Írországi információk és élmények - magyarul

Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -


Június 3.

Ma este Szvetával, Levente volt kollégájával, és kisebbik fiával, Ivánnal vacsoráztunk. Amolyan búcsúvacsora volt ez, már régóta érett, ugyanis Szveta a családjával Seattle-be fog költözni. Akárcsak sok más barátunk. A férje, Valentin, már néhány hónapja kint van, most éppen lakást és iskolát keresnek Ivánnak, aki most lesz középiskolás. Szveta arról híres, hogy csodás növényei vannak, remek teái, és órákig el tudunk beszélgetni. Amikor még nem ismertem, egy alkalommal Verő mondta, hívjam fel, kívánjak nekik kellemes Karácsonyt, mert ők is ezt üzenték. Nem rajongok a telefonos beszélgetésekért, de felhívtam őt, s elsőre, ismeretlenül fél órát beszélgetünk. Mint két, igazi bőbeszédű „kelet-európai”. Egyszer még egy igazi, cikornyás cirill betűs karácsonyi lapot is kaptunk tőlük, havas erdei jelenettel (nyárfák, csakis).

Időnként összejártunk, hol itt, hol náluk vacsoráztunk, néha nagykamasz fiaik társaságában – emlékszem, hogyan szedték nekünk ízekre egyszer a Solaris amerikai változatát -, megcsodáltam a szép macskájukat, a házukat, amelyet lassanként rendeztek be, a ház előtt és a kertben Szveta csodás rózsáival, virágaival. S most költöznek. Stresszes időszak ez, a csomagolás, a válogatás, a dolgok eladása, elajándékozása… A gyerekek utolsó vizsgái, az aggodalom, mi lesz a házzal, a kerttel, a nagyobbik fiával, aki maradni akar, itt akarja végezni az egyetemet.

Amikor vacsora után vittük őket haza kocsival, megkért, hogy csináljak neki másolatokat azokról a képekről, amelyekre bekeretezve a bejárati ajtó mellett lógtak. Három képről van szó, az Usher Garden-ben készültek évekkel ezelőtt, amikor még negatívra fotóztam. Egy fenyőtoboz és két, nap által megsütött lombrészlet látható a képen, egy olcsó barna keretben függnek a falon. Ezekre a képekre célzott. Felrémlett, hogy hány jelöletlen negatívot kellene átnyálaznom, hogy ezeket megtaláljam, így hamar döntöttünk, inkább magát a bekeretezett hármas képet adom neki. (Amúgy is törtem a fejem, milyen búcsúajándékot választhatnánk, valamit, amit nem gond szállítani, és az országra emlékezteti majd őket, így kapóra jött, hogy maga kért valamit.) Nagyon hálálkodott, a fia pedig forgatta a szemét, igazi kamaszos arckifejezéssel – Szveta pedig nevetett: „Most azt gondolja a fiam, hogy lenyúllak titeket!” Növényeket akart adni cserébe (a múltkor már úgyis meglepett eggyel, amely most a ház legnaposabb, üres szobájában áll. De nem fogadtam el, nem vagyok én annyira jó kertész, az ő szépen nyírt gyepéhez, gondosan beültetett ágyásaihoz képest a mi kertünk egy dzsumbuj. Megbeszéltük, hogy még találkozunk, amikor a férje egyszer, a születésnapjára hazajön a nagy költözés előtt, akkor csinálok nekik sajttortát (New York cheese cake). Ugyanis azt sem ehetünk, de van egy nagyon jónak tűnő receptem, s mivel éppen július 4-én jön haza a férje, hadd ünnepeljék meg a Függetlenség Napját – nem mintha annyira amerikaiak akarnának lenni, dehogyis, csak ez jó apropója lesz a tortának. S én is kipróbálhatok egy olyan receptet, amit úgysem ehetnénk meg, ugye, a diéta miatt ;-)

Szóval újabb ismerős, aki elköltözik, mégpedig a munka miatt. Szveta már egy ideje munkanélküli, Valentin pedig jó ajánlatot kapott a tengeren túlról – pedig már ír állampolgárokként élnek itt, talán 8 vagy 10 éve jöttek Írországba.

Június 5.

Ma dolgoztam először Karttal, aki nem litván, hanem észt. S az egyik leggyorsabb, legértelmesebb és ügyesebb munkatárs – beleértve Lisát is. Eredetileg óvónő, húszas évei elején jár, magas, szőke, csevegős lány. Már dolgozott korábban Wicklow városában és ott találkozott össze a vőlegényével, aki nemsokára jön utána, csak még befejez egy főiskolát Észtországban. Az egész nap olyan gyorsan telt el, nem kellett magyarázni, minden meg volt csinálva, mert amit kellett, előző nap Susan elmondta neki, de korábbi tapasztalati alapján nem jelentett semmi sem nehézséget. Úgy tűnik, végre találtak a delihez egy olyan embert, aki nem fél a munkától, és ki is tart mellette.

Július 6.

