amennyire tőlem telik, s nem utálni minden
pultomhoz lépő vásárlót, aki van olyan szerencsés, hogy él, csak azért, mert
Te már nem. S megpróbálom maradéktalanul kiélvezni az életet, mert ki tudja,
mi lesz holnap.
Gondolkoztam, mivel búcsúzhatnék el Tőled. Aztán eszembe jutott, hogy a jó
öreg Lándzsarázó Will-t mindketten szerettük, hát küldöm Neked ezt a
szonettjét, ő jobban leírja, amit gondolok-érzek. Ismered. Valahogy ezek
járnak a fejemben mostanában, keserű pillanatokban. Néha azt gondolom, úgy
vagyunk mi Leventével, hogy ketten a világ ellen… Ez ellen a világ ellen. De
aztán elutazunk valahová, ahol minden szép, találkozunk egy érdekes
emberrel, meglátok egy romlatlan gyerekarcot, s akkor megint más a
véleményem, néhány napig talán, de most… Most sajnos, ilyen. Milyen érdekes,
hogy ezek a sorok már akkor is olyan igazak voltak, mint most. Lehet, hogy a
világ nem is változik? Az ember kevés kivétellel mindig gonosz volt benne? S
mindig a kiskapuzóknak állt a világ? S az olyan jóknak, mit Te, nincs is,
nem is volt benne helyük?
Fáradt vagyok, ringass el, ó halál.
Az Érdem itt koldusnak született,
És hitvány semmiségre pompa vár
És árulás sújt minden szent hitet
És Becsületet rút gyanú aláz
És szűz Erényt a gaz tiporni kész
És Tökéletest korcs utód gyaláz
És Érc-erőt ront béna vezetés
És Észre láncot doktor Balga vet
És Hatalom előtt néma a Szó
És Egyszerű kap Együgyű nevet
És Rossz-kapitány rabja lett a Jó.
Fáradt vagyok, jobb volna sírba mennem:
Meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem.
Isten veled Betti, nyugodj békében.
(Ha valaki az első, gyomorból jövő reakciómra kíváncsi – mert azt is ide
akarom írni, mindenképpen, nem csak az elgondolkodás, elsiratás, lehiggadás
utáni giccses levélkémet – akkor annak annyi mondandóm van: micsoda
KIBASZOTT, KIBASZOTT pazarlása ez egy tiszta és nagyszerűen induló emberi
életnek! Hát hogyan lehetséges?! Nincs elég gonosz, rabló, tömeggyilkos,
gyerekgyilkos, erőszakoló, hazug és despota a földön, akit eltehetne a
Jóisten láb alól, muszáj volt ővele így elbánni? Nem térek magamhoz…)
* * *
December 11.
Ma még a különböző, általam túl sűrűn látogatott internetes oldalakat is
letiltattam Verővel, és teljességgel a „feladatra” koncentráltam: 200
aprósüti kisütése, és díszítése cukormázzal. Egy itt élő amerikai nő
rendelte, aki emlékezett rá tavalyról, hogy milyen kis karácsonyi, színes
aprósüteményeim voltak, és egy jótékonysági megmozdulásra kellett neki
ennyi. (A férje pedig a karácsonyi tortámra emlékezett, így abból is
rendeltek egyet. „If you know the source, go to the source.” – válaszolta
később a nő, amikor érdeklődtem, hogy-hogy kóstolás nélkül döntött a tortám
mellett. Ugyanis aki karácsonyi tortakészítésre adja a fejét a piacon, az
csinál egyet pluszban, amit a potenciális vevők megkóstolhatnak, s szám
alapján adják le a rendelést, hogy mondjuk, a 207-es tortáját kérem,
cukorbevonattal vagy anélkül. Így megy ez.)
Szóval úgy nézett ki a konyha, mint egy nagyüzem. Három edényben kikavartam
a 3 adag tésztát, beraktam a hűtőbe hűlni őket, és addig kivasaltam, mostam
egy adagot. Amikor letelt a 2 óra, kisütöttem az első adagot. Lett belőle 40
karácsonyfa, 40 király, 40 angyal, 40 gomba és 40 üstökös. A király és az
angyal fehérrel lett kihúzva, fejükön arany (sárga, na) koronával, vagy
glóriával. A gomba fehér pöttyös, piros kalapot és fehér szárat kapott. A
karácsonyfa zöld lett természetesen, fehér girlanddal, amin piros-sárga
gömbök díszlettek. Az üstökös sárga csillagból és hosszú fehér csóvából állt
össze. Amikor kisütöttem őket, bele is fáradtam rendesen, mert a nagyobb
kiszúrók alapján úgy gondoltam, a három adag tésztából 210 süti jön ki. De
ezek jóval kisebb kiszúrók, így lett belőle 290 darab…
Pénteken gulyásfőzés közben kikavartam a cukormázat, leborítottam az asztalt
sütőpapírral, kiraktam rá a negyven angyalt, és hajrá. Aztán a negyven
királyt. A fehérrel kihúzhatókkal kezdi ugye az ember, az a leggyorsabb.
