|
|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Február – kolléga nélkül
June nem jött vissza dolgozni. Túltettem magam rajta. Azóta hol ez, hol az
segít a munkában, s ha nincs segítő, akkor valamelyik manager áll be mellém
a pult mögé segíteni a forgalmasabb órákban. A dolgot megemésztettem, a
karácsonyi torták árát nem kérem számon rajta. Jó lecke volt, megjegyeztem.
Fia, Richard továbbra is ugyanolyan barátságos volt velem, mint eddig. Aztán
egyik pénteken mondta, hogy ő bizony nem fog itt dolgozni hétfőtől, tudom-e?
Nagyon meglepődtem. Kiderült, hogy az anyja tanoncként beszerezte egy közeli
autószervizbe. Összedobtunk a boltban neki némi ajándékra valót, és Rose a
sarki gyógyszertárban vett neki elegáns férfiparfümöt (mivel fél éve erősen
szerelmes egy hozzá hasonlóan mutatós, modellkedő kislányba, és azóta
feltűnően jó illatú a fiú :-)) Valamennyien aláírtunk egy üdvkártyát, és
este, amikor véget ért a műszakja, Rose és a többiek átadták neki az
ajándékokat. Már nem voltam ott, kettőkor véget ért a munka a számomra, de
ahogy mesélték a többiek, örült, és sűrűn elpirult, amikor a lányok céloztak
a parfüm hatására a barátnőjénél…
* * *
Az újságokban sűrűn cikkeznek a LUAS, az itteni villamos-rendszer
kiépítéséről. Késik, mint minden nagyobb építési projekt ebben az országban.
2003 nyarán már át kellett volna adniuk a sandyford-i vonalat, de ez még
várat magára. Akit érdekel, itt a hivatalos weboldal címe: www.luas.ie,
illetve a minket érintő szárny térképe: http://www.luas.ie/plan/lineb.asp
De ami miatt erről írok, az elég bosszantó: a Tallagh-ba vezető járattal
próbafutamot hajtottak végre, és a csodás, ragyogó színű, nagyablakos
villamoskocsikat a szerintem csak barmoknak titulálható fiatalok kövekkel
megdobálták. Be is törték az egyik ablakát… Mire jó ez az esztelen rombolás?
Majd amikor ugyanezek a csöpp agyú fickók egy ilyen villamoskocsin fognak 20
perc alatt bevillamosozni a belvárosba, akkor vajon eszükbe jut-e majd, amit
csináltak? Vagy nem fognak felülni rá egyáltalán, mert a hírek szerint
drágább lesz rá a jegy, mint a buszra, és majd buszozhatnak, egy órán
keresztül… Hülyék…
* * *
A minap bejött a boltba az az arab pasi, aki szemközt lakik velünk, a
családjával, s néhány férfirokonával. (Nem sokat tudok róluk, csak annyit,
hogy nagyon zajos kisgyerekük van, egy fiúcska, akit, ha nem bírnak vele,
kizárnak a kertbe, vagy a ház elé, amíg le nem higgad, s addig a gyermek ott
üvölt.) Szóval bejött a fickó a csendes, délelőtti időben, hogy
készíthetne-e pár felvételt a boltról, főleg a deliről és a hűtőpultokról.
Kicsit zavartan hezitáltam, ki tudja, szabad-e ezt, ugye, de habozásom látva
mesélni kezdte, hogy költözik haza, és meg szeretné mutatni az otthoniaknak,
hol vásárolt (elég sűrűn jöttek be vásárolni). Tudtam, hogy Rose éppen a
tízóraiját eszi a kantinban, s akkor nem szokott sűrűn ránézni a boltot
szemmel tartó kamerák képernyőjére, hát rábólintottam. Neki is látott, de
nem ám pár képet csinált, hanem akkurátusan nekiállt körbevideózni a boltban
(mert hogy videó volt a kis gép, amit a kezében tartott, s amit
fényképezőgépnek hittem). Belevett engem is, amint éppen a salátát
szeleteltem, s kínos vigyorom láttán feltartotta a hüvelykujját, hogy jó
lesz a felvétel… Vagy öt percig ott ügyködött. Alig ment el, Rosemary rám
csörgött a kantinból, hogy mit fényképezett a pasi? Mondtam, hogy készül
haza, és meg akarja mutatni a… „Bullshit” – közölte kurtán a főnököm. Mire
én, még kínosabban tekeregve a vonal túlsó oldalán: „Velünk szemben lakik
és…” „Szóval ismered?” „Hát… a szomszédom.” – magyarázkodtam, hogy mentsem,
ami menthető. „Ja, akkor OK.” – így Rosemary, s már le is rakta a kagylót.
