|
|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Július 31 – aug. 10. Jenőék
Jenő Levente ismerőse Budapestről, még a FIDESZ-es korszakából, de most már
mondhatom, hogy az én ismerősöm is. Jenő szédületes alak, olyan tágra nyílt
szemű kíváncsisággal néz a világba, mint egy négyéves, és kb. olyan
ártatlansággal is kérdez rá dolgokra. Azokra is, amitől óva intettük, mint
pl. hogy „Tessék mondani (a helyszín egy belfasti turistairoda) Ön ír vagy
angol?” Nem verték meg, sőt. Úgy látszik, csak mi vagyunk paranoiásak… Még
korábban elmesélte, hogy Európa legvadabb helyein járt már, ugyanilyen
érdeklődéssel nézve szét, Marseille eldugott kocsmáiban, Nápoly legsötétebb
negyedeiben… Bámulatos a fickó. S bár a leírásom félreérthető, Jenő nem
ostobán ártatlan, egyszerűen csak érdeklődő, s mindennek szeret a végére
járni. S nagyon intelligens.
Judit, a barátnője próbálja képviselni az óvatosságot és az ésszerűséget, de
Jenő azért megy, és megcsinál mindent, amiről esetleg mások a józan észre
hivatkozva lemondanak. Ő ilyen. S mellesleg nyelvzseni. Január óta tanul
angolt, de itt már mindenkivel meg tudta értetni magát. Dánul Dániában
tanult meg 4 hónap alatt annyira, hogy utána itthon lerakta a dán
nyelvvizsgát. Több nyelven beszél. Őszinte irigykedésem.
Amit lehetett, megmutogattunk a környéken, főleg azokat, ahová az eljutás
nehézkes volt. Amúgy járták a várost, ismerkedtek az országgal, elmentek
Galway-ba is, s buszos túra során megnézték a környéket. A városban
beleütköztek egy oda vonattal leküldött magyar turistacsoportba, s a buszos
túra során kénytelenek voltak németre váltani a szót maguk között, mert a
magyarok elég bunkó módon viselkedtek. Szomorú! Jenő leírása alapján az a
fajta csoport volt, ahol sok volt a pénz, de kevéske a kultúra. A nyelvet
alig beszélték, mintha vezető sem lett volna velük… A Moher sziklák
megtekintése után egyikük megjegyezte: „Ebben mi volt a nagy szám?” Hát
igen, Európa egyik legmagasabb szirtfoka nem mindenkit vág hanyatt, de hát
Istenem. Talán egy új, olcsón megszerzett bőrkabi Törökből nagyobb élményt
jelentett volna neki.
Hétvégére mindig nagyobb kirándulásokat terveztünk, így jutott egyik
szombatra Newgrange. Alig indultunk el hazulról, amikor a falun áthajtva egy
galamb kódorgott a kocsi elé. Verő alig tudta kikerülni. Én persze a
visszapillantóban ellenőriztem, hogy a galamb megúszta-e a kikerülést, így
aztán szemtanúja lehettem, hogy a mögöttünk jövő dzsip kereke miként
pukkantja szét szegényt, mint egy szőlőszemet. Csak úgy szállt szanaszét a
toll… Félóráig nagyon rossz kedvem volt… Jenő azzal vigasztalt, hogy biztos
jobb így a galambnak, biztos nem volt egészséges, hiszen melyik épeszű madár
kóricálna a kocsik között?
Newgrange-ben beálltunk a tömött sorba, de szerencsére a profi
jegykezelésnek köszönhetően hamar kaptunk időpontot. Gyorsan körbenéztünk
még az ajándékboltban, aztán – mivel volt két óránk –, elautóztunk a hátsó
utakon Monasterboice-ba és a Mellifont Abbey-hez. Monasterboice-ban érdekes
módon minden síron volt friss virág (vagy legalább egy feltűnően új művirág
csokor), és szépen el voltak gereblyézve a kavicsok is. Nem bírtam ki, s
megkérdeztem a kaput őrző hölgyet, hogy lehet ez, mert már voltunk ott
többször, de a temető még sosem nézett ki ilyen ápoltan. Elmondta, hogy
előző szombaton volt az a nap, amikor mindenki feldíszíti a sírt, s a pap
misét tart a halottak emlékére ott a temetőben. Amolyan nyárközépi Halottak
Napja, ami augusztus első hétvégéjére esik. Hmmm, ennek utána kellene nézni
valahol, majd megkérdezem Susant.
Amíg Jenőék Newgrange-t vették szemügyre, mi a kocsiban olvasgattunk. Egy
idő után kiültünk arra a padcsonkra, ami a parkoló melletti bokrosban volt
félig elrejtve. Szinte azonnal odarepült hozzánk egy vörösbegy, s minden
félelem nélkül időzött velünk. Néha közénk ugrott a padra, vagy alig pár
centire a lábunktól csipkedett fel ezt-azt a földről. Félig érett
mogyoróbelet dobáltam neki, az egyik bokorról szedtem, némelyik darabot
mohón fel is csippentette. Annyira bájos volt, ahogy nézegetett a
gombszemeivel, néha elrebbent az ágak közé, s onnan énekelgetett. Majdnem
másfél órán át velünk volt. Biztos sokan etetik a madarakat ott ülve, hogy
ilyen bizalommal jött hozzánk közel.
Másnapra, vagyis a hosszú hétvége hétfőjére Belfast lett volna betervezve,
vagyis nem annyira Belfast, hanem a már sokszor bejárt egynapos
északír-ándulás :-) De hajnalban Verő azzal ébresztett, hogy rettenetesen
szédül, hányingere van, s még akkor is pörög vele a világ, amikor behunyja
szemét. Amilyen pánikolós vagyok, sok minden átfutott az agyamon. Kicsivel
később rosszul lett, de nem kaját hányt, csak valami színtelen nyálkát.
Megnyugodtam, hogy nem az előző napi kaja a bűnös, de akkor mi? Kora reggel,
amikor indulnunk kellett volna, bekopogtattam Jenőékhez, s sajnálkozva
lemondtam a túrát. Mondták, nem gond, majd bemennek a városba. Verő egész
nap ágyban maradt, később evett ugyan rendesen, de a szédülési rohamai nem
múltak el. Hiába tiltakozott, kedden délután elcipeltem orvoshoz, ahol a
doki mondta, hogy ezt a szédülést, émelygést a belsőfül egyfajta vírusos
fertőzése okozza, hamar ki fog tisztulni, ne aggódjon, s adott neki valami
tablettát a szédülés ellen (már megint tüneti kezelés, az anyjuk mindenit.)
Engem is megkérdezett, jól vagyok-e, nincsenek-e hasonló tüneteim. Verő még
vagy egy hétig csak óvatosan mozgott, s szerencsére a szédülés lassan
elmúlt. Most legalább tudom, hogy ilyen is van.
Így egy héttel később, vasárnap mentünk az északírekhez, ahol viszonylag jó
időnk volt, kivéve a délutáni programokat, amikor erős szél és eső tört
ránk. Annyira erős volt a szél, hogy a kocsit ide-oda ingatta – míg Jenőék
az Óriás ösvényét csodálták, mi a hétvégi újságot olvastuk, és aludtunk,
hogy Verő jól bírja a vezetést hazafelé. Este fél 10-re itthon is voltunk.