Időnként jelentettem Verőnek, hogy hol tartok. Langyos sütőben
megszárítottam a mázat, s kihúztam a glóriákat, koronákat sárga cukormázzal.
(Apropó, kevés ételfesték is elég az élénk színhez, ahogy rájöttem, a sárgát
például úgy kevertem össze, hogy három nagy evőkanál cukormázhoz mindössze
két csöppecske festéket adtam.) Nylonzacskóba töltöm, gumival elszorítom a
nyakát, és a zacskó egyik sarkára egészen apró lyukat vágok, ezzel az
„ecsettel” rajzolom meg az apró részleteket.
Később, amikor már a többszínű sütik kerültek sorra, lassabb lett a munka.
Hallgattam a rádió híreit, a zenét, ingáztam a sütő és az asztal között. S
közben saját boltról álmodoztam, vagy mondjuk, egy saját polcocskáról a
boltban, ahol a saját süteményeimet árulhatnám egész héten, kis mellékest
szerezve ezzel… Yeah, right.
* * *
December 13.
Mivel Csiperke Panni úgy döntött, hogy egy kedvező otthoni munkalehetőség
miatt távozik Észak-Írországból, még utoljára meglátogattuk, ezúttal a
katonai tábor előtt találkoztunk, ahol au-pair-kedett. No és nem akartuk,
hogy a könyveink visszajuttatása gond legyen (nem beszélve arról, hogy nem
mindennap közelíthetünk meg egy angol katonai tábort „csak úgy”.)
Találkozásunk röpke volt, ugyanis nem mentünk be, mert a belépőkártya
elkészítése hosszadalmas lett volna. Panni kimotorozott a tábor elé,
megcsodáltuk a pufi motoros kabátjában, majd szatyorcsere (vajon mit hittek
a katonák, mi van a szatyrokban? Biztos nem túrógombóc-porra, szaloncukorra
és könyvre tippeltek, az biztos…)
Maga a tábor eléggé hétköznapi volt, őrtornyok, amelyeknek befeketített
ablaka hirtelen kinyílt, és az ott ücsörgő katona kellemes elcsevegett a
lent posztolóval… Védőhálók, ha netán gránátot akarnánk bedobni… Háttérben
Belfast nemzetközi reptere, a várakozó gépekkel… s mindeközben a
gyomorszorító érzés, ami azért óhatatlanul elfogja az embert, ha
géppisztolyos, terepruhás egyéneket kell megszólítania.
Levente a letekert kocsiablakon át beszélt az egyik katonával (egy kerekded
arcú katonalánnyal), aki megmutatta, hol parkolhatunk. Majd, amíg Pannira
vártunk, az uram felidézte egy meghatározó élményét: amikor annak idején egy
Citroen kacsával körbetúrázták Írországot, Belfastban egy ilyen
géppisztolyos katonától kérdezték meg, merre van a kemping. Az egyik katona
válaszolt a kérdéseikre, a másik kissé leengedett fegyverrel, tüzelésre
készen biztosította…
Érzékeny búcsút vettünk Pannitól, sok sikert kívánva a jövőre nézve, s
elindultunk hazafelé. Lisburn városának határában még odafele menet
felfedeztem egy bevásárlóközpontot, egy Sainsbury nevű bolttal egyetemben.
Ez is angol, s hasonló a TESCO-hoz, csak egy fokkal jobb. Érdekesebb, na.
Muszáj volt bemenni. Ahogy mászkáltunk körbe, egyre több dolog került a
kosárba, mire észbe kaptam, már bevásároltunk rendesen. Érdekes dolgokat
találtam, pl. egy Redbush nevű teát, valami afrikai cserje leveléből készül,
szép pirosas színe, és kellemes íze van, élénkítő hatású, mint a tea.
Találtam szárított gyümölcsökből összeállított parti-tálat, volt benne
minden jó: cseresznye, amerikai áfonya, sárgabarack, mazsolák… Alig bírtam
megállni, hogy már hazafelé a kocsiban ki ne nyissam… De ami a legnagyobb
felfedezés volt, hogy ott fent, északon majdnem minden olcsóbb. Kedvenc
tusfürdőnk egy euróval olcsóbb. Az itt méregdrágán árusított természetbarát
mosópor fele annyiba kerül. Hm…. Olvastam már cikket, miszerint sok ír
ünnepek előtt északra jár nagy bevásárlást tartani, lehet, hogy követni
kellene a példájukat? Newry ott van a határ túloldalán, az új főútnak
köszönhetően egy-másfél óra alatt ott vagyunk, s ott van is Sainsbury…
Ripp-off Ireland, minden drága, pofátlanul drága, és év elejére még
áremeléseket is jeleztek… Csoda, hogy az emberek a határ mentéről már
Észak-Írországba járnak fodrászhoz, fogorvoshoz, és bevásárolni? Érdemes
megnézni ezt a weboldalt (mondjuk, a kocsmai árakat vegyük példának:
http://www.ripoffireland.org - a frissítést február elejére ígérik), ami
összehasonlítja, mi mennyibe kerül itt és az EU más országaiban… Rablók!
December 18.
Igazat kell adnom a barátnőmnek, egy nő 30 felett ne ünnepeljen
születésnapot. Nem érdemes. Különben is, most tudtam meg, hogy a Rumpf szó
az angol „frump” anagrammája, s ez a szó annyit tesz, hogy elhanyagolt
nőszemély, amolyan madárijesztő…. Hmmm…
* * *
December 19.
Tart a karácsonyi őrület a piacon. A béke és szeretet nevében olyan taposás
folyt a süteményes-tortás pult előtt múlt hét szombatján, hogy csak néztem.
Közben egy csomó jó ötletem támadt, pl. megpróbálok két személyre szabott
méretű tortát csinálni, elég sok a magányos kisöreg, akik csak a hatdarabos
tortaszeleteket veszik, mert egy 23 centiméter átmérőjű,
marzipánnal-cukormázzal bevont 2 kg-os torta bizony sok lenne nekik. S
közben számos dekorációs ötletem is támadt, amit, ha nem vagyok olyan lusta,
már idén megvalósíthattam volna. Tegnap Eilis, aki a karácsonyi rendeléseket
intézi (de mint mondta, utoljára ebben az életben), felhívott, s
kipanaszkodta a lelkét is az egész piaccal kapcsolatban. Januártól ki akar
lépni egy évre, nemhiába, a két kicsi gyerek mellett elég nehéz lehet még
konyhatündérkedni is, de – mint mondta -, a piaciak hozzáállása a dolgokhoz
eléggé megviselte, szünetre van szüksége, a bevételeivel sem elégedett… S ha
már itt tartott, elmesélte, milyen harc folyik a háttérben a karácsonyi
megrendelésekért, aminek egyébként egy elég egyszerű módon kellene folynia.
(Egész évben a karácsony időszaka jelenti a legnagyobb bevételt biztosító
időszakot…) Van kóstolás, s az emberek a termék gyártójának száma alapján
rendelik meg a süteményeket-tortákat, mince pie-okat (ez egy gyümölcsös
keverékkel töltött tésztakosárka, hagyományos karácsonyi süti az
angolszászoknál.) Vagyis, vevő jön, meggusztálja a sütiket, és azt mondja
Eilis-nak: „A 204-es mince pie-ából kérek 3 tucatot”. (Az írek tucatolnak
ugyanis.) Eilis felírja a megrendelést névvel, telefonszámmal három
másolatban, egyet megőriz, egy megy a vevőnek, egy pedig 204-esnek. Nos,
előfordult, hogy valaki, legyen az a 346-os, megjelent Eilis asztalánál, s
rábökött egy megrendelésre, mondván, hogy ez a vevő tavaly is az ő mince
pie-át kérte, akkor most miért a 204-estől rendel?! Eilis megmagyarázta,
hogy nincs tévedés, a vevő döntött a látottak-ízleltek alapján. De 346-os
köti az ebet a karóhoz, erősködik, hogy az a 3 tucatra szóló megrendelés őt
illetné, stb. stb. Eilis megunja a nyavalygást, elmegy Betty-hez, a piac
jelenlegi elnökéhez, és panaszkodik egy sort. Betty pedig megmagyarázza
346-osnak, hogy a vevő idén _nem_ az ő sütijeit kéri, ne legyen ebből vita.
