Írországi információk és élmények - magyarul

Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -

November 1.

Halottak Napja. Este gyújtottam egy gyertyát, s hazagondoltam egy kicsit.

November 3.

Ma magyarokba „botlottam”. Három, ragyogóan tiszta festőruhába öltözött ember vett nálam baguetteket, s hirtelen úgy hallottam, mintha magyarul szóltak volna egymáshoz. Mivel egész nap megy a rádió, a hátam mögött zúg a sütő, s amúgy is fél fülemre nagyothallok, azt hittem, képzelődöm. De amikor az előttem álló férfi „Ennyi?” kérdéssel fordult a mellette álló idősebbhez, kitört belőlem: „Maguk magyarok? Én is!” – mert úgy megörültem nekik. „Nahát, tényleg? Jaj de jó” – így a férfi, aki rendelt -, „akkor ma rendesen meg lesz töltve az a baguette.”

No comment.

Kiderült, hogy szobafestők, s ma új munkába kezdtek, ezért is volt még olyan tiszta a munkásruhájuk: a közelben festettek ki egy házat. Az egyik már 3 éve itt van, az idősebb egy éve, s volt velük egy fiatal, aki talán most érkezhetett, mert első kérdése az volt hozzám, hogy milyen indíttatásból vagyok itt. Nagyon lelkesen viszlát!-oztunk, gondolom, még jönnek kajáért, és összefutunk. Máskor is hallottam már magyar szót a boltban, két babysitter külsejű leány vitázott valamin a konzervek előtt, de nem mentem utánuk. A férfi, aki a baguetteket kérte, sejtette rólam, hogy magyar vagyok, az akcentusomra és a névtáblámon lévő k betűvel írt névből gondolt annak. Nyert.

November 4.

Ma meglepetés jött a postán, egy fiatal házaspártól, akivel egy ideje levelezem. Az itteni munkalehetőségekről, a nekiindulás nehézségeiről írtam nekik, mint ahogy sokan másoknak is. Kiderült, hogy a feleség is lelkes keresztszemező. Már korábban ígérte, hogy meglep valamivel. Kis keresztszemesre számítottam, erre egy egyszerűen lenyűgöző remekmű érkezett: egy jókora, fotóból készült keresztszemes, amely egy erdőszélt ábrázol, csupazöld bokrok, apró sárga virágok, mindez egybeolvadva, fotószerűen. Alig kaptam levegőt, ezt tényleg nekem szánta? Korábban említette, hogy nem tudja a lakásban hova tenni, de ha ennyi munkám feküdne egy ekkora kézimunkában, háromszor is meggondolnám, hogy odaadjam-e egy vadidegennek…

Köszönet, kedves Viki és Zsolt, a meