|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Január eleje
Életemben először határozott türelmetlenséget érzek az időjárás iránt.
Január van, alig kezdődött el, a krókuszok félig kint a földből, lassan
kezdhetem keresgélni a nárciszokat, hát őrület. Esik persze, a macska doboza
elázott (el kellett raknunk védett helyre a kerti asztalt, a szél borogatta,
szétfújta a székeket, hát beszorítottunk mindent a kerti házikó - alias shed
- és a kőfal közé. Van még egy asztal kint itt a konyhaajtó előtt, a
„teraszon” (ami egy 2x2 m-es betonplacc), az alá raktam be a macskadobozt,
de az eső eláztatta. Macsek tiszta borzas, nedves szőr, mindjárt megyek,
megtörölgetem, s majd hozok neki új dobozokat a "bót"-ból... De ez a
szürkeseg az égen igen kiakasztó, ma reggel - hah! - 9-kor ébredtünk, s azt
hittem, reggel fel 8 van, olyan sötét volt az ég - a felhők miatt...
grrrr...
Mivel kezdődött az új év? Mi mással, mint áremeléssel. Emelték a buszjegyek,
a DART-jegyek árát 5 centtel, a villanyáramot, s még pár dolgot.
Következésképpen – hogy egykori és mélységesen utált legeslegelső főnököm
kedvenc szavát használjam – felemeltem a sütik árát. Az emelést kevesellték
a piaciak, rátettek még 20 centet, így most 8 dekorált süti kerül 2 euróba.
Hurrá! Mostanában főleg állatokat sütök, a gyerekek imádják. Kiderült, hogy
lakik a környéken egy, írek által örökbe fogadott thai kissrác, aki rajong
az elefántos sütikért, mert „náluk is sok az elefánt”, s az egyik vevő
mindig visz neki egy zacskóval. Íme, a kis diadalaim…
* * *
Január 21.
Az RTE nevű ír tévéadó utolsó nagy, nem várt sikere egy dokumentumfilm
sorozat, amely Mayo megyében élő két állatorvos mindennapjairól szól (Vets
on Call). Ez volt az a műsor, amelynek első részét még nem feliratozták, s
egy kukkot sem értettünk a két állatorvos, és a narrátor szövegén kívül,
annyira ír akcentussal beszéltek a szereplők. A legsikeresebb műsorokat,
szappanoperákat múlja felül a nézettsége, állítólag azért, mert a régi jó
vidéki élet mindennapjait mutatja be, ahol az egyszerű paraszt és a táj, a
mezőn álldogáló állatok, a nap mint nap folytatott kemény munka, s a szoros
családi kör számítanak. Azóta minden részt megnéztem (ezeket már
feliratozták), s be kell vallanom, tiszteletre és irigylésre méltó az a
lendület, és kedv, ahogy ezek az emberek munkába mennek. Márpedig nem ritka,
hogy heti 100 órát húznak le az utakon, munkával vagy éppen különféle farmok
felé autózva, ahol a mintegy 800 kliensük várja őket egy-egy beteg állattal,
vagy borjazni készülő tehénnel.
„Daddy is fixing a sheep” – „Apu gyógyítja a bárányt” (bár a fixing szóról
nekem a megjavítani jelentés jutna először eszembe), jelentette ki az egyik
jelenetben az idősebbik orvos kislánya, miközben Apu az előkert megkopott
füvén éppen egy fuldokló bárányt keltegetett életre, amelyet riadt gazdája
hozott kocsival az örökké lótó-futó állatorvos után. A legújabb részben volt
egy érdekes felvétel: a frissen operált kutya újságpapírra fektetve pihente
ki az operációt, és a kamera lassan fókuszálva megmutatta, mi van a kutya
hasa alatt lévő újságlapon: egy hirdetés, Land Rover terepjárót hirdettek, s
a kép fölött a felirat így szólt: Because you have to get to the wilderness
somehow… „Mert valahogy el kell jutnod a vadonba”. S mindez olvasható volt
valahol Mayo-ban, a Jóisten háta mögötti kis falucskában, az állatorvos
házának garázsból átalakított, valahogy nem túl tisztának tűnő műtőjében…
Tetszett.