Ma egész nap a partraszállás 60. évfordulójáról mentek műsorok a tévében. Nem sokat néztem belőlük, túlságosan szívfacsaró volt az egész. Az öreg, érmekkel díszített kisöregek látványa a tengerparton, ahol egyszer ezernyi társukat látták meghalni… A koszorúzó politikusok, a helyiek, amint megtapsolták a sok, még most is tökéletesen masírozó öreg katonákat… Egyfelől arra gondoltam, a fenébe, micsoda hülye dolog a háború, mit kell ezen ünnepelni, másfelől ezek az emberek hősök voltak, milyen más lenne most Európa, ha akkor ezt nem vállalják fel… Egy isimerősünk mesélte, hogy a kisöregek elmasíroztak a megjelent politikusok előtt, mindenki egyszerre felpattant, kivéve az angol királynőt. Elvileg az etikett szerint ő nem áll fel senkinek, de hát azért, mégis…

Bármennyire is furcsa, elvittünk egy kis cserép fehér, a strapát bíró illatos virágot annak a bizonyos Rumpf-nak a sírjára. Odaültettem a sírt jelző lapos kőnégyzet tövébe. Ki tudja, megmarad-e ezen a hideg helyen (a kis temető helyén korábban kőfejtő volt), de hátha. S közben próbáltam nem arra gondolni, hogy most én egy náci tiszt sírjára teszek virágot, hanem egy Rumpf-éra. Akár rokon, akár nem.

Azóta anyám igen részletesen megírta, kik az őseim anyai ágról, s a papám legidősebb testvére, Pali bácsi pedig hangkazettára mondja a történetüket, majd abból is kapok másolatot. Alapos kis keverék vagyok: feltételezhetően lengyel és szlovák ősök, hozzá egy kis német, Rajna-Pfalzból.

Közben hírt kaptam arról is, hogy családunk meg fog szaporodni. Sajnos, ezen túl semmilyen pontosabb részlettel nem szolgálhatok, megígértem a kismamának, hogy titokban tartom a dolgot, babonából, de annyira örültem a meglepő, nem várt, de igen-igen JÓ hírnek, hogy muszáj volt ide leírnom. Ha minden jól megy, télen nagynéni leszek!

Június 7.

Újra itt járt Bogi! Ezúttal főosztályvezető-helyettesi minőségben érkezett, szállodában szállt meg, és egy általa „merő időpocsékolásnak” nevezett konferenciát ült végig, egy olyan csoporttal, mely az újonnan csatlakozott országok munkaügyi helyzetét „figyeli”. Szó szerint, magyarázta Bogi, nem csinálnak semmit, csak figyelnek. Se tanács, se ötletadás, se kritika, csak „megfigyelés”. De kihasználtuk a látogatását, lementünk hozzá a szállodába Dun Laoghaire-be, amelynek kellemes, tengerre néző sörkertjében beszélgettünk, s jót szórakoztunk azon, hogy ezúttal kosztümösen, üzletemberekre jellemző kis kerekes utazótáskával érkezett hátizsák és farmer helyett. Mesélt az új pozíciójáról, a munkája részleteiről, s meg kellett állapítanom, hogy nehéz volt úgy tekinteni rá, mint felelős beosztásban dolgozó barátra, mert tudom, hogy milyen nevetős és komolytalan is tud lenni, ha akar.

Június 11.

Ma bementem a városba munka után, begyűjteni a jegyeket magamnak és két tévésnek (magyaroknak) a Bloomsday-i reggelire. Jönnek forgatni ugyanis itteni magyarokkal (ezúttal nem velem, nem vállaltam az újabb „fellépést”, a helyi újságban is jelent meg rólam cikk, amelybe szintén bele volt szőve a piac, de legalább nem írtak rólam baromságot.) Alaposan elment vele az idő, mert a következő városrész előtt építkezés, útlezárás miatt óriási volt a dugó, egy óráig tartott, míg beértem a St. Stephen’s Greeen-re. Közben megcsodálhattam egy LUAS-t, amint az új hidak egyikén haladt át, végigültem, amíg a buszsofőr lerendezi a koccanásos balesetének részleteit, megcsodálhattam egy feltűnően részeg nő támolygását az úton keresztül, s még hasonló látnivalókat is. Mire beértem a városba, már szakadt az eső, ezért egyből a bevásárlóközpontba mentem, egy lábadozó ismerősömnek venni apróságokat, amivel elűzheti majd az ágyban fekvés unalmát: keresztszemest, könyveket. Utána végigmentem a Grafton Street-en, ahol a következő utcai énekesekhez és művészekhez volt szerencsém: egy artikulátlanul „éneklő” (üvöltő) kisfiúhoz, aki előtt optimista módon egy hatalmas vödör állt, a pénzérmék számára, egy fiúpárost, akiket kiabáló, nevetgélő tini lányok bíztattak teljes erőbedobással, egy lányokból álló párost, akik közül egy gitározott, a másik halványka hangon énekelt, előttük két középkorú férfi állt, s kissé előrehajolva bámultak bele a lányok arcába – talán azért, hogy jobban halljanak, vagy tán azért, hogy jobban lássanak, ki tudja. Majd egy indián ruhában, dél-amerikai zenét játszó pár következett, két férfi, balta faragta vonásokkal, s a sort egy tangózó páros zárta, akik mutatós mozdulatokkal bűvölték a szép számú közönséget: középkorú nő és férfi, izzó tangózenére táncoltak a párás, meleg dublini nyárban, talpig feketében, s pirosban. Rózsaszál nem volt a szájukban…

Közben még végigjártam két könyvesboltot, hogy a kiválasztott könyvet megtaláljam a barátnőmnek, majd buszra vártam, hangos, és lehetetlenül viselkedő, borsónyi agyú ballyogan-i fiatalok körében, akiknek a társalgása üvöltésre és „wha’?”-kra, „feck off”-okra korlátozódott. A hazafelé is hosszadalmas buszút után a Londisban vettem vacsorának valót, Levente hazaszólt, hogy sokáig dolga lesz (a British Touring Car Championship alkalmából állítanak fel X-boxos standokat a verseny helyszínén). Amikor hazajött, szavazni mentünk, ugyanis temporary resident-ként és EU-tagország polgáraként szavazhatunk a helyi választásokon.

