Írországi információk és élmények - magyarul

Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -

Október eleje

Elfelejtettem megemlíteni, hogy még szeptember végén megoldódott a nyomásérzékelők dolga. Rajtakaptunk két gyereket a kocsinál, Verő vallatóra fogta az egyiket, s kiderült, a biciklijeiket dekorálják a nyomásérzékelőkkel, nem a kerekeket akarták leereszteni. A főkolompos kilétét is sikerült kideríteni, egy délután többször oda is mentünk a házukhoz, hogy a szülőkkel beszéljünk, de sosem voltak otthon, csak a lányuk, aki másodszorra már nem is nyitott ajtót. De láttuk, hogy bent lapít a nappaliban. (El tudom képzelni, miket gondolt, akcentussal beszélő vadidegenek zaklatják, atyavilág...). Verő megadta a szülők nevét a rendőröknek, aztán kezdjenek vele, amit akarnak. Most nyugi van. Fura mód megkönnyebbültem, hogy nem az irántunk való rosszindulat vezette a kölyköket, hanem „csak” loptak. Azóta nem lófrál senki a kocsi körül. Talán azért sem, mert Verő elmesélte a gyerekeknek, hogy a nyomásérzékelő csak autón működik...

Október 4. – vége a skót vakációnak

Skócia – nagyszerű volt. Csak felsőfokokban lehet nyilatkozni róla, kivéve az időjárásról, de annak pocsékságára számítottunk. Így legalább meglepetésként ért bennünket, ha néha (másfél napra) kisütött a nap. Belekezdtem egy beszámolóba, de elég nyögvenyelősen készül. A múltkor láttam egy filmet, Skóciában játszódott, s végtelenül dagadt a keblem, hogy a jelenet során a háttérben látható jellegzetes alakú szigetről tudtam, melyik sziget az, és hol van.

Aviemore-ba is eljutottunk, ahol éppen tíz éve voltam. Csak jobban tele lett boltokkal, a magyar vendéglős (www.harkai.co.uk) nevet változtatott, de a híre most is ugyanolyan jó. Elég nehezen találtunk szállást a környéken, de aztán remek helyre akadtunk a Lonely Planet segítségével Kincraig falucskában: Suie hotel, mindenkinek tudom ajánlani. 20 fontot fizettünk fejenként, s úri ellátásban volt részünk. Ráadásul a kocsma a háznak a falura néző oldalában van, pattogó kandallótűzzel, igen jó hangulattal, barátságos kocsmárossal, aki azonnal és kéretlenül kicserélte Levente pintes poharát, amikor az egyik vendég rájött, hogy a sörrel valami nem stimmel. Leventének ismeretlen volt ez a sör, azt hitte, olyannak kell lennie, amilyen, de nem... Nézett is, amikor egy torzonborz alak elvette tőle a poharat, s újat rakott elé. A chili con carne, amit ettünk, nagyszerű volt, Verő kétszer is kért, megmosolyogtatva ezzel magát a szakácsnét/felszolgálót, vagyis a tulaj feleségét. S a szoba...! Szintén csak felsőfokokban tudok írni róla. Sajnos, az épület belsejét eléggé elszúrta az itt-ott kötelezően felszerelt tűzajtók sora, de így is szép volt. A reggelinél pedig egy órát beszélgettünk a tulajjal, főleg arról, hogy angol létére mit keres itt Skóciában, hogyan fogadták a helybeliek, milyen élményei voltak, mit-hogyan szerelt meg a házon...

Nagyon szép hely Aviemore környéke! Megmutattam az uramnak a vidéket a Cairngorm-hegység tetejéről, szerencsére csudás idő volt. Az uram teljesen le volt nyűgözve egykori teljesítményemtől, ugyanis akkor, tíz éve felbicikliztünk Bori barátnőm, és én a hegynek addig a pontjáig, ahonnan a kis libegő indul. Mára megváltozott a rendszer, most egy kisvasút is megy a hegy tetejére, pár éve épült a természetvédők nagy bánatára...