Ha erőm lesz, ezt a túrát megírom részletesen is, mert bérelt kocsival,
korai indulással (nem ám, mint mi, negyed tízkor) meg lehet nézni mindent,
ami a legérdekesebb látnivalókat nyújtja az északi tengerparton.
A legérdekesebb, legkellemesebb délutánunkat a Fernleigh Garden-ben
töltöttük. Itt élünk a szomszédságában már 7. éve, de csak most mentünk be,
amikor már kifutottunk a szabadtéri, környéken megvalósítható programokból.
Kellemesen sütött a nap, ideális sétaidő volt. Fura volt, hogy a parkolóban
nem állt autó, s a jegyet sem úgy vettük valakitől, hanem a becsületkasszába
dobtuk a pénzt, a kerthez tartozó csemetekert kis épületénél. Azt jártuk be
először – igen szép hely, de igen sűrűn beültetve, keskeny, kissé már
elvadult ösvényekkel, amelyek mentén örömmel ismertem fel néhány növényt.
Szinte megérkezésünk után azonnal hozzánk csapódott egy bozontos kutya,
nagyon barátságosan kísért minket végig. (Mint később megtudtam, a
kerttulajdonos család kutyájához volt szerencsénk.). Addig ugrált ránk és
körülöttünk, amíg nem dobáltunk neki tobozt, faágat, ami a kezünkbe került.
Később, amikor egy tavacskához értünk, olyan hangos csobbanással vetette
bele magát, magasra felugorva, mintha csak nekünk akart volna imponálni.
Itt, a tóparton üldögéltünk egy kicsit, a fák ágai közül előbukkanó
kikötőben és a tengeröbölben gyönyörködve – igazán kellemes hely. Lehet éves
jegyet is váltani, s az ember bármikor bemehet egy kis stresszűző sétára. A
kert közepén magánház van, meglepő módon nincs elrejtve a látogatók szeme
elől, s kerítés sem zárja el, mint pl. az Usher Garden magán palotácskáját.
S még egy dolog: amíg Jenő itt volt, nem mosogattam. Ő végezte ezt el
helyettem, akkora lelkesedéssel, hogy csoda. 10 napig, akármit főztem,
akármit ettünk, Jenő már lesben állt, lecsapott az edényekre és mosogatott.
Szinte a kezemből vette ki a tányérokat, fazekakat. S utána ragyogott
minden. Ismerek még egy ilyen embert, aki alaposan és gondosan végigsúrol
minden edényt, csak sajnos, nagyon ritkán ajánlja fel a szolgálatait ;-)
Naplóból könyv
Annyian biztattak már, írtak vadidegenek is, akik a naplómat olvassák, hogy
muszáj volt alaposan elgondolkodnom ezen a lehetőségen. Megkérdeztem
Zsuzsát, könyvesboltos ismerősömet, milyen költségekkel járna a napló
kiadása könyvként, de azonnal lebeszélt a dologról. Túl sok könyv van a
piacon, várjak vele egy évet, akkor megint beszélünk róla, mondta. De
szerinte is jó ötlet lenne, kiegészítenénk túraleírásokkal, fotókkal, bele
lehetne szőni az Ír Gulyásban megjelent írásaimat, s nem évülne el addig
sem, csak tovább bővülne…
Kartonkötöző a boltban
Öt éve nyitott meg a bolt, s már az első félévben pedzegettük – mi, ott
dolgozók -, hogy jó volna egy kartonbálázó gép, mert annyi dobozunk van…
Vagy legalább egy konténer, amiben a papírfélét gyűjthetnénk. Ekkor jöttem
rá, micsoda gazdag ország is ez: az újságokat nem visszáruzzák, hanem csak a
címlapjukat küldik vissza, amin a vonalkód van, a többi megy a szemétbe,
vagy kimazsolázzuk mi, ha valamelyik lap érdekes: én pl. a főző- és
kertészeti magazinokra specializálódtam. Van, aki a női magazinokra, más az
autós újságokra csap le. Még azt is felvetettük, hogy elvihetnénk az arra
alkalmas lapokat a környékbeli öregek házaiba, vagy öregek otthonába.
Esetleg onnan valaki kijönne, ha rájuk telefonálnák… A kisöregek biztos
szívesen lapozgatnák a hírességekről szóló Hello! és OK című
pletykamagazinokat, vagy a kifejezetten idősebbeknek szóló Ireland’s Own c.
lapot. Akkori főnökünk csak legyintett rá, a konténerre azt mondta, sok
pénzbe kerül… Fiona szokott néha néhány címlapja vesztett magazint elvinni
idősebb ismerőseinek, s a dolog ennyiben is maradt. Azóta arra is rájöttem,
hogy az olyan magazinokat, amikből a kértnél/vártnál többet küld az Eason’s,
az itteni legnagyobb hírlapellátó, akkor egyszerűen visszaküldik a letépett
címlapokat, s a vadonatúj, esetleg jövő hónapi szám is a szemétbe kerül...
Az ész megáll.
Azóta azonban törvény született, hogy a nagyobb cégeknek gondoskodniuk kell
a papírgyűjtésről, így legnagyobb meglepetésünkre megjelent egy teherautó, s
elég gyorsan két kis kerti házikó került a bolt épülete mögötti hátsó
udvarba. Az első a bálázó gépnek, a második a kartonpapírnak ad otthont. A
bálázó gép Made In Sweden (hiába, ott előbbre tart az újrahasznosítás
szokása), a kerti házikó valódi ír gyártmány. Abban gyűlik a papír, a
széthajtogatott kartondobozok minden nap szépen felduzzadó tömege. Tony
pedig, a környék gondnoka (groundkeeper Tony) megtömi a gépet, és báláz.
Hogy a bálákat ki viszi el, nem tudom, de alighanem az a nagy újrahasznosító
vállalat, amelyik szép sikerrel működik az országban. Végre ezt is megértük.
Most már csak a magazinokkal kellene valamit kezdeni.
Amúgy állítom, hogy a bolt legnagyobb kukaturkálója én vagyok. Illetve nem a
kukában turkálok, de ahogy az írek arckifejezését látom, akár ennek is
nevezhetném magam. Amikor megjön a heti áru, a kipakolásnál mindig akad egy
benyomott oldalú konzerv, egy elszakadt zacskójú liszt, vagy olasz tészta.
Netán megrepedt tojás, amit szintén kidobnak. A múltkor megcsúszott a
szállítóember keze, így Rumpf Moni négy doboz tojással ment haza. Azért nem
hattal, mert a megrepedteket kidobtam, és az ép tojásokból összeállítottam
két új teljes dobozt, s ami már menthetetlen volt, mert a tört tojások
összekenték, azt elhoztam haza. Volt sütés, ingyen tojással. Igaz, a bolt
kap helyette másikat, sértetlent, őket nem éri kár, én pedig úgy érzem, hogy
tettem valamit a félelmetes méretű pazarlás ellen.
A sérült dolgokat rutinszerűen dobták ki, amíg többször körbe nem ríttam
őket, hogy ne tegyék, én elhasználom. Aztán elég hamar elterjedt, hogy sokat
sütök, konyhatündérkedem, így már a velem napi kapcsolatban nem is lévő
eladógyerek is tudja, mire bukik a magyar kollegina a delinél. Például hetek
óta csak most költöttem először finomított cukorra, sütőporos lisztre,
mindig volt egy-egy sérült csomag. A magazinokat pedig már kéretlenül is
mindig elteszik nekem, egyem a szívüket.
Augusztus 5. Kart-ék és a ház
Nagy nehezen kiderült, hogy Sandra végül eldöntötte, kiköltözik,
összeköltöznek Paul-lal, az ír barátjával, akivel lassan már egy éve jár.
Nehéz döntés, most sem érzi benne biztosnak magát, de mi azonnal mondtuk,
hogy akkor beköltöznek helyette az észtek. Mert olyan kis optimisták
vagyunk. Másnap azonnal szóltam Kart-nak, hogy a dupla szoba beköltözhető
szeptember közepétől, de 600 eurót szeretnénk kérni, s ezért használhatják a
másik kisszobát is. Nagyon elkomorodott, mondta, majd megbeszélni
Hannes-szal a dolgot. Gondoltam, hogy a 600 eurót sokallni fogják, próbáltam
Verőt meggyőzni, hogy adjuk ki a dupla szobát 500-ért, most is ennyit
fizetnek, cserébe mi fizetünk 900-at, és használunk 3 hálószobát – vendég
mindig jöhet, vackunk is van elég, kell a hely… De ez ellen igen
berzenkedett az uram, mondván, 900-ért már saját lakást is bérelhetnénk. Egy
délutánt töltöttem a www.daft.ie oldalait böngészve, és felolvastam neki az
árakat. 900-ért a környéken nem kaptunk volna megfelelő helyet, és a
költözéshez nem nagyon fő egyikünk foga sem. Végül egyik nap Kart elmondta,
hogy a 600 nekik sok, végül is pénzt gyűjteni jöttek ide. Ezt hallva Verő
rábólintott az 500 eurós árra - amit továbbítottam Kart-nak. Még mindig nem
jöttek át, megnézni a lakást, annyit tudnak róla, amennyit meséltem.
Augusztus 10. Meeting a piacon – avagy mitől lehet látványosan idegbajt
kapni?
Én egy viszonylag türelmes ember vagyok. Na jó, ez nem igaz, türelmetlen
vagyok, amolyan most-azonnal-de-tüstént típusú, idegesítően türelmetlen
fajta. Ezt a türelmetlenséget a piaci havi értekezleteken mindig megpróbálom
félretenni, mert végül is, idősekről van szó, már nem annyira fürgén jár az
agyuk, mindent jó alaposan megbeszélnek, megrágnak, megvitatnak, közben
el-elkalandozik a figyelmük, s ha rájuk nem szól az elnök, éjszakába nyúlóan
elcsevegnének mindenről, kivéve a lényegről, a kérdésről, amiről dönteni
kell, a problémáról, aminek a megoldása végett összejöttünk. Sorolhatnék
példákat, de inkább nem, hanem a lényegre térek. Nehogy próbára tegyem
valaki türelmét.
Nemrég eldöntöttük, hogy a piacon eddig, az elmúlt 40 évben tagként
feliratkozott embert megkérdezzük, óhajtanak-e továbbra is tagok maradni.
Ugyanis a címlistámon szereplők közül a legtöbben eltűntek a ködben, évek
óta nem járnak a piacra, vagyis nem aktív tagok (abból jelenleg 44 van).
Sokuk már meg is halt, ahogy ez a regiszteres füzetemből kiderült: át volt
húzva a nevük, és a komor „Elhunyt” szó volt oda írva a név és cím mellé.
Elvileg, a szabályzat szerint, ha éves nagy értekezletünk van, akkor
mindenkinek, vagyis a piaci sorszámozás szerint mind a 344 illetőnek ki
kellene küldeni egy meghívót. Ez jelentős munkával és postaköltséggel jár.
Ha a piac épülete eladásra kerülne valamilyen okból, ez a 344 ember jogosan
igényt tarthatna a maga százalékára, ugyanis valamennyiük birtokol egy-egy
részvényt a piacból. Nekem is van, vagy 4 eurót ér. Ezért, hogy letisztázzuk
ezt a névsort, és rendet csinálunk a nyilvántartásban, elhatároztuk, hogy
írunk mindenkinek, s aki nem jelez vissza, vagy nem akarja befizetni az éves
tagdíjat, azt töröljük a névsorból. Imígyen könnyítünk a meghívók
szétküldése okozta problémán. Megvettem a borítékokat, a bélyegeket, és kész
voltam a 344 levél postázására: másolásukra, hajtogatásukra, és
szétküldésükre. Vettem a regiszteres füzetemet, s pusztán kíváncsiságból
felajánlottam egy korábbi meeting-en, hogy sorszám alapján, 1-től 344-ig
megcsinálom a névsort. Már a levelekre ragasztandó címkéknél gyanús volt,
hogy nincs elég nevem, kb. 170 név hiányzott a 344-es listáról. Amikor egy
táblázatba begépeltem a neveket, tátongó üresség köszöntött: csak az utolsó
pár évben (úgy 180-tól felfelé) volt teljes a lista, addig a legtöbb számnak
nem volt gazdája. A kipostázás előtti héten tartott meetingen ezt fel is
hoztam. (Mert persze, az elnök, a jogász és az alelnök elült a levél
szövegén, amit azon a héten, vagy legkésőbb a következő szerdáig ki kellett
postázni.) Óriási volt a döbbenet. „Az nem lehet, a listának teljesnek kell
lenni”. „Márpedig nem teljes” - kötöttem az ebet a karóhoz, s terítettem
eléjük a kinyomtatott listát, dőlt betűvel feltüntetve benne az elhunytakat,
és vastagított betűkkel az élőket, illetve sima betűkkel azokat, akiknek
nevéhez megjegyzés tartozott: kilépett, elköltözött, visszavonta
csatlakozási kérelmét stb. Vagy öt percig hitetlenkedtek, amire végre Olive
nagy nehezen kibökte, hogy neki van egy listája, amit a kezdetektől
vezetnek, amióta csak megalakultak. Néztem rá elkerekedő szemekkel: „Úgy
érted, hogy az én listám nem teljes, hogy lehet az, hogy nincs a kezemben
egy teljes címlista, elvégre én vagyok a titkár, a kipostázásoknál nekem van
erre szükségem?” Kezdett vörösödni, hogy az a könyv muzeális értékű, ő ezt
nem adja ki a kezéből, stb. Majd elhozza holnap reggel, és együtt megnézzük,
kik az árválkodó számok tulajdonosai. „Holnap dolgozom” – jegyeztem meg
csendesen. „Akkor holnapután”. „Holnap este megérkeznek az anyósomék, nem
tudunk leülni. Kérlek, add oda a könyvet, kimásolom a neveket, címeket, és
akkor meg tudom csinálni a címkézést.” Még vörösebben mondta: „Ez a könyv a
legrégebbi dokumentum a piacról, muzeális értékű… és… bármi történhet vele…”
Na, itt lettem baromi türelmetlen. S sértett. „Csak nem gondolod, hogy
elveszítem?” – kérdeztem tőle őszinte megdöbbenéssel, most már nekem is
vörös volt az arcom. Mire felállt, hogy most azonnal hozza a könyvet, itt
lesz hamar, s kisietett a teremből. Az alelnök, akinek ritka gyorsan,
mindössze másfél óra alatt sikerült levezetnie a meetinget, bezárta a vitát,
és szedelőzködni kezdtünk hazafelé. Én is hívtam Verőt, hogy vigyen haza.
