Írországi információk és élmények - magyarul

Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -


Január eleje


Életemben először határozott türelmetlenséget érzek az időjárás iránt. Január van, alig kezdődött el, a krókuszok félig kint a földből, lassan kezdhetem keresgélni a nárciszokat, hát őrület. Esik persze, a macska doboza elázott (el kellett raknunk védett helyre a kerti asztalt, a szél borogatta, szétfújta a székeket, hát beszorítottunk mindent a kerti házikó - alias shed - és a kőfal közé. Van még egy asztal kint itt a konyhaajtó előtt, a „teraszon” (ami egy 2x2 m-es betonplacc), az alá raktam be a macskadobozt, de az eső eláztatta. Macsek tiszta borzas, nedves szőr, mindjárt megyek, megtörölgetem, s majd hozok neki új dobozokat a "bót"-ból... De ez a szürkeseg az égen igen kiakasztó, ma reggel - hah! - 9-kor ébredtünk, s azt hittem, reggel fel 8 van, olyan sötét volt az ég - a felhők miatt... grrrr...

Mivel kezdődött az új év? Mi mással, mint áremeléssel. Emelték a buszjegyek, a DART-jegyek árát 5 centtel, a villanyáramot, s még pár dolgot. Következésképpen – hogy egykori és mélységesen utált legeslegelső főnököm kedvenc szavát használjam – felemeltem a sütik árát. Az emelést kevesellték a piaciak, rátettek még 20 centet, így most 8 dekorált süti kerül 2 euróba. Hurrá! Mostanában főleg állatokat sütök, a gyerekek imádják. Kiderült, hogy lakik a környéken egy, írek által örökbe fogadott thai kissrác, aki rajong az elefántos sütikért, mert „náluk is sok az elefánt”, s az egyik vevő mindig visz neki egy zacskóval. Íme, a kis diadalaim…

* * *

Január 21.

Az RTE nevű ír tévéadó utolsó nagy, nem várt sikere egy dokumentumfilm sorozat, amely Mayo megyében élő két állatorvos mindennapjairól szól (Vets on Call). Ez volt az a műsor, amelynek első részét még nem feliratozták, s egy kukkot sem értettünk a két állatorvos, és a narrátor szövegén kívül, annyira ír akcentussal beszéltek a szereplők. A legsikeresebb műsorokat, szappanoperákat múlja felül a nézettsége, állítólag azért, mert a régi jó vidéki élet mindennapjait mutatja be, ahol az egyszerű paraszt és a táj, a mezőn álldogáló állatok, a nap mint nap folytatott kemény munka, s a szoros családi kör számítanak. Azóta minden részt megnéztem (ezeket már feliratozták), s be kell vallanom, tiszteletre és irigylésre méltó az a lendület, és kedv, ahogy ezek az emberek munkába mennek. Márpedig nem ritka, hogy heti 100 órát húznak le az utakon, munkával vagy éppen különféle farmok felé autózva, ahol a mintegy 800 kliensük várja őket egy-egy beteg állattal, vagy borjazni készülő tehénnel.
„Daddy is fixing a sheep” – „Apu gyógyítja a bárányt” (bár a fixing szóról nekem a megjavítani jelentés jutna először eszembe), jelentette ki az egyik jelenetben az idősebbik orvos kislánya, miközben Apu az előkert megkopott füvén éppen egy fuldokló bárányt keltegetett életre, amelyet riadt gazdája hozott kocsival az örökké lótó-futó állatorvos után. A legújabb részben volt egy érdekes felvétel: a frissen operált kutya újságpapírra fektetve pihente ki az operációt, és a kamera lassan fókuszálva megmutatta, mi van a kutya hasa alatt lévő újságlapon: egy hirdetés, Land Rover terepjárót hirdettek, s a kép fölött a felirat így szólt: Because you have to get to the wilderness somehow… „Mert valahogy el kell jutnod a vadonba”. S mindez olvasható volt valahol Mayo-ban, a Jóisten háta mögötti kis falucskában, az állatorvos házának garázsból átalakított, valahogy nem túl tisztának tűnő műtőjében… Tetszett.