Mikor hazajöttünk, Kart mesélte, hogy Bongyorkáék pontosan október elsején, este tízkor költöztek ki. Végül is letették a foglalót a tallagh-i apartmanért. Pár holmijuk még itt maradt, dobozok, egy kicsi polc, de azok a számítógépszoba csendes sarkában elférnek. Majd jönnek érte – valamikor. Kicsit kínosan éreztem magam, mert Sandra azt mondta, még elseje előtt kiköltöznek, s akkor Hannes-nak nem kell túl sok éjjelt a földön aludva töltenie, s én is ezt az üzenetet továbbítottam Kartéknak. Utóbb kiderült, hogy a földön alvás kényelmetlen feladatát Kart vállalta fel, ugyanis Hannes megfázott, s hogy ne aludjon a földön szipogva, Kart helyet cserélt vele. Másodikán aztán beköltözhettek a duplaágyas szobába.

Október 9-18.

Itt volt Botond - végre! Látogatásának köszönhetően folyamatosan fel voltunk dobva egy hétig. Ettünk, ittunk, beszélgettünk – főleg az utóbbit. Jó kis beszélgetések voltak. Én elcipeltem a Chester Beatty-múzeumba, ő pedig elvitt bennünket a Közlekedési Múzeumba, ami félig-meddig magángyűjtemény, Howth-on található. Mindjárt bele is botlottunk egy bácsikába, aki éppen magyarázott valakinek. Engedélyt kértünk, hogy csatlakozhassunk hozzá, s egy olyan részletes, érdekes, és informatív vezetésben volt részünk, hogy csuda! Még a buszokra-tűzoltóautókra, teherautókra is fel- és bemászhattunk, pedig ezt tábla tiltja másoknak. A külsőre nem sokat mutató hangárszerű helyiségekben csodás régi buszok, gépek rejtőznek, szinte csak pár centi választja el egymástól őket, ahová befurakodhat a kedves látogató, ha nem klausztrofóbiás éppen. Hiába volt odakint hideg, hiába csöpögött be itt-ott a víz, a kényelmetlenségeket elfeledtetve velünk az érdekes vezetés, a sok történet... Vezetés nélkül is elég érdekesek a régi gépek, de amikor kiderül róluk, milyen fontos szerepet játszottak régen, még érdekesebbek a megviselt, öreg autóbuszok, tűzoltókocsik...

S milyen jó dolog az, ha az ember barátai időnként eljönnek... Bár gyakrabban történne...

Október 13.

Nos, ma este egy hamisítatlan ír deps’ night-on vettem részt, meghívottként. Vagyis a parti részére nem jutottam el természetesen, hanem Bernie-ék házában csodáltam meg a lányát, Jennifer-t és a barátját, talpig kiöltözve. Jennifer maga tervezte estélyi ruhában, felnőttnek kifestve, a fiú csokornyakkendőben, szmokingban... Bernie kitett magáért, minden arany-pirossal díszített, mert Jenny ruhája is ilyen színű volt. Csokit vettem ajándékba, arany-piros csomagolású Lindt csokit, mert Jenny bevallottan csokimániás. Kart egy nagy doboz észt csokival jelent meg. Nagy meglepetésünkre a teljes bolti vezetőség (Rose, Catriona, Cathie) is megérkezett, rokonok keveredtek munkatársakkal, családtagokkal, haverokkal. Az ebédlőben nagy volt a nyüzsgés, hamarosan mindenki sütis tányérokkal az ölében, borospohárral a kézben üldögélt. Nekem pedig meg kellett csodálnom a kutyájukat, aki állítólag „Hungarian vizsla” – de őszintén? Az elhízott, hordóhasú, higanyként rohangáló barna kutyában nem tudtam felfedezni a vizslát.

