Írországi információk és élmények - magyarul
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Május 1.
Május elsején, az egész országot lázba hozó Day of Welcomes napján reggel
beadtam a holmijaimat a piacra, s igyekeztem kitérni a sok „Láttalak ám a
tévében!” kezdetű társalgástól. Annyira köszönték, mert végre tévéképernyőre
került a piac, mintha az egész az én érdemem lett volna, s nem a
riporternőé, aki úgy alakította az interjút, hogy a piac is jelentős teret
kapjon. S kínos volt, mert nem voltam elégedett a szereplésemmel… Attól a
borzalmas akcentustól meg kell szabadulnom, és ahogy fogalmazok…
Utána elindultunk Sligo felé, hogy a városban töltsük a fenti Day of
Welcomes nevű rendezvénysorozat magyarokra eső részét. Ugyanis kis hazánkat
Sligo fogadta, s ahogy láttam, a város mindent megtett, hogy ezt a napot
emlékezetessé tegye az érintettek részére. Elég sok helyen kint volt a
magyar zászló, üdvözlő plakátok… Majd csinálok egy külön beszámolót, ha időm
engedi. Amit muszáj lesz, többeknek ígértem, a képeket is előhívattam már,
csak szkennelni kell.
A szállásunk aznap éjjelre Sligo-tól északra, a Benbulben hegy tövében, a
tenger felé eső kis félszigeten volt. Falatnyi szoba volt, alig fértünk el
az ágy és a fal között, a fürdőszobát egyszerre csak egy ember tudta
használni, ha nem akartuk egymáshoz és a fal közé szorulva végezni. De
szerencsére a szoba csöppségéért kárpótolt a kilátás a kertből a tengerre…
Igen szép volt. Amikor bejelentkezésre került sor, a háziasszony
megkérdezte: „Didn’t I see you on the telly last night?” Csak pirultam. Ezek
szerint a hatórás híreket többen nézik, mint gondoltam. Azóta is, a
szállítóemberek, régi kollégák, ismerősök vagy a férjeik, feleségeik
köszöntek rám, megjegyezve, „Na, mi van, tévésztár lettél? Celebrity chef?”
Soha többet ilyesmibe bele nem vágok! Azért a videokazettára ráírtam: „Az én
1.31 perces hírnevem”. A papám egy BBC-dokumentumfilmben szerepelt, én az ír
tévében. Ennyi elég is volt! Meghódította a család a Nyugatot!
Az utána következő két napot a környéken való autózással töltöttük. Donegal
mindig, minden időben csodás, és néhány új látnivalót is felfedeztünk.
Sligo-tól nem messze, egy szép vízesés, és egy tó kínált remek kirándulási
alkalmat. Itt számtalan képet készítettem a legelő birkákról, s azt hiszem,
sikerült egy díjnyertes képet is csinálnom, horgászó úriemberrel és heggyel
a háttérben, elöl pedig birkákkal, és vadul zöldellő ír fűvel. Később pedig,
Inishowen félszigetén egy, a háborúk idején jelentős szerepet játszó erődöt
néztünk meg, amely az öböl bejáratát őrizte.
Már Donegal városához közel, útközben, egy Írország legjobb helyeit
felsoroló könyv javaslatait követve, valamint egy régi ismerősünkre
hallgatva, megálltunk ebédelni a Coxtown Manor nevű helyen. Ez a vendéglő
egy belga úriember tulajdona, aki csodás B & B-t varázsolt a lerobbant
házból. Érdemes betérni, a hely rendkívül hangulatos, a kaja finom, a
kiszolgálás nagyszerű, ebéd után kávézni egy hatalmas nappaliban lehet,
magukba ölelő kanapékon és foteleken, az aznapi újságot forgatva… De ha
valaki arra vágyik, kandalló is akad, ami mellett ülve jól esik a pohárka
whiskey. Némelyik ablakból játszadozó, idétlenül ugráló bárányokra lehet
látni (a későbbi birkapecsenye alapanyagai biztosan), a hely megéri a
látogatást egy romantikus vacsora vagy ebéd erejéig, de azért én az ágyakat
is kipróbálnám ;-) (www.coxtownmanor.com)
Szintén a könyvre hallgatva foglaltunk szállást a második napon, és este
megkerestük azt a vendéglőt, ami állítólag Donegal egyik legjobb vendéglője.