Másik kedvenc sorozatom, a négy részes Des Bishop’s Work Experience volt, nemrég lett vége. Ez a fiatal, Des Bishop nevű, régóta itt élő, ám amerikai komikus elhatározta, hogy négy hónapon keresztül különféle, a minimálbérrel járó munkát fog végezni, és dokumentumfilmben számol be a tapasztalatairól. A minimálbér a filmsorozat elkészítése idején még 6.35 euró volt óránként (hamarosan - februártól - ez az összeg 7 euróra fog emelkedni).
Elsőként Waterford-ban, egy Abrakebabra nevű gyorsétkezde-lánc egyik üzletében dolgozott. Kebabokat, taco-kat árult, sütötte a hamburgereket, takarított stb., mindezt főleg esti műszakban, hogy a megélhetéshez eleget keressen. Ennek az volt a hátulütője, hogy a kocsmák bezárása után a részeg tömeg a sokáig nyitva tartó étkezdében állt meg valami kaját venni, és elég sok hangos jelenetre került sor Des Bishop és a randalírozó, szemetelő (urambocsá’, sarokba hányó) ír fiatalok között, mert elég nehezen viselte el, hogy ezek a srácok nem képesek a helyiség feldúlása, teleszemetelése nélkül enni. Iszonyatos volt. Főleg igen munkabíró, szorgos kínaiakkal dolgozott együtt, akik fel sem vették a fenti dolgot, egyszerűen hozzászoktak már. S haverkodni is velük haverkodott.
Ezek után nem valami fényes véleményt alkotott a waterford-i fiatalokról az élményei alapján összeállított kabaréműsorban. A waterfordiaknak pedig bökte a csőrét a film, s a srác lesújtó véleménye a városról és annak fiatalságáról, mert a városi önkormányzat bocsánatkérésre szólította fel Des Bishop-ot. „It won’t happen” – „Erre nem fog sor kerülni” - volt a válasz. Miért is neki kellene bocsánatot kérnie, miért nem a gusztustalan fiataloknak, akiknek láthatóan egyetlen szórakozása az ivás, utána a zabálás, és a kínai alkalmazottak gúnyolása??
Aztán dolgozott még ez a fiatalember a Tralee-ban lévő uszodába oltott vidámpark, az Aquapark épületében, mint úszómester/takarító/felügyelő. S bérelt heti 40 euróért egy ágyat (nem szobát, ágyat!) egy véleményem szerint permanensen másnapos figura házában, s amikor a nedves, ki tudja, mivel telített uszodai levegő a tüdejére ment, kínlódva fizette csak ki a doktornak a vizsgálatért, receptért és gyógyszerért járó 60 eurót.
Később egy dublini hotelben amolyan mindenesként takarított, székeket és asztalokat hurcolt termekből ki és be, egyszerre volt szobaszolgálat és tv-szerelő, és utálta is ezt a melót rendesen. S sűrűn porszívózta a szálloda padlóját mindenhol beborító padlószőnyeget, volt, hogy este 11-kor… S söpörte a szálloda előtti járdát, mialatt odalépett hozzá egy mosolygós, apró kínai lány, hogy „Do you need worker?” Vagyis hogy van-e szüksége alkalmazottra. (Amúgy jelenleg Dublinban mintegy 35-40 000 kínai él, s a legtöbb, írek által lealacsonyítónak tartott, alulfizetett munkát ők végzik (lásd Abrakebabra, ahol az amerikain kívül egy szál fehér arcot nem lehetett látni, csak a kuncsaftokét).
(Közben jegyzem meg, hogy nálunk a boltban is dolgozik három kínai, Jason, Candy és Sunny névre hallgatnak, igen jó, szorgalmaz munkaerők, sosem panaszkodnak, sosem késnek.... Candy itt lakik egy házzal mellettem 5 másik kínaival. S persze, nem ez az igazi nevük, de mint mindenhol máshol, itt is felvesznek valamilyen angolos, vagy ír hangzású nevet a könnyebbség kedvéért…)
Legutolsó alkalommal Des egy szupermarketben dolgozott meg a minimálbérért, ami érdekes módon ott 7.35 euró volt… De az ott töltött egy hónap alatt sok mindent csinált: dolgozott a polcsorok feltöltésén, a raktárban, az elosztórészlegben, és megtanulta a pénztárgép kezelését. Azért az egyik jelenetnél igen megorroltam erre a hangos, ám szimpatikus amerikaira, mert gúnyt űzött egyik munkatársából, aki látható örömmel és megelégedettséggel nézegette a frissen feltöltött, szépen rendezett polcsort, mondván: Micsoda szép látvány, milyen jó elnézni a munka gyümölcsét. Igen, igen, én is szeretek polcsorokat pakolni, konzerveket úgy beforgatni, hogy mindnek egyfelé álljon a címkéje (ezt az itteni boltos „szaknyelven” – haha – facing off-nak hívják), igen, engem is örömmel tölt el, mert nekem ennyi is elég a boldogsághoz, lehet nevetni…
Amúgy titkos vágyam, hogy ennek a szupermarket-hálózatnak egyik hozzánk közel eső boltjában dolgozzam. (Már feladtam azt a reményt, hogy valami „jobb” munkát végezzek, pl. adminisztrátor legyek, vagy recepciós valahol.) Csupa jót hallottam róla. Ez az a szupermarket-lánc, amely egy dundalki úriember egyszerű kis boltjából nőtte ki magát országos hálózattá, amely továbbra is ír tulajdonban van, főleg ír eredetű dolgokat árul, és ahol – ez a fő - a minimálbér egy euróval több mint bármelyik más boltban. Ahol az alkalmazottakat a bolthálózat saját orvosa vizsgálja, ahol problémáikkal szintén a hálózatnak dolgozó pszichológus foglalkozik, és amelynek boltjai olyan fenemód jól néznek ki, oda érdemes lenne elmenni dolgozni. Egyedül a zöldésges-gyümölcsös részlegüket nem kedvelem, amúgy igen tetszetős. Már érdeklődtem, de jelenleg csak teljes munkaidős posztjaik vannak, nekem pedig részmunkaidős kellene, hogy tudjam tovább csinálni a piacot…
Apropó, ha bárkit érdekel, a Superquinn boltjairól van szó :-)