A szavazóhelyiség egy helyi klubház volt, ahová a szakadó eső ellenére óriási tömeg gyűlt össze. A szavazókártyánk már napokkal korábban postán érkezett meg, annak a száma alapján küldtek bennünket egy asztalhoz, ahol újra megnézték a számokat, s kihúzták a nevüket egy listáról. Vittem óvatosságból útlevelet és a lejárt, de emlékbe elrakott bevándorló kártyánkat is, de nem kérték. Megkaptuk a szavazóíveket, amelyeken fel volt tüntetve a jelöltek fényképe, és alatta a pártjuk logója. A szavazófülke nem fülke volt, hanem egy sor, egymástól alig harminc centis kis falapokkal elválasztott pultsor, semmi függöny, vagy egyéb, ami biztosította volna, hogy a szavazó teljesen el legyen rejtve a szemek elől. Ráadásul – s ez nagyon meglepett – nem tollal töltöttük ki az ívet, hanem ceruzával, vastagon fogó, krémszerűen kenődő ceruzával… Ha leskelődőbb típus vagyok, simán kileshettem volna a mellettem szavazót. Utána nagy nehezen kiálltunk a kocsival a tömegből, az eső még mindig szakadt, eléggé ziláltak voltak az egymás mellett elnyomakodó sofőrök idegei. Verő még visszament dolgozni, nekem pedig eltelt az időm a sütik dekorálásával - majd este fél 11-kor még vacsorát is csináltam hazajövő uramnak, s véget is ért a péntek.

Június 12.

Piac után – ahol megnézhettem a fényképeket John-ról, a 87 éves öregúrról, akinek a lovas tortát csináltam – mentünk Minához, a Delizia nevű olasz delicatessen-be, ebédelni. Legnagyobb meglepetésünkre mondta, hogy már egy hete Atkinsozik, akárcsak a húga, és úgy érzi, használ. Adott néhány kiszacskónyi decaf kávét, ami pontosan olyan erős ízű, mint amit ott szoktunk inni, de koffein nélkül. Olyan jó kis „karon-szőrt-felállító” olasz kávé. Készül a deli felújítására, át akarja rendezni a helyiséget, több asztalt akar betenni a helyiségbe, mert alig fért egymástól a sok vevő, ácsorogva, a két kisasztalhoz, és pulthoz szorulva. Sok sikert kívántunk az írt építőmunkásokkal való együttműködéséhez…

Este aztán a városba mentünk, a megbeszéltek szerint találkozni a tévésekkel. Számos SMS ide-oda küldése után megtaláltuk egymást a Temple Bar-on, de a vendéglőbe, ahol a vendégeik voltunk, nem volt hely, csak 50 perc múlva. Addig a közeli Grogarty-s kocsma első emeletén, egy másik baráti társaság mellé szorulva beszélgettünk, megismertetve őket a cider-rel, vagyis almasörrel, és a kora esti kocsmai hangulattal. Óriási meglepetést kaptam, ugyanis egyikük, Szilvi, akivel korábban hosszan leveleztem, kinyomtatta a webnaplómat, beköttette, címkét rakatott rá, hogy úgy nézzen ki, mint egy igazi könyv. Nagyon meg voltam hatva az eredeti ötlettől, jó volt kézzel foghatóan is szorongatni összegyűlt írásaimat… Fura volt nem a képernyőn olvasni a bejegyzéseket, hanem feketén-fehéren, ujjal pörgethető papíron…

Rengeteget beszélgettünk. Úgy tűnt, el voltak bűvölve a Temple Bar nyüzsgő forgatagától, pedig elég laza volt a tömeg: az emberek vagy a kocsmákban nézték a meccset (megkezdődött a Futball Európa Bajnokság), vagy az aznapi Red Hot Chili Peppers koncerten tolongtak, a Phoenix Parkban. Csak amikor visszamentünk enni a vendéglőbe, akkor lett tele hirtelen az utca, pl. rengeteg hen party, azaz leánybúcsúztató csoport jelent meg, ijesztőbbnél ijesztőbb ruházatban: menyasszonyi fátyol és farmer, hozzá világítóan rózsaszín vibrátor volt az egyik felállás, s a vendéglővel szemközt buzgón harmonikázó öregúr szolgáltatta zenére még kacsatáncot is táncoltak. Jajj…

A vacsora után gondoltuk, mutatunk igazi vidéki kocsmát, turistáktól menteset, s átautóztunk a már besötétedő városon a Blue Light-ig, ide, fel a hegyre. A kivilágított város igazán lenyűgöző oldalát mutatta, a kikötőkbe behúzó kompokkal, a látóhatáron villódzó hajók fényeivel. Útközben még azt is megmutattuk, hol lakunk, de tekintettel a múlt hét végén elmaradt takarításra (nem mi voltunk sorosak) inkább nem invitáltuk be őket.

A Blue Light-ban már javában folyt az élet. Az egyik melléképületben egy öregedő, ám fiatalnak maszkírozott-öltözött negyvenes nő magát gitárral kísérve adott elő valami kivehetetlen dalt, elég hamar eltűnt a színpadról, hála az Égnek. Annyira belefeledkeztünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettük, hogy a helyét egy bőrkabátos, kendős fickó foglalta el, amolyan motoros keménylegény, aki gitározni kezdett, dobgép kísérete mellett. Alig kezdett bele, abbamaradt a beszélgetés, és a zenére figyeltek a vendégek. Kegyetlenül jól csinálta, csupa jó, régi klasszikus rock számmal, volt siker! Közelebb is ültünk, hogy jobban lássunk-halljunk. Sajnos, hamarosan éjfél lett, kapcsolgatták a lámpát, jelezve az úri közönségnek, hogy ideje hazamenni. Feldobódva autóztunk a szállodájukig, Swords-be, majd haza. Fél kettő volt, mire ágyba kerültünk, egy hosszú, de jólesően kimerítő nap után. Azt hiszem, jól érezték magukat…

Június 13.

A Bloomsday-i reggeli napja. Annak ellenére, hogy előző nap sokáig fent voltunk, viszonylag nyökögés mentesen sikerült kikelni az ágyból. Gyors zuhany, aztán irány a belváros. Ami meglehetősen kihalt volt, így sikerült parkolnunk a rakparton, közel a helyszínhez, az O’Connell street-hez. Ott már gyüledezett a 9 órás reggelire a nép. Mi is beálltunk a sorba, megbámulva a Bloomsday-hez illő ruházatot viselő embereket, akik vették a fáradtságot, s beöltöztek a kor divatja szerint. A reggeli nem volt valami nagy szám, gyakorlatilag egy átlagos breakfast rollt kaptunk, két hurkácska, két szelet kisült szalonna, véres- és májas hurka szeletek, s főtt, durvára tört krumpliból készült pogácsák hevertek a fél baguette-be belenyomorítva. Hozzá (borzalmas gépi) tea és viszonylag tűrhetős kávé járt. De nem is a kaja volt a lényeg, hanem az utcán mind jobban emelkedő hangulat. Utcai zenészek, mutatványosok jelentek meg, artisták mutatták be tudományukat egy kifeszített trapézon, az Ulysses figuráinak óriási másai barangoltak a tömegben, majd feltűnt két gorilla is, akik persze beöltözött emberek voltak, de igen élethű gorillasággal vették el emberek táskáit, szorongatták meg a hölgyeket, és így tovább.

A reggeli után leültünk az Eason’s könyvesbolt kétes tisztaságú lépcsőire, az Irish Independent aznapi, ingyenes számát olvasgatva. Az újságot fiatal lányok osztogatták, s úgy volt ingyenes, hogy a magazin része (s a vele járó zenei CD) nem járt az újsággal. Azért már fizetni kellett volna. Mellettünk a lépcsőn ugyanilyen, valaki által már megbontott újsághalom hevert, a könyvesbolt számára volt odarakva. Egyszerre megjelent egy ember, s kihúzta ezt a magazint, s elvitte szó nélkül. Csak néztem. Nálunk, ha valaki a bolt előtt ilyet tesz, lerakja érte a pénzt az újság tetejére, hogy amikor nyitunk, be tudjuk ütni a pénztárba. Úgy látszik, a belvárosban ez nem így folyik, ott csak viszik az újságot, fizetni már elfelejtenek a népek. Később megjelent egy csavargó, s módszeresen kezdte letépegetni a CD-ket több mellékletről is. Őszinte megdöbbenéssel bukott ki belőlem, minek neki ennyi, mire morgott valamit, hogy mi közöm hozzá, tán én osztogatom-e? S hogy ő hontalan, s neki gondoskodnia kell magáról. Bless him. Kicsit elkedvetlenedve álltunk odább, de eléggé el volt csapva a kedvünk, mert a fickó után még két nő is elvitte két CD-t, a melléklet nélkül. Közben már húzták fel a bolt rácsajtaján, egy biztonsági ember fejcsóválva hajigálta beljebb, be a boltba a megbontott újsághalmokat. Gondolom, neki is meg volt a véleménye. Ráadásul Verő látott egy embert, aki hanyag karmozdulattal vágta oda a bolt fényes üvegajtajához a félig megevett baguette-jét. Az ilyen dolgok eléggé alá tudják ásni az emberiségbe vetett hitünket: azt hiszem, megint nem jövünk be a városba egy jó darabig. Mekkora állatok vannak, még egy ilyen rendezvényen is!

Azért voltak élmények is: Ki volt állítva egy villamoskocsi a századelőről, igen szépen felújítva. Kicsit hosszú volt a sorállás, de azért feljutottam, leültem a nyitott emeleten, a keskeny fapadra, hátha át tudok valamit érezni a régi világból. Addigra már hullámzott a tömeg. Jóleső volt szétnézni az utca teljes hosszában, a fura, kocka formájúra nyírt, nemrég ültetett fákon, a Spire-on…

Kis időre összefutottunk a tévésekkel is, az operatőr srác már javában filmezett. Otthagytuk őket a tömegben, megbeszélve, hogy a hazamenetelük előtt még eljönnek egy kis beszélgetésre, aztán elautóztunk a követségig, hogy megejtsük a szavazást. Nem volt különösebben izgalmas affér, becsengettünk, beengedtek betereltek bennünket az oldalt lévő irodába, udvariasan köszöntünk, irataink ellenőrzésre kerültek, megkaptuk a szavazóíveket, s egyenként eltűntünk a függönnyel körbevett pultnál. Hosszan hezitáltam az ív felett, végül apósom tanácsát követve „szavaztam” egy erőteljes tollhúzással. Odakint rövidke pillantásokat váltva kölcsönösen szemügyre vettük egymást egy másik, szavazni érkező családdal, s már majdnem beültünk a kocsiba, amikor odalépett Leventéhez egy fiatalember. Elmondta, hogy már egy hete állást keresnek, ő és az informatikus társa, szállásuk van, de tanácstalanok a munkavállalási lehetőséget illetően. Tudnánk segíteni? A www.fas.ie weboldalt és a FAS irodákat ajánlottam nekik, ahol Sandra és Anikó szerint is elég segítőkészen foglalkoznak a munkát keresőkkel. Kissé fura érzés fogott el, egyszerre sajnáltam is őket, s ejtett zavarba, hogy így kijöttek, a semmire. Vajon mire mentek azóta?

Hazamenetel előtt pótreggelire még összefutottunk Anikóval a buszállomás előtt. Lengyel ismerőseihez jött le hétvégére. Beültünk a Nude-nak nevezett reggeliző helyre Ranelagh-ba, ahol mesélt a munkájáról, a mindennapokról, miközben kipótoltuk a breakfast rollt, és roppant egészséges, zöldségekből, gyümölcsökből facsart leveket ittunk. Nagy volt a nyüzsgés! Kicseréltünk néhány könyvet, kellően szörnyülködtünk a belfast-i sztorik hallatán (ki ölt meg kit, kinek lopták el utcakölkek a táskáját az ismerősei közül), megpróbáltuk ezeket felülmúlni a mi helyi híreinkkel (bandaháború újabb áldozata az útszélen, betörtek a fodrászatba, kétszer két hét alatt), de hát az ilyesmiben nem lehet versengeni. Megvadul a világ. Ő elutazott Belfast-ba, mi pedig mentünk haza henyélni, újságot olvasni.

***

Hétfőn aztán megérkezett egy szűk hétre Kinga, Botond felesége, hogy maradéktalanul kiélvezze a Bloomsday tiszteletére rendezett programokat. Egész héten minden nap a várost járta, konferencián vett részt, megnézte az Ulysses nemrég megfilmesített változatát, múzeumi kiállításokon, rendezvényeken vett részt, este pedig vettem fel neki a tévéből a Bloomsday-re készült tévéműsorokat, riportokat. Szép kis gyűjteménnyel ment haza. Volt alkalmunk beszélgetni, az otthoni dolgokról, a gyerekekről, bor mellett, míg Verő dolgozott, vagy játszott a másik szobában… Még azt is megbeszéltük, hogy a legtöbb fiatal ír lányt legjobban a „trampli” szóval lehet jellemezni. Ahogy öltözködnek…

Először volt itt úgy, hogy nem bőröndökkel megpakolva, gyerekekkel jött-ment. Találkozott régi szomszédokkal, megnézte a házat is, ahol egykor laktak Dun Laoghaire-ben. S jártában-keltében alaposan „kiélvezhette” a DublinBus áldásait, volt, hogy inkább lementünk érte Stillorgan-ba, mert a felénk jövő busz legközelebb csak egy óra múlva indult, addig a Stillorgan-ba jövő buszból négy is jött arrafelé. Reméljük, hogy majd a LUAS változtat a nehézségeken, ráadásul új buszjáratokat is ígért a helyi „tanács”, hogy a LUAS-végállomáshoz (ami innen félóra gyalog) könnyebben oda tudjanak jutni a környéken lakók. Sőt, még egy buszt is ígérnek, ami majd a környék új, lassan kiépülő lakónegyedeiből gyűjti be a városba ingázókat. Júliusra ígérik, ahogy ismerem őket, talán novemberre lesz belőle valami…

Június 19.

Ma este volt a jótékonysági barbeque a piacon. Persze, esett. Bocsánat, helyesbítek: szakadt. Két jókora, félbevágott hordó volt maga a barbeque, abban halmozták fel a faszenet. Grillként egy vasrács szolgált, amit a hordókon fektettek keresztbe, azon sültek a jókora szelet húsok. Olive és Sally időnként jókora ernyők védelmében sütötték a húst, csináltam is róluk pár képet. Rengeteg finom desszert és saláta került az asztalokra, de a dekoráció valahogy szegényesebb volt, mint a Harvest Supper-kor. Mivel Verőnek dolgozni kellett, Kinga jött el velem, segíteni a kávé felszolgálásában. Az este majdnem kellemesre sikerült, kivéve, hogy probléma volt a kávé felszolgálásával. Az a hölgy, aki a hatalmas termoszokat szolgáltatta, szokta eddig _minden_ évben csinálni a kávéosztást. S most erre jöttem én, akit Bella, az egyik piaci minőségellenőr (és főszervező) megkért, hogy a férjével együtt ezt csinálja meg. A volt kávéosztó, nevezzük nevén, Mavis, ezt úgy fogta fel, hogy ÉN elbitoroltam az Ő feladatát, s meglehetősen kekk volt velem, hogy anyám egyik kedvenc kifejezését alkalmazzam. Már délelőtt megtudtam, hogy ő is „besegít”, még meg is köszöntem neki, hogy jaj de jó, lesz valaki, aki megmondja, hogyan is kell ezt levezetni. Nem mintha bonyolult lenne, de a piacon akármilyen kis feladatból óriási problémát kerítenek a kisöregek, tehát 90 főre a kávé nagyobb gond és logisztikai kérdés, mint mondjuk Bush röplátogatása Írországban. Igen, ironizálok, de ha ötször nem került szóba, hogy na, hogyan is legyen, akkor egyszer sem. A végén már eléggé bántóan utasítgatott, hogy forraljak vizet, na mi az, még nem forrt fel, még több csésze kell, még, még, még, pattogtam, mint egy nikkelbolha, aztán lelassítottam egy mondat közepén, és megjegyeztem, hogy ennél gyorsabban nem tudok pakolni, a vízforrás gyorsaságát sem tudom befolyásolni, de már minden elő van készítve, ráhagyom a dolgot. Bella egyszer elment mellettünk, és fura pillantást vetett ránk, én néztem vissza, kissé kérdő pillantással, hogy mibe kevertél?? Kellemetlen volt. Amikor megindult a tömeg a kávéért, segítettünk Kingával, de amint csendesedett a roham, s egyedül is elboldogult, lelkifurdalás nélkül otthagytam. A tombolánál pedig már csak a jegyeimmel voltam elfoglalva. Verő nagyon késve érkezett meg, mert sokáig dolgozott, utána még megejtett egy zuhanyt, majd bevitte Kingát a városba egy késő este kezdődő programhoz, Olive pedig még megsütötte neki az utolsó hússzeletek egyikét, s gyakorlatilag akkor érkezett, amikor a tömeg szállingózni kezdett hazafelé.

