|
|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Július 2. – Jelenetek egy félresikerült sajttorta életéből
Kikavartam a masszát, ahogy meg volt írva. A tortaformát kibéleltem
sütőpapírral. A sajtkeverék egészen jól emlékeztetett az újságban lévő
képekre. A forma vadonatúj, előző nap vettem a boltban, lecsatolható oldalú,
amilyen kell. Beleöntöm a folyékony masszát a formába. A forma ereszt.
Kicsit. Letörlöm - nem baj, mindjárt eltömődik. Berakom a sütőbe. Ahonnan
szinte azonnal égett szag kezd terjengeni. Kinyitom: a forma alatt csinos
kis sajtpocsolya. A fenébe. Alá rakok egy sütőlapot, hadd gyűljön össze a
kifolyó sajt abban, ne égjen le a sütő aljára. Majd csak abbamarad a
csöpögés, ahogy a massza sül.
Nem marad abba. A hajlékony, apró sütik sütésénél használatos fekete műanyag
sütő-lapot gyűröm a forma alá. Nem segít, továbbra is csorog ki a folyadék.
A kedves édesanyját ennek az olcsó formának (kerek 8 eurót fizettem érte.)
Körbenézek, mivel lehetne ezt a csöpögést megállítani, mielőtt elfolyik az
egész. Eszembe jut a szivacsos mosogatórongyunk, abból még van tartalék a
szekrényben. Feltépem a zacskót, közben szagolgatom a sütőlapon pörkölődő
sajt szagát, ami betölti a konyhát. A vadonatúj zöld rongyot meggyűröm, a
forma alá gyömöszölöm, hajrá rongy, rajtad a világ szeme.
Úgy tűnik, a trükk működik, ugyan egy decivel kevesebb sajt van a formában,
de a csöpögés megállt.
Később: Nos, rengeteg stresszel, de elkészült a torta. Először is,
számtalanszor itattam le róla a sajtból kisült zsírt, amire nem
figyelmeztetett a recept. Később más könyvekben megnéztem, ott határozottan
figyelmeztetnek arra, hogy sokáig kell a kihűlő sütőben szárítani a tortát,
hogy a torta kiszáradjon, gondolom, hogy eltűnjön a zsír. Van olyan recept
is, ahol tiszta konyharuhába kell pakolni a tortát, hogy felitatódjék a
zsír. Utána idegességem gyümölcse a hűtőben töltött még egy napot, s ugyan
nem olyan lett, mint a képen, de sajttorta kinézete lett. A tetejét
gyümölcsökkel díszítettem, Levente megkóstolta (levágtam az oldalából egy
kis szeletet), s szerinte nem a legjobb sajttorta volt, amit kóstolt, de nem
is a legrosszabb. Elvittük Szvetáéknak, még nem érkezett visszajelzés,
ugyanis már másnap Svédországba utaztak rokonokhoz, csak a hónap végén
jönnek vissza. Ja, és nem tudtam lecsúsztatni a sütőpapírról a tortát, s a
peremes forma miatt a sütőforma alja is vele tartott Szvetáékhoz. Drukk,
drukk.
***
LUAS
Végre LUAS-oztunk. Nem volt valami szerencsés az idő kiválasztása, ugyanis
szombat délután próbálkoztunk vele, amikor még ingyenes volt az utazás. Már
a városba menet, az első két megálló után tömve lett, de kitartóan
izzadtunk, és élveztük az utat. Főleg a gyorsasága lepett meg, folyton
néztem a sofőrfülkében a sebességmérőt, bizony, ment az még óránkénti 60
km-es sebességgel is. Vagy mérföld volt az? Hmm… a nagy izgalomban
elfelejtettem.
Sajnos, a tömeg és egy hangosan bőgő kiskölök erősen rontott az élményen.
Egész út alatt azt néztem, hogy is van ez, hogy építhették meg a sínpárt, a
csinos kis megállókat a házak hátsó kertjei mögé? Aztán eszembe jutott, hogy
olvastam valahol, a villamos régi sínpárjai, a töltés maga megmaradt, köréje
épült a város, nem építettek rá, nem lett a területéből telek.
Tulajdonképpen csak meg kellett újítani a töltéseket, a síneket, és kész!
Ahhoz képest hány évet is késtek vele, kettőt? Hármat? A megnyitását
tavalyra ígérték, annyi biztos.
Verő kimelegedve, a bőgéstől megviselve baljóslatúan hallgatott, amikor
kiszálltunk a végállomásnál, a St. Stephen’s Green előtt. Irány a
bevásárlóközpont, ahol apróságokat kellett vennem. A szokásos szombat
délutáni tömegben furakodtunk, gyorsan elintézve a dolgainkat, aztán
megvettük azokat a finom, nekünk is engedélyezett Atkins-féle csokikat,
amiket a Boots (angol) piperebolt/patika hálózat itt lévő egyik boltjában
fedeztünk fel. Aztán irány a LUAS-végállomás. Olyan sor volt, hogy
elkerekedett a szemem, mintha egész Dublin az ingyenes utazási lehetőséget
akarta volna kihasználni. Tömött sor állt a járda szélén. Verő közölte
velem, hogy ezt a sort végig nem állja, ráadásul szakadni kezdett az eső, a
dereka megfájdult egy rossz lépéstől, kezdett nagyon rossz hangulat
uralkodni közöttünk. Végül a sor végét szemlélve úgy döntöttünk, hogy
hazataxizunk. Fogtunk is egy taxit - a kocsik a mind türelmetlenebbül
sorakozó tömeget kihasználva, a közelben várakoztak -, és visszaautóztunk a
LUAS-megálló közelében parkoló Inkához. Így, nem túl szerencsésen végződött
a LUAS-on való első utazásunk.
***
Ezt a verset Botondtól kaptuk, muszáj bemásolnom ide, hadd gyakoroljon az
angol nyelvben akar elmerülni. Jó szórakozást!
The Chaos
Dearest creature in creation,
Study English pronunciation.
I will teach you in my verse
Sounds like corpse, corps, horse, and worse.
I will keep you, Suzy, busy,
Make your head with heat grow dizzy.
Tear in eye, your dress will tear.
So shall I! Oh hear my prayer.
Just compare heart, beard, and heard,
Dies and diet, lord and word,
Sword and sward, retain and Britain.
(Mind the latter, how it's written.)
Now I surely will not plague you
With such words as plaque and ague.
But be careful how you speak:
Say break and steak, but bleak and streak;
Cloven, oven, how and low,
Script, receipt, show, poem, and toe.
Hear me say, devoid of trickery,
Daughter, laughter, and Terpsichore,
Typhoid, measles, topsails, aisles,
Exiles, similes, and reviles;
Scholar, vicar, and cigar,
Solar, mica, war and far;
One, anemone, Balmoral,
Kitchen, lichen, laundry, laurel;
Gertrude, German, wind and mind,
Scene, Melpomene, mankind.
Billet does not rhyme with ballet,
Bouquet, wallet, mallet, chalet.
Blood and flood are not like food,
Nor is mould like should and would.
Viscous, viscount, load and broad,
Toward, to forward, to reward.
And your pronunciation's OK
When you correctly say croquet,
Rounded, wounded, grieve and sieve,
Friend and fiend, alive and live.
Ivy, privy, famous; clamour
And enamour rhyme with hammer.
River, rival, tomb, bomb, comb,
Doll and roll and some and home.
Stranger does not rhyme with anger,
Neither does devour with clangour.
Souls but foul, haunt but aunt,
Font, front, wont, want, grand, and grant,
Shoes, goes, does. Now first say finger,
And then singer, ginger, linger,
Real, zeal, mauve, gauze, gouge and gauge,
Marriage, foliage, mirage, and age.
Query does not rhyme with very,
Nor does fury sound like bury.
Dost, lost, post and doth, cloth, loth.
Job, nob, bosom, transom, oath.
Though the differences seem little,
We say actual but victual.
Refer does not rhyme with deafer.
Foeffer does, and zephyr, heifer.
Mint, pint, senate and sedate;
Dull, bull, and George ate late.
Scenic, Arabic, Pacific,
Science, conscience, scientific.
Liberty, library, heave and heaven,
Rachel, ache, moustache, eleven.
We say hallowed, but allowed,
People, leopard, towed, but vowed.
Mark the differences, moreover,
Between mover, cover, clover;
Leeches, breeches, wise, precise,
Chalice, but police and lice;
Camel, constable, unstable,
Principle, disciple, label.
Petal, panel, and canal,
Wait, surprise, plait, promise, pal.
Worm and storm, chaise, chaos, chair,
Senator, spectator, mayor.
Tour, but our and succour, four.
Gas, alas, and Arkansas.
Sea, idea, Korea, area,
Psalm, Maria, but malaria.
Youth, south, southern, cleanse and clean.
Doctrine, turpentine, marine.
Compare alien with Italian,
Dandelion and battalion.
Sally with ally, yea, ye,
Eye, I, ay, aye, whey, and key.
Say aver, but ever, fever,
Neither, leisure, skein, deceiver.
Heron, granary, canary.
Crevice and device and aerie.
Face, but preface, not efface.
Phlegm, phlegmatic, ass, glass, bass.
Large, but target, gin, give, verging,
Ought, out, joust and scour, scourging.
Ear, but earn and wear and tear
Do not rhyme with here but ere.
Seven is right, but so is even,
Hyphen, roughen, nephew Stephen,
Monkey, donkey, Turk and jerk,
Ask, grasp, wasp, and cork and work.
Pronunciation -- think of Psyche!
Is a paling stout and spikey?
Won't it make you lose your wits,
Writing groats and saying grits?
It's a dark abyss or tunnel:
Strewn with stones, stowed, solace, gunwale,
Islington and Isle of Wight,
Housewife, verdict and indict.
Finally, which rhymes with enough–
Though, through, plough, or dough, or cough?
Hiccough has the sound of cup.
My advice is to give it up!!!
Gerald Nolst Trenite (1870-1946)
Július 10. Szipolykáék
Szipolykáékat vasárnap délután vettük fel a reptéren. Személyesen még soha
nem találkoztunk, az Index különféle topikjaiban találkoztunk csak.
Férj-feleség, Freiburg-ból, Németországból. Kicsit izgultam is, milyen
emberekkel fogok találkozni, de nem csalódtam, igen értelmes, kedves népek.
Interjúra jöttek, mégpedig Észak-Írország volt a céljuk, egy Craigavon nevű
hely. Mi pedig felajánlottuk az üres szobát, hadd aludjanak itt, nyáron elég
nehéz olcsó szállást találni Dublinban, tömve van minden turistával.
Tele voltak kérdéssel, amit igyekeztünk megválaszolni, sokszor elismételve,
hogy ezek a köztársaságra vonatkoznak. Kirándultunk a környéken, de például
a Powerscourt vízesést nem sikerült megmutatni, mert este 7-kor zártak, s mi
ugyan ott voltunk 18.40-re, de a kapuőr (sárkány) néni már nem engedett be
bennünket. Kicsit morcos lettem, mert azt, hogy fél héttől nincs belépés,
egyetlen weboldal, vagy kirakott felirat sem közölte a jámbor turistával.
Kocsmáztunk is, bemutatva a Blue Light-ot, a talpig bőrbe bújtatott helyi
kemény motorosokat, és az onnan élvezhető fenséges kilátást Szipolykáéknak,
majd autóztunk a vidéken ide-oda, megmutattuk a Guinness-tó néven ismert
Lough Tay-t, a Sally Gap-et, a hangás fennsíkot - hadd lássanak ír tájat is.
S közben rengeteget beszélgettünk!
Az egyik kirándulás végeztével, hazafelé Glencree felé jöttünk, ahol
beugrottam a temetőbe, ellenőrizni, hogy a fehér virágom él-e még a sírkő
tövében. Élt, sőt, vadul virágzott, s tele volt apró bimbókkal. A kőtől nem
messze lévő, durván faragott, alacsony kereszt előtt pedig jókora
gyűszűvirág nyílt, szép bordó színű.
Kedd reggel aztán elautóztak Craigavon felé, s csak péntek este jöttek haza,
amire már éppen végeztem a sütikkel-tortákkal. Sűrűn sms-eztünk egymásnak,
mert aggódtam néha, hogy megy nekik a baloldali közlekedés, a nem egészen
európai módra, vagyis elég hiányosan kitáblázott ír utakon való közlekedés.
Felemás benyomásokkal jöttek vissza, mert az emberek igen kedvesnek
bizonyultak, Szipolyka még a lakónegyedekről is tudott kérdezősködni, de nem
minden nyerte meg a tetszésüket.… Az Élménybeszámolók közé szíves
engedelmével bemásolom azt a beszámolót, amit az Indexre írt.
***
Idén nem utazunk haza, hanem majd csak jövőre, áprilisban. Ehelyett
megpróbálunk elmenni egy hétre Skóciába, autós túrát tenni a Felföldön és a
szigeteken. A tervből egyelőre egy útikönyv megvásárlása valósult meg. Az
biztos, hogy az anyagiak döntenek. S ha megyünk, viszem a zöld-kék
skótkockás takarómat, amit ezer éve még az egyik skót síparadicsomban,
Aviemore-ban vettem, ahová tolmácsként egy tájfutó csoporttal vetett a
sors…. Madárlátta takaró, haha.
Szvetáéktól megjött a visszajelzés: a sajttorta hamar elfogyott, s köszönték
szépen. Hm, tehát mégis ehető volt… De többet nem erőlködöm ilyesmivel. Majd
próbálok egy egyszerűbb receptet.
Július 10. Megint a LUAS és egy ír buli
Na, végre eljutottam odáig, hogy fizető utasként utazzak a LUAS-on. Az első
meglepetés akkor ért, amikor jegyet akartam váltani. Az automata jegykiadó
érintős képernyőjét alig láttam, az én magasságomból eléggé becsillant, de
szerencsére az előttem álló ember megengedte, hogy megfigyeljem, mint vesz
jegyet, és már „rutinosan” nyomkodtam a gombokat. Elég lassú a szerkentyű, s
csak kettő van belőle a sandyford-i végállomásnál, pedig itt – ha máshol nem
is -, szépen felgyűlt a nép. Mindenki ment a szombati bevásárlásra.
Megint csak öröm volt utazni a LUAS-on. Hamar megtelt, kicsit nyomorogtunk,
de mégis – kulturált, halk, tiszta, és ami a legfőbb – gyors. Kellemes női
hang tájékoztat a megállókról, angolul és írül is bemondva a nevüket. A
legjobb a ballinteer-i megálló (ami igazából már Dundrum-ban van), mert itt
a LUAS lemegy egy hatalmas irodaház alá, ahol egy LUAS Plaza nevű helyen van
a megálló. Ott nyilván majd boltok lesznek, kávézó, újságárus… Csodás…
A városban gyorsan elintéztem, amit akartam, s ötletszerűen betértem az első
fodrászhoz, csúnyán lenőtt hajamat levágatni. Szerencsére volt szabad
fodrász, így félóra múlva ismét – hogy magamat ismételjem - emberformára
nyírva léptem ki megint a kavargó tömegbe. Megvettem Robbie-nak, Susan
férjének az ajándékot (egy New York-ról szóló hasznos kis útikönyvet – oda
utaznak szeptemberben), s már mentem is vissza, haza, villamossal. Félútról
sms-eztem Verőnek, jöjjön értem. Ő felvett a végállomásnál, s hazaautóztunk.
Micsoda kényelem! Azóta olvastam, hogy már ötpercenként indítják az
eredetileg tízpercenként induló járatokat, mert nagy a forgalom, sok az
utazni kívánó. A belvárosi boltok pedig maguk alá gyöngyöznek az örömtől,
mert annyira megugrott a forgalmuk. „Mintha nyári Karácsony lenne” –
nyilatkozta az egyik bolt vezetője. Szóval a LUAS működik, népszerű, és
nagyszerű. (Jaj, ez most nagyon rossz volt…!) De hála az égnek. Csak így
maradjon tovább is, a másik szárnyon is. Ami nem tetszik, az a
parkolóhelyért elkért 4 euró, ami az út szélére készteti az embereket (a
LUAS-végállomás környékén minden utcában kétoldalt szorosan egymás után
parkolnak a kocsik).
Este aztán Verő elvitt a kocsmához, ahol Susan-ék a bulit tartották.
Bármennyire bíztattam, nem jött el velem, dolgoznia is kellett, s váltig
állította, hogy nem tudna magával mit kezdeni az idegenek között. Később el
kellett ismernem az igazát, mert az első egy órában magam is elég
kellemetlenül éreztem magam. Susan és a férje kedvesen üdvözöltek, átadtam
az ajándékot, amit hamar egy „Mit iszol?” kérdéssel jutalmaztak, de mögöttem
már jött a következő invitált, azzal kellett foglalkozni. Egy pint cider-t
nyomtak a kezembe, és kissé idétlenül kerengtem a teremben, ismerős arcok
után kutatva. De a családtagok annyira el voltak foglalva az érkező
ismerősökkel, hogy nem mertem megállítani egyiket sem. Susan néha bátorítóan
oda-odaintett, én vissza, s ennyi volt. Végül leültem egy félreeső
asztalhoz, ahol hamarosan csatlakozott hozzám egy hasonlóan elveszett
bácsika. Susan odasietett hozzánk, bemutatott bennünket egymásnak, mint
kiderült, régi házszomszéduk volt az öreg. (Nevére, ha megveszekedem, sem
tudok emlékezni.) Egy darabig abból állt a társalgás, hogy kikérdezte, ki is
vagyok, s elmesélte, mennyire kiköpött mása vagyok az egyik nőrokonának. Itt
meg is rekedt a társalgás. Ott akadtunk el, hogy „Ma szép idő volt”. „Igen,
bár egy kicsit ködös.” „Talán holnap jobb lesz.” „Hmmmm.”
Innen kezdve mindketten elgondolkozva mélyedtünk a pintes poharunkba, s azon
gondolkoztam, vajon kétségbeesettnek vagy inkább mohónak fogok-e látszani,
ha sietve felállok a következő italért? S aztán még egy horvát fiatalembert
is leültettek az asztalhoz, mondván, „Ez itt Monika, Magyarországról.” „Ez
itt XY” – bocsánat, nem emlékszem a nevére – Horvátországból.” Udvarias
biccentések, ennyi.
A kínos helyzetből Bernie és Catriona kollégáim megérkezése mentett meg.
Catriona-t alig ismertem meg, bőrkabátban, femme fatale-osra kikészítve
érkezett, hatalmas, csillogó kereszttel a nyakában. Szinte rohanvást mentem
az asztalukhoz, pát intve az öregnek. Nem sokat beszélgettünk, mert megjött
a kaja, mindenki elmerült a fél csirke és a szalmakrumpli elfogyasztásában.
A DJ néha szellemességeket kiabált, egy-egy új szám bevezetéseként, vagy ha
különösen neves rokon érkezett.
Egyszerre a semmiből mellettünk termett June, az az ex-kolléganőm, aki a
viselkedésemet hozva fel okként, lelépett a boltból, még az év elején.
Hadarva lerohanta Bernie-t, s mellé guggolva kezdett beszélni hozzá. Kissé
dühösen fordultam oldalra, hogy ne lássam a képét. Eszembe sem jutott volna,
hogy felbukkan, bár Susan említette, hogy kínos volt ugyan, de viszonoznia
kellett a meghívást, mert amikor June nemrégen 40 éves volt, Susan is
hivatalos volt a bulijára, amire egy ital erejéig el is ment. Catriona nem
értette, miért fordulok el, bökögetett, hogy mi van. Suttogva elmeséltem a
kifizetetlen karácsonyi torták történetét. Meregette a szemét, hogy hűha és
nahát, én pedig azt gondoltam, talán itt az idő, hogy érzéseimet
kinyilvánítsam, és megfordultam, hogy egy jól célzott hideg-rideg pillantást
vessek June-ra, de ő már eltűnt. Később Bernie látta elmenni.
A vacsora után bejelentették, hogy akkor a köszöntők következnek, s
meggyújtják a gyertyákat a tortákon, mégpedig két nevezetes alkalomból:
Robbie 50. születésnapját és a 25. házassági évfordulójukat ünnepelendő.
Hamarosan ki is hozták a két tortát a konyhából, a hatalmas, jobbára
rózsaszín szülinapi tortát, s az évfordulósat, amit én készítettem előző
pénteken, Susan kérésére (jó nehéz lett, volt vagy négy kiló, cukormáz
bevonattal, piros marzipán szívvel a közepén, ezüst cukorgömbökkel). Az
enyémet a szív alakú minta körül a lányok teletűzködték kis pezsgősüveg
alakú gyertyákkal, a másikon a kis gyertyák már ott voltak. Leoltották a
villanyt, s a DJ vezetésével mindenki rázendített a Happy Birthday to
You-ra. Végre valami, amiben maradéktalanul részt tudtam venni. Utána
következett a He’s a Jolly Good Fellow című dalocska, a videós vadul
videózott, sokan fényképeztek. Már ez előtt sms-eztem Verőnek, hogy – 11 óra
lévén – jöjjön értem az irodából. Megvártam, amíg véget ér a dalolás, s
kislisszoltam az ajtón.