Január – Újak

Szaporodott itteni magyar ismerőseink száma. Anikó bébisintérnek érkezett ide 3-án, fent a hegyen, egy jómódú családnál vigyáz három gyerekre. Emese pedig az Aran-szigeteken önkéntes, már ígért írásokat a weblapra. Emese pedig összeismerkedett Ferivel és családjával, akik egy Kildare-hez közeli farmon dolgoznak, Feri lovakra és a farm dolgaira ügyel, felesége házvezetőnő. Nagy találkozót csaptunk, először csak kissé akadozó társalgással egybekötött kávézást ejtettünk meg a turisták által is kedvelt Bewley’s nevű reggeliző-kávézó-teázó helyen a Westmoreland street-en, majd sörözni mentünk. Pár kocsmából csalódottan kijöttünk, mert zaj volt és tömeg, mi pedig beszélgetni és enni akartunk. Végül a Porterhouse nevű belga sörözőben kötöttünk ki. Alig találtunk egy megfelelő zugot, az utánunk jövő pincérnő először angolul, majd magyarul szólított meg bennünket: Petra névre hallgat, s már harmadik éve dolgozik Dublinban. Szóval jókora találkozó lett az összeröffenésből. Evés közben mindenki elmesélte, mit hol hogyan csinál, volt alkalmunk megvitatni a keverőcsap hiányát, az ír vízvezetékrendszerek rejtelmeit, és olyan kérdést, mint hol lehetne kotlóst kapni. Mert egy farmon ez bizony szükséges, és Feri elhatározta, hogy tyúkokat fog tartani. Kissé irigykedve hallgattam, nem lehet rossz egy farmon, még ha távol is esik a világtól, még ha korán is kell kelni… Nagyon szerencsésnek tartják magukat, elégedettek az alkalmazóikkal és a körülményeikkel. Jó volt hallgatni őket.
Kellemes napot töltöttünk együtt. Mi még az előző este Emesével és Anikóval külön is elmentünk vacsorázni, hogy a két lányt összeismertessük egymással, és az este a finom kaja elfogyasztása után vad anekdotázásba csapott át. Tetszett, hogy akármilyen furcsaságot megemlítettünk az itteni élettel kapcsolatban, Emese azonnal rávágta: „Sztorim van!” s mindig volt egy kapcsolódó története…. Írásait majd idővel az élménybeszámolók között lehet olvasni.