Hát, mindkettő esetében úgy estünk pofára, hogy csuda. A szállás nem volt
valami fergeteges, a szoba nagy volt, elvétve itt-ott bútorokkal, s kissé
hideg is volt. Vendéglátóinkat úgy kellett előbányászni egy
nedveskutya-szagú konyhából, amint megérkeztünk, s megmutatták a szobát,
eltűntek, Verő bolyongott egy darabig a folyosókon, míg végre sikerült
megbeszélni velük a reggelit. Amikor este tévézhetnékem támadt, a
„nappalinak” becézett, hodálynyi szobában megroggyan kanapén üldögélve
néztem a tévé havazó képernyőjét, s igen csak fáztam. A parkolási
lehetőségek hiánya azt eredményezte, hogy a ház süppedős gyepén állt éjszaka
a kocsink, mert nem akartuk a háziakat kiszorítani az aprócska udvarukból, s
a ház előtt, a keskeny vidéki utacska mindkét felét falak szegélyezték…
Szóval, nem volt elsőrangú a dolog. Azóta egy ír ismerősünk figyelmeztetett,
hogy tanuljuk meg értelmezni a szállásajánló könyvek szövegét: ami „cosy”,
az valószínűleg lehetetlenül kicsike, a „old world charm” esetleg dohos
bútorokat takar, nem beszélve a kissé megviselt ágytakaróról… és így tovább.
Na, azért ez már túlzás lenne, úgy érzem, de az biztos, hogy remeknek nem
volt nevezhető ez a szállás.
S a vendéglő… Nagy csalódás volt. A kaja nem volt az, amire azt mondanám,
hogy na, ez egy díjnyertes fogás, a kacsacombon, amit ettem, olyan vaskos és
olyan merevre sült volt a szósz, hogy úgy kellett a húst kibányászni alóla,
s mintha mindent túlcukroztak volna, még a szószokat is. Levente
marhaszelete finom volt, de az egész étkezést beárnyékolta, hogy kukacot
találtam a salátában. Nem akartam panaszkodni, de azért megemlítettem a
pincérnőnek. Közelebb tolta az orrát a kukachoz, amelyik szépen megfőve
pihent a tányéromon, de még azt sem mondta, hogy bocs. Csak konstatálta,
hogy „jé, tényleg”. Szóval, ha valaki késztetést érezne, hogy a Corncrake
vendéglőbe menjen, javaslom, hagyja ki, Carndonagh városában más hely is
akad. Így jár az, aki – mint én – úgy dönt, hogy a „legjobbnak” titulált
helyeket akarja kipróbálni.
Május elsejétől – ugye – már nem kell nekünk munkaengedély, papírok nélkül,
egy adószám, az ún. PPS szám birtokában dolgozhatunk, élhetünk Írországban,
hurrá. Pár hónapja, még február végén kértem Margaret-et, a főmanageremet,
hogy kezdje intézni a március 18-án lejáró munkaengedélyem
meghosszabbítását. Hosszú hónapok várakozása után visszakapta a
papírpaksamétát, és értesítették, hogy mivel „a minimálbérnél kevesebbért
alkalmaz, nem adnak engedélyt, de egy hónapig fellebbezhet”. Ezt a papírt
május közepén kapta meg. Emlékeztetőül, február végén adta be…
Amúgy nem alkalmaz a minimálbérnél alacsonyabb bérért, egyszerűen csak
elkövette azt a hibát, hogy a heti fizetésem mellé, ahogy kérték, beírta a
munkaóra számaimat. 39 órát… Amikor csak 30-at dolgozom. Eddig mindig ennyi
órát írt be, mert azt hitte, ha teljes munkaidősnek tüntet fel, nagyobb
esélyem van arra, hogy újra meghosszabbítsák az engedélyemet. Ez még régen,
négy éve volt, amikor először hosszabbítottunk, és aggódott, hogy esetleg
nem kapja meg a hosszabbítást… A hivatalnokok most először vették észre,
hogy az óraszám és a fizu nem áll arányban (jó arányban) egymással…
Később anyósom jóvoltából kiderült, hogy már nem kell TB-t fizetnünk otthon,
egy E-valamilyen nevű formanyomtatványra (E 111?) illetve egy egészségügyi
kártyára van szükségünk, amellyel más EU-országokban orvosi kezeléshez
juthatunk. Ezzel otthon megtakarítunk pár ezer forintot – jó lesz akkorra,
amikor megyünk haza, és forintra van szükség.