Rose egyfolytában viccelődött, irigykedve hallgattam, mindenre volt egy poénos bemondása, szinte követhetetlen gyorsasággal sütötte el a vicceket, ahogy folyt a társalgás. Nem sokáig maradtunk, mert egy órával később megérkezett a limuzin. Bizony ám, többajtós limuzin, sapkás sofőrrel, aki szintén igen viccesnek bizonyult. Kedvesen tréfálkozott az ünnepelt párral, a csomagtartóból pezsgőspoharakat vett elő, és egy mini pezsgőt, s amíg a család a fiatalokat fotózta, addig ő kitöltötte az italokat, amivel útközben alapozhattak Jenny-ék. Amikor kivonultak a kocsihoz, csillagszórókkal álltunk sorfalat – a tömegben felismertem egykori zajos szomszédasszonyomat. Bernie nővérét. Ő is feljött vidékről az ünnepi estére.

Rengeteg fotó, az ajtóba kiálló, kíváncsi szomszédok, elkiabált jókívánságok, s mindeközben Bernie büszkeségtől ragyogó arca... Annyira készült, annyira igyekezett, s tényleg sikerült az estét hangulatossá, igen ünnepivé tennie. Jenny és a barátja elhajtottak Cavan felé, ugyanis egy ott lévő szállodában volt a bál. Két nap múlva találkoztam csak vele újra, amikor megint dolgozni jött – a bál remekül sikerült, s megúszta egy nem túl kimerítő másnapossággal.

Ilyen itt egy debs’ night kezdete a családi háznál - vagyis első bálé, vagy más néven koszorúcskáé, ahogy mifelénk, Sopronban nevezik.

Október 20.

Verő biztatására csináltam egy vázlatot, hogyan képzelem el a hirdetésemet (sütibiznisz, lásd szeptemberi bejegyzés), mellékeltem a digitális fotókat, Halloween-es és egyéb sütijeimről, s mivel nem akartam a testvéremet zargatni (mondván, munkája tenger, pedig erősen ajánlgatta a segítségét), odaadtam Verőnek a lapot, mondván, kérje meg a Microsoft digitális fotólaborját üzemeltető embert, csináljon belőle egy pofás hirdetést. Pár nap múlva jött az uram, vészjósló némasággal nyújtotta át nekem a kereken 5 euróba kerülő „eredményt”. Kénytelen voltam elvonulni az emeleti WC-be egy kis bőgésre, annyira kétségbeejtően amatőr dolgot kaptam vissza. Ha van türelmem hozzá, s van patron a színes nyomtatónkban, s idő is akad mellé, leülök, s különbet csinálok. De ezek egyike sem állt rendelkezésemre... Lehiggadás után felhívtam a testvéremet, Barnabást, hogy szükségem van a segítségére. Majd, ha kész lesz, mellékelem a labor által és az öcsém által készített hirdetést. Lesz különbség, garantálom. De nem fogjuk elkapkodni a dolgot: neki sok dolga van, számomra pedig vészesen közeleg a karácsonyi piacok sora, amikor megrendelés akad bőven: így majd kicsit várnom kell a hirdetésem elkészülésére. Addig körbetapogatózom, csinálhatom-e az ilyesmit fű alatt, vagy van ennek valami hivatalos útja?

Október 25.

Most bank holiday van, pihenőnap, munkaszüneti nap. Verő dolgozik, én már kivasaltam mindent, s a hétvégi újságot lapozgatom, ahol címlaphírként szerepel, hogy valószínűleg megvan az első CJD-s beteg (szivacsos agylágyulás) Írországban, aki nem élt Angliában huzamosabb ideig (ahol már páran megbetegedtek ebben a borzalmas betegségben), fertőzött vérkészítményt sem kapott. A szakértők sietve igyekeztek lehűteni az aggodalmaskodókat, de a híres, fertőzésmentesnek tartott ír marhaállományt és -kereskedelmet ez alighanem erősen érinteni fogja. Kerge marha-kór – bizony, ijesztő kifejezés ez az itteni farmerek számára.

Hosszan elnéztem az estére húspogácsának szánt marhahús- és bárányhús keveréket, majd „valamiben meg kell halni!” felkiáltással kikevertem a pogácsának valót. De azért ez aggasztó... Skóciában rengeteg (jaj, de finom!) marhaszeletet ettünk, éppen nemrégen tanultam meg, milyen szellemes módon lehet megállapítani, hogy hússzeletünk a sülés melyik fázisában jár. (Elárulom: a hüvelykujjunk alatti húsos párna a titka a dolognak. Lazítsuk el, s nyomkodjuk meg a mutatóujjunkkal: ilyen puhaságú a nyers szelet. Érintsük össze hüvelyk- és mutatóujjunkat az adott kezünkön, s megint nyomkodjuk meg a hüvelykujj alatt lévő párnát – a másik mutatóujjunkkal: ilyen keménységű a közepesre sült marhaszelet. Most a középső és hüvelykujjunkat érintsük össze: ilyen keménységű a jól átsült marhaszelet. Ámbár, kinek van kedve a még forró marhaszeletet pucér ujjal nyomkodni, rejtély, de a módszert szellemesnek találom.)

Amúgy hideg van, erős szél fúj, a konyhaablakba telepített hőmérő szerint 12 fok van. Egész hajnalban süvöltött a szél, s Bill háza előtt a cseresznyefa levelei két nap alatt besárgultak a hirtelen jött hidegfront hatására. Amióta Skóciából hazajöttünk, már kétszer is a Laphroaig-os whisky-s üveghez folyamodtam melegért, hiába fűtünk, a házat átjárja a szél – marad a pulcsi és a pia :-)

Tegnap Feriéknél vendégeskedtünk, megnéztük a már majdnem kész házukat, s sokat búsongtunk az írek fura dolgai miatt. Feriéknek elég sok problémájuk van, a helyiek afféle betolakodóknak tekintik őket, hiába dolgoznak keményen a telepen. De így viselkednek az írek minden külföldivel a környéken, ahogy az az elbeszélésükből kiderült: amerikaival, olasszal, bárkivel, aki „idegen”. Alizt, Feri párját az iskola előtt hátat fordító asszonyok fogadják – amióta a sok gond miatt Feriék tanácsára az olasz tulajék elbocsátották a használhatatlan lovászlányt, s a növényeket nem ismerő kertészt, azóta a helyiek viselkedése még hűvösebb. Szerencsére két másik, más faluban élő asszony barátságosabban viselkedik, Annát, Feriék kisebbik lányát már hívták vendégségbe a saját gyerekükhöz.

S megint igen jót ettünk, sokat beszélgettünk főzésről, sőt, nagy megtiszteltetésben volt részem: bevezethettem éjszakai szállására egy szép fekete csikót. Mit mondjak, kissé be voltam rezzentve, nem ment nekem a dolog olyan profi módon, mint Ferinek és Annának, ráadásul eltörpültem a csikó mellett, de nagy élmény volt. Még nagyobb élmény volt a már korábbról ismert, sajnálatos módon a szülésben elpusztult Toutzi nevű ló csodás csikaját simogatni: a kis Toutzi-nak még nincs saját neve, két napja lett elválasztva a nevelőanyjától, talán ezért is bújós, babusgatást kikövetelő ló. Vagy fél óráig simogattam, vakargattam puha orrát, csontos, nagy szemű fejét, míg Anna, Feriék kisebbik lánya a lovakról magyarázott: mi történik a csikókkal, hova kerülnek, milyen sors vár rájuk, hogyan kerülnek vásárra, hogyan dől el, lesz-e belőlük versenyló...

Október 31.

Csodás őszi napsütés van, nem hiába fájt tegnap egész nap a fejem a ködös, borongós időben – megjött az új front, meghozta a meleget, az egész héten tartó esőzés után. Egy kiöregedett párnát odaadtam Harry-nek, aki most uralkodói pózban hever a kék, csomósra gyűlt tömésű ajándékon, és élvezi a késő őszi napsugarak melegét. Ha megfelelő helyen állok meg a hálószobában, az ablakban más sem látszik, csak a szomszéd teljesen aranysárgára színeződött cseresznyefája. A hideg megcsípte a leveleket, egy hét alatt megszínesedett a környék. S az ablakot betölti az aranybarna ragyogás...

Következő írás