S ilyen eset volt több is. Szóval a piacon is kis euro-jelek villognak a
hölgyek szemében, így Karácsony tájékán… Betty pl. szinte egymaga uralja a
torta-piacot, a múlt héten 37 torta volt a pulton, abból mind az övé. S mind
egyféle volt, ezért gondoltam, hogy jövőre kirukkolok én is több tortával,
mint az idei 3 piaci megrendelés, s próbálok tért hódítani, ha lehet. Ha
harc, legyen harc :-) Bár, amennyire hajlamos vagyok ellustálkodni a
dolgokat, igen erős bíztatás kell majd, hogy terveimet valóra is váltsam.
Most is a konyhában kellene lennem, de még iszom egy kávét, hogy a reggeli
pókhálót kiszedjem a szememből, aztán nekiállok a megrendelt állatos sütik
sütésének. Nevettem a múltkor, amikor egy hölgy jött oda a totyogós
kisfiával, hogy szeretne kéttucat állatos sütit rendelni, mert úgy szereti
őket a gyerek. „Háztáji állatos legyen, vagy vadállatos?” – kérdeztem, a
hölgy pedig csak nézett, „Hát, háztájis…”, miközben a kisfia ott csócsált
egy malac alakú süteményt. Az ilyen apróságokért érdemes csinálni a sütést.
Tegnap a főnököm idős édesapjának, a boltban csak „Da Duffy”-nak, vagyis
Duffy apunak titulált Gerry-nek is vittem egy csomag süteményt, néhány
Szamos marcipános szaloncukorral kiegészítve (hadd tudja meg, mi a jó), mert
kérdezte, miféle süteményeket csinálok a piacra. Korábban már rendelt
általam a piacról mézet, Bella híres cseresznye-, barack-, és málna
lekvárját. Cserébe elmesélte, hogy amikor ő és a felesége kezdték a boltos
szakmát, még Afrikából rendelték a gyümölcsöt a lekvárhoz, és maguk főzte
lekvárt árulták a boltjukban. Eszembe jutott nagyapám már-már feledésbe
merült boltos időszaka…
* * *
Harry, a macska, lehunyt szemmel, gombócba kanyarodva bóbiskol a naptól alig
felmelegedett hátsó kerti fal előtt. Ugyanis 10 fok van (plusz,
természetesen), a táj tavaszias, kivéve, hogy nincs a levegőből tavaszillat.
Nem hinném, hogy ez így helyes, még Írországban sem. Aztán majd februárban,
vagy márciusban lesz némi (vagy több) hóesés, és az azzal járó pánik az
utakon… Globális felmelegedés rulez.
Erős harcot folytatok a madáretető megdézsmáló szarkák ellen. Gyakorlatilag
eluralkodtak a kerten, s pillanatok alatt képesek üresre rázni az etetőt.
Állandóan kergetem őket, de ki tudná felvenni a harcot a szárnyasok ellen?
Átröppennek valamelyik háztetőre, megvárják, amíg eltűnök a képből és jönnek
vissza. Harry pedig ügyet sem vet rájuk, vagy rossz esetben őt is elhajtják
a kajájától… Vagy vegyek egy csúzlit???
* * *
December 23.
Hogyan vásároljunk éjjel 1-kor? Válasz: könnyedén. Úgy emlékeztem – mint
később kiderült, rosszul -, hogy a TESCO a karácsonyt megelőző napokban
egész éjjel nyitva van. Egy hosszúra nyúlt tévézés után az uram kitalálta,
hogy menjünk, vegyük meg, ami ünnepekre kell – éjjel. El is indultunk, de a
helyi, általunk frekventált TESCO-t zárva találtuk. „Menjünk haza” –
sóhajtottam, sűrű elnézéseket rebegve a fölöslegesen megtett autóút miatt.
„Nehogymá’ – így az uram – talán a Superquinn nyitva van. Megnézzük.”