Nagyon bosszús voltam, nem esett jól ez a bizalmatlanság, és bosszantott,
hogy az állítólag oly fontos nyilvántartás körül ekkora a fejetlenség. S az
sem volt mindegy, hogy 170-nel több borítékot kellett megtölteni, ugye. Arra
gondolta, mennyi időm esik ki, anyósomék jönnek, nekem meg ekkora melóm
lesz, Verő is bosszús lesz emiatt… Közben sietve visszaérkezett Olive (a
közelben lakik), s mutatta a könyvet. Viharvert, Cellux-szal bőven
átragasztgatott könyv volt. Mielőtt még újra kérhettem volna, hogy adja ide,
hadd másoljam le, már le is ült, s vette elő a papírokat. S ha hiszitek, ha
nem, én is leültem, s Bellával, és Sally-vel négyesben végig lediktálták
nekem az összes hiányzó nevet és címet. S én leírtam… Időnként
el-elkalandozó figyelemmel kezdtek beszélgetni az adott személyről (él-e
még? a felesége már meghalt, emlékeztek arra a súlyos műtétjére… és
hasonlók), szerencsére Bella mindig visszatérítette őket a munkához, látva
türelmetlen arckifejezésemet. A meeting fél 10-kor ért véget, de mi az
asztaltól ¾ 11-kor álltunk fel. Amikor beültem a kocsiba (Verő addig
olvasgatott, nem törte ránk az ajtót, hogy mi a túró van, pedig ezt vártam
volna tőle), csak annyit mondtam neki „Kérlek, ne kérdezz semmit”.
Megvártam, amíg kihajtunk a kapun, Bella zárt, s csak amikor az úton voltunk
akkor tört ki belőlem a majdnem-sírással vegyes káromkodás, hitetlenkedés, a
sértettség, minden. Verő csak nézett, hallgatott, mondott valami vaskosat,
én pedig hazáig hisztiztem….
Ja, és a dolog úgy ért véget, hogy a hiányzó neveknek is csináltam címkéket,
anyósomék – lásd később - angyali türelemmel – vagy talán hálásan is az
elfoglaltságért, ki tudja ;-) – hajtogattak, borítékoltak, ragasztottak
velem… Két délutánon át. Nélkülük aligha lettem volna kész időre. A levelek
az óta feladásra kerültek a rákövetkező kedden, s már egy csomó vissza s
érkezett, „Elköltözött”, „Nem lakik e cím alatt, „Elégtelen cím”
feliratokkal. Mert a legtöbb cím nem állt másból, csak a ház és az utca,
valamint a negyed nevéből… Alig várom, hogy egy letisztult, pontos,
sorszámokkal, pontos címekkel ellátott névsort készthessek egy vadonatúj
regiszteres füzetbe.
Augusztus 11. Anyósomék látogatása – s egy új könyv Írországról
Jenőék látogatását másfél nappal később anyósomék látogatása követte.
Annyira felpakolva érkeztek, hogy csodálkoztam, hol fért el a ruhájuk a
rengeteg, nekünk hozott cucc között. A sok kaján kívül a legjobban egy
könyvet vártam, Tóthné Mátyás Erzsébet: Írország első látásra című könyvét,
amit Szilvi ajánlott (magunk között csak Tévés Szilviként emlegetjük,
megkülönböztetendő a többi, Szilvia nevű ismerősünktől). Apró falatokban
álltam először neki, aztán később már folyamatosan olvastam: tetszett is,
nem is. Mindenkinek ajánlom, aki turistaként ide tart, de meglepő módon,
vannak benne olyan súlyos tévedések, amiket nem várna az ember egy ilyen
művelt, és láthatóan alaposan felkészült szerzőtől. Amilyen nagy
Írország-rajongó (és sznob, nagyképű, tudálékos, majd-megmondom-a-tutit
emberke) vagyok, nem állom meg e tévedéseket itt felemlegetni. A B and B
rövidítés az nem Bread and breakfast, hanem bed and breakfast, igaz, erre a
fura elírásra csak egyszer került sor. A legfájóbb tévedés: 1998
augusztusában Omagh-ban az IRA nem 650 kiló bombát szórt a városra, hanem
ilyen súlyú bomba volt egy kocsiban elrejtve, azt robbantották fel. A tőzeg
tüzelőanyagként való nagyüzemi felhasználását nem tiltották be, az országban
tudomásommal három erőművet is fűtenek még tőzeggel. A tőzegfelhasználásért
felelős cég, a Board Na Mona weboldalán lévő térképen ezek helyszíne meg is
tekinthető: http://www.bnm.ie//group/profile/locationmap.htm.
S néhol az volt az érzésem, hogy forrásaiból, főleg a Lonely Planet-ből elég
sokat fordított/vett át egy az egyben, pusztán lapkitöltésnek. Például a
Kilkenny kastély leírását hirtelen, minden átmenet nélkül az követi, hogy az
ilyen és ilyen utca milyen utcába nyílik, de hogy ott mi található, vagy
egyáltalán minek említette meg, arról nem ír. Szóval, fura. S olyan
hirtelen-kurtán véget ér az amúgy igen részletes, alapos beszámoló…
De ha az volt a célja, hogy felkeltse az ország utáni érdeklődést, akkor ezt
a célját elérte. Helyenként határozottan kedvet csinál az utazáshoz, a
túrázáshoz, a rejtett szigetek felkereséséhez, még a hostelben való alváshoz
is. Az országról, annak népéről írt meglátásai igen találóak, őszinte és nem
szépít a látottakon, hallottakon. Szóval, jó kis könyv, érdemes megvenni.
Igen nagyra becsülöm, hogy így hátizsákosan elindultak, felvállalva a
kényelmetlenségeket, hogy testközelből megismerjék Írországot. Minden
tiszteletem az övék.
* * *
Anyósoméknak megpróbáltunk programokat biztosítani, de inkább otthon
hallgatták-nézték az olimpiai közvetítést. Ahogy már említettem, amikor
szóba került a piaci levéltömeg, lelkesen felajánlották, hogy segítenek. Így
aztán együtt hajtogattunk a konyhában. Szépen megosztottuk magunk közt a
munkát, én a meghívót hajtogattam, anyósom a kísérő levelet, apósom pedig a
borítékokat töltögette. Igazi team-munka volt. Közben beszélgettünk,
cseverésztünk, hamar készen lettünk, pedig tartottam tőle, hogy maga alá
temet a sok tennivaló.
* * *
Vendégeinkkel a legjobb délutánt a városban töltöttük el. Anyósom és én a
Merrion Square kerítésére képeiket kiakasztó önjelölt művészek alkotásait
kritizáltuk meg (ilyen kiállítás minden hétvégén van, legtöbben már
hitelkártyát is elfogadnak :-)). Hát mit mondjak, akadt ott giccs a köbön,
úgy négy vagy öt olyan képet találtunk, amire kiadtam volna a pénzt, ha
közben nyerek a lottón. Apósom és Verő ez alatt a tengerparton sétáltak.
Olyan messzire elmentek a kocsitól, hogy egy váratlanul jött eső elől már
nem tudtak időben visszamenekülni az autóhoz, s ronggyá áztak. Haza kellett
menniük, átöltözni, míg mi a National Gallery egy időszaki kiállítását
néztük meg, s fogalmunk sem volt a tengerparti drámáról. (Hm, legjobb, ha
helyesbítek, anyósom és számomra ez volt a legjobb délután, a fiúknak
kevésbé volt kellemes.) A National Gallery-ben egy Luis Meléndez nevű
spanyol úriember csodás csendéleteit néztük meg, csupa, a vászonról szinte
kilépő, élethű gyümölcs, kenyér… A legfurcsább az volt, hogy némelyik képe
szabadban, sötétlő, viharos ég alatt ábrázolta a gyümölcsöket, elszakadva az
akkori szokásoktól. Utána még végigmentünk a turista boltok során, megnézve,
mit lenne érdemes ajándékként hazavinni, majd a sétát egy forró csokival
zártuk a Butler’s egyik kis kávézójában, ahol a csokoládé mellé egy kis
csoki szívet is kaptunk ajándékba. S utána telefonáltunk az elázott fiúknak.
Aug. 12. Búcsúzás Emesétől – LUAS-jegy sztorija
Csütörtök délután Verő elfoglalt volt, így egyedül villamosoztam be egy
sietős búcsúra, Emeséhez, aki másnap utazott haza egyéves, Aran-szigeteken
való tartózkodás után. Nem volt valami emelkedett hangulatban, előző
napokban búcsúztatták, rettenetesen el volt keseredve, hogy mennie kell. Egy
kocsmában, Guinness mellett borongtunk kettecskén, próbáltam vigasztalni, de
ilyenkor az emberből csak hülye közhelyek szakadnak ki. Így inkább őt
hallgattam. Kaptunk tőle egy könyvet, melyet a magát kelta papnak tekintő
egykori főnöke, a kiugrott katolikus pap, Dara Molloy írt az
Aran-szigetekről. S hozzá egy igazi, hamisítatlan helyi zenekar CD-jét adta
át. Meg voltam hatva. A kocsma előtt kissé könnyes szemekkel búcsúzkodtunk,
megöleltük egymást, s a lelkemre kötötte, hogy azért szeressem az íreket, ne
legyek velük szemben olyan kritikus, mert jó fejek… S mit tesz Isten, a LUAS
felé ballagva, ahogy az aprómat keresgéltem a jegyvételhez, utánam szólt egy
nő, hogy fogadjam el a napi jegyét, ő ma már nem utazik aznap LUAS-szal.
Eszembe jutott, amit Emese mondott, s hazáig vigyorogtam. A végállomásnál
pedig továbbadtam a jegyem egy öltönyös fickónak…
Augusztus 14. Con és a kert
Amikor az elázásos délután hazajöttünk a városból, a konyhaablakon át
megláttam a fűnyírót a hátsó fal előtt. „Jajistenem, a háziúr”, futott át az
agyamon, s alig fordultam oda Verőhöz, már ő is látta, hogy látogatónk van.
Szokás szerint igyekeztem elnézést kérni tőle az elhanyagolt kertért, de nem
tűnt bosszúsnak, ő és a fia szokás szerint (már mondhatom így) kitartóan
dolgoztak, amíg a kert ismét civilizált külsőt öltött. „It keeps me going” –
mondta, amikor szabadkoztam a gaz miatt, akármit is jelentsen ez, mosolygott
mellé, míg én idegesen kerestem a kibúvókat. Azért óvatosan a patio-ra
hurcoltam a cserepes növényeimet, ne járjanak úgy, mint a vadszőlők tavaly.
Kora estére végzett, alaposan visszanyírt mindent, amit talált, érzésem
szerint túlságosan is, de rend volt. Megbeszélték Verővel, hogy nem emel
lakbért az idén sem (igaz, miért is tenné, a lakbérek esnek), s ha úgy
alakulna, hogy költöznénk, csak szóljunk időben. Megadta az új címüket (új
házba költöztek – megint??), telefonszámaikat. Mi nem ejtettünk szót az
utóbbi időben egyre kevésbé hűtő hűtőről, s arról, hogy milyen sokat
hezitáltunk az utóbbi időben a „menni vagy maradni” kérdéskörében.
Apropó, vadszőlők: a szomszéd – Bill – kertjéből átnőtt felénk jó néhány
hosszú, erős vadszőlő-hajtás, amiket próbálok a falon szépen végigfuttatni.
Ha sikerült őket rávennem, hogy a számukra a betonfalba vert kampókon
megkapaszkodjanak, szép színes falrészünk lesz az idén.
Augusztus 18. Influenza – nyáron, hát mikor máskor?
Egy régi jó ismerősöm írta nekem egyszer levelében, hogy beteg volt, és
milyen jó érzés volt antibiotikumok és gyógyszerek nélkül felvenni a harcot
a láz, a fájó fej, a duzzadt torok ellen, teákkal, mézzel, izzasztókúrával…
Ez azóta is eszembe jut, valahányszor egy fájdalomcsillapítóhoz folyamodom.
Most is szívesen vettem volna fel a harcot, de egyéb kötelezettségeim voltak
(anyósomék, megrendelt, már lemondhatatlan torták elkészítése), és
megpróbáltam a nyavalygást és a gyógyszerek nélküli láz elleni harcot a
minimálisra visszaszorítani. Csak részben sikerült.
Amikor kedd reggel kaparó torokkal mentem dolgozni, arra gyanakodtam, a sok
beszédtől fáj a torkom. De nem. Szerda reggel már minden tagom fájt, úgy
dolgoztam, mint egy lassított felvétel, s inkább leheltem a kérdéseket a
vevők felé, mint mondtam. Nem mertem korán bedobni a törülközőt, bolti
ellenőrzést vártunk, az Év Boltja címért küzdve. Előző nap alapos takarítást
rendeztünk, elhanyagolt sarkok fényesedtek ki, a meleg kaját tároló pult
minden eldugott zuga megszabadult zsírtól, ragacstól, amikor izzadtan és
fáradtan eljöttem a boltból, ragyogott minden. Délelőtt különösen Kart
buzgólkodott, délután én. De szerda délelőtt már ez sem érdekelt, fájt
minden mozdulat, minden nyelés, sűrűn jártam a kézmosó csaphoz vízért, hogy
a torkom ne ragadjon össze, szopogattam négyóránként a Strepsileket. Aztán
nem bírtam tovább, elkértem magam, s Rose, aki feltűnően jó hangulatban
volt, kettőkor hazaengedett. (Reggel teát csinált mindannyiunknak, hozzá egy
scone-t is, dzsemmel, csak néztünk. Mivel nem ehetek scone-t, a magamét a
táskámba rejtettem, meg ne bántsam, itthon pedig örültek neki a szarkák).
