|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Október eleje
Elfelejtettem megemlíteni, hogy még szeptember végén megoldódott a
nyomásérzékelők dolga. Rajtakaptunk két gyereket a kocsinál, Verő vallatóra
fogta az egyiket, s kiderült, a biciklijeiket dekorálják a
nyomásérzékelőkkel, nem a kerekeket akarták leereszteni. A főkolompos
kilétét is sikerült kideríteni, egy délután többször oda is mentünk a
házukhoz, hogy a szülőkkel beszéljünk, de sosem voltak otthon, csak a
lányuk, aki másodszorra már nem is nyitott ajtót. De láttuk, hogy bent lapít
a nappaliban. (El tudom képzelni, miket gondolt, akcentussal beszélő
vadidegenek zaklatják, atyavilág...). Verő megadta a szülők nevét a
rendőröknek, aztán kezdjenek vele, amit akarnak. Most nyugi van. Fura mód
megkönnyebbültem, hogy nem az irántunk való rosszindulat vezette a
kölyköket, hanem „csak” loptak. Azóta nem lófrál senki a kocsi körül. Talán
azért sem, mert Verő elmesélte a gyerekeknek, hogy a nyomásérzékelő csak
autón működik...
Október 4. – vége a skót vakációnak
Skócia – nagyszerű volt. Csak felsőfokokban lehet nyilatkozni róla, kivéve
az időjárásról, de annak pocsékságára számítottunk. Így legalább
meglepetésként ért bennünket, ha néha (másfél napra) kisütött a nap.
Belekezdtem egy beszámolóba, de elég nyögvenyelősen készül. A múltkor láttam
egy filmet, Skóciában játszódott, s végtelenül dagadt a keblem, hogy a
jelenet során a háttérben látható jellegzetes alakú szigetről tudtam, melyik
sziget az, és hol van.
Aviemore-ba is eljutottunk, ahol éppen tíz éve voltam. Csak jobban tele lett
boltokkal, a magyar vendéglős (www.harkai.co.uk) nevet változtatott, de a
híre most is ugyanolyan jó. Elég nehezen találtunk szállást a környéken, de
aztán remek helyre akadtunk a Lonely Planet segítségével Kincraig
falucskában: Suie hotel, mindenkinek tudom ajánlani. 20 fontot fizettünk
fejenként, s úri ellátásban volt részünk. Ráadásul a kocsma a háznak a
falura néző oldalában van, pattogó kandallótűzzel, igen jó hangulattal,
barátságos kocsmárossal, aki azonnal és kéretlenül kicserélte Levente pintes
poharát, amikor az egyik vendég rájött, hogy a sörrel valami nem stimmel.
Leventének ismeretlen volt ez a sör, azt hitte, olyannak kell lennie,
amilyen, de nem... Nézett is, amikor egy torzonborz alak elvette tőle a
poharat, s újat rakott elé. A chili con carne, amit ettünk, nagyszerű volt,
Verő kétszer is kért, megmosolyogtatva ezzel magát a
szakácsnét/felszolgálót, vagyis a tulaj feleségét. S a szoba...! Szintén
csak felsőfokokban tudok írni róla. Sajnos, az épület belsejét eléggé
elszúrta az itt-ott kötelezően felszerelt tűzajtók sora, de így is szép
volt. A reggelinél pedig egy órát beszélgettünk a tulajjal, főleg arról,
hogy angol létére mit keres itt Skóciában, hogyan fogadták a helybeliek,
milyen élményei voltak, mit-hogyan szerelt meg a házon...
Nagyon szép hely Aviemore környéke! Megmutattam az uramnak a vidéket a
Cairngorm-hegység tetejéről, szerencsére csudás idő volt. Az uram teljesen
le volt nyűgözve egykori teljesítményemtől, ugyanis akkor, tíz éve
felbicikliztünk Bori barátnőm, és én a hegynek addig a pontjáig, ahonnan a
kis libegő indul. Mára megváltozott a rendszer, most egy kisvasút is megy a
hegy tetejére, pár éve épült a természetvédők nagy bánatára...
Mikor hazajöttünk, Kart mesélte, hogy Bongyorkáék pontosan október elsején,
este tízkor költöztek ki. Végül is letették a foglalót a tallagh-i
apartmanért. Pár holmijuk még itt maradt, dobozok, egy kicsi polc, de azok a
számítógépszoba csendes sarkában elférnek. Majd jönnek érte – valamikor.
Kicsit kínosan éreztem magam, mert Sandra azt mondta, még elseje előtt
kiköltöznek, s akkor Hannes-nak nem kell túl sok éjjelt a földön aludva
töltenie, s én is ezt az üzenetet továbbítottam Kartéknak. Utóbb kiderült,
hogy a földön alvás kényelmetlen feladatát Kart vállalta fel, ugyanis Hannes
megfázott, s hogy ne aludjon a földön szipogva, Kart helyet cserélt vele.
Másodikán aztán beköltözhettek a duplaágyas szobába.
Október 9-18.
Itt volt Botond - végre! Látogatásának köszönhetően folyamatosan fel voltunk
dobva egy hétig. Ettünk, ittunk, beszélgettünk – főleg az utóbbit. Jó kis
beszélgetések voltak. Én elcipeltem a Chester Beatty-múzeumba, ő pedig
elvitt bennünket a Közlekedési Múzeumba, ami félig-meddig magángyűjtemény,
Howth-on található. Mindjárt bele is botlottunk egy bácsikába, aki éppen
magyarázott valakinek. Engedélyt kértünk, hogy csatlakozhassunk hozzá, s egy
olyan részletes, érdekes, és informatív vezetésben volt részünk, hogy csuda!
Még a buszokra-tűzoltóautókra, teherautókra is fel- és bemászhattunk, pedig
ezt tábla tiltja másoknak. A külsőre nem sokat mutató hangárszerű
helyiségekben csodás régi buszok, gépek rejtőznek, szinte csak pár centi
választja el egymástól őket, ahová befurakodhat a kedves látogató, ha nem
klausztrofóbiás éppen. Hiába volt odakint hideg, hiába csöpögött be itt-ott
a víz, a kényelmetlenségeket elfeledtetve velünk az érdekes vezetés, a sok
történet... Vezetés nélkül is elég érdekesek a régi gépek, de amikor kiderül
róluk, milyen fontos szerepet játszottak régen, még érdekesebbek a
megviselt, öreg autóbuszok, tűzoltókocsik...
S milyen jó dolog az, ha az ember barátai időnként eljönnek... Bár
gyakrabban történne...
Október 13.
Nos, ma este egy hamisítatlan ír deps’ night-on vettem részt, meghívottként.
Vagyis a parti részére nem jutottam el természetesen, hanem Bernie-ék
házában csodáltam meg a lányát, Jennifer-t és a barátját, talpig kiöltözve.
Jennifer maga tervezte estélyi ruhában, felnőttnek kifestve, a fiú
csokornyakkendőben, szmokingban... Bernie kitett magáért, minden
arany-pirossal díszített, mert Jenny ruhája is ilyen színű volt. Csokit
vettem ajándékba, arany-piros csomagolású Lindt csokit, mert Jenny
bevallottan csokimániás. Kart egy nagy doboz észt csokival jelent meg. Nagy
meglepetésünkre a teljes bolti vezetőség (Rose, Catriona, Cathie) is
megérkezett, rokonok keveredtek munkatársakkal, családtagokkal, haverokkal.
Az ebédlőben nagy volt a nyüzsgés, hamarosan mindenki sütis tányérokkal az
ölében, borospohárral a kézben üldögélt. Nekem pedig meg kellett csodálnom a
kutyájukat, aki állítólag „Hungarian vizsla” – de őszintén? Az elhízott,
hordóhasú, higanyként rohangáló barna kutyában nem tudtam felfedezni a
vizslát.
Rose egyfolytában viccelődött, irigykedve hallgattam, mindenre volt egy
poénos bemondása, szinte követhetetlen gyorsasággal sütötte el a vicceket,
ahogy folyt a társalgás. Nem sokáig maradtunk, mert egy órával később
megérkezett a limuzin. Bizony ám, többajtós limuzin, sapkás sofőrrel, aki
szintén igen viccesnek bizonyult. Kedvesen tréfálkozott az ünnepelt párral,
a csomagtartóból pezsgőspoharakat vett elő, és egy mini pezsgőt, s amíg a
család a fiatalokat fotózta, addig ő kitöltötte az italokat, amivel útközben
alapozhattak Jenny-ék. Amikor kivonultak a kocsihoz, csillagszórókkal
álltunk sorfalat – a tömegben felismertem egykori zajos szomszédasszonyomat.
Bernie nővérét. Ő is feljött vidékről az ünnepi estére.
Rengeteg fotó, az ajtóba kiálló, kíváncsi szomszédok, elkiabált
jókívánságok, s mindeközben Bernie büszkeségtől ragyogó arca... Annyira
készült, annyira igyekezett, s tényleg sikerült az estét hangulatossá, igen
ünnepivé tennie. Jenny és a barátja elhajtottak Cavan felé, ugyanis egy ott
lévő szállodában volt a bál. Két nap múlva találkoztam csak vele újra,
amikor megint dolgozni jött – a bál remekül sikerült, s megúszta egy nem túl
kimerítő másnapossággal.
Ilyen itt egy debs’ night kezdete a családi háznál - vagyis első bálé, vagy
más néven koszorúcskáé, ahogy mifelénk, Sopronban nevezik.
Október 20.
Verő biztatására csináltam egy vázlatot, hogyan képzelem el a hirdetésemet (sütibiznisz,
lásd szeptemberi bejegyzés), mellékeltem a digitális fotókat, Halloween-es
és egyéb sütijeimről, s mivel nem akartam a testvéremet zargatni (mondván,
munkája tenger, pedig erősen ajánlgatta a segítségét), odaadtam Verőnek a
lapot, mondván, kérje meg a Microsoft digitális fotólaborját üzemeltető
embert, csináljon
belőle egy pofás hirdetést. Pár nap múlva jött az uram, vészjósló némasággal
nyújtotta át nekem a kereken 5 euróba kerülő „eredményt”. Kénytelen voltam
elvonulni az emeleti WC-be egy kis bőgésre, annyira kétségbeejtően amatőr
dolgot kaptam vissza. Ha van türelmem hozzá, s van patron a színes
nyomtatónkban, s idő is akad mellé, leülök, s különbet csinálok. De ezek
egyike sem állt rendelkezésemre... Lehiggadás után felhívtam a testvéremet,
Barnabást, hogy szükségem van a segítségére. Majd, ha kész lesz, mellékelem
a labor által és az öcsém által készített hirdetést. Lesz különbség,
garantálom. De nem fogjuk elkapkodni a dolgot: neki sok dolga van, számomra
pedig vészesen közeleg a karácsonyi piacok sora, amikor megrendelés akad
bőven: így majd kicsit várnom kell a hirdetésem elkészülésére. Addig
körbetapogatózom, csinálhatom-e az ilyesmit fű alatt, vagy van ennek valami
hivatalos útja?
Október 25.
Most bank holiday van, pihenőnap, munkaszüneti nap. Verő dolgozik, én már
kivasaltam mindent, s a hétvégi újságot lapozgatom, ahol címlaphírként
szerepel, hogy valószínűleg megvan az első CJD-s beteg (szivacsos
agylágyulás) Írországban, aki nem élt Angliában huzamosabb ideig (ahol már
páran megbetegedtek ebben a borzalmas betegségben), fertőzött vérkészítményt
sem kapott. A szakértők sietve igyekeztek lehűteni az aggodalmaskodókat, de
a híres, fertőzésmentesnek tartott ír marhaállományt és -kereskedelmet ez
alighanem erősen érinteni fogja. Kerge marha-kór – bizony, ijesztő kifejezés
ez az itteni farmerek számára.
Hosszan elnéztem az estére húspogácsának szánt marhahús- és bárányhús
keveréket, majd „valamiben meg kell halni!” felkiáltással kikevertem a
pogácsának valót. De azért ez aggasztó... Skóciában rengeteg (jaj, de
finom!) marhaszeletet ettünk, éppen nemrégen tanultam meg, milyen szellemes
módon lehet megállapítani, hogy hússzeletünk a sülés melyik fázisában jár.
(Elárulom: a hüvelykujjunk alatti húsos párna a titka a dolognak. Lazítsuk
el, s nyomkodjuk meg a mutatóujjunkkal: ilyen puhaságú a nyers szelet.
Érintsük össze hüvelyk- és mutatóujjunkat az adott kezünkön, s megint
nyomkodjuk meg a hüvelykujj alatt lévő párnát – a másik mutatóujjunkkal:
ilyen keménységű a közepesre sült marhaszelet. Most a középső és
hüvelykujjunkat érintsük össze: ilyen keménységű a jól átsült marhaszelet.
Ámbár, kinek van kedve a még forró marhaszeletet pucér ujjal nyomkodni,
rejtély, de a módszert szellemesnek találom.)
Amúgy hideg van, erős szél fúj, a konyhaablakba telepített hőmérő szerint 12
fok van. Egész hajnalban süvöltött a szél, s Bill háza előtt a cseresznyefa
levelei két nap alatt besárgultak a hirtelen jött hidegfront hatására.
Amióta Skóciából hazajöttünk, már kétszer is a Laphroaig-os whisky-s üveghez
folyamodtam melegért, hiába fűtünk, a házat átjárja a szél – marad a pulcsi
és a pia :-)
Tegnap Feriéknél vendégeskedtünk, megnéztük a már majdnem kész házukat, s
sokat búsongtunk az írek fura dolgai miatt. Feriéknek elég sok problémájuk
van, a helyiek afféle betolakodóknak tekintik őket, hiába dolgoznak keményen
a telepen. De így viselkednek az írek minden külföldivel a környéken, ahogy
az az elbeszélésükből kiderült: amerikaival, olasszal, bárkivel, aki
„idegen”. Alizt, Feri párját az iskola előtt hátat fordító asszonyok
fogadják – amióta a sok gond miatt Feriék tanácsára az olasz tulajék
elbocsátották a használhatatlan lovászlányt, s a növényeket nem ismerő
kertészt, azóta a helyiek viselkedése még hűvösebb. Szerencsére két másik,
más faluban élő asszony barátságosabban viselkedik, Annát, Feriék kisebbik
lányát már hívták vendégségbe a saját gyerekükhöz.
S megint igen jót ettünk, sokat beszélgettünk főzésről, sőt, nagy
megtiszteltetésben volt részem: bevezethettem éjszakai szállására egy szép
fekete csikót. Mit mondjak, kissé be voltam rezzentve, nem ment nekem a
dolog olyan profi módon, mint Ferinek és Annának, ráadásul eltörpültem a
csikó mellett, de nagy élmény volt. Még nagyobb élmény volt a már korábbról
ismert, sajnálatos módon a szülésben elpusztult Toutzi nevű ló csodás
csikaját simogatni: a kis Toutzi-nak még nincs saját neve, két napja lett
elválasztva a nevelőanyjától, talán ezért is bújós, babusgatást kikövetelő
ló. Vagy fél óráig simogattam, vakargattam puha orrát, csontos, nagy szemű
fejét, míg Anna, Feriék kisebbik lánya a lovakról magyarázott: mi történik a
csikókkal, hova kerülnek, milyen sors vár rájuk, hogyan kerülnek vásárra,
hogyan dől el, lesz-e belőlük versenyló...
Október 31.
Csodás őszi napsütés van, nem hiába fájt tegnap egész nap a fejem a ködös,
borongós időben – megjött az új front, meghozta a meleget, az egész héten
tartó esőzés után. Egy kiöregedett párnát odaadtam Harry-nek, aki most
uralkodói pózban hever a kék, csomósra gyűlt tömésű ajándékon, és élvezi a
késő őszi napsugarak melegét. Ha megfelelő helyen állok meg a hálószobában,
az ablakban más sem látszik, csak a szomszéd teljesen aranysárgára
színeződött cseresznyefája. A hideg megcsípte a leveleket, egy hét alatt
megszínesedett a környék. S az ablakot betölti az aranybarna ragyogás...
Következő írás |