Ui.: Bella a következő szombaton odajött hozzám, és elnézést kért, amiért nem gondolt Mavis-szel, és ilyen kellemetlen helyzetbe sodort. Kértem, hogy legközelebb ilyenfajta rendezvényen inkább valami olyan melót adjon nekem, amit senki sem szeret. Mint pl. most a szombati piacok alkalmával a növényárusítás, amit már két hete csinálok, az épület előtt ülve, mert senki nem szeret ott lenni, „kitéve az elemeknek”. Én pedig elhímezgetek, két vásárló közti szünetekben, s a hideget sem bánom. Még nem csúzos a derekam…

Június 23.

Most éppen azt hallgatom, hogy Harry ronggyá ázott szobája (doboza) előtt hogyan gurigázik a szél azzal a nehéznek vélt műanyadarabbal, amibe nyáron a napernyőt szoktuk állítani. Ha vízzel fel van töltve, tényleg nehéz, most azonban csak félig van tele, s a macska dobozát szoktam vele letakarni, hogy semmiképpen ne érje az eső az asztala alatt. Ettől függetlenül éri. Tegnap este, a rendkívül hosszúra nyúlt (2.5 órás, grrrr) piaci értekezlet alatt folyton ki-kibámultunk az ablakon, s a felhőszakadást néztük. Néha már-már riasztóan hangosan verte a parkoló kocsik tetejét, a szél rázta az öreg fa ágait a tető felett, s a szemközti házat alig lehetett látni a sűrű párától. Tegnap óta ugyanis ilyen vad, esős idő járja, most kicsit kisütött ugyan a nap, de már jön a következő felhőadag a távolban. Pedig szombatra szép időnek kellene lenni, 40 éves fennállásának évfordulóját ünnepli a piac, a betérő vásárlókat tejszínhabos eperrel, pohárka borral akarjuk megvendégelni, kerti asztaloknál, napernyők alatt. Erre viharos szelet és esőt jósolnak a meteorológusok. Na, szép.

***

Most éppen egy ismerősünket várom, ő és a barátja pár napig itt alszanak, Verő most ment ki eléjük a reptérre. Egykor lakótársunk volt, amikor még egy utcával lejjebb laktunk. Biztos fura lesz majd neki, hogy egy majdnem ugyanolyan, de kicsit mégis másmilyen házban fog vendégeskedni, amiben egykor lakott. Ugyan a szobájukból megint a hegyre láthat, de már nem fogja látni a mezőket, a tehenekkel, a lovakkal. Kíváncsi vagyok, mit szól hozzá, észreveszi-e majd, hogy megváltozott a környék, s a város is, Kinga is mondta, olyan, mintha egyetlen nagy építkezési telep lenne, toronydaruk mindenütt, új lakótömbök mindenfelé.

Legutóbb – pár éve – utolsó találkozásunk nem a legjobban sikerült (pedig neki köszönhetem életem első – s valószínűleg utolsó –, saját nevem alatt megjelent könyvrészlet-fordítását, amire az óta is nagyon büszke vagyok. De a pénzügyek lerendezésre igen félresikerült, kellemetlenre és kissé kínosra. Akkor egy életre megtanultam, hogy az üzlet az üzlet, s az ismerősökkel intézendő pénzügyeket legjobb távolról, bankon át lerendezni, mert igen kényszeredett, idétlen és félreérthető tud lenni, amikor az embert kifizetik. Mert ennek is meg van a maga szertartásos módja, s nagyon-nagyon óvatosan kell csinálni, hogy ne sikerüljön félre.