Később Susan mesélte, hogy a családi kör hajnali négyig mulatozott, Collie –
a fia - beszerzett egy zúzódást a szájára, mert fel akart kelteni egy
szundikáló rokont, aki az asztalra borulva aludt, hogy sorry, de menni kell,
mire a rokon automatikusan ütött… hmmm… A tortám utolsó szeletei rákövetkező
kedden fogytak el, mert párat Susan addig őrizgetett azon rokonoknak, akik
nem tudtam jelen lenni a bulin. S még akkor is kellemesen puha volt a
belseje…. Büszke voltam a kezem munkájára, na.
Bármennyire is kedvesen invitált most, és korábban is, legközelebb nem
megyek ilyen privát buliba. Nem megy nekem az íres fesztelenség,
ismeretlenek között elveszettnek érzem magam, s ciderezni otthon is tudok…
Július 12.
Sokszor eszembe jut Kinga, mármint Levente húga. Fura, azt hinné az ember,
egy világ rendül meg, s dől össze, de nem, ez csak kicsit történik meg,
aztán minden megy tovább. Kicsit átalakulnak a dolgok, s mindenkié másképp.
Anyósomék vigyáznak hétvégén a gyerekekre. A férj önállóságot tanul, és
gyermeknevelést, feleség nélkül. S nálunk mi lett más, most hogy Kinga
nincs? Minden megy tovább a maga útján, mondhatnám, változatlanul. A
változások belül vannak, gondolatok, álmok formájában. Néha váratlanul
eszembe jut az arca, amikor utoljára láttam, tavaly novemberben. Vagy a
fáradt hangja, amikor utoljára beszéltünk. Dolgok, amiket hallottam, de nem
voltam részese. Ó, nem sajnáltatom magam, ezt meg kell tapasztalni, ezek a
sorok így üresek, semmitmondóak, amíg az ember oda, abba a helyzetbe nem
kerül. Amit ide írok, közhely, annak hangzik, sok gyászoló sokszor elmondta
már.
Néha anyám vagy Susan megkérdi: „Levente hogy van?” Mit válaszoljak? Mit
várnak, hogy azt mondom, ó, már jobban van? Enyhül a fájdalma? A fenét.
Szarul van. A többiek is élik az életüket, gyerekre vigyáznak, próbálnak NEM
gondolkozni, és dolgoznak. Néha emlékeznek. S ugyan folyik az élet, egyik
nap jön a másik után, de azért időnként nagyon rosszul érzi magát az ember.
Ez az, amit biztosan tudok. Az uramat rémálmok gyötrik néha, és rossz
érzések, aggodalmak, és hiányzik neki a húga. Már álmodott a saját
haláláról, lehet ennél rémesebb álma?
Engem hogy érint ez az egész? Furán. Néha úgy érzem, nem visel(t) meg, erős
vagyok. Máskor, néha hirtelen, a legváratlanabb pillanatokban jut eszembe az
Egész, ahogy nevezem ezt a majd’ hét éves kínlódást, aggodalmat, aminek
közvetve részese voltam. Olyankor nagyon rossz... Teszek-veszek, s hirtelen
belém hasít, ő ezt már nem teheti meg, amit én most csinálok. Most már sosem
beszélünk a bodzaszörp készítéséről, vagy arról, hogy a konyhájukból őzeket
lehet néha látni a mezőn. A visszafordíthatatlanság érzése szörnyű, a soha
többet, a vége, s a hasonló szavak, mennyivel sűrűbben bukkannak fel
mostanság a gondolataimban. Nem tudok erről másként írni, (minek is
elemezni?) jó volna kiüvölteni, egyszer és mindenkorra, de ez nem így megy.
Ez egy hosszú folyamat, a gyász - ha nekem hosszú, milyen lehet Verőnek, aki
ezzel álmodik, milyen lehet anyósoméknak, a jó ismerősöknek, akit szíven üt
a dolog, a férjének, aki elvesztett egy társat, a gyerekeinek, akik csak
félig-meddig értik, vagy sehogy, mi az, hogy halál.
Amikor meghalt a nagyapám, az volt az első olyan haláleset, ami a közvetlen
közelemben történt, amit felértem ésszel – úgy-ahogy, tizenévesen. Most már
jó visszaemlékezni azokra a dolgokra, amelyek vele kapcsolatosak, mert már
nem érzek szívet hasogató bánatot, csak valami csendes sajgást, hogy jaj, a
Papi… Akkoriban – főleg a temetésen való részvétel miatt - sokat gondoltam
arra, milyen egy holt test a föld alatt. Ez zavart a legjobban. Hogy ott
van, nem csinál semmit, csak – khm - bomlik. Akkoriban olvastam a Kaméliás
hölgyet, amelyben történik utalás arra, mi történik a temetés után a
testtel, s nagyon bennem maradtak az ott olvasott sorok. Ez a gondolat
annyira zavart, hogy az óta is a hamvasztás nagy híve vagyok. Ez most nagyon
hülyén hangzik, de mintha higiénikusabb lenne… s nem akarok szaglani, sehol,
se föld felett, se alatta. Tudom, hogy porból lettünk, porrá leszünk, tudom,
hogy kell egy sírkő, hogy megkönnyítse a gyászolók dolgát, milyen jó is most
nekünk, mert oda tudunk menni nagyszüleink sírjához, van hol leróni a
tiszteletet (amit talán nem egészen adtam meg annak idején, ugye…) Ez mind a
saját lelkifurdalásunk megnyugtatását szolgálja, a megnyugvásunkat, mégis….
inkább legyek por, hamu, akármi, csak ne bomló hús, plíz. A fene tudja.