Addig számoltam minden percet, s próbáltam túlélni a napot. Otthon aztán
elnézést kértem anyósoméktól, hogy nem vagyok valami szórakoztató
hangulatban, s bemásztam az ágyba. Nem tudom, máshol is van-e ilyen, de
errefelé van egy betegség, amit az írek nyári influenzának hívnak, gyors
lefolyású, lázzal, végtagfájdalommal jár, de jóval rövidebb ideig tart, mint
egy igazi influenza. Na, ez volt nekem. Anyósomtól kaptam Algopyrin-t,
folyékonyat, keserű volt, mint a bűn, de estére elmúlt tőle a lázam, és a
végtagfájdalmaim. (Ez is micsoda hülyeség – végtagfájdalom, nekem a
kisujjamtól kezdve a bokámon át a fejemig minden fájt.) Fájó torkomat, üres
gyomromat egy kiadós zöldséges csirkelevessel ápolta. Csütörtökön sütizni
sem voltam hajlandó, feküdtem, megnéztem a leveleimet, a fontosabbakra
válaszoltam is, és próbáltam nem hangosan belekáromkodni a telefonba, amikor
a piac elnöke elmesélte, hogy a meghívókon mindent feltüntettünk, csak éppen
a meeting kezdési idejét nem. Vagyis megint borítékolhatok, ezúttal segítség
nélkül, mert addigra anyósomék elutaznak. Nagyszerű! Amikor Verő
meghallotta, csak nevetni bírt. Gittegylet. De ami bántó, hogy a levél
aljára az én nevemet tette az elnök, mindenki azt hiszi, én voltam olyan
hülye, hogy csak a napot adtam meg, az órát nem… Eh…
* * *
Pénteken felhívtam anyámat, gratuláltam neki a házassági évfordulójuk
alkalmából, és megtudtam, hogy öcsém eljegyezte a barátnőjét, aki két nappal
ezelőtt temette a nagyanyját, s mint később öcsém leveléből megtudtam, a
keresztapját is elvesztette, még ugyanazon a héten. Istenem! Éreztem, hogy
lassan kirekesztődöm a családi hírekből, történésekből… Nem volt jó érzés,
de tudomásul kellett vennem, hogy nemcsak én vagyok elfoglalt, másnak is sok
a dolga. Meghallgattam, milyen programok voltak a Páneurópai Piknik 15.
évfordulója alkalmából, kik jöttek el az esti koncertre, közben kavargattam
a csokoládéöntetet a gázon, és kerülgettem Martint, akinek éppen ekkor
kellett ugyanaz a mérőedény, amit én használtam.
Ő egyébként augusztus 23-án költözik el, hát, nem is bánom. Többet nem lesz
mindent elnyomó izzadtságszag az előtérben, és fűszálak a kádban, a kézzel
való mosása után (Mondjuk, ez utóbbi inkább Sandrát zavarta, ő használta
Martin-nal közösen a nagy fürdőt.) Sok szokását nem fogtam fel ésszel, de
ilyen, ez van. S most már végképp nem számít. Nagyon remélem, hogy Kart-ék
beköltöznek, nemcsak úgy rábólintottak az 500 eurós ajánlatunkra.
Kétségbeesetten rá akarjuk őket venni, hogy lakjanak velünk. Intelligensek,
jó fejek, s emellett nyerünk velük egy év haladékot. …
Augusztus 24. – Kölykök és bonyodalmak
Martin elutazott hétfő reggel. Itt hagyott egy csomó holmit, ránk van bízva,
kidobjuk-e, vagy használjuk-e. Kitakarítani nem takarított ki, ellenben itt
hagyott egy üveg citromos Becherowkát. Nem állítom, hogy ezért minden bűne
meg van bocsátva, főleg, hogy a szobája csupa kosz, a polcok tele kidobásra
ítélt vackokkal, s még mindig ott érződik a levegőben erős testszaga, pedig
amióta elment, nyitva az ablak. S éppen ezt a kisszobát szemeltem ki
„sajátszobának”, a vackaimnak, a növényeimnek, a kézimunkáimnak, hogy ne a
nappaliban legyenek láb alatt…
A legújabb aggodalmunk – ne legyen az élet olyan unalmas – a következő: két
környékbeli kölyök azzal szórakozik, hogy ideoson a házhoz, babrál a kocsin,
vagy a szomszédén, megrugdalja a virágokat, amiket az ékszerész szomszédom
nagy szeretettel rakott ki cserepekben a házuk elé. Először Verő vette észre
őket, elhessentette mindkettőt, de visszajöttek. Tegnap este már a szomszéd
és a felesége kint álltak a ház előtt, erősen nézték az utca végét. Verő
akkor jött haza, megállították, és elmesélték neki, hogy a férj most
kergette el a kölyköket a szomszéd zsákutcáig, de látták őket onnan az úton
felfelé rohanni, tehát nem ott laknak. S hallották azt, amikor a kölykök
maguk közt beszélték, hogy „Most nincs itt a kocsi” – nyilván Verő kocsija.
Verő persze bosszankodott, emlegette a rendőrséget, erre kiderült, hogy a
szomszédban lakó fickó, aki az ékszerészéknél bérel szobát, garda, vagyis
rendőr, s a férj szólt már neki, járőrözzenek erre sűrűbben, főleg most,
hogy kiégett az utcai lámpa, sötét az egész utcavég, abban a sötétben
mindenki azt csinál, amit akar. A biztonság kedvéért égve hagytuk mindketten
az ajtó előtti lámpát éjszakára. Verő éjjel 11-kor vissza kellett menjen az
irodába, hajnali fél 3-kor jött haza. Akkor alaposan körbenézte a kocsit,
minden OK volt. Reggel, amikor fél 11-kor ment munkába, már látta, hogy
hiányzik az egyik hátsó nyomásmérő, ami hajnalban még megvolt. Az anyjuk
mindenit! Biztos lecsavarták, gondolom, abban a hitben, hogy leengedik a
kereket. Jó alaposan felbosszantottam magam, hogy ilyen kis büdös
mihasznáktól kell, hogy féltse az ember az értékeit… S fogalmam sincs, miért
ezt a két házat szúrták ki. Verő reggel a kis mezőn játszó két gyerektől
megkérdezte, ismerik-e a másik két bajkeverőt, s megmondta nekik, hogy
szóljanak a kölykeknek, beszélt a rendőrséggel, baj lesz, ha nem vigyáznak
magukra. Ma délután el is mentünk a rendőrségre, lopásként bejelentettük a
nyomásmérő eltűntét, és kértük, csináljanak valamit a kölykekkel. Nem sokra
mentünk, annyit mondtak, hogy körbenéznek időnként. Szerintem a fickó jót
mosolygott magában a két külföldin, akik egy 25 eurós vacak eltűnése miatt
panaszkodnak. Amikor kikanyarodtunk az utcából, ott ültek a füvön, Verő meg
is mutatta az egyiket, aki a kocsin babrált. Amikor rájuk néztem, az
említett gyerek megmutatta nekem a középső ujját – íme, az ír nevelés
csodája! 11-12 éves kölykek, s ennyire futja tőlük időtöltés gyanánt.
Mondtam a garda-nak, most ennyit csinálnak, legközelebb ki tudja, mire
merészkednek. Utálom, hogy nem érezhetem biztonságban magam ilyen kis
szarjankók miatt. Kezdődhetne már az iskola, az talán elvenné a fölös
energiájukat, ha már az anyjuk nem tud velük mit kezdeni. Apám letörte volna
a derekam, ha ilyesmivel szórakoztam volna kiskoromban, s nem lett volna
mindenféle gyermekvédő liga, hogy ott jajongjon felettem.
A másik, hogy bedöglött a hűtő. 5 fok helyett 10-14 fok van benne, a
húsokra, tejfélére alaposan oda kell figyelni, hamar megromlanak. Hívogattam
a szerelőnket egy ideig, aki arról híres, hogy roppant sokat beszél. A
legutóbb, amikor a mosógépből (a dob és a belső fal közül) halászta kis
Bongyorka egyik melltartódrótját, a szerelés után vagy egy órát itt ült
Verővel, és a számítógépekről beszélgettek. A telefon egyfolytában foglalt,
az otthoni és a mobil is… Írtam neki sms-t, hogy hívjon fel, nem tudom
elérni, remélem, veszi magának a fáradtságot. Ha nem, akkor majd Susan-tól
vagy Bernie-től kérek tanácsot, kit érdemes kihívatni.
