Írországi információk és élmények - magyarul

Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -


Március 3.

Ma végre esett, kitartóan és mindent tisztára mosóan. Ránk fért. Szegény növényeim már unták éjjel a talaj menti fagyot, nappal a 7-8 fokokat, napsütést, cserepet szárító szelet. Ma végre alaposan meg lettek öntözve.

* * *

Mivel már annyian írtak munka ügyben, muszáj volt erőt vennem magamon, és megírnom azt az összesítést, amiben megpróbáltam összefoglalni azokat a weboldalakat, amik segítségére lehetnek a kitelepedőnek (fejvadász cégek, ingatlanközvetítők, ilyesmik). Lelkesnek elég lelkes vagyok ugyan, de sokadszorra ugyanazt a szöveget megírni teljesen felesleges, unalmas és főleg időigényes. S mivel senki munkavállalási gondjait nyakamba venni nem akarom, ezért szépen elirányítok mindenkit erre az összefoglalóra, és reménykedem, hogy hasznát veszi. Sajnos, a turista-információkkal kapcsolatban jóval kevesebben érdeklődnek, alig öt levelet kaptunk csak az idén, a többi mind munkavállalás után érdeklődött. S a weboldal januári-februári látogatottsága is megugrott. Kissé elrémülve vettem észre, hogy a munkavállalással kapcsolatos régi bejegyzés a weboldalon mennyire elavult már, majd igyekszünk kijavítani.