Rossz belegondolni, hogy ő ott fekszik lent. Elképzelem, de mégsem tudom
elképzelni. Se Bettit, se a nagyszülőket, se Kingát, se senkit. Mintha nem
volnék képes magam elé képzelni egy látványt, egy képet, nem tudnám
átérezni. Biztos az agyam védekezik így a borzalmas képek ellen, és
ostobaság ezen morfondírozni. De hát az ember mindig is valami morbid
érdeklődéssel fordul a halál felé, az élet része, satöbbi. S úgyis a
gondolat számít, hogy itt vannak, valahol, elég, ha gondolok rájuk, s velem
vannak. (Hülye vigasz, de bocsáttassék meg nekem, hogy ebbe kapaszkodom.) S
mind jobban érzem, milyen nagy szükség van a temetés méltóságteljes
ceremóniájára, milyen sokat segít – nekünk. Borzalmas, kényelmetlen,
szívszaggató, de segít. Végső menedékként a néha kissé túl emelkedettnek
(giccsesnek?) ható Kahlil Gibran-idézetet olvasom, a halálról, vigaszul, s
ettől megnyugszom – kicsit.
Addig is, olyasmikkel vigasztalom magam, mint mások visszaemlékezései,
rideg-hideg elemzések, vagy érzelgős sorok, hogy hogyan élték meg a társuk
halát, és milyen vigasztalást nyertek. Remek dolognak találtam még a már
szintén eltávozott (basszus, ne legyek már ilyen finomkodó!), szintén
elhunyt Johnny Cash által énekelt You’ll never walk alone című dalába
kapaszkodni, s sírni a konyhában, mert esküszöm, nincs jobb, mint egy
mindent megtisztító, megkönnyebbülést hozó, testet-lelket megmozgató sírás.
Ezzel rovom le az adómat, akár figyel, akár nem. Éppen ezért, ezt kérem
lejátszani a temetésemkor, ha marad valaki utánam, hadd kapaszkodjon ebbe a
dalba ugyanúgy, ahogy én kapaszkodom időnként:
When you walk through a storm
hold your head up high
And don't be afraid of the dark.
At the end of a storm is a golden sky
And the sweet silver song of a lark.
Walk on through the wind,
Walk on through the rain,
Tho' your dreams be tossed and blown.
Walk on, walk on with hope in your heart
And you'll never walk alone,
You'll never, ever walk alone.
Walk on, walk on with hope in your heart
And you'll never walk alone,
You'll never, ever walk alone.
Giccses? Bocsánat – a mindennapi érzelmek bizonyára giccsesek.
Július 17. Tortahegyek, eső, és a szlovák-magyar barátság
A csütörtök és péntek reggel Cathy esküvői tortáinak elkészítésével telt. A
gyümölcstortákat már vasárnap megsütöttem, mert azoknak kell egy kis pihenés
a cukormázzal való bevonás előtt. A csoki torta és a két piskótatorta
elkészült csütörtökön. Az egész házat megtöltötte a finom csoki illat,
kellemes zene mellett, amíg sültek, elkészültem a piacra szánt sütik
dekorációjával, és a Cathynek esküvői ajándékba szánt 100 darab piros-fehér
bevonatú, szív alakú sütivel is. Pénteken aztán négykor jött a tortákért a
vőlegény, John. Addig pedig az elfüggönyözött, huzattal lehűtött
kisszobában, dobozolva várták őt a torták. Izgultam eleget, a szív alakú
tortánál kétszer is újra kellett gyúrnom a piros marcipán bevonatot, hogy
egyenletesen piros legyen, s néhányszor itt-ott elszakadt a túl vékonyra
kinyújtott fehér cukorbevonat, de megküzdöttem velük – sikerrel. Egy egész
zacskó Szamos-féle ezüst cukorgolyó elfogyott, mert mindegyik torta alját
körberaktam velük, hogy passzoljanak az ezüst fóliával bevont,
kartonpapírból készült torta-alapokhoz (ezen álltak a torták). Aztán amikor
kész voltam mindennel, kissé reszketeg gyomorral vártam John-t, a vőlegényt.
Persze, elsőre nem talált ide, a boltból hívatott fel Catriona-val, hogy
pontosan hol is lakom? Aztán végre idetalált, egy ütött-kopott, de óriási
hangfalakkal megspékelt autóba raktuk a tortákat, s óriási
megkönnyebbüléssel intettem nekik búcsút. A részletes számlát a srác kezébe
nyomtam, azzal, hogy majd Cathy kifizet a nászút után. Hhú, soha ilyet még
egyszer!
Később: Szóval, túléltem ezt a felhajtást is. Az esküvőre elmentek a
kolléganőim – én nem értem rá -, mesélték, hogy szép volt a templomi
szertartás, amelyre a blanchardstown-i templomban került sor. Cathy
elegánsan nézett ki, kifestve, feltűzött hajjal, lovas fogaton érkezett… A
koszorúslányok ruháján a mellrész volt piros, ezért kellett a tortákra a
Szamos-féle piros marcipán rózsa. S másnap, vasárnap, a legjobb barátnője
által fizetet nászútra indultak, de úgy, hogy csak a reptéren tudták meg,
hová mennek, így nem tudok egyelőre erről írni semmit. De mostantól Mrs.
Doyle lesz a hivatalos neve, Mrs. John Doyle, született (née) Catherine
Joyce. Az esküvőbe beleadtak apait-anyait, mesélte, hogy úgy 35000 euróba
fog kerülni az egész, a 150 vendégnek. 300-as listáról indultak, de azt nem
tudták volna fizetni. Uramisten, 35 ezer euró…. Ha annyim lenne, rohannék
letenni a foglalót egy lakásra, az biztos.