Aug. 24. Közeleg a szeptember…
Most, hogy hamarosan megint kezdődik az iskola, újra egyre több ismertető
füzetke érkezik a postabedobón át az esti szakkörökről, kurzusokról. Lássuk,
miket ajánlanak, s mennyiért? Csak az érdekesebbeket említem: antik bútor
restaurálása, 105 euróért, 10 x 1 alkalommal; asztrológia, 99 euró;
kreativitás – evvajonmi? – ja, fedezzük fel magunkban a kreatív embert,
találjuk meg a nekünk megfelelő kifejezési eszközt, módot – hmmmm: 99 euró;
képkeretezés, navigálás, borkóstoló, aromaterápia, virágrendezés – alighanem
ikebana - 99 euró; hölgyeknek színanalizálás, ruha-arcfesték színeinek
összehangolása – hát, ez mindenkire ráfér 95 euróért 5 héten át.
„Gondolkodjunk pozitívan” – kurzus, Bevezetés az ír filmek világába – hmmm,
ez egész érdekes lehet…Olasz ételek, tortadíszítés és még rengeteg érdekes
tanfolyás, általában este fél 8 és háromnegyed 10 közé beszorítva,
kávészünettel a közepén. A tortadekorálás cukormázzal még érdekelne, biztos
tudnak újat mutatni… 105 euróért el is várom, jegyzem meg nagyképűen.
* * *
Amolyan aggódó polgár módra betelefonáltam a „tanácsnak”, ugyan már,
javítsák meg a kiégett lámpát az utcában. (Hátha az erős fény elijeszti a
tolvajainkat.) A néni kapcsolta az illetékest, aki ízes akcentussal
érdeklődött egy bizonyos number után. Amit én határozottan phone number-nek,
vagyis telefonszámnak értettem, s visszakérdeztem, hogy az itthoni számomra
kíváncsi-é? Mire ő: „No, the pole number, what is the POLE number?” Na,
leesett, hogy a lámpaoszlop sorszámára kíváncsi. Milyen jó, hogy az embernek
olyan telefonja van, amit hurcolhat magával: kilibbentem a házból, amúgy
papucsban, kötényesen, telefon a fülemen, s mentem pole numbert nézni. S
mindjárt az oszlop tövéből jelentettem, hogy 7-es számúról van szó.
Megköszönte, elbúcsúzott. Két nappal később már megint működött a lámpa.
Hurrá!
Aug. 25. Eső, zivatar, felhőszakadás, áradat, felhők tömege, s néha a nap
kisüt
Eső, eső, eső… Azt hiszem, idén nem lesz olyan szép ideje a Barakának a
túrázáshoz, mint tavaly. Tegnap este Glendaloughban találkoztunk Cinivel és
Csillával, ahol egy kellemes vacsorára voltunk vendégeik. Elmesélték, máris
milyen kalandokban volt részük, amíg a csoporttal eljutottak Dublinig
(London mellett eltört a busz hátsó tengelye, szerencsére éppen lassan
haladtak, de azért végigfutott a hátamon a hideg…) Remélhetőleg azóta már új
busszal Cork felé tartanak, miután megnézték a Cahir és a Rock of Cashel
nyújtotta látványosságokat. Jövő csütörtökön fogok városnézést tartani,
éjjel már álmodtam is róla!
Ma este rám telefonált Rose, érdeklődött, hogy vagyok, mi bajom volt, s
megyek-e dolgozni pénteken. Megyek, mondtam, influenza, torokproblémák,
miközben próbáltam nem beleköhenteni a telefonba. (Mert néha még muszáj
köhécselnem.) Aligha hiszem, hogy baráti érdeklődésből telefonált, ha nem
megyek, gondoskodnia kell helyettesítőről, így biztosítottam róla, hogy
pénteken ott leszek.
Susan is telefonált, meghallgatta a nyomoromat, aztán mondta, hogy
csütörtökön este negyed tízkor találkozó a Sandyford House nevű helyi
kocsmában, Fionával és Margaret-tel, pletykaparti. El tudok-e menni? Mi az
hogy. Ugyan húzós napom lesz, sütik, plusz egy csoki torta elkészítése vár
rám, valamint kapok egy kis nyelvi ellenőrzési melót is egy cégtől, amelyik
időnként küldözget nekem ilyen apróbb melókat. De sebaj, pénteken úgyis csak
fél tízkor kezdek… S különben is, most „henyéltem” majdnem egy egész hetet…
Vagy nem?
Augusztus 26.
Ma végre átjöttek ebédszünetben az észtek, megnézni a házat. A túra végén
megkérdezték, mikor költözhetnek. Szeptember végében egyeztünk meg, Sandra
is akkor költözik, Paul-nak is akkortájt jár le a bérlete a másik helyen, s
a hónap eleji kezdés a számlák fizetése szempontjából is kényelmesebb.
Akkora kő esett le a szívemről, hogy csuda. Úgy tűnik, hogy még egy évig
maradunk, hacsak Kart-ék előbb nem mennek haza. Ez csak rajtuk múlik,
illetve Hannes egyetemi tanulmányain (távoktatásban részesül, s elvileg
öthetenként vissza kell utaznia Tallinba). Majd meglátjuk.
Este Fioná-ékkal találkoztam, ő már csak így hívja kis társaságunkat, the
Londis 4. A szokásos locsifecsi ment, jobbára ismerőseinkről, a munkánkról
beszélgettünk. Margaret továbbra is kitart, s nem gyújt rá, jobban is néz
ki, rózsaszínűbb az arcbőre, nem olyan szürkés, mint volt. Nemrég új kocsit
vettek, most a régi Ford Fiesta helyett egy Toyota Corolla-val száguldozik.
Ott hallgattam őket, s rájöttem, hogy az írek a legunalmasabb eseményt is
úgy tudják elmesélni, hogy élvezetes, megmosolyogtató – szóval nagyon
értenek hozzá. Nemrég váltottam néhány emailt egy hölggyel, aki kifogásolta,
hogy a weboldalon csak az írek rossz szokásait emlegettük fel, miért nem
írunk a jókról is? Nosza, nekifogtam, hogy régi adósságunkból törlesszek, s
már sikerült is 8 pontot összehoznom. A mesélni tudás is közte van.
Hamarosan felkerül – remélhetőleg.
Rengeteget fecserésztünk, majdnem záráskor jöttünk el. Az asztalunknál sűrűn
megfordult az italokkal Fiona nagyobbik fia, Scott, aki a kocsmában kapott
részmunkaidős munkát, és esténként ott dolgozik most. Vigyorogva gyűjtötte
be az anyja havernői által adott bőkezű borravalókat: valamilyen meccsre
gyűjt, azt hiszem, Liverpool-ba akarnak átmenni az apjával egy meccsre, s
kell a kompjegyre a pénz.
Aug. 27.
„Back to the world, back to reality…” Az első munkanap elég lassan telt,
majdnem egész nap salátát szeleteltem másnapra, paradicsomot, uborkát, és
hagymát aprítottam. A tegnapi őszies időnek nyoma sem volt, remekül sütött a
nap, ki is teregettem a mosást, mikor hazamentem délután kettőkor. Aztán
nekiálltam sütni. Susan-nak ígértem egy napraforgós tortát. Apropó, Da Duffy
megcsodálta a csoki tortát, amit Catriona-nak csináltam, s megkérdezte,
miért nem csinálok eladásra a boltba. Csak annyit mondtam, hogy nem tudnak
fizetni érte a központi számlázón keresztül, mire csak sajnálkozva
mosolygott. A fenébe, mindig megcsillantja előttem a reményt, aztán nem
beszélünk róla többet. Napraforgós tortát pl. szívesen sütnék a boltnak,
4.70-ért fogyna, a csoki torta 6 eurós ára már kicsit húzós volna nekik, ha
a piaci dolgokból indulok ki…
Az augusztus utolsó hétvégéje …
… mi mással is telt volna, mint rendrakással. A lakást már egy ideje
elárasztással fenyegette – főleg az én hibámból – a kacatok, vackok,
újságok, jaj-de-fontos-papírok, még-valamire-jó-lesz cuccok áradata. Muszáj
volt rendet csinálni. Szombaton kiválogattuk azokat a ruhákat, amiket már
biztos nem fogunk hordani, s két kupacba rendeztük őket: ami még jó a helyi
használt ruha és használt cuccos jótékonysági boltnak, az Oxfam-nak és amit
már csak egy szegény afrikai venne fel: kissé foltos, itt-ott megvarrásra
szoruló pulóverek, nadrágok, ingek. A közelben van egy hatalmas, sárga
ruhagyűjtő konténer, a Harmadik Világ szegényeinek szánt ruhanemű abba
kerül, legyen az kissé rongyos, de még hordható ing, vagy megkopott cipő.
Fura érzés így válogatni a ruhákat, de még mindig jobb, mint ha a
szeméttelep kupacán végeznék. Sok régi kedvenc került a kupacokra, többek
között az a nagyra becsült – de már régóta nem hordott – gyapjú pulóver,
amit első skóciai utam alkalmával vettem egy kiárusításon, vagy az a
„királykisasszonyos” ruha, amelyet egykor anyámtól kaptam, de ma már nem
hordható, mert számtalanszor leettem, s az egyre jobban kiemelkedő hasamat
sem rejti már el tökéletesen a világ szeme elől. Valamint az itteni
időjáráshoz kissé túl lenge. Néhány plüssállat is a kupacra került:
állatkák, amelyek összegyűltek az évek során, de nem fűz hozzájuk érzelmi
kötelék: egy utcán talált Szimba, egy rózsaszín elefánt, haveroktól örökölt
medvék (az egyiket még Zita barátnőm Dávid nevű férje lőtte egy Szt.
Patrik-napi vurstliban.) … A többi, jobban szeretett állat az ágy fiókjába
került, mindössze hármat engedélyezett az uram, hogy szem előtt maradjanak.
Nyüszi, a sapkás, kertésznadrágos nyúl, aki Dungarvan-i kirándulásunk
alkalmával jött velünk, William a fehér, Habitat-ban vett imádnivaló mosolyú
medvém, aki kék kötött pulcsiban ül a diavetítő tetején (a pulcsit én
kötöttem), és Erik, a porcelán macska, akit még Sopronban vettem, a
Képcsarnokban, csíkos nadrágja van, és napszítta trikója: most a
lépcsőforduló ablakában egy kő tetején üldögél.
Verőnek nem voltak ilyen nehéz választásai, neki „csak” búcsút kellett
vennie számos farmerétől, mert már túl nagyok neki – bizony, sokat fogyott
az én uram az Atkins-diéta segítségével, amelyet velem ellentétben szigorúan
tart, s meg is van az eredménye. Cini és Csilla például nagyot néztek,
amikor Verő meglehetősen laza, már-már lobogó pólóban eléjük állt, mert
amikor legutóbb látták, még erősen feszült a hasán ugyanaz a póló! Volt
néhány ruhadarab, amit érzelmi okokból őriztünk meg, az esküvői inge
például, amit azóta talán ha egyszer hordott, s szintúgy az esküvőre vett
mellénye… valamint egy fekete, sohasem viselt, vadonatúj fekete farmer, ami
már nagy ugyan, de kényelmes itthoni viseletnek elmegy. Én is eltettem
egy-két ruhát, amibe talán belefogyok még, vagy a szívemnek kedves.
Kitakarítottuk Martin szobáját is: meglepően nagy mocskot hagyott maga után.
Ahhoz képest, hogy már tudta jó régen, mikor fog hazamenni, sok szemetet
hagyott ránk, amitől korábban is megszabadulhatott volna. Papírok, régi
ruhaneműk, dobozok, rengeteg proteinos erősítő szer doboza, amiket ki tudja,
miért evett. Az ágya mögött és körül sosem takarított, Levente jókora pókok
és egyéb állatkák lakóhelyét porszívózta fel, elég dühösen. Az ágy körül, a
tapétán zsíros foltok, az ágyneműje még mindig erős testszagot árasztva
hevert az ágyon… Az ágy körül a szőnyegen odaragadt kajamaradékok, cukorka,
az éjjeliszekrény fiókjaiban kajafoltok, a tapétán zsíros foltok – hogyan
élt ez az ember másfél évig, amíg velünk lakott? Utána meg is beszéltük,
hogy aki eddig abban a szobában lakott (a lengyel Pawel kivételével) fura
volt, „weirdo”, akivel gondok voltak. Waseem, a pakisztáni származású angol
egyetemista Bradford-ból, aki dadogott, és néha az idegeinkre ment a fura
viselkedésével. Aki 22 évesen boldogan újságolta el, hogy ma csinált
életében először kemény tojást…Aztán Jitendra, az indiai pasi, aki
fennhangon imádkozott hajnalok-hajnalán, s sosem merte eldönteni, mit
kezdjen magával, és utált munkahelyével, agyonmosott, foszladozó alsóneműire
mindig rácsodálkoztam a kertben – megjegyzem, nagycsaládot, beteg szülőket
hagyott hátra Indiában, nem lehetett könnyű neki. Ő volt az, aki órákig
főzte a rizst, ami rendszeresen odakapott az edény aljára, s amikor egyszer
megemlítettem neki, hogy talán rövidebb ideig is főzhetné, kijelentette,
hogy a felesége is így főzi, ez a bevált metódus. Na ja. Távozása után
Levente kijelentette, hogy most jó darabig nem akar rizst látni a házban. S
az ő esetében is napokig szellőztettünk, amíg a nőiesen erős, szinte
émelyítő (mint kiderült, Impulse márkájú) parfümjének szagától sikerült
megszabadulni.
Az a kisszoba tönkre van téve. A szőnyegre ráfér egy alapos gépi tisztítás,
az ágy egyik keresztdeszkája törött, a matracon Martin feneke alatt
elmállott a szövet. (Bár ez nem az ő hibája, hanem az ír bútorgyártó iparé.)
A még használható holmijait (egy vízforraló, egy vízszűrő, kislámpa,
csavarkészlet) szintén az Oxfam-kupaca mellé helyeztük. Kineveztük
növényes-vackos szobának, ide hoztam fel néhány helyigényes növényemet, a
piac papírjait, és a diáimat. Verő a régi magnókazettáival és
gépalkatrészeivel követelt magának helyet a szekrényben. Mivel szeptember
végétől, amikor az észtek beköltöznek, 900 eurót fizetünk lakbérként, jogot
formáltunk a két kisszobára, a nagyobbikat vendégszobának használva. De ott
Kart-ék is fogadhatnak szállóvendéget, ha látogatójuk jönne. Így egyeztünk
meg. Cserébe a mi szállóvendégünk használhatja a fürdőjüket. Ez így fair,
nem?
Következő írás
|