Vagy egy óráig vigyorogtam e kis közjáték után, s elképzeltem, hogy akárhova
való is ez az ember, ha öt éven belül a Londishoz hasonló üzletlánc fog
felbukkanni, mondjuk Indiában, tudni fogom, honnan az ötlet :-)
* * *
Péntekenként ismét dolgozom, de csak fél 10-től kettőig. Így harminc órás
munkahetem van. Hétfőn, kedden, és szerdán Lisával dolgozom, aki most lesz
18 éves, és színésznőnek készül – komolyan, egy színtársulat tagja, már
léptek fel itt-ott -, és idén megint megpróbálja a főiskolát – tavaly már
nem kapott helyet a kurzuson (média és még valami). Aztán pénteken pedig
Susan-nal dolgozom. Csodás.
Hazamenve egy rövid kávészünet után jön a sütidekorálás, a levesfőzés, de
ezen az időbeosztáson hamarosan változtatnom kell. Túlestünk ugyanis az év
első piaci értekezletén, és az a döntés született, hogy márciustól reggel
10-kor nyitunk. A tagoknak az áruikkal legkésőbb 9.15-re bent kell lenni.
Eddig szombat reggel csomagoltam a sütiket, de ha kicsit tovább akarok
aludni, nem lesz rá idő, nincs mese, ezt pénteken kell lerendezni, s a
sütiket már csütörtökön dekorálnom kell, hogy pénteken legyen idő a többi
dologra. Ráadásul jóval többféle dolgot kellene sütnöm, csokoládétortából,
muffinból hiány van, s kérdezték, nem tudnék-e sütni ilyesmiket… Hajaj, kezd
egyre mozgalmasabb lenni az élet ezen az idén fennállásának 40. évfordulóját
ünneplő piacon…
* * *
Közben Anikóval egyszer elmentünk a Powerscourt-vízesés közelében lévő
farmon nemrég nyílt piacra. Hát, a mienkéhez képest elég szedett-vedett, s
csak kéthetente, vasárnap vannak nyitva, délelőtt 11-től. A fenntartójával,
a farm tulajdonosával beszélgettünk, biztatott bennünket, hogy hozzunk
eladásra ételeket (Anikó csirkepörköltre és gulyásra gondolt, én apró
sütikre, de utóbbi hallatán a nő csak annyit mondott, ilyet már valaki
szállít hozzájuk…) A piac egy félig nyitott melléképületben van, gázmelegítő
alatt lévő asztalnál álldogáló, forró, whiskey-vel feljavított almalevet
kortyolgató, jobbára külföldi vevőkkel. (Román, német és spanyol is szót
hallottunk, ottlétünk negyedórája alatt.) Megnéztem az aprósütit árusító
pultot: közel arasznyi lapos emberkefigurát árul a nő, színes csokigombokkal
a figura hasán, ugyanannyiért, mint amiért én 8 kidekorált figurát árulok a
kilternani piacon… De ami elvette a kedvemet az egésztől: ezen a piacon egy
alkalomra 25 eurót kér a tulajdonos egy asztalért… Ami rengeteg. Meséltem
ezt a mi piacunkon, mire Bella, a lekvárfőzők gyöngye csodálkozva
megjegyezte: „A minap én is megkérdeztem őt az árairól, akkor még 10 eurót
kért…”
Február 21.
„Egyszer élünk.” – felelte határozottan Anikó, amikor vagy ötperces
töprengés után végül őt kérdeztük meg, megvegyük-e a méregdrága, ámde magyar
libatollal (pihetollal, anyám!) töltött párnákat a Marks and Spencer-ben.
Mivel a bennünket eddig hűségesen szolgáló párnák alaposan
tönkrementek-elhasználódtak az elmúlt 6 év során, muszáj volt újat venni.
Valami olcsóbbra gondoltam, de amikor megláttam a nagyobbacska dobozon a
„Hungarian goose down” feliratot, nem tudtam ellenállni, és kibontva a
dobozt, megtapogattuk a párnát. Mint a nagyié, milyen puha… – gondoltam, de
kisebbek, éppen passzolnak az imádott flanel párnahuzataimba, amelyekben
eddig szinte lötyögtek a csupa műszál, laposra nyúzott filléres párnáink.
Aztán megláttam az árcédulát…
„Egyszer élünk, azt mondta.” – néztem Leventére. Bólintott, és elment a
pénztárhoz. A fenébe is, egyszer élünk. Hát persze. A fene fog
takarékoskodni, filléreskedni valamin, ami a kényelmünket szolgálja. A fejem
tele volt a számokkal – megengedhetjük ezt azért magunknak? De aggodalmam
egyre mélyebbre merült, s inkább előrefurakodott az a gondolat, ami
mostanában egyre többször eszembe jut, amikor annyi ismerősünket sújtotta
betegség, halál, tragédia a közelmúltban. S ez a következő: a fenébe a
következményekkel, élvezni akarom az életet, lassan már azért is
szerencsésnek kell éreznem magam, hogy élek: hiszen akár holnap
meghallhatok, elüthet egy busz. Ez a máskor végig sosem gondolt lehetőség,
vagy férjnek lazán odavetett mondat különös időszerűséget nyert: ezen a
napon, míg mi a bevásárlóközpont felé autóztunk, szörnyű busztragédiáról
jelentett a rádió. Öt ember halt meg egy, a járdára félig felszaladó busz
alatt, míg éppen egy másik buszra készültek felszállni. A szombat délutáni
bevásárló- és turistatömegben, öt ember, s 17 sebesült, akik biztosan nem
úgy indultak neki a napnak, hogy egyszer élünk, ma vadul költök, hiszen akár
bármikor elüthet egy busz…
Hazafelé (már a párnák boldog tulajdonosaként) további részletekkel
borzasztott el a rádió: Bertie Ahern, a miniszterelnök fojtott hangon,
akadozva a megdöbbenéséről beszélt, egy szemtanú a busz alatt rekedt emberek
végtagjainak látványáról mesélt. A szemem elfátyolosodott, alig láttam már
az előttünk simuló utat – istenem, micsoda tragédia egy ilyen szép,
felhőtlennek induló tavaszi napon, amikor a hétvége, a közelgő nagy rögbi
meccs, urambocsá, az esti parti foglalkoztatta az embereket…
Egyszer élünk, akár holnap elüthet a busz… Néztem másnap a képeket az
újságban, a járdán heverő virágcsokrokat, a két buszt, a sürgő-forgó
tűzoltókat és mentősöket. Az egyik képen a miniszterelnök egy mentőssel
beszélget, kezében összegyűrt valami – kesztyű? irat? Nem – zsebkendő az, a
látványtól, a történtektől megdöbbent miniszterelnök elsírta magát.
Kivételesen senki sem tekinti az újságírók közül – így a választások előtt –
a médiának szóló „ravasz fogásnak” a miniszterelnök könnyeit.
Másnap este vacsoránál, a takarítás után Levente az orrom alá nyomja a
vízmelegítőt. Belekukkantok. Vaskos, barna vízkőréteg fedi az oldalát, az
egész eszközön látszik a használtság. „Holnap megveszem az új vízforralót,
jó?” Bólintok. A vízszűrőbe oltott Brita vízforralóról beszélt, aminek az
árát a minap sokalltuk, s fejcsóválva hagytuk ott a polcon, mondván, ne
nézzenek már madárnak, ennyiért két vízforralót is kapni, vízszűrőnk amúgy
is van…
De hát egyszer élünk, s akár holnap elcsaphat egy busz…
Február 24. Shrove Tuesday – Húshagyókedd, avagy Palacsinta-nap
Ma odalépett hozzám egy nő, már elég későn, úgy fél 4 felé, hogy van-e házi
készítésű palacsinta. „Nincs” – feleltem -, csak ez az előrecsomagolt van” –
mutattam a pulton a napi roham után megmaradt 3 csomagra, ami „Ma Raeburn
palacsintája” néven fut, 8-as csomagolásban. – Hát idén nem sütött?” –
kérdezte a nő, s nekem leesett, hogy mit keres pontosan. Tavaly ugyanis
felbuzdulásomban sütöttem vagy 40 palacsintát, és Shrove Tuesday-kor, vagyis
Húshagyókedden, amikor hagyományosan a böjt előtt palacsintát kell enni az
angolszászoknál, eladtam a boltban. Rose-nak tetszett az ötlet, csak annyit
kért, hogy zsebbe fizessenek a vevők, így aznap maroknyi apróval és a
tányérra feltornyozott palacsintákkal mentem dolgozni. Délre elfogyott mind!
Sajnálkoztam, mondtam a hölgynek, ha tudtam volna, hogy valaki az én
palacsintáimra vágyik, erőt vettem volna magamon (és a lustaságomon) és
sütöttem volna. „Na, majd jövőre!” – ennyiben maradtunk, én pedig sebtiben
híztam a büszkeségtől két kilót, hogy valaki emlékezik a palacsintáimra…
Szegény nagyanyám, ha megérhette volna, mindig is kételkedett a szakácsnői
tudásomban. Mentségére legyen mondva, amikor vele éltem, nem volt szükségem
konyhában való sürgés-forgásra, elém rakott mindent, s erőtlen
próbálkozásaimat mindig csírájában elfojtotta, mondván, hogy „ezt nem így
kell édes lányom, majd én”… s ilyenkor szoktam kiviharzani a konyhából
azzal, hogy nekem már semmit sem lehet kipróbálni! Később, asszonykorom
kezdetén mindig büszkén számoltam be neki a kajákról, amiket megcsináltam, s
amire az uram azt mondta, hogy ehetőek, hadd lássa, nem vagyok ám olyan
szerencsétlen, mint amilyennek hitt. S mire magabiztos szakácsnő lettem,
Mami már nem élt.
Amúgy ezen a napon kilószám fogy a Pancake Mix, vagyis a palacsinta-keverék,
amit „csak” tojással és vízzel kell összekeverni… Mi értelme ennek? Tényleg
nem tudok a palacsintánál egyszerűbb ételt, a kikeverése ebben a konyhai
segédeszközökkel teli világban nem lehet probléma… Verő szerint őrült sikere
lenne az instant víznek Írországban: „csak vizet kell hozza adni”…
Ugyancsak ezzel a palacsinta dologgal kapcsolatos a másik mai élményem: egy
szegényesen öltözött nő jött oda hozzám, míg a pult előtt söpörtem, hogy
van-e palacsinta-keverékünk. Mutattam neki a már fent részletezett zacskót.
„Hm, ez lenne az?” – kérdezte. - „Hogy is kell ezt elkészíteni?” – s
forgatta a kezében a papírzacskót, amin jól láthatóan fel volt tüntetve a
használati utasítás. A kétfilléres tőlem szokatlan módon azonnal leesett, s
felolvastam neki a használati utasítást: egy analfabétával volt dolgom.
Szépen megköszönte, visszamondta, hogy jól jegyezte-e meg, majd mosolyogva
elváltunk.
Hiába fordul elő viszonylag sűrűn, hogy analfabéta jön be a boltba, főleg a
szegényebbje és a travellerek közül kerül ki az ilyen, s tanácstalankodik a
kávéautomata és a feliratok láttán, nehezen szokom meg, hogy ebben a
nyugat-európai országban létezhet, s létezik analfabétizmus. Amikor a
tévében időnként reggeli adásban írást és olvasást tanítanak – felnőtteknek…
Február 26. – Esik a hó
Vagyis – szemerkél. Szállingózik. S nem az a daraszerű, kemény golyócskákból
álló valami, hanem igazi pelyhek. Elég apró szeműek, de hópelyhek! Sokáig
állok az ablaknál, nézem ezt a hóesés-utánzatot, ami azért megmarad a
téglakerítés tetején, és a virágcserepek földjén. Esik vagy egy órán
keresztül, aztán elmarad. S délben már Harry fent melengeti magát a szomszéd
konyhája tetején a ragyogóan sütő napon. Ír időjárás…
Bezzeg északon! Az elkövetkező napokban Donegal-ban, Mayo-ban bezárnak az
iskolák, mert a leesett két centis hó – igen, jól írtam, két centis hó –
miatt nem tudnak bejárni az iskolások a környező falvakból, vagy a tanárok
nem tudnak elautózni az iskolaépületig. A két centis hóból már remekül lehet
hóembert és hógolyót készíteni, csak nevettünk a tévében mutatott
hógolyócsaták képein. Ez hó?! Na ne. De azért mutatnak rendes, odahaza
megszokott hóesést is, ami Knock repterét sújtja, a hótoló masina buzgón
dolgozik a kifutópályán, de Verőt még ez sem tudja ámulatra késztetni: neki
a 30-50 centis hó a hó, a hozzá járó mínuszokkal. Itt már a mínusz 1 fok is
„freezing cold”, mindenki borzong, és megint megtekinthetjük az autójuk
szélvédőjét forró vízzel locsoló munkába indulókat. Azért hozzá kell tenni,
hogy ha ez a mínusz 1 széllel jár együtt, akkor bizony lefagy az ember füle
rendesen, s a házat is alaposan át kell fűteni, mert a szél átfújja…
Február 28.
6. házassági évfordulónk napja. Nem egészen úgy sikerül, ahogy szeretném
(rossz hírek jönnek hazulról, sajnos), de a piacon rengeteg vevő volt, és
ragyogóan sütött a nap, s különben is, két hét múlva Barcelonába megyünk, s
megünnepeljük rendesen. Addig is, futólag, gondolatban „ünnepbe öltöztetem a
lelkemet”, vagy mi a túró, néhány pillanatra eszembe jutnak 2.5 perces
esküvőnk mozzanatai, és ennyi elég is az ünnepből. Inkább nézünk a jeges
szélben tengerbe szálló (szerintem őrült) búvárokat Sandycove partján
Anikóval, dobálunk ázott teniszlabdát a játéktól megkergült kutyáknak
(kiknek a gazdája mindez idő alatt üres tekintettel ül a padon, s hagyja,
hadd szórakoztassa néhány külföldi az ebeit). Aztán autózunk Dalkey szűk
utcácskáin, hadd lássa Anikó, hogy él „the other half”, Killiney
tengerpartjáról bámuljuk a neves személyiségek (Enya, Neil Jordan, Bono)
kastélyait-házait fent a domboldalban, majd fotózunk partra kicsapódó
hullámokat, és erőtlen kísérletet teszünk a kacsázásra. Átfagyunk…
„Mint kavicsos part felé a hullám,
Úgy futnak halálba perceink…”
S este kétségbeesetten bőgök Verő vállán, mert félek a jövőtől, s nem tudok
mit tenni ellene. Semmi sem rajtam múlik…
Február 29.
S amilyen potsék kedvem volt tegnap este, s amilyen rémeseket álmodtam,
annál jobb lett – legalább a kedélyem - mára. Ebédre voltunk hivatalosak
Gulyás Feriékhez, kikkel januárban ismerkedtünk meg, ők azok, akik egy
dúsgazdag olasz fickó írországi lovastelepét igazgatják két lányuk
kíséretében. A telepre megyünk, Zsóka is jön velünk Kildare-ből, az idő
csodás, hideg van ugyan, de oda se neki.
Kis vidéki utakon autózunk Kildare, a lovairól és a Curragh-nak nevezett,
rendkívül termékeny földjéről híres környék útjain, igazi ír vidéken,
aprócska falvakon keresztül. (Ugyanígy hívják az itt lévő világhíres
lóversenypályát is.) Zsóka irányít, ő már járt Feriéknél. A birtokról csak
keveset tudok, Emese már írt róla, hogy csodás, de nem tudom, mire
számítsak. „Ez már az ő kerítésük” – mondja hirtelen Zsóka, amikor elhagyjuk
Bracknagh falucska főterét, az egy darab Murphy névre hallgató kocsmájával.
Öreg fák, és legelő birkák tűnnek fel jobbra és balra. „Ez is hozzájuk
tartozik” – mondja Zsóka, s az út másik oldalán lévő, körbekerítettt
legelőket mutatja.. Érzem, hogy elkerekedik a szemem. „S az ott a ház” –
folytatja, nekem pedig kibukik valami nem egészen úrinőhöz (hehe) illő a
számon. Mert a ház – nagy. S gyönyörű. Igazi vidéki kúria a javából. Két
kavicsos behajtója van. Sznob lelkem sárgára vált az irigységtől. „Itt
laknak? Basszuskulcs.” S ez még az enyhébbek közül való.
A három kutya után előkerülnek Feriék is a házból, ami éppen felújítás alatt
van. Biztosítanak róla, hogy az ebek igazi ír ebek, még a tolvajt sem
bántják, nyugodtan kiszállhatunk a kocsiból. Üdvözöljük egymást, átadjuk a
csokit és a bort, a szemem falja a látványt. Bevezetnek a konyhába, ahol
álmaim netovábbja, egy igazi Aga tűzhely áll. A konyhából a télikertbe,
vagyis a legtöbb vidéki ír házhoz conservatory néven csatolt, csupa üveg
helyiségbe kerülünk. Az ablakokon túl körbekerített füves kifutó, ahol egy
csikó legel az anyjával egyetemben. A napos folton hóvirágok csoportjai
fehérlenek. Rigók turkálnak a fűcsomók között. Kezdek csak denevérek számára
hallható hangokat hallatni, nem győzök az ámulatommal. A látvány gyönyörű…
Már nem annyira csendben irigykedem.
Feri körbevezet bennünket a birtokon. Hát ilyen egy lovastelep. Az
udvarháztól pár lépésnyire épül egy új, emeletes ház, Feriék majd itt fognak
lakni, ha elkészül. Az udvar köré épült a lovak szállása, itt van a vemhes
kancák szülőszobája, minden nagyon tiszta és rendezett. Az istállón túl, a
kapunyíláson átsétálva elénk tárul a számos kifutó, itt-ott lovakkal. 11 ló
van Feri gondjaira bízva. Kettővel szorosabb ismeretségbe kerülünk, vemhes
kancák ezek, az egyikük híres ló unokája. Ellágyulva simogatom puha orrát,
Verő a másik puha szőrrel borított nyakát simogatja. Szorgalmasan
fényképezem őket, az örökké jelenlévő kutyák ott sürgölődnek körülöttünk.
Anna, Feriék kisebbik lánya mesél a lovakról, a kutyákról. Feri megmutatja a
tyúkudvart, ahová már sikerült 6 tyúkot szerezni. Közben utolér bennünket a
házból Aliz, Feri párja. Megnézzük a tyúkokat, és a tyúkudvaron túl,
elkerített részen élő birkákat is. Egyikük feltűnő érdeklődést mutat, s jön
felénk: ha jól értettem a nevét, Cody, vagy Kódi, emberkéz nevelte, ezért
olyan barátságos. A baj csak az, hogy nincs tudatában az erejének, és simán
földre dönti az embert, ha elég közel tud férkőzni, mindezt merő
érdeklődésből. Kimenekülök a tyúkudvarból, mert a birka már túl közel jött,
nem akarom a lábai alatt végezni.
De amitől igazán padlóra kerülök, az a fallal elkerített kert. Nekem kedves
olvasmányom volt még jó régen a Titkos kert című regény, amiben a gyerekek
felfedeznek egy magas fallal körbekerített kertet, ahol vörösbegyek
társaságában játszanak csodás növények között. Máshol, múzeumokká alakított
vidéki udvarházakban vaskos belépő ellenében lehet úgynevezett „walled
garden”-eket megtekinteni, Feriék pedig csak kijönnek a házból s íme…
Alacsony, helyre kis üvegházak, fal mellett növő, szabályos ágú gyümölcsfák,
veteményesek kis négyszögei, s egy fóliasátor, amiben – alig hiszek a
szememnek – zöldell az eper. Aliz panaszkodik, hogy annyi eprük volt, alig
győzték enni. Idén be fogja főzni a fölösleget, majd örülnek neki a
gyerekek, és az olaszok. Igazi házi befőtt, igazi házilag termelt zöldség,
gyümölcs…
Feri és Aliz szabadkoznak, a kert még nem az igazi, de dolgoznak rajta, de
nekem így is csodás, nagyszerű, hű és nahát… Már ajánlkoznék, mint
kiskertész, de aztán eszembe jut, hogy a bérelt ház ehhez képest falatnyi
kertjével sem bírok, én lusta dög, mit kezdenék itt… talán a felásást rám
lehetne bízni… Inkább elnyelem a lelkesedésemet, s megyek birkákat fotózni.
Kódi vagy Cody egészen közel jön, orrát a tenyerem alá dugja, de én inkább a
kis feketefejű birkaszépséget fotózom a háta mögött.
Feriékkel elnevetgélünk a kertészükről – mert az is van – szóló sztorikon,
ugyanis a pasi nem hivatásos kertész, amolyan önjelölt művészféle, aki a
művészkedésen túl ebből tartja fent magát. Nem ismerte fel például a diót, s
volt egy növény, amit elültetett ugyan, de elfelejtette, hogy a levelét,
vagy a gyökerét, netán a szárát kell-e fogyasztani…
Ezek után megnéztük az udvarházat. Még minden félkész, javában folynak a
felújítási munkák, itt-ott felszedve a padlószőnyeg, de a ház így is
impozáns képet mutatott. Nagyon szép lesz, ha elkészül. Hitetlenkedve
hallgattam, hogy az olasz tulaj, akit elrettent a sok eső és az öreg fákon
folyton hangoskodó varjak, évente csak pár napot tölt itt. Igaz, hogy jól el
van dugva a birtok, de bizony lovaglással, sétával, az ablakon való csendes
kibámulással ennél több időt is el lehetne tölteni, hol máshol, mint itt
alaposan fel lehet töltődni a vidék szépségével, a nyugalommal…
Na, elég legyen, már kezdek giccsesbe hajlani…
A kertből kikerülő legnagyobb meglepetést Aliz mamájának receptje alapján
eltett „vizes”, vagyis savanyú uborka nyújtotta. A finom fokhagymaleves és a
nokedlis csirkepörkölt mellé kaptuk. Aliz a biztonság kedvéért még bolti
savanyú uborkát is vett, de mondanom sem kell, a házilag eltett, maga
nevelte uborka fogyott el. Kész felüdülés volt a túl édes, német és lengyel
konzerv „savanyú” uborkák után. Az ebédet megelőző Unikumozás kapcsán Feri
elmesélte, hogy ő bizony vitt egy üveg Unikumot a Murphy kocsmába, kitetette
a polcra a kocsmárossal, hadd érezze kicsit otthon magát, amikor elmegy inni
az írek közé… Nagyot nevettem, elképzeltem az Unikumos üveget a sokféle ír
és skót whisk(e)ys üveg között, magyar felirattal… Emlékszem, régen angol
alkalmazóim csak „kenőolaj”-nak titulálták az ajándékba kapott Unikumot, a
másik au-pairrel néha mi ittunk belőle, szegény, szekrény tetején porosodó
üvegű nemes nedűből… Mit tudják ezek, mi a jó…
A kellemes ebédnek, beszélgetésnek csak az vetett véget, hogy Feriéknek
indulniuk kellett a reptérre, begyűjteni nagyobbik lányukat, Kisalizt.
Sajnálkozva jöttünk el. Nem győztem mondani Ferinek, hogy mennyire igaza
volt, amikor azt mondta első találkozásunkkor, hogy megfogták az Isten
lábát. Bizony, megfogták. De az olasz tulaj is nagyon jól járt Feriékkel:
megbízható, lelkes intézőre talált. Nem csoda, hogy féltékenykedik rájuk a
szintén a birtokhoz tartozó, velük élő ír intézőfiú…
Következő írás |