Rászántuk azt a tíz percet, s leautóztunk Blackrock-ba, a tengerparti
városnegyedbe, az ottani bevásárlóközpontba. S láss csodát! A Superquinn
nevezetű hely valóban nyitva volt. S volt is benne rendes forgalom,
bevásárlókocsis párok kerülgették egymást, gondterhelt tekintetű asszonyok
válogattak a pulykák, sajtok, édességek, sütik és húsfélék, karácsonyi
tartozékok között… Miközben egy csomó, láthatóan külföldi egyén a polcokat
töltötte fel…
Mit mondjak, egy élmény volt. Élmény volt az, hogy nem volt akkora a tömeg,
mint máskor, de azért élénk jövés-menés volt, karácsonyi – betéve ismert –
karácsonyi zene szólt, szinte kedvem lett volna rámosolyogni minden
szembejövőre… Senki sem bámulta a másikat tágra nyílt szemmel, hogy „_Ez_
vajon miért vásárol most, éjnek idején”? A választék nem volt bővebb, sőt,
nem kaptunk csirkét vagy halat, alkoholt sem lehetett venni, az ír előírások
miatt, de amit akartunk, nagyjából megkaptuk. S most már elmondhatom, hogy
én is voltam szupermarketben, hajnalban, ugyanis fél kettőre végeztünk… Mire
hazaértünk, és beszkenneltem az összes árut, alig álltam a lábamon… De
megérte. Jövőre is megyek!
December 24.
Innen a fa alól, Szamos marcipán szaloncukrok és perui-magyar-ír dekorációk
díszítette karácsonyfánk mellől: Nollaig Shona! Boldog Karácsonyt!
* * *
December 25.
Most jöttem rá, a mosógép megtömése közben, hogy az ún. utility room-nak,
vagyis mosókonyha/kamrának nincs küszöbe… Ha a mosógépnek éppen olyan
hangulata támad, és fogja magát, elárasztja a konyhát, aminek szintén nincs
küszöbe, sőt, a kövezet pár milliméterrel magasabban is van az előszobánál,
akkor nekünk annyi – igaz, az előszobában szőnyeg van, amely talán
kegyeskedne magába szívni a vizet, és kellemesen megrohadna száradás
helyett…
A Karácsonyeste jól telt. Délelőtt még csirke és pisztráng után rohangáltunk
a közelben, mert az éjszakai vásárlás során ezt nem kaptunk, sőt, még
beugrottunk a Delizia nevű olasz deli-be egy paninire („papucska” a szó
jelentése, lapos, lekerekített végű fehér kenyér a panini, megtöltve
válogatott finomságokkal.). Közben befutott a házi doktorunk, Dr. O’Brian,
aki panettonét akart venni karácsonyra, ezt a rendkívül finom, igen
időigényes módon, élesztővel készített olasz süteményt, de már csak a
nagydobozos volt, „alig” 72 euróért, ami azért módfelett drága, még ha első
osztályú termékről is van szó. Utánamentem, s a járdán megállítottam, hogy
kaphat még panettonét a már említett Superquinn-ben, lent Blackrock-ban
9.99-ért (mi is ott vettünk, karácsonyi sütiként, mert még sosem csináltam
beiglit, s nem az idén akartam elkezdeni), de nagyon elfoglalt volt, nem ért
már lemenni még oda is. Még 24-én napközben is rendelt!
Ede viszonylag későn, öt után érkezett meg. Verő leautózott érte Bray-be,
amíg jöttek, felkötöztem a szaloncukrokat (köszönet anyósomnak – sikerült
eldugnom idén úgy a szaloncukrokat, hogy Verő nem tudott rájuk járni!). Ede
is hozott egy dobozzal, nassnak, teljes volt a választék. A fa felállítása
kezdetben nehézségekbe ütközött, csak nem tudták a fiúk a vékony háromfelé
ágazó lábat becsavarni a fába. Verő kiürítette a konyhaszekrényt, vitte a
nagykést, húsklopfolót, kalapácsot, de végül is Ede nyers ereje bizonyult a
legjobbnak: amíg Verő eszközök után kutatott, addig szépen becsavarta a
lábat a fába, s még csak bele sem izzadt . A dekorálást csak félszívvel
végezték a fiúk, az égők felhelyezése után (az már végképp férfimunka (nő és
elektromosság nem férnek össze, ugye), elvonultak számítógépezni, megnézni
néhány viccesnek tartott videót, így a szaloncukrok zöme rám maradt. Közben
be-bementem a konyhába, és sikerült előkészítenem az alufóliás pisztrángot,
és a csirkét a kötelező zöldségekkel. Kis nehézség árán sikerült
betuszkolnom a sütőbe némi időeltéréssel a csirkét a legfelső szintre, majd
a krumplikat a legalsó szintre, majd melléjük, illetve félig a krumplit
tartalmazó fémedény tetejére a sütőlapot az alufóliába csavart
pisztrángokkal. Amíg azok sültek, mentem dekorálni, aztán teríteni, közben
telefonhívások jöttek, kölcsönös jókívánságok. Anyámék elmesélték, hogy ők
már túlestek a halászlé (jajj, de megennék egyet!) elfogyasztásán, és hogy
mivel töltik/töltötték a szentestét.