* * *


Gondolom, ideje már leírni egyszer, hogyan telik egy napom a boltban, mit is dolgozom én ott. Reggel fél 8-kor kezdek, átöltözöm az egyenruhába, begyújtom a sütőket. Kettő van, egy kisebb, amiben a reggelihez való húsféléket sütjük (sausage, rashers, pudding, vagyis a darált disznóhúsból készült virsliszerűségeket, a sózott nyers szalonnaszeleteket és a mi májas hurkánknál jóval fakóbb hurkaszeleteket). A másik, jóval nagyobb sütőben sülnek a kenyerek, a bagette-ek, amiket itt csak roll-nak hívnak. Elsőként a legnépszerűbb rollokat, kenyereket sütöm le, s az első adag sütése közben összeszedem a raktárban álló szekrényszerű mélyhűtőből a húsos pitéket, a tésztába csavart sausage-okat, almás sütiket, juharszirupos-amerikai diós sütiket, szóval azokat az édes tésztákat, amiket az írek előszeretettel esznek tízóraira, vagy délután, a tea idején. Eközben elkészül az első adag kenyér, négy nagy rácson, követi őket a többi. A reggelihez való húsfélék sütését úgy 9 felé fejezem be. Addigra már túlesem az első vevőkön. A kenyérsütés folyamatos kb. fél 10-ig, amikor befut az első „roham”, az építőmunkásoké, akik ekkor tartják a reggeli szünetet, és a környék nagy építkezéseiről hozzánk járnak reggeliért. Ilyenkor a legforgalmasabb a kávé/teaautomata környéke (hagynak is koszt, szétszórt cukros zacskókat, kiskanalakat maguk után rendesen, hiába a szemetes az orruk előtt). Van egy-kettő, amelyikről már betéve tudom, mit eszik, hónapok óta kérik ugyanazokat a szendvicseket, rollokat. Van egy, akit Mr. Smiley, avagy a Mosolygós Úr néven ismerünk, aki azért kapta a nevét, mert egyszer – amikor jó okkal komor voltam – rám szólt, hogy miért nem mosolygok, s egyáltalán. Kapott tőlem olyan széles szájú vigyort, hogy akármilyen sokfogú rajzfilmfigura megirigyelhette volna. S cserébe helyben elneveztük Susan-nal Mr. Smiley-nak. Néha beszélgetünk. S van egy builder, aki alig hallhatóan suttogja el a kívánságát, amely mindig ugyanaz: vajas fehérkenyér, három sausage-al, ketchup nélkül.
Amikor véget ér a roham, úgy negyed 11 körül, akkor megtömöm a sütőt a délre szánt kenyéradaggal, és fél 11-kor elmegyek tízóraizni. A 15 percet az aznapi Irish Independent/Irish Mirror átlapozásával töltöm (azért, mert kényelmesen elférnek a keskeny pulton, aminél eszünk. Az Independent pár hete nagy- és kisalakú változatban is megjelenik, nagy örömömre. Az Irish Mirror elég gagyi.) Közben megiszom a teámat, megeszem a tízóraimat (ami kicsit „weird” a kollégák szerint, mert rendszerint gyümölcsből és magvakból áll.
Utána, hogy munka- és lelkierőm legyen, megiszom egy kávét. Kolléganőm elmegy eltölteni a maga 15 percét, én pedig nekiállok felszeletelni délutánra és másnapra a paradicsomot, hagymát és salátát. Ez az ún. csendes időszak. Ilyenkor alig van vevő, lehet felfrissíteni a sütiket a polcon (vannak ugyanis olyan mélyfagyasztott sütik, amiket csak kiolvasztok a langyos sütő tetején, és kirakom őket az elfogyottak helyébe). Néha takarításra is marad idő, ilyenkor Lisa a kenyeres rácsokat mossa le, vagy a szekrényekben tesz rendet, ahol a csomagolóanyagokat, a kávéautomatához való cuccokat tartjuk.
Az ebédroham negyed 1 körül indul meg, s masszívan tart fél 2-ig, amikor is eljön az ebédidőm. Ilyenkor mindig áll sor a pult előtt, négy vagy öt ember. A roham – ha szerencsénk van – megcsendesedik az ebédidőmre, ha nem, akkor bizony Lisa-nak igyekeznie kell, hogy gyorsan ki tudjon szolgálni mindenkit.
Kettőkor ő végez, mosolyogva elmegy haza, míg én maradok. Ellenőrzöm a saláták, szendvicstöltelékek hőmérsékletét, leírom a nyilvántartásba, a sütött húsfélék hány fokosak voltak, amikor beraktam őket a meleg kaját tartalmazó pultra (mindent nyilván kell tartani az előírások miatt). Előkészítem a másnapi reggelihez való adagot, kirakom őket a sütőlapokra, hogy reggel csak be kelljen tenni őket a sütőbe. Ugyanígy előkészítem a 8 sütőrácsra a kenyereket is, bár mostanság előbb még lesütök egy nagy adag kenyeret, mert du. 3 körül jönnek haza az iskolából a mamák a gyerekekkel, ilyenkor veszik meg az uzsonnához, bocsánat, teához való rollt. Általában úgy 3-ra végzek ezzel, s kezdődhet a takarítási rutin, ami olyan unalmas, hogy még. Mindent letörölni, fertőtlenítővel lemosni (szeletelő gépet, eszközöket, pultokat, szemetest, kivinni a papírdobozokat, a szemetes zsákot). Ha nincs vevő, 4-re végzek, ha van vevő, akkor éppen csak be tudom fejezni ezt a rutint fél 5-re. Letakarom a húsokat, a vajat, elbúcsúzom a kollégáktól, a biztonsági ember, John „enjoy”-t, „take care”-t „look after yourself”-et kíván (mindig így, ezt a hármat), s máris kint vagyok az ajtón. „Mon”-ból visszaváltozom Rumpf Monivá, megyek haza a kis kuckómba. Ha vannak levelek, egy óráig is elülök a képernyő előtt, írogatok, kávézom. Aztán házimunka… vacsorakészítés… kézimunka, ha idő van rá, tévézés, olvasás… az én kis életem.

Egyszer azt az idézetet raktam ki a rajzolóasztalom fölé, hogy „Az én életem nagyon egyszerű. És meglehetősen tiszta és emberséges.” Egy híres skandináv filmrendező írta ezt egy forgatókönyvében. A papám jól szórakozott rajta, de volt, akit megfogtam ezzel, és beszélgetett velem az Élet Nagy Dolgairól (avagy mi foglalkoztat egy 22 évest). Úgy döntöttem, hogy ezt a mondatot ma is elmondhatom magamról. „És meglehetősen…”

Március 4.

Óh, ffs! A követség visszatért a régi gyakorlathoz, és péntekre, kora délutánra tette a 15.-i ünnepség időpontját. Bosszantó, még akkor is, ha nem akartam elmenni. Azért gondolhatnának szeretettel és odafigyeléssel azokra is, akik DOLGOZNAK napközben, akik nem érnek rá kora délután, s biztos vagyok benne, hogy ők vannak többen. Egyes HCSI-levlista tagok megint dühöngeni fognak, s jó okkal.