Másik kedvenc sorozatom, a négy részes Des Bishop’s Work Experience volt,
nemrég lett vége. Ez a fiatal, Des Bishop nevű, régóta itt élő, ám amerikai
komikus elhatározta, hogy négy hónapon keresztül különféle, a minimálbérrel
járó munkát fog végezni, és dokumentumfilmben számol be a tapasztalatairól.
A minimálbér a filmsorozat elkészítése idején még 6.35 euró volt óránként
(hamarosan - februártól - ez az összeg 7 euróra fog emelkedni).
Elsőként Waterford-ban, egy Abrakebabra nevű gyorsétkezde-lánc egyik
üzletében dolgozott. Kebabokat, taco-kat árult, sütötte a hamburgereket,
takarított stb., mindezt főleg esti műszakban, hogy a megélhetéshez eleget
keressen. Ennek az volt a hátulütője, hogy a kocsmák bezárása után a részeg
tömeg a sokáig nyitva tartó étkezdében állt meg valami kaját venni, és elég
sok hangos jelenetre került sor Des Bishop és a randalírozó, szemetelő
(urambocsá’, sarokba hányó) ír fiatalok között, mert elég nehezen viselte
el, hogy ezek a srácok nem képesek a helyiség feldúlása, teleszemetelése
nélkül enni. Iszonyatos volt. Főleg igen munkabíró, szorgos kínaiakkal
dolgozott együtt, akik fel sem vették a fenti dolgot, egyszerűen
hozzászoktak már. S haverkodni is velük haverkodott.
Ezek után nem valami fényes véleményt alkotott a waterford-i fiatalokról az
élményei alapján összeállított kabaréműsorban. A waterfordiaknak pedig bökte
a csőrét a film, s a srác lesújtó véleménye a városról és annak
fiatalságáról, mert a városi önkormányzat bocsánatkérésre szólította fel Des
Bishop-ot. „It won’t happen” – „Erre nem fog sor kerülni” - volt a válasz.
Miért is neki kellene bocsánatot kérnie, miért nem a gusztustalan
fiataloknak, akiknek láthatóan egyetlen szórakozása az ivás, utána a
zabálás, és a kínai alkalmazottak gúnyolása??
Aztán dolgozott még ez a fiatalember a Tralee-ban lévő uszodába oltott
vidámpark, az Aquapark épületében, mint úszómester/takarító/felügyelő. S
bérelt heti 40 euróért egy ágyat (nem szobát, ágyat!) egy véleményem szerint
permanensen másnapos figura házában, s amikor a nedves, ki tudja, mivel
telített uszodai levegő a tüdejére ment, kínlódva fizette csak ki a
doktornak a vizsgálatért, receptért és gyógyszerért járó 60 eurót.
Később egy dublini hotelben amolyan mindenesként takarított, székeket és
asztalokat hurcolt termekből ki és be, egyszerre volt szobaszolgálat és
tv-szerelő, és utálta is ezt a melót rendesen. S sűrűn porszívózta a
szálloda padlóját mindenhol beborító padlószőnyeget, volt, hogy este 11-kor…
S söpörte a szálloda előtti járdát, mialatt odalépett hozzá egy mosolygós,
apró kínai lány, hogy „Do you need worker?” Vagyis hogy van-e szüksége
alkalmazottra. (Amúgy jelenleg Dublinban mintegy 35-40 000 kínai él, s a
legtöbb, írek által lealacsonyítónak tartott, alulfizetett munkát ők végzik
(lásd Abrakebabra, ahol az amerikain kívül egy szál fehér arcot nem lehetett
látni, csak a kuncsaftokét).