Május 6-9. Újra Magyarországon
Meglepően meleg idő fogadott bennünket Budapesten. Villámlátogatásunk
kapkodóra sikerült megint, de mennyi minden belefért! Verő még megérkezésünk
estéjén elment egy Európa Kiadó-koncerte (előtte vesztes csatát vívtunk a
budapesti közlekedési dugókkal – borzalmasak!), aztán voltunk néhány
rokonnál, Botondéknál, bejelentkeztünk a jegyzői irodában, hogy külföldön
szavazhassunk, majd szombaton leautóztunk a családomhoz, Sopronba, egy közös
ebédre szüleimmel, anyósomék társaságában.
Az
ebéd végére még öcsém is hazaért, aki éppen Budapesten volt, tanfolyamot
végez, hogy papírja legyen arról, amit már majdnem egy évtizede csinál. Hja,
előírások! Ebéd előtt megnéztük apósom szülőházát, és azt az emléktáblát,
amit apósom papájának szentelt a város az Ősz utcában. Utána anyáméknál
kávéztunk. Megnéztem a kutyám (ma már anyám kutyája) orrán a meglehetősen
nagy daganatot, amit majd meg fognak műteni, mert szegény Peggy baba (lásd
fotó) úgy néz ki, mintha egy dió nőtt volna az orra tövére! A
kellemes ebéd után érzékeny búcsút véve a szülőktől, testvértől, kutyuskától
elmentünk még a Szt. Mihály temetőbe, a nagyszülők, dédszülők sírjához.
Szokás szerint a Nagykereszthez is vittünk virágot, mivel apai nagyszüleim
Budapesten vannak eltemetve, sajnos, már nem emlékszem, melyik temetőben.
Egyszer sokáig kerestük a sírjukat apám útbaigazítási nyomán, de nem
találtuk meg, a tudakozó iroda pedig zárva volt. Kicsit szégyellem is a
dolgot…
Sajnáltam,
hogy nem volt idő megnézni Possum macskámat (éppen havas tájat nézeget), és
nagyanyám házát, vagy beugrani Zsuzsa barátnőmékhez a könyvesboltba.
Ehelyett sietve mentünk Badacsonyba, a Németh-pincébe, mert ez
kihagyhatatlan, ha az ember otthon jár. Most még apósom is végigkóstolta a
finom fehér borokat, noha a Soproni Kékfrankosra esküszik. Vettünk aszút,
szürkebarátot… Aztán átkompoztunk Szántódra, ami nekem külön élmény volt,
mert egy esőfelhő kitartóan kergetett bennünket, s ott ért el, a kompon.
Majd végig az autópályán - meglehetősen hamar hazaértünk.
Péntekre, vasárnapra már csak a vásárlás maradt. Egy könyvesboltban alaposan
kiköltekeztünk, de végre megvettük az öreg Pettson és Findusz macska
legújabb kalandjait (Sven Nordqvist remek gyermekkönyvei, pontosan olyan
infantilis egyéneknek valók, mint én), és a Tamási Áron-novellákat.
Gyermekkoromban nagyapám példányát olvastam rongyosra, azóta is meg akartam
venni őket. Kedvenc konyhafelszerelési boltomban, a Mamut 1-beli Tálal6-ban
az undok eladó néni volt, a múltkori kedves helyett, így hamar távoztam is.
Majd legközelebb! Anyósom jóvoltából került túró és ecetesen eltett
fokhagyma is a csomagba – utóbbi egy új felfedezés, valami fenségesen
ropogós, és szagtalan fokhagyma kissé ecetes lében – ajánlom mindenkinek.
Majd megírom, melyik piacon lehet beszerezni!