A jól sikerült vacsora után (ami során rájöttem, hogy Ede esetén az ember
nem egy személyre számol, hanem többre :-)) a fiúk megint játékba merültek,
én pedig nekiálltam annak a keresztszemesnek, amit még a Tóvidéken vettünk.
Az órák teltek, bizony kettő is elmúlt már, mire lefeküdtünk. S az
időbeosztásunk ilyen ráérős is maradt az elkövetkező 3 napban: felkelés
dél-1 óra között, reggeli lazán, fél kettő-kettő felé ismét játék, nekem
hímzés, olvasás, tévézés, vagy alvás. Hajnalig való hímzés rádió v. valami
gügye film mellett, fiúknak játék. S néha, változatosságképpen lementünk
Bray-be, megetetni-itatni Edéék Csirke nevű lovebird-jét (kis színes
papagájféle). Ede végül vasárnap délutánig maradt, addig többször is
megcsillogtattam szakácsnői képességeimet, s most már elegendő mennyiségű
kaját raktam az asztalra. A maradékokról Harry gondoskodott, vagy a szarkák.
Remek Karácsony volt. Ha még egy kis hó is esett volna a 8 fokok és esős,
viharos szelek helyett… Ugyan NAGYON nehezen keltem fel hétfőn, 6.20-kor, és
egész nap álomkórosként dolgoztam az amúgy elég csendes boltban, de megérte!
* * *
December 31.
A mai napi munka után – mely laza, munkának álcázott lötyögésből és rengeteg
baguette és kenyér sütéséből állott – a (nekem) hagyományos újévi vacsorát
választottam: sült virsli, sajttal, mustárral. Még egy kenyeret is sütöttem,
fokhagymásat, borsosat. De több kellett volna, ahogy kiderült: nagy vacsora,
ünnepi teríték, több odafigyelés – miért nem tudunk ünnepelni? Át kell majd
beszélni, ki mit ért ünnep alatt… hogy szokás, mik az elvárások, különben
csak duzzogás, és sértett hallgatás lesz belőle, ami nem egy ígéretes
újévkezdés, ugye.
Carla, a fodrászlány, aki szendvicsért jár hozzánk, délelőtt lelkesen
mesélte, milyen buliba mennek a barátjával: letűnt idők divatja szerint kell
megjelenni, mindegy, milyen kor, de múlt évezredi legyen, haha. A fiú hátul
hosszúra eresztett hajú, úgynevezett Bundesliga parókát fog viselni (na jó,
az írek mullet-nek hívják ezt a frizurát), vakító színekben pompázó
nyakkendővel, és még vadabb színekkel ellátott öltönnyel emeli ki ezt a
borzalmat. Ő pedig feltupírozott hajat, óriási karika-fülbevalókat fog
viselni, testhezálló fekete topban és nadrágban lesz, tűsarkúban, mint
Olivia Newton-John a Pomádé-ban (Grease).
A beöltözést nem vállalnám, de érdekes, hogy az össznépi bolti karácsonyi
bulit is a Pomádé témájára alapozzák, s a fiatalabbja már tervezi, hogy mibe
fog öltözni. Milyen érdekes, legtöbbjük még pajzán gondolat (sem volt),
amikor a filmet először bemutatták Írországban…
Ha valakit érdekel: a piacon az idén 123 tucat, vagyis 1476 darab mince
pie-t adtak el.
* * *
Boldog új évet, egészségben, szeretetben és szerencsében gazdag 2004-et
kívánunk mindenkinek – ebben a sorrendben. S aki ide tart, annak jó
kirándulást, esőmentes enyhe ír időjárást, aki pedig tartósan jönne,
megfelelő munkalehetőséget és olcsó bérű lakást jó tömegközlekedéssel.
Ath bhliain faoi mhaise – mindenkinek.
Következő írás
|