***

Lehet, hogy szeptemberben költöznünk kell. Martin bejelentette, vagyis, dehogy jelentette be, a fenét, Verő kérdezett rá, hogy mikor költözik, ha költözik, mert legutóbb májust mondott. Kiderült, hogy augusztus végén fog hazautazni. Kétlem, hogy a házat hármasban képesek lennénk fizetni Bongyorkával, még mindig nincs állása, s fizetne vajon 700 eurót egy szobáért és a közös helyiségek használatáért? Biztos, hogy nem. Tehát valószínűleg költözünk, mégpedig kettesben, valami közeli lakásba. Nem tudom, Harry-vel mi lesz, de csak talál egy jótékony lelket, aki majd eteti. A szomszéd kertekben úgyis sokat kóborol. A dobozát azért itt hagyom valahol, mondjuk a shed oldalában, ott szélvédett a hely, s letakarom nylonnal, át ne ázzon. Aztán, ha az új lakónak útjában van… de erre inkább még nem gondolok. A legtöbb kerti növény (ládába ültetve) a piacon eladható, a szobanövények pedig elférnek majd az új helyen. Talán még erkély is lesz…

***

Meséltem már, hogy Feriék birtokán egy csontvázat találtak, a csatornázás miatt feltört beton alatt?! Na, amikor megkaptam erről a mailjét, azt hittem, unalmas perceit akarja feldobni azzal, hogy engem ilyesmivel megtréfál. De aztán küldött képeket, no persze, nem a csontvázról, hanem a kiszálló rendőrökről, fehér kezeslábasba bújtatott szakértőkről, amint ott sürögnek-forognak a lelet körül. Aztán a nagy izgalom elült, kiderült, hogy nem az IRA rejtette a beton alá valamelyik áldozatát (jajdemorbidvagyok), hanem egy 400 éves, az akkori szokások szerint eltemetett hölgyre leltek a csatornázók. S a régészek szerint előfordulhat, hogy több is előkerülne, ha tovább bontogatnák a beton alapot, ami felett a lovak istállója van. (A csontváz felett egy Charlie nevű ló lakott.) Az izgalom elült, néhány napig sűrűn maileztünk Ferivel egymásnak, meséltem pár embernek, mi történt a lótelepen, aztán találgattuk, ki lehet, hogyan kerülhetett oda a csontváz tulajdonosa. Újabb okát látom annak, hogy elhamvasztassam magam. Nem szeretném, ha tetemem fölé beton kerülne, aztán csak gond lennék pár évszázad múlva egy rémült építkezőnek, hogy jaj, anyjuk, nézd mit fordított ki a csákány?!

***

Anyósomék jönnek augusztus elején. Végre sikerült rávenni őket, hogy eljöjjenek, áldozzanak magukra tíz napot a sok nehézség után. Ugyanis a szemorvostól végre kiderült, hogy a korábbi hiedelmünkkel ellentétben aprósom többszöri szemműtéte ellenére repülhet, nem lesz gond. Remélhetőleg akkorra tartósan lesz a jó idő, s tudunk majd sétálni a környék szép kertjeiben (Fernhill Garden, Powerscourt, netán a Dun Laoghaire móló is szóba jöhet.). Már tervezgetem a könnyű programokat, a menüket. Első látogatásuk idején még csak kezdő háziasszony voltam, nem akarok most is lebőgni. S talán a tortáimat, sütijeimet is ki fogják próbálni, annyiféle van, amiről hallani szeretném a véleményüket.

A múltkor bodzára vadászva felautóztunk egy félreeső keskeny úton, amerre Verőnek közvetett ismerősei laknak még ma is. Ez az út (aztán ösvény) vezet fel hátulról a Three Rock hegyre, amit a mai napig nem másztunk még meg, pedig itt van az orrunk előtt. Na, majd egyszer! Addig is, a térképen gondosan bejelöltem a bodzabokor-lelőhelyeket, jövőre is szeretnék csinálni szörpöt. Egészen félre eső, korábban meg nem járt utakra tévedtünk el, lementünk a térképről - néhol olyan csodás nagy házakat fedeztünk fel a szépen nyírt sövények mögött, hogy csuda.

Június 26.

Ma ünnepeltük a piac fennállásának 40. évfordulóját. Pocsék idő ébresztett reggel, már fél hatkor, szakadó eső, erős szél, a huzat lobogtatta a függönyt, a felhők alacsonyan húztak el a völgy felett, nem is látszott a hegy, s szinte novemberi szürkeség borított mindent. Szó sem lehetett róla, hogy az épület előtt, napernyők árnyékában fogadjuk a vásárlókat, a beígért tejszínhabos eperrel, borral, ahogy terveztük. Mindenki beszorult az épületbe, a kis kávézó tele volt emberekkel. Olive, a PR officer hatalmas lapokra felragasztotta az elmúlt negyven év alatt megjelent újságcikkekből összeállított válogatást, egyik oldalon fekete-fehér, másik oldalon színes fotókkal. A kis ünnepségre eljött a Country Market Ltd. Elnöke is, egy Mary Beagen nevű alacsony, kövérkés hölgy, akit azonnal be lehetett azonosítani a Country Market LTd. Logóját ábrázoló ezüst kitűzőjéről. Hm, vajon hol lehetne olyat venni? Egy régi, burgonyalepény sütésére használt eszközt ábrázol, amit még a régi korok írjei használtak, a szabad tűz feletti sütéshez.