Aztán sikerült még megvennem (ha nem is a kívánt árnyalatban, sajnos) Cathy
nevű managerem esküvői tortáira a piros-vörös marcipán rózsákat, zárás előtt
estünk be, s hamar kiderült, hogy nem lehet hitelkártyával fizetni. Míg Verő
a közeli automatához rohant, én kínos csendben álldogáltam az eladó
hölggyel, aki csak úgy maradt ott a kedvünkért 5 óra után, hogy megígértük,
utána hazavisszük… De legalább megvannak azok a fene ette rózsák, azt még
nem mertem elárulni Cathy-nek, hogy sötétebbek a kívántnál… A biztonság
kedvéért kétfélét vettem, világos és nagyon sötét pirosat, már-már bordót…
Majd kiválasztja, melyik tetszik neki.
Útban visszafelé a repülőn kitöltették velünk azt a kis fehér kartont, amit
eddig mindig be kellett nyújtani a bevándorlási hivatalnoknak. Kicsit
furcsálltuk, de a légi utaskísérő erősködött, hogy aki magyar útlevéllel
utazik, annak ki kell töltenie. Ám legyen. Kitöltöttük. A belépésnél a
bevándorló kártyával, útlevéllel együtt adtuk át szokás szerint, mire az
ablakocska mögött ülő nő ránk mosolygott: „Erre a papírra már nincs szükség,
szokjanak hozzá a gondolathoz, hogy Önök is az EU tagjai.” Kösz!
* * *
Amikor a temetés után, egy szerdai napon újra dolgozni kezdtem, mindkét
managerem, akik helyettem dolgoztak a delinél, odajöttek, hogy
elpanaszolják, milyen nehéz is ott dolgozni, s hogy alig bírták az iramot, a
sok salátaszeletelést, paradicsomszeletelést, jaj, a hagyma hogy csípte a
szemüket, micsoda tömeg volt, és hányszor égették oda a sülő kenyeret… Csak
mosolyogtam, hiszen láttam a munkájuk nyomát szerda reggel. Aztán amikor
Rosemarie is megérkezett, ő is odajött hozzám, s legnagyobb megdöbbenésemre
azt mondta: „Meg kell mondjam, tényleg húzós a Te munkád, nem hittem volna,
hogy ennyire kemény, a lányok ketten alig bírták, amit Te egyedül csinálsz.
El nem tudom képzelni, hogy szervezed meg, hogy mindent befejezz időben.”
Csak néztem rá. S ez az ember mondta nekem majd’ két éve, hogy egy „obnoxious”
vagyis kellemetlen alak vagyok, és képtelenség velem dolgozni. Meg is
mondtam neki, hogy ezt aztán nem vártam tőle, de köszönöm.
Délután felhívtam Leventét, s elmeséltem neki a dolgot. Annyira örült, hogy
rögtön ki is bontottuk egy Németh-pincéből származó bort (www.badacsonyibor.hu),
a nagy örömöt meg kell ünnepelni! Az elismerő szavak jobban estek, mint
akármilyen pénzbeli dicséret. Most legalább ők is tudják, mi a helyzet a
pult mögött. S azóta, érdekes módon, az összes managerem sűrűbben ajánlja
fel a segítségét, amikor hajtós félórák vannak.
* * *
Anikó feladta a babysitterkedést, kicsit elege lett az elkapatott kölykekből
és a félreeső, erdő melletti házból, ahonnan kínszenvedés volt a városba
jutni. Elköltözött Belfastba, egy call-enterben vállalt munkát. Mivel otthon
csinált már ilyet, tökéletes a feladatra! Amikor időnk engedte, egy hétvégén
utána vittük a holmijait. Örömmel jelenthetem, hogy a városon kívül
mindennel elégedett. Remélem, azért nem ijesztik el a helytől nagyon a -
feltűnően – külföldi kinézetű embereket érő rasszista támadások, a
falfestmények, a város nyomasztó hangulata. A munkahely, a kollégák nagyon
tetszenek neki, már vannak haverjai, a ház, ahol lakik, elég kellemes
kinézetű utcában lakik, ahol azért érezni némi feszültséget – vagy csak mi
vagyunk már paranoiások, ha Belfast utcáin kell járni-kelni? S Belfastban
semmi sem a nyugodt légköréről ismert, ugye. Néha jelenti a legújabb
borzalmakat, amit Belfastban történik, de remélhetőleg a munka miatt kitart.