* * *

Január 26.

Közben elég rosszul indult az év munka szempontjából. Megfosztottak deli manageri tisztségemtől, mert szert tettem 170 euro kárra. Legalábbis a karácsonyról megmaradt – túl sokat rendeltem –, s kidobásra ítélt, megromlott kajákat látva Rose, a managerem némi lecseszegetés után elvette tőlem a rendelést. Gondoltam, a kár miatt. Már ott tartottam, hogy kifizetem, ne rója fel állandóan, de aztán kiderült, nem ez a gond. Egyszer elszólta magát, attól fél, hogy a delis csajok szemében valamiféle „authority”-re, tekintélyre tettem szert, mert valahányszor megkérdi őket, hogy mennyit sütnek ebből vagy abból és miért, mindig az a válasz jött, hogy „mert Mon is ebből, és ennyit süt”. Valahogy nem bírja elviselni, hogy nem ő az úr azon a kis szemétdombon a bolt sarkában, s nem ő mond meg mindent. ÍEz aztán végképp soha nem jutott volna eszembe, még én hittem azt, hogy örül, hogy ezt a terhet, a rendelés terhét leveszi a válláról valaki. Mindig is a deliért felelős ember csinálta a rendelést, az elődöm, Margaret volt érte felelős, már így lett betanítva. Bántott a dolog, mintha leminősítettek volna, de utána már egészen élvezetes volt, hogy nem kellett bemenni szabadnapon a boltba, ugyan buktam rajta félóra fizut, de istenem.
Alig emésztettem meg ezt a dolgot, jött a következő. June nevű kolléganőm már január eleje óta emlegette, nemcsak nekem, másoknak is, hogy el akar menni, unja, pénz kevés, satöbbi, satöbbi. Még beszéltünk is róla, milyen boltok vannak a közelben, ahol esetleg munkát nézhetne. Utána összekaptunk valamin, egy apróságon, s mire lerendeztem volna vele a dolgot, rákövetkező nap, amikor nem voltam ott, bevádolt Rose-nál, a managernél, hogy velem nem lehet dolgozni, kibírhatatlan vagyok (jé?!) s ő nem hajlandó itt dolgozni többet, mert így meg úgy bántam vele. Rose hétfőn, amint ideje volt, behívott az irodába (rossz jel!), hogy meséljem el az én szemszögemből a sztorit. Mit mondjak, meg voltam lepve, máskor is voltak hasonló félreértéseink June-nal, hosszú, sértődött hallgatásaink (elég tüzes természetű nő, ha valami nem tetszik neki, akkor hajaj, figyelnem kellett, hogy mit szólok, mit csinálok, s én sem vagyok a türelem mintaszobra), de eddig még mindig meg tudtuk utána beszélni a dolgot, és elsimítottuk a félreértést. S különben sem lehet órákon át egymással testközelben úgy dolgozni, hogy valami sértődés van. Elég az hozzá, hogy kijelentette, kilép, és kész. Rose adott neki egy hetet (ami most jár le), hogy gondolja át a dolgot. Nagyon meg voltam döbbenve, hogy – mintha csak egy oviban lennénk – June panaszra ment az „óvónénihez”, hogy jaj, ez történt, s ő már nem akar óvodás lenni többet, mert Pannika megsértette. Micsoda dolog ez? Hát nem felnőttek vagyunk? Nem volt képes azt mondani, hogy el akar menni, mert másféle melóra vágyik, hanem szépen kapóra jött neki ez a dolog, és most én vagyok mindennek az oka. Felháborodtam erősen, megmondtam a dologról a véleményemet Rose-nak. S azt is, hogy érdekes, hirtelen nem lehet velem együtt dolgozni, ugyanakkor ajándékokat hoztam June-nak, ha otthon jártunk, vagy amikor a gyerekei elsőáldozók voltak. A fiával, Richie-vel jó haverságban vagyunk azóta is, én csináltam June-nak saját kérésére a karácsonyi tortákat immáron második alkalommal, amivel elégedett volt, s amiért, by the way, még mindig nem fizetett, s mennyit beszélgettünk privát dolgokról, mennyi mindent megosztott velem, s most hirtelen kibírhatatlan vagyok?.
Az egy hét még nem telt le, fogalmam sincs, hétfőn June-nal, vagy másvalakivel fogok-e együtt dolgozni. De hogy képes volt így kihasználni a helyzetet, így két legyet ütni egy csapásra, hát kérem! Két kolléganőm is odajött, hogy biztosítsanak szimpátiájukról, s hogy mennyire felháborította őket June viselkedése, Susan pedig kedd este felhívott, hogy na, mit szólok az egészhez, s hogy vagyok mindezek után. S legyek nyugodt, ő megmondta a véleményét Rose-nak az egészről, hogy döbbenjen rá, ez csak egy alkalom June-nak a sértett anyacárnőként való távozásra, s mellesleg még bök egyet rajtam, mert megteheti.
Szóval, dráma már megint a boltban, másfél évig nyugi volt, én voltam a megbecsült munkaerő, most pedig a mumus. Közben nézegettem álláslehetőségeket, szupermarketekben is, ha május jövel, alaposabban is körbenézek, de a bolt igencsak kényelmes munkahely, nem hiszem, hogy máshol is engednék a hasonló munkabeosztást. Ezért aztán ódzkodom a bajok, a kevés fizetés ellenére a távozástól. No és, öt percre van a háztól, azt se felejtsük el ebben a nevetséges tömegközlekedéssel rendelkező országban.