(Közben jegyzem meg, hogy nálunk a boltban is dolgozik három kínai, Jason,
Candy és Sunny névre hallgatnak, igen jó, szorgalmaz munkaerők, sosem
panaszkodnak, sosem késnek.... Candy itt lakik egy házzal mellettem 5 másik
kínaival. S persze, nem ez az igazi nevük, de mint mindenhol máshol, itt is
felvesznek valamilyen angolos, vagy ír hangzású nevet a könnyebbség
kedvéért…)
Legutolsó alkalommal Des egy szupermarketben dolgozott meg a minimálbérért,
ami érdekes módon ott 7.35 euró volt… De az ott töltött egy hónap alatt sok
mindent csinált: dolgozott a polcsorok feltöltésén, a raktárban, az
elosztórészlegben, és megtanulta a pénztárgép kezelését. Azért az egyik
jelenetnél igen megorroltam erre a hangos, ám szimpatikus amerikaira, mert
gúnyt űzött egyik munkatársából, aki látható örömmel és megelégedettséggel
nézegette a frissen feltöltött, szépen rendezett polcsort, mondván: Micsoda
szép látvány, milyen jó elnézni a munka gyümölcsét. Igen, igen, én is
szeretek polcsorokat pakolni, konzerveket úgy beforgatni, hogy mindnek
egyfelé álljon a címkéje (ezt az itteni boltos „szaknyelven” – haha – facing
off-nak hívják), igen, engem is örömmel tölt el, mert nekem ennyi is elég a
boldogsághoz, lehet nevetni…
Amúgy titkos vágyam, hogy ennek a szupermarket-hálózatnak egyik hozzánk
közel eső boltjában dolgozzam. (Már feladtam azt a reményt, hogy valami
„jobb” munkát végezzek, pl. adminisztrátor legyek, vagy recepciós valahol.)
Csupa jót hallottam róla. Ez az a szupermarket-lánc, amely egy dundalki
úriember egyszerű kis boltjából nőtte ki magát országos hálózattá, amely
továbbra is ír tulajdonban van, főleg ír eredetű dolgokat árul, és ahol – ez
a fő - a minimálbér egy euróval több mint bármelyik más boltban. Ahol az
alkalmazottakat a bolthálózat saját orvosa vizsgálja, ahol problémáikkal
szintén a hálózatnak dolgozó pszichológus foglalkozik, és amelynek boltjai
olyan fenemód jól néznek ki, oda érdemes lenne elmenni dolgozni. Egyedül a
zöldésges-gyümölcsös részlegüket nem kedvelem, amúgy igen tetszetős. Már
érdeklődtem, de jelenleg csak teljes munkaidős posztjaik vannak, nekem pedig
részmunkaidős kellene, hogy tudjam tovább csinálni a piacot…
Apropó, ha bárkit érdekel, a Superquinn boltjairól van szó :-)
Január – Újak
Szaporodott itteni magyar ismerőseink száma. Anikó bébisintérnek érkezett
ide 3-án, fent a hegyen, egy jómódú családnál vigyáz három gyerekre. Emese
pedig az Aran-szigeteken önkéntes, már ígért írásokat a weblapra. Emese
pedig összeismerkedett Ferivel és családjával, akik egy Kildare-hez közeli
farmon dolgoznak, Feri lovakra és a farm dolgaira ügyel, felesége
házvezetőnő. Nagy találkozót csaptunk, először csak kissé akadozó
társalgással egybekötött kávézást ejtettünk meg a turisták által is kedvelt
Bewley’s nevű reggeliző-kávézó-teázó helyen a Westmoreland street-en, majd
sörözni mentünk. Pár kocsmából csalódottan kijöttünk, mert zaj volt és
tömeg, mi pedig beszélgetni és enni akartunk. Végül a Porterhouse nevű belga
sörözőben kötöttünk ki. Alig találtunk egy megfelelő zugot, az utánunk jövő
pincérnő először angolul, majd magyarul szólított meg bennünket: Petra névre
hallgat, s már harmadik éve dolgozik Dublinban. Szóval jókora találkozó lett
az összeröffenésből. Evés közben mindenki elmesélte, mit hol hogyan csinál,
volt alkalmunk megvitatni a keverőcsap hiányát, az ír vízvezetékrendszerek
rejtelmeit, és olyan kérdést, mint hol lehetne kotlóst kapni. Mert egy
farmon ez bizony szükséges, és Feri elhatározta, hogy tyúkokat fog tartani.