Először az elnökhelyettes mondott rövidke köszöntőt, aztán Rita Rutherford, aki már ott volt az alapító tagok között is. Majd Mrs. Beagan következett, ő sem húzta el a beszédet, a már ugrásra kész vásárlók előtt állva. A fotózás az én tisztem volt, igyekeztem úgy helyezkedni, hogy mindannyijukat le tudjam fényképezni. Kicsit nehezen ment a tömegben, nem tudom, milyen képeket sikerült csinálnom, de muszáj volt, mert nemrég, Verőnek köszönhetően elkészült a piaci weboldal első változata, amin már olvasható néhány információ a piacról, a történetéről. Folyamatosan fogjuk bővíteni, de ezúttal addig nyúzom a piaciakat, amíg ők nem írnak valamit a meglévő oldalak mellé, fotókat már kaptam Janet McKee-től, aki saját képeslapjait árulja, szkennelésre, de még többre van szükség. A termékekről is szeretnénk összeállítani egy ismertetést, hogy aki rátalál a lapra, az lássa, mit árulunk. Az emberek szeretik tudni mindenről, pontosan, egész apró részletekig, hogy miből áll, mit tartalmaz, mekkora, mennyibe kerül… Aki kíváncsi a weboldalra (figyelem, még egészen kezdetleges!), az itt megtekintheti: www.winisp.net/irorszag/kilternan/

A piac elég lassan indult be, a szokásos kezdeti roham után. Olive kissé kedveszegetten köszöntgette a betérőket az ajtóban, elmondva, hogy holnap, 27-én leszünk 40 évesek, és ez alkalomból ingyenes tea, kávé, eper és bor áll a vásárlók rendelkezésére. Sokkal nagyobb tömegre számított. 11-kor még szomorúan jött oda hozzám, hogy ugye, milyen kár, ez a rossz idő elveszi az emberek kedvét attól, hogy eljöjjenek, nem is hibáztatja őket, kinek volna kedve kimozdulni ilyen szörnyűséges időben?! Aztán legnagyobb meglepetésünkre egyszerre elkezdett áramlani a tömeg, a konyhások alig győzték verni a tejszínhabot az újabb adag eprekhez, jöttek a rendszeresen kuncsaftok, és sok még nem látott arc is feltűnt. Ekkor már tréfálkoztunk, hogy a környékbeliek biztos hírét vették az ingyen eszem-iszomnak, azért jönnek. De ez nem így volt, mert vásároltak is eleget, 180 számlaívet adtunk át a betérőknek, s a legtöbbje vett is valamit, ha mást nem, egy kenyeret.

Dél felé kint lassan elállt az eső, először csak megcsendesedett, majd már csak ködszerű cseppecskék lebegtek a levegőben. S amire mindenki szedelőzködni kezdett, hazamenőben, kisütött a nap, ragyogó fénnyel, pillanatok alatt eltűntek a felhők a tenger felé, s nyári meleg lett. Kissé bosszús voltam, mennyivel jobb lett volna a hangulat, ha kint, amolyan „kerty party” hangulatban ünnepelhettek volna a meghívottak… S a képek is vidámabbra sikerültek volna, biztosan.

Június 30.

Ma elindították a LUAS-t, vagyis a villamost. Ingyenes egészen vasárnap estig. Az újságban megjelent róla egy igen gusztustalan karikatúra, ami a dublini buszbaleset után egyenesen felháborító, szerintem: a LUAS képe, alatta elgázolt emberek, a szélvédőjén szétkent macska, és két jegyszedő, amint valami szellemesnek szánt megjegyzést tesz a LUAS-ra, mondván, hogy az embereknek a LUAS-on kellene lenniük, nem alatta… Vérlázító! Majd egy vidám dalocska is elhangzott a rádióban, hogy aszongya, a kerékpárosok vigyázzanak, mert a LUAS igen halk, nehogy elüssék őket, majd csikorgás, ütközés zaja… Nem értem, ez szánták szellemességnek??

Megpróbáltunk mi is utazni egyet rajta még aznap este, de mivel vagy 70 méteres sor állt, sejtettük, hogy nem fogunk rá felférni. Na, majd valamikor… máskor…

Utóirat:

Apropó, járt a Bush elnök Írországban. Mit mondjak?! Olyan készültség volt, hogy csuda. Útlezárások, Shannon faluját valósággal blokád alá vették a rendőrük, katonák. Tankok vonultak fel. Szögesdrót vette közre két oldalról az utat, amin végighajtott a reptértől a közeli Dromoland kastélyáig. Még a csatornafedeleket, és a magas ostornyéllámpák tetejét is leellenőrizték, nehogy ott bújjon meg egy orvlövész. Aztán kínos volt, mert az ír kormány által megbízott tévések elsütöttek egy videofelvételt Bush-ról, amint trikóban odalép az ablakhoz, és elhúzza a függönyt. Egy kimerevített képkocka azonnal megjelent a lapokban. BOTRÁNY!!! AZ ELNÖK TRIKÓBAN!!!! Bertie Ahern, az ír miniszterelnök zavartan hebegett valamit arról, hogy de hát az elnök jó karban lévő ember, kisportolt, blababla, ez a kép inkább hízelgő, mittudomén… Rossz volt olvasni is, annyira hátborzongató volt, hogy miből csinálnak felhajtást. Ja, az amerikaiaknak egyébként az volt a bajuk, hogy „ha így lefotózták, akkor akár le is lőhette volna valaki….” A fotósoknak szánt elkerített részből, ahonnan a felvétel készült? Hát hogyne. Csak azt sajnáltam, hogy Dublinba nem jött. Mindent megadtam volna azért, hogy ott állhassak az út oldalán, s amikor jön, hátat fordíthassak neki. Agyatlan barom.

Következő írás