* * *
Egyik csütörtökön telefonhívás jött, Beatrice volt az, akiről régen nem
hallottam, s nem is kívántam hallani. Hogy lenne egy három napos vezetési
munka, elvállalom? Annyira jóleső elégtétellel mondtam nemet, hogy szinte
szégyelltem magam utána. Mivel itt a hírek gyorsan járnak a magyarok között,
tudom, hogy már vissza lett utasítva egyszer-kétszer, s most lázasan keres
valakit, aki elvezetné a csoportot. Mindegy kit, bárkit. Amatőr…
Amikor legutóbb berángatott a városba, hogy egy esetleges munka részleteit
megbeszéljük (miért nem lehetett telefonon, rejtély), a felfrissített
életrajzomból nem az érdekelte, hogy milyen további idegenvezetői
tapasztalatokat szereztem, hanem az, hogy jé, a kilternani piacon árulok, s
esetleg nem „szállítunk-e” ki lakásra is. Magáról a munkáról alig, a
fizetségről pedig egyáltalán nem esett szó. Aztán amikor közöltem később
mailben, hogy mennyi lenne a tarifám, letett rólam.
A Baraka jön megint augusztus végén, addig éppen ki tudom olvasni az
„Írország története” című könyvet. Máris sok érdekességet tudtam meg a
keltákról, illetve a kelta korszak előtt a szigetet benépesítő emberekről.
Május 26.
Nem panaszkodhatom, ez a hónap pluszmunkák, és pluszrendelések tekintetében
igen bőséges. Mentem language monitor-nak egy céghez, pár órás munka volt
csak, egy hangfelvétel készítésében vettem részt, nekem kellett szólni, ha a
fiú, aki a szöveget felolvasta, hibázott, vagy rosszul mondott valamit.
Micsoda meló volt az! A srác beesett az ajtón, kezébe nyomták a vaskos
paksamétát, volt rá öt perce, hogy megismerkedjen vele, aztán hajrá. Három
egész órán át… Közben egy-két röpke pisi- és kávészünettel, de a kávénkat
amúgy forrón kellett elkortyolgatni, mert máris menni kellett… Szóval elég
amatőr módon volt megoldva az egész, mert neki a nehéz műszaki szöveget
gyakorlatilag úgy kellett felolvasni, elsőre, hogy néha nem is értette miről
van szó. A feladatom az volt, hogy néha odasúgjam az ír főnöknek, hogy ezt
most mondassa a fiúval lassabban, vagy gyorsabban, élénkebben, vagy szólni
kellett, ha „motor”-t mondott a „motorok” helyett. Az ír egyfolytában „takeyourtime”-ozott
a fiúnak, közben néha jelentőségteljesen az órájára nézett. Micsoda
rabszolgameló! A végére már ment el a fiú hangja, s még akkor sem adtak neki
pihenőt… Amikor kijöttünk a stúdióból, a következő (spanyol) szerencsétlen
már ott olvasgatta az anyagot a kanapén. Állítólag két hónap múlva megint
számíthatunk ilyen melóra, gondolom, az is ilyen hajtós lesz. Tavaly már
dolgoztam ennek a cégnek, akkor Londonból hozatták át a magyar pasit, aki
felolvasta a szöveget, mert nem találtak Dublinban megfelelő magyar
férfihangot.
* * *
Múlt pénteken Susan, akivel péntekenként dolgozom együtt, nem tudott
bejönni, kisebb műtétje volt, így korán kezdtem. Kész élvezet volt délután
kettőkor hazajönni, s magamnak szentelni egy csendes órát, hogy utána
Emesével töltsem a péntek estét. Eljött az Aran-szigetekről hétvégére, ami
igen jól sikerült. Rengeteget beszélgettünk, azt hiszem, főleg én dumáltam
De azért ő is sokat mesélt az önkénteskedésről, hogyan készítették fel rá,
melyik nép hogyan állt hozzá a dolgokhoz, kivel lakik együtt, mivel
foglalkoznak, miként viselkedik a közösséget alapító ír család. Vilmoskörte
pálinkáztunk, csupa számunkra már ismert helyen jártunk, de nagyon élvezetes
volt: Powerscourt-vízesés, a Powerscourt kert, elmentünk megnézni a New
Frontiers címmel, az EU-hoz csatlakozott országok híres festőinek képeiből
készült kiállítást, aztán autózás a környékbeli kis utakon… Söröztünk a Blue
Light kocsma parkolójában, a csodásan sütő napfényben, a helyiek és a
motorosok között… Betértünk a Glencree-ben lévő német katonai temetőbe is,
ott is többször voltunk már, de most elolvasgattam a neveket, s legnagyobb
megdöbbenésemre mindjárt az első sorban felfedeztem egy Dr. Herbert Rumpf-ot.