Kissé irigykedve hallgattam, nem lehet rossz egy farmon, még ha távol is
esik a világtól, még ha korán is kell kelni… Nagyon szerencsésnek tartják
magukat, elégedettek az alkalmazóikkal és a körülményeikkel. Jó volt
hallgatni őket.
Kellemes napot töltöttünk együtt. Mi még az előző este Emesével és Anikóval
külön is elmentünk vacsorázni, hogy a két lányt összeismertessük egymással,
és az este a finom kaja elfogyasztása után vad anekdotázásba csapott át.
Tetszett, hogy akármilyen furcsaságot megemlítettünk az itteni élettel
kapcsolatban, Emese azonnal rávágta: „Sztorim van!” s mindig volt egy
kapcsolódó története…. Írásait majd idővel az élménybeszámolók között lehet
olvasni.
* * *
Január 26.
Közben elég rosszul indult az év munka szempontjából. Megfosztottak deli
manageri tisztségemtől, mert szert tettem 170 euro kárra. Legalábbis a
karácsonyról megmaradt – túl sokat rendeltem –, s kidobásra ítélt,
megromlott kajákat látva Rose, a managerem némi lecseszegetés után elvette
tőlem a rendelést. Gondoltam, a kár miatt. Már ott tartottam, hogy
kifizetem, ne rója fel állandóan, de aztán kiderült, nem ez a gond. Egyszer
elszólta magát, attól fél, hogy a delis csajok szemében valamiféle
„authority”-re, tekintélyre tettem szert, mert valahányszor megkérdi őket,
hogy mennyit sütnek ebből vagy abból és miért, mindig az a válasz jött, hogy
„mert Mon is ebből, és ennyit süt”. Valahogy nem bírja elviselni, hogy nem ő
az úr azon a kis szemétdombon a bolt sarkában, s nem ő mond meg mindent. ÍEz
aztán végképp soha nem jutott volna eszembe, még én hittem azt, hogy örül,
hogy ezt a terhet, a rendelés terhét leveszi a válláról valaki. Mindig is a
deliért felelős ember csinálta a rendelést, az elődöm, Margaret volt érte
felelős, már így lett betanítva. Bántott a dolog, mintha leminősítettek
volna, de utána már egészen élvezetes volt, hogy nem kellett bemenni
szabadnapon a boltba, ugyan buktam rajta félóra fizut, de istenem.
Alig emésztettem meg ezt a dolgot, jött a következő. June nevű kolléganőm
már január eleje óta emlegette, nemcsak nekem, másoknak is, hogy el akar
menni, unja, pénz kevés, satöbbi, satöbbi. Még beszéltünk is róla, milyen
boltok vannak a közelben, ahol esetleg munkát nézhetne. Utána összekaptunk
valamin, egy apróságon, s mire lerendeztem volna vele a dolgot, rákövetkező
nap, amikor nem voltam ott, bevádolt Rose-nál, a managernél, hogy velem nem
lehet dolgozni, kibírhatatlan vagyok (jé?!) s ő nem hajlandó itt dolgozni
többet, mert így meg úgy bántam vele. Rose hétfőn, amint ideje volt,
behívott az irodába (rossz jel!), hogy meséljem el az én szemszögemből a
sztorit. Mit mondjak, meg voltam lepve, máskor is voltak hasonló
félreértéseink June-nal, hosszú, sértődött hallgatásaink (elég tüzes
természetű nő, ha valami nem tetszik neki, akkor hajaj, figyelnem kellett,
hogy mit szólok, mit csinálok, s én sem vagyok a türelem mintaszobra), de
eddig még mindig meg tudtuk utána beszélni a dolgot, és elsimítottuk a
félreértést. S különben sem lehet órákon át egymással testközelben úgy
dolgozni, hogy valami sértődés van. Elég az hozzá, hogy kijelentette, kilép,
és kész. Rose adott neki egy hetet (ami most jár le), hogy gondolja át a