Szombaton a piac után Levente meg akarta nézni, kinyitott-e már a kedvenc
autómosója. Amikor arrafelé autóztunk, megláttunk két nagyon megpakolt
stoppost az út szélén ácsorogni, Glendalough feliratú táblával, az éppen
szakadni kezdő esőben. Vigyük el őket Enniskerry-be, mondtam, onnan talán
tudnak fogni egy buszt. Annyi erővel már Glendalough-ba is levihetjük őket,
így az uram. Felvettük őket, és útközben elmesélték, egy hónapra jöttek,
építészmérnök hallgató volt mindkettő. Utazgatnak, körbenéznek, de közben
munkát is keresnek, amiből az utazásukat finanszíroznák. Előző nap érkeztek
Dublinba, haverokkal találkozni, akiktől mindjárt megtudták, hogy munka – az
nincs. Keresgéltek azért, de nem akadtak semmire. Így elindultak Glendalough
felé, megnézni, hallották, hogy szép, érdekes építészeti emlékekkel. Aztán
majd mennek nyugatra, és tovább…
Kissé megdöbbenve vették tudomásul, hogy a kedvükért leautózunk
Glendalough-ba, de aztán felengedtek, s csevegtünk végig, kérdezgettek,
meséltünk… Próbáltuk jó tanácsokkal elhalmozni őket, munka és utazás terén.
A Glendalough Youth hostel előtt tettük le őket (itt szokott megszállni a
Baraka csoportjai is), elbúcsúztunk, s a lány máris aggódva jegyezte meg,
hogy talán először mégis inkább a kempingben próbálkoznak, az olcsóbb. Vajon
merre-meddig jutottak abban a ködös, esős időben… Ami minket illet,
megálltunk a Wicklow Heather nevű igencsak jó étteremnél, és megebédeltünk.
Itt már voltunk többször, apósommal, Cinivel és Csillával is, a Barakás
vezetőkkel - a gyomrunk is korgott már… El voltunk telve emberszeretettel,
az aznapi jócselekedet megvolt, mondhatnám, ha cinikus dög lennék, jöhettek
a has örömei :-)… De jó érzés volt segíteni nekik, a fenébe is, ki tudja,
meddig álldogáltak volna azon az előnytelen helyen. Vén kotlósnak érzem
ilyenkor magam, aki maga köré gyűjti a kiscsibéit, és szárnyával óvja őket,
vagy valami hasonló…
Július 20.
Július 15-én volt St. Swithin-napja az angol naptár szerint. Az illető egy
püspök volt, aki jó pár száz évvel ezelőtt élt. Mielőtt meghalt, kérte, hogy
a templom kertjében temessék el, mint a többi halandót, hogy mindig érje az
eső. Ennek ellenére a templomban temették el, mire esni kezdett az eső, s
negyven napig esett is, erre a szerzetesek úgy döntöttek, hogy mégis csak jó
lenne a püspök urat az általa kért helyre temetni. Amint elhelyezték
koporsóját a templom oldalában, elállt az eső. Szóval ő az angolok (írek)
Medárdja. Ha ezen a napon esik, 40 napig fog esni, ha nem esik, 40 napig nem
fog esni. Hahaha. Aznap esett, azóta is minden nap van csapadék, általában
sok – de ez ebben az országban nem meglepő. A minap valaki azt kérdezte
tőlem emailben, hányszor esik egy héten. Azt kellett volna neki írnom
válaszul: kérdezze inkább, hányszor esik egy nap? Idén a porcsinrózsáim alig
tudtak kikelni a sok eső miatt, a legtöbbje kirohadt, mire letakartam őket,
de hamar ráuntam arra, hogy hol ki, hol pedig betakarjam őket. Most pár
növényke már erőre kapott, és úgy tűnik, talán még az idén, virágozni is
fognak. Talán…
***
Miért van az, hogy az „Itt nyílik”, „Csak húzza meg itt, s máris nyitva”,
„könnyű hozzáférhetőség” feliratokkal ellátott zacskókat sosem tudom
kinyitni? Muszáj késsel-ollóval-foggal-körömmel tépni-harapni? S akkor
nyílik? Nekem csak akkor. A sajt csomagolásán elegáns felirat hirdette, hogy
„itt vágja le”, s aztán fél centivel lejjebb a kétszínű csík, amit csak
egybe kell pattintani, s a zacskó ismét zárva van. Hát persze. Több percnyi
rángatás után sikerült megállapítanom, hogy a kétszínű műanyag zár egybe van
forrasztva. Kifogtam egy hibásat, jellemző. Fogyasztói társadalom, avagy
egypontnullás júzer, easy access - yeah, right.
***
Úgy mutatták, aztán e-mailben elküldték, tetszett, s különösen érvényes az
írekre is. Kicsit másképp, más márkanevekkel, de érvényes.
„Ma olvastam, hogy akik a 80-as évek előtt születtek, azok valódi hősök,
olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg!
Gondolj csak bele, az 1980 előtt születettek, azaz MI, kész csoda, hogy
életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt, még
biztonsági öv se nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak
festékében akadt bőven ólom. A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén
nyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a
fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor
bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes
biciklink sem. Azért az nem volt semmi.
Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az
ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a szódavízzel. Azt hittem az ugyanaz.
Szúr-szúr. Semmi különbség a kettő között, miért pazaroljak hát rá külön
szót.
Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük, kimentünk játszani. Igen, ki. Egész
nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk,
hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk! Nyáron
a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk
kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a
parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenes ági rokona.
Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán
betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a
hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet,
az is rendben volt. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak bele
ebbe sem. (- Kisfiam, bemegyek az iskolába, az nem lehet, hogy téged
mindenki Rambónak csúfol / - Hagyd csak anya, ez az én harcom!)
Étkezési szokásaink Schubert Norbi mércéjével mérve nap, mint nap
tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy McDonalds-on edződött
átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátraszaltót
attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk a zsíros kenyérre, a
kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit tettek bele), az iskolai menzára (ki
tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A, B,C,
D és E vitamin, viszont "Bedeko"-nak hívták és már ez is elég volt a
boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az
édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak
kevertük és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt, a WC
pereme alatt pedig a baktériumok ezreinek a kolóniái telepedtek meg a még
háborítatlan nyugalomban, a Domestos előtti korban.
Volt néhány barát, aki már ismert olyat, akinek videója volt, vagy esetleg
Spectruma (az valami számítógép volt), de szó sem volt Playstation-ről,
Nintendo-ról, X-Box-ról, Videojátékról, 64 tévécsatornáról, műholdról és
kábeltévéről, filmekről, DVD-ről, Surround Sound-ról, internetről,
Fitness-Club kártyáról vagy mobiltelefonról. Kicsit le is maradtunk,
bevallom már háromszor vettem ki egyik kedvenc filmem DVD-n a tékából, de
még nem nagyon sikerült lejátszanom. Mindig lengyelül indul el, én meg egy
negyedóráig nézem, aztán inkább visszaviszem.
Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a
focipályán vagy a pingpongasztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen
becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellett megkérdezni a szülőket.
Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülők...
Mégis itt vagyunk.
Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán
fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt
vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult.
Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan
szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz.
Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél
bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb
állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának.
A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük.
Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már
sohasem akarnánk megállni. Nekünk a szexhez nem kellett pornófilm és
szexújság, de még szálloda sem. Akkor és ott csináltuk, ahol lehetőség volt
rá, és ha valamit rosszul csináltunk, vállaltuk a következményeket, és újra
próbálkoztunk. Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel és nem
pereltük be, és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehet el se mondtuk.
Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk.
Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a bűntudat, a
jóérzés, a felelősség. Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét. Ezek
voltunk mi.
Hősök?
Talán.
Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak.”
***
Apropó, a minap bevásárolni indultunk, az N11-es főúton mentünk Cornelscourt
felé, délre, ahol a bevásárlóközpont van. Egyszerre arra lettem figyelmes,
hogy az előttünk haladó ír rendszámú kocsi hátulján jókora H betű díszeleg.
Nézd már, magyar autó – mondom az uramnak, sikerült is eléje kerülnünk, kis
dudaszó, integetés, mosolyogtunk is, de nem voltak ismerősek a bent ülő
arcok. Aztán el kellett kanyarodnunk, ők tovább mentek dél felé. Másnap egy
itt élő ismerős magyar srác – aki aznap éppen hozzánk jött vendégségbe -
derített fényt az ügyre, mert ismerte a kocsit, ugyanazon a telepen lakik a
tulaj, ahol ő. Az az ír srác ült a kocsiban, akinek magyar felesége van, s a
srácot a HCSI-s weblistán csak a kötekedő emailjeiről ismerni (a múltkor az
után érdeklődött, miért nem foglaljuk vissza Erdélyt, szóval ilyen a pasi),
Verő szokott vele izzó email-eket váltani, de még sosem találkoztunk vele
személyesen. S neki integettünk! Uram Atyám!
Azóta megint láttunk újabb magyar rendszámú kocsit, Lucan felé hajtott,
diszktéren integettem, mikor kicsit eléje-melléje kerültünk, s láthatták a H
betűt a mi kocsink hátulján. Az egyik fickó, aki a kocsiban ült,
visszabiccentett, ennyivel be is értem.
***
Ismét jött Szilvi („TV-s Szilvi”) Dublinba. Ezúttal nem szerkesztői
minőségben, hanem turistaként. Igen kedves volt, elhozta az általa
készített, az országban munkát vállaló magyarokról szóló filmes beszámoló
egy másolatát, amit másnap sikerült is megnéznünk. Igen korrekt, jól
összefogott műsor volt az itt szerencsét próbálókról. Az ismerőseink közül
Feriék szerepelnek benne!
Főleg azon szórakoztunk remekül, amikor egy tetőn dolgozó ír munkás a létrán
lefelé menet egyszer csak hanyag mozdulattal lehajított maga mögé egy
szerszámot, de jó nagy, széles ívben… Még jó, hogy azért előtte körülnézett,
nehogy agyoncsapjon valakit. Nagyon jellemző volt ez a képsor az írek
munkamoráljáról!
De ami megdöbbentett, hogy az egyik magyar nyilatkozó állította, hogy volt
rá példa, hogy az egyik magyar a munkahelyét a másiknak pénzért adta át…
Hitetlenkedtem, hogy ne má’, ilyesmire lennének képesek egymással a nemrég
kijöttek? Aztán pár napra rá olvastam egy cikket az újságban – vajon ez
megbízható forrásnak nevezhető? -, hogy ez a munkahely-árusítás szinte
szokás a kínai és a – hmmmm – kelet-európaiak között… A rendőrség „tud a
problémáról”, de nem nyomoz, mert nem érkezett eddig feljelentés.
Következő írás
|