Majd privátim ünnepelek, hivatalos kezektől/szemektől távol, lazán, töltött káposzta nélkül… (Fejcsóva, sóhaj, jaj, honfitársaim….)

* * *

Meg vagyok róla győződve, hogy engem szellemek kísérnek mindenhová. Egyre sűrűbben fordul elő, hogy teszek-veszek valamit, akár a boltban, akár itthon, s mintha állna valaki oldalt. A szemem sarkából látom, hogy ott van valaki. Persze, mire odanézek, a látott alakról kiderül, hogy egy nyitott ajtó, vagy egy dobozhalom, de legtöbbször kiderül, hogy semmilyen ember alakú nincs ott - egyáltalán. Most vagy úton vagyok a megbolondulás felé, stressz, és hasonlók, vagy a fejemmel nincs rendben minden, vagy csak a saját megnyugtatásomra képzelgek, hogy azok, akiket elvesztettem, megvannak ám valahol, s néha megnézik, mit is működök nélkülük. Ez ijesztő is, és megnyugtató is egyben.

Ja, és hiszek a túlvilágban is, ha valakit érdekel.

* * *

Mostanság, ha rám jön a boronghatnék, zenével kezelem a lelkemet, hátha megnyugtat. Van úgy, hogy igen. De ez a zenei kezelés nem mindig célszerű, mert ugye, nem illik belekönnyezni a süti tésztájába. Az elmúlt hónapokban négy dal ríkatott meg: Luke Kelly előadásában a Dancing Matilda, Johnny Cash-től a My Life és a Singer of Songs, és ma Dvorzak Song for the Moon című művétől lett könnyes a szemem - egy csodás hangú hölgy előadásában hallottam. Az ember zenét hallgat, borong, s utána nagy sóhaj, s már megint kicsit jobban vagyok.

Persze, ettől a dolgok nem változnak.

Március 10.

Elfelejtettem két vendégeskedésről beszámolni: Anikónál voltunk, és Bernadette-éknél, az egyik piaci kollégámnál. Anikó közös ebédje eléggé félresikerült, mert jelen volt a család 3 gyereke, akik teljesen kisajátítottak minket maguknak, Verőt és engem körberángatták a házon, mindent megmutattak, mindent megcsodáltunk, kissé feszengve közös ebéden is átestünk – nem tudok mit kezdeni az ilyen kiskorúakkal, udvariasan próbálok nem egetverő baromságokat mondani, és azt kívánom, bárcsak elmennének játszani valahová. Nem nekem való a gyermektársaság. Pedig szépen elterveztük, hogy Anikóval és svéd barátnőjével (aki szintén bébisintér itt) és annak francia barátjával fogunk enni ötösben, gyermekek jelenléte nélkül. Ehhez képest ők nem jöttek, mert a lánynak dolgoznia kellett, s aznap Anikó felügyeletére bízva a szülők otthon hagyták a gyerekeket. Hurrá. Majdnem minden érdekességet elmeséltek magukról, a családjukról a kislányok, a kisfiú inkább tévézett, Anikóval jóformán csak mondattöredékeket tudtunk váltani. Majd legközelebb, hármasban eszünk, valahol máshol. A ház szép nagy, a környéke csodaszép, bár ráférne egy alapos kertrendezés. Az erdő közelsége, a kilátás a tengerre, a környező legelőkre, pedig valóban elsőrendű lakóhellyé teszi a házat.

Bernadette-tel már korábban is beszélgettünk, s amikor meghívott magukhoz egy kis esti beszélgetésre, elsőre azt gondoltam, azért hív meg, mert afféle egzotikus külföldit lát bennem. Rengeteget kérdezett korábban is, s néha mongol és kínai lakóit emlegette fel – ebből gondoltam, hogy engem is az „érdekes, nézzük meg közelebbről” csoportba sorol, s alaposan ki akar faggatni az este folyamán. Hát ehhez képest már az első félórában kiderült, hogy nemcsak egész Nyugat-Európát, de egész Közép-, Kelet-Európát beutazták, sőt, voltak Szentpéterváron, Moszkvában, sőt, Taskentben is. A férje, egy nyugdíjas adószakértő kellemesen elsztorizgatott, inkább mosolyogva, mint bosszankodva mesélt a Szovjetunióban tett kirándulás kellemetlen részleteiről, s azt figyeltem meg, hogy igyekeztek inkább mindenről a pozitívumot felemlegetni. Bámulatos egy pár. Érdeklődőek, nem ítélnek el semmit, s cseppet sem tartották különösnek, hogy fura, netán kissé veszélyesnek tartható helyekre utazzanak. Az öreg ház nappalijában kényelmes, alaposan bejáratott (értsd: szétült, de barátian ölelő párnájú) szófákon elsörözgettünk, Verővel kivesézték a különböző politikai irányzatokat, az E-csatlakozás előnyeit, hátrányait, és a végén még az is kiderült, amit eddig nem tudtunk, hogy jár nekünk a nyugdíj Írországban, igaz, ehhez 6 év munkaviszony kell. Amihez nekem még van egy éven…