dolgot. Nagyon meg voltam döbbenve, hogy – mintha csak egy oviban lennénk –
June panaszra ment az „óvónénihez”, hogy jaj, ez történt, s ő már nem akar
óvodás lenni többet, mert Pannika megsértette. Micsoda dolog ez? Hát nem
felnőttek vagyunk? Nem volt képes azt mondani, hogy el akar menni, mert
másféle melóra vágyik, hanem szépen kapóra jött neki ez a dolog, és most én
vagyok mindennek az oka. Felháborodtam erősen, megmondtam a dologról a
véleményemet Rose-nak. S azt is, hogy érdekes, hirtelen nem lehet velem
együtt dolgozni, ugyanakkor ajándékokat hoztam June-nak, ha otthon jártunk,
vagy amikor a gyerekei elsőáldozók voltak. A fiával, Richie-vel jó
haverságban vagyunk azóta is, én csináltam June-nak saját kérésére a
karácsonyi tortákat immáron második alkalommal, amivel elégedett volt, s
amiért, by the way, még mindig nem fizetett, s mennyit beszélgettünk privát
dolgokról, mennyi mindent megosztott velem, s most hirtelen kibírhatatlan
vagyok?.
Az egy hét még nem telt le, fogalmam sincs, hétfőn June-nal, vagy
másvalakivel fogok-e együtt dolgozni. De hogy képes volt így kihasználni a
helyzetet, így két legyet ütni egy csapásra, hát kérem! Két kolléganőm is
odajött, hogy biztosítsanak szimpátiájukról, s hogy mennyire felháborította
őket June viselkedése, Susan pedig kedd este felhívott, hogy na, mit szólok
az egészhez, s hogy vagyok mindezek után. S legyek nyugodt, ő megmondta a
véleményét Rose-nak az egészről, hogy döbbenjen rá, ez csak egy alkalom
June-nak a sértett anyacárnőként való távozásra, s mellesleg még bök egyet
rajtam, mert megteheti.
Szóval, dráma már megint a boltban, másfél évig nyugi volt, én voltam a
megbecsült munkaerő, most pedig a mumus. Közben nézegettem
álláslehetőségeket, szupermarketekben is, ha május jövel, alaposabban is
körbenézek, de a bolt igencsak kényelmes munkahely, nem hiszem, hogy máshol
is engednék a hasonló munkabeosztást. Ezért aztán ódzkodom a bajok, a kevés
fizetés ellenére a távozástól. No és, öt percre van a háztól, azt se
felejtsük el ebben a nevetséges tömegközlekedéssel rendelkező országban.
Január 29.
Tegnap megint megválasztottak a piacon titkárrá. Sőt, múlt szombaton Muriel,
az egyik minőségellenőr megkérdezte, nem akarnám-e a Country Market Ltd.
dublini irodájában elvállalni a titkárságot, részmunkaidőben. Csak
sóhajtottam, elmeséltem neki a munkaengedély megszerzésével kapcsolatos
dolgokat, mire szomorúan mosolygott, hogy hát akkor, ugye, tárgytalan a
dolog. Mert nekik hamar kellene valaki, nem tudnak hónapokat rááldoznia a
várakozásra. De az érdeklődése jól esett, egyáltalán, hogy rám, angolul nem
tökéletesen beszélő külföldire gondolt…
* * *
Közben elég sűrűn kapunk email-eket, amiben az itteni munkalehetőségről
érdeklődnek fiatalok. Bizony, nem győzöm írni a magyarázkodó maileket, hogy
az élet itt sem fenékig tejfel, csak jó fizetést ígérő munkára érdemes
kijönni, stb. s irányítgatom át a nálunkénál sokkal összefogottabb, és a
letelepedők dolgaival foglalkozó, www.movetoireland.com című weblapra őket.
De olyan is akad, aki már nyári utazását tervezi… Biciklis körutat, vagy
tíznapos autós kirándulást… S persze, ismét jönnek a Barakások, ismét lesz
vezetés…
Következő írás |