Január 29.

Tegnap megint megválasztottak a piacon titkárrá. Sőt, múlt szombaton Muriel, az egyik minőségellenőr megkérdezte, nem akarnám-e a Country Market Ltd. dublini irodájában elvállalni a titkárságot, részmunkaidőben. Csak sóhajtottam, elmeséltem neki a munkaengedély megszerzésével kapcsolatos dolgokat, mire szomorúan mosolygott, hogy hát akkor, ugye, tárgytalan a dolog. Mert nekik hamar kellene valaki, nem tudnak hónapokat rááldoznia a várakozásra. De az érdeklődése jól esett, egyáltalán, hogy rám, angolul nem tökéletesen beszélő külföldire gondolt…

* * *

Közben elég sűrűn kapunk email-eket, amiben az itteni munkalehetőségről érdeklődnek fiatalok. Bizony, nem győzöm írni a magyarázkodó maileket, hogy az élet itt sem fenékig tejfel, csak jó fizetést ígérő munkára érdemes kijönni, stb. s irányítgatom át a nálunkénál sokkal összefogottabb, és a letelepedők dolgaival foglalkozó, www.movetoireland.com című weblapra őket.
De olyan is akad, aki már nyári utazását tervezi… Biciklis körutat, vagy tíznapos autós kirándulást… S persze, ismét jönnek a Barakások, ismét lesz vezetés…
 


Következő írás