Annyira megdöbbentem, hogy muszáj volt kitapogatni a betűket, tényleg az én
családnevem van-e a haloványszürke kövön?! Azóta már faggattam apámat,
mondjon valamit távoli őseimről, de bokros teendői miatt még nem válaszolt.
Hm, utána kellene járni. Azt tudom, hogy a Rumpf név gyakori Németországban,
de vajon ott vannak-e rokonaink? Amennyire tudom, a Magyarországi Rumpfok
mind rokonaim. Vagy nem?
Aztán volt egy kis fordítási munka még áprilisban, amiért most várom a
csekket, és most pedig tortarendelés. Sandra barátja, Paul rendelt 3 (!)
tortát. Egyszer csináltam egyet, felét Susan-éknak adtam, hogy tudja, milyen
lesz a házassági évfordulós tortája, felét pedig Sandráéknak. (Az április
végén elkezdett Atkins-diéta miatt nem ehetünk süteményt.) Nagyon ízlett
nekik, már korábban kérdezte Paul, mennyibe kerül egy, alaposan kiveséztem
neki a különbséget a svájci csokoládéval készült torta, és a csokoládénak
gúnyolt „főzőcsoki” felhasználásával készült torta közti különbségeket. A
svájci csokis „full fat version” mellett döntött. 3 tortát kell készítenem
szombatra, egyet nekik, egyet a lakótársainak, akiknek addig mesélt a
tortáról, míg felkeltette az érdeklődésüket, s egyet a nővérének.
Húzós hétvégém lesz, de nem bánom. Sok süti, torta készül, leves
megrendelésem is van… S közben, bohó fejjel belevágtam egy nagy „projektbe”.
Arra gondoltam, hogy egy szép székely mintával terítőt keresztszemezek a
rokonoknak, akik egy Kalaznó nevű tolnai faluban vettek szép parasztházat.
Na, ha jövő ilyenkorra kész leszek vele, díjat fogok adatni magamnak… Van
egy csodás mintagyűjteményem, kolozsvári származású anyósomtól kaptam. Egy
életen át el tudna hímezgetni az ember abból a könyvből, lesz mivel
foglalkozni nyugdíjas éveimben!
Addig pedig itt vannak még a barcelonai fotók, azokat is szkennelni kellene,
nem beszélve az ír fotókról. Feriékről, a donegali hétvégéről, Sligo-ról
készülteket mind fel szeretném tenni.
Május 28.
Új kolléganőm lesz! Rose mesélte,hogy most már nem kell sokáig egyedül
„szenvednem” a delinél, hanem jön egy lány, litván, a vőlegényével együtt,
aki szintén a boltban fog dolgozni. Csupa jót hallottak, úgy „fejvadászták”
le őket, a cég nagyon ajánlotta mindkettőt. A lány korábban egy Wicklow
városában lévő Supervalue delijénél dolgozott (a Supervalue is olyanféle
bolthálózat, mint a Londis), a fiú pedig először biztonsági ember, majd
gyakornok manager volt egy másik, vidéki boltban. Egy évig akarnak még
maradni, utána haza akarnak menni, összeházasodni, megalapozni az életüket.
Június 4-én kezdenek a boltban, és Rose azt is elmesélte, hogy minél többet
akarnak dolgozni ez alatt az egy év alatt. Hm…. Akkor végre lesz, aki
napközben segít 9.30-tól 14-ig, s helyettesít, ha szabadságra megyek. Csuda!
Amióta Lisa (Doyle 2) elment, elég nehézkes volt néha, amikor sok volt a
vevő, bár a managerek segítettek.
Közben egy másik lány is elment, akit nagyon fogok hiányolni. Őt is Lisának
hívták, Lisa Doyle 1-nek. Nagyon ügyes, kedves, gyors lány volt, keményen
dolgozó. Hétfőnként mindig tudtam, hogy ő takarított a delinél, mert akkor
különösen rendbe volt téve minden, s mindig aprócska cetliken üzeneteket
hagyott, a termékek állapotáról (melyik járt le, vagy fog lejárni), s néha
elnézést kért, ha valamit nem tudott megcsinálni. Most amúgy hotel
management-et tanul, s amellett dolgozott nálunk esténként, hétvégéken.
Mindig nagyon jóban voltunk, amikor elmentem a boltból két éve, júliusban,
igen megható kártyát írt nekem búcsúzóul. Nemrég suttogva elárulta, hogy
részmunkaidős állást kapott a város egyik elegáns hoteljében, a Radisson-ban,
ahol rendezvényszervező lesz. Örültem neki, de a távozását annyira
sajnáltam! De a későbbi munkájához ez a gyakorlat nagyon jól fog jönni.
Egyébként Susan kolléganőm fiának, Colm-nak a barátnője. A boltban
ismerkedtek meg, ott is jöttek össze, már több mint két éve együtt vannak.
Szép pár! Amikor tavaly meg voltam híva Susan-ékhoz Colm debs’ night-jára,
vagyis elsőbálozó estjükre, akkor elég sok fotót csináltam róluk, s mennyire
jellemző rám, hogy még azóta sem nyomtattam ki őket. A debs’ vagyis
debutantes’ night olyan, mint nálunk a gólyabál, vagy az első bálozók bálja
a főiskola, vagy az egyetem első évében. Óriási felhajtással illik
ünnepelni, külön üdvkártyák vannak erre az alkalomra, a módosabbja ruhát
vesz, vagy bérel, a többiek ruháját az ügyes kezű mama, vagy nőrokon varrja
meg. A fiúk szmokingot bérelnek. Lisa gondja például az volt, hogy nem mehet
ugyanabban a ruhában a saját debs’ night-jára, mint amit Collie (Colm így
nevezteti magát) báljára ment. Így aztán két ruhát vett, egy bordót és egy
feketét. Egyébként a családjuk fent él a hegyen, egy hatalmas birtokon több
ház is van elszórva, ahol a kiterjedt család tagjai élnek, testvérek, nagyi
stb. Lisa debs’ night-jára is hivatalos voltam, s ez sajnos, elég hülyén
sült el. Megüzente Susan-nal a ház nevét (a hegyen a házaknak nevük van, nem
házszámuk), s a szakadó esőben a leírás alapján próbáltuk beazonosítani a
helyet. Verő morogva autózott fel s alá ugyanazon a keskeny úton, a
bejáratot keresve. S végig bosszankodott, hogy „Mindez egy hülye ruha
miatt!” Ugyanis úgy voltam hivatalos, hogy menjek el, igyak valamit, s
nézzem meg Lisa ruháját. Amikor ezt elmondtam neki, csak nézett az én uram,
hogy ilyesmi is van, ruhanézés?? Istenem, itt ez a szokás! A helyet nem
találtuk meg, hiába olvastam le minden kapubejáró feliratát a vizes
kocsiablakon át, lassan már gyűröttre szorongattam az ajándék, egy parfüm
csomagolását, a helyet nem találtuk meg. Verő egyre jobban morgott, jónak
láttam inkább hazamenni. Pedig még egy embert is megkérdeztünk, hol van ez a
ház. Nem tudta.
Később kiderült, hogy Susan rossz nevet adott meg, ráadásul a ház kissé
lejjebb volt, mint ahol mi keresgéltünk. De később Lisa elhozta nekem az
akkor este készült fotókat, és megnézhettem a ruháját, eleget téve a helyi
szokásoknak. S most elmegy ő is, mint a legtöbb fiatal a boltból, hiszen
nekik csak ugródeszka ez a hely, ahol a tanulásukhoz, szórakozásukhoz
szükséges pénzt keresik meg, ki kemény, ki laza munkával. Lisa a keményen
dolgozók közül való volt, de nemcsak ezért fogom hiányolni. Nagyon gondos
volt, odafigyelt apróságokra, például amikor Susan apja meghalt, ő hagyott
nekem üzenetet a boltban, hogy tudjak a dologról. De remélem, a Radissonban
jól fogja magát érezni, s ott is szeretni fogják biztosan, amilyen kedves,
ügyes leányzó.