Itt járt Hajni! Avagy miként kell szobát foglalni macskák segítségével

Hajni, aki egy éve már Seattle-ben él a férjével, Karesszal, üzleti útra jött vissza Dublinba. Jó volt látni megint, ismerőssel beszélni, meghallgatni a véleményét a kinti életről… sokat mesélt az Atkins-diétáról, amivel ő és a férje látványos eredményt ért el, Verő is egyre jobban hajlik a diéta kipróbálására, de majd csak Barcelona után, mert ott nem akarjuk, hogy bármi is korlátozzon bennünket a város nyújtotta élvezetekben.

Kihasználtuk a lehetőséget, és egy rövid hétvégére vidékre utaztunk, Hajni, Péterék, és mi, ötösben, két kocsival. Ők már péntek délután elindultak, hogy meg tudjanak nézni néhány látványosságot nyugaton, mi a piac miatt csak másnap délután eredtünk utánuk. Lent, Kinsale mellett találkoztunk, ahol még megnéztük a Charles Fort erődöt (sokadszorra - http://www.cork-guide.ie/charles.htm). Egyre jobban kiépítik, egyre szebben néz ki, a vezetés remek, érdemes arra túrázni! Egy Ballinspittle nevű falucskában foglaltam a szállást. A hely arról volt nevezetes, hogy amikor Péter először tudott velünk lejönni vidékre, itt aludtunk, s neki egy teljesen rózsaszín szoba jutott. A szállás tulajdonosnője egy rendkívül jó beszélőkével megáldott mulatságos asszony, aki annakidején két perc alatt kibeszélte nekünk a szomszédságot. Ugyanis nem nála foglaltunk szobát, de nem találtuk meg kiválasztott B & B-t, tanácstalanul bekopogtunk egy másik házba, és az ott lakó hölgy ebbe a B & B-be hozott bennünket (nyilván barátnők voltak).

A hely annyira emlékezetes maradt, hogy megint megpróbáltam ott foglalni szállást. A nevére nem emlékeztem, csak arra, hogy Ballinspittle közelében volt, és hogy néz ki a ház. Addig keresgéltem az áldott neten, amíg a kép alapján megtaláltam a szállást. Telefont ragadtam, és hívtam őket máris. Sajnos, azonnal mondta a hölgy, hogy nincs hely, én pedig – macskarajongás rulez – belenyugodva a megváltoztathatatlanba, azért megkérdeztem tőle: „S hogy van Potty?” Ugyanis anno volt a háznál egy ilyen nevű fekete-fehér macska, akiről mulatságos történeteket hallottunk. A vonal végén hosszú szünet: „Hát… Potty már meghalt, most Mitten nevű macskám van. Maga már járt itt?” Meséltem, hogy igen, ezért emlékszem Potty-ra, aki a fotel tetején szokott aludni, s időnként le-lefordult onnan, ha nagyon mélyen aludt. Csönd, aztán „Jöjjenek, majd megoldjuk a szobákat” – felelte a hölgy, és én hitetlenkedve rákérdeztem, hogy tényleg, mehetünk, szombat este? „Megoldjuk” – volt megint a válasz, s mint kiderült, valóban megoldották: ugyan szüneteltették a B & B-zést, mert éppen eladó a ház, de a „régi ismeretség” (és Potty) kedvéért, megszállhattunk egy estére. S ott a helyszínen mindjárt megtudtuk, hogy a szemközti, domboldali házat szeretnék megvenni, mihelyt ezt, az út mentit el tudják adni. S ha jövünk megint, csak keressük a házukat a domb tetején, tengerre néz a fürdőszoba….


Március 17-21. Barcelona – nyaralunk

Barcelona - csodás, napos, jól szervezett, tele növénnyel, szép házakkal, széles utakkal, turistabuszokkal, elegánsan öltözött katalánokkal, és kevésbé elegánsan öltözött turistákkal. Vendéglők tömege, tapas tapas hátán, nagyszerű kaják, és igen zajló éjszakai élet. Hatalmas város, a párába vesző Tibidabo heggyel, amelynek tetején hatalmas katedrális és – micsoda párosítás! – még hatalmasabb vidámpark található… a La Ramblas piaca – jaj, micsoda gyümölcshalmok, sonkák, illatozó kenyerek, mennyi ismeretlen tengeri herkentyű, ízlésesen elrendezve, fényesen-nedvesen csillogó rákok, kagylók, halak… Gaudi nyomai lépten-nyomon, a puszta látványával is megkönnyeztető Sagrada di Familia, a hangosan csevegő papagájok a pálmafák tetején, a szinte minden lakás ablakában ott lévő, gyászszalagos katalán zászlók… a reggeli kávé a Starbucks-ban, a Barré Gothic szűk kis utcácskái, a cserepes növények leomló zöldje minden erkélyen, a hatalmas római oszlopok eldugva egy háztömb parányi belső udvarában, a csokoládé múzeumában elszopogatott krémes, valódi forró csokoládé, míg iszogattam, a nagy ablakokon át megbámulhattam a másik épületben gyakoroló cukrásztanoncokat… az Erotika múzeumának zavarba ejtő pornófilmje a századelőről, a hatalmas katedrális kerengője a libákkal, Kolumbusz Kristóf távolba mutató alakja a masszív oszlop tetején, a fejünk felett unottan elúszó cápák az Akváriumban, ami előtt lehetetlenül visítoztak az összegyűlt iskolások, és végül a vendéglő, a még kezdő Picasso és barátainak egyik törzshelye, ahol a vendéglős felkarolta őket, és enni-innivalón kívül még stúdió is várta őket, ahol festhettek-rajzolhattak… Ez a vendéglő (Verő bökött rá az útikönyvben, ide menjünk!) a 4 macskához címezve (www.4gats.com), ahol a kiszolgálás, az étel, az ital és a hangulat egyszerűen tökéletes volt, és felülmúlhatatlan, még akkor is, ha sorba kellett állni, és izgulni, hogy bejutunk-e az utolsó estén. De bejutottunk, és az az este tökéletes volt, az aperitifként felszolgált italtól a zongorista játékán át a kiszolgálásig… Mindig emlékezni fogok rá…

Vissza kell menni, nincs mese.

S emlékszem, abban az elég klassz vendéglőben, ahol Verő megríkatott, a Hold falra vetített fotója alatt ettek az emberek, s én levettem a szemüvegemet, hogy el tudjam takarni az arcomat. Csak beszélgettünk, arról, hogy s mint legyen otthon, s hirtelen rám szakadt az egész nyomorúság, egyszerre fogott el végtelen szomorúság és lelkifurdalás, hogy én itt vagyok, élvezem az életet, ők pedig otthon, és leírhatatlan lelki és fizikai nehézségekkel néznek szembe. Muszáj volt bőgnöm, Verő halkan elnézést kért, én pedig azt gondoltam, bosszúsan, milyen hisztérika vagyok, ennyire nem tudok uralkodni magamon, miért nem vagyok erősebb? Nem nekem kell keresztülmennem ezen az egészen, hanem a rokonoknak, a családomnak, én legfeljebb távoli szemlélője lehetek a dolgoknak, idétlenül segíteni próbáló, örökösen könyveket bújó, új és új ötleteket felhozó – s mire mennek vele, na mégis? A könyvekben bölcsen átgondolt tanácsok vannak, de nem valós helyzetekre alkalmazható viselkedésminták. A fenébe is, olvashatok akárhány Polcz Alaine-könyvet, sosem fogok úgy tudni viselkedni a halállal szemben, ahogy azt illenék. Sosem leszek elég erős, elég tapintatos, vagyok inkább ijedten megbúvó, rémült szemlélő, aki egyszerre akarna varázspálca-intéssel mindent szembehozni, és elrohanni olyan messzire az egésztől, amennyire csak lehet.
S aztán majd meg leszek lepve, hogy tőlem is így húzódnak el a többiek, amikor eljön a vég. De legalább Verő ott lesz, és fogja a kezem. Mi ott leszünk egymásnak, adja az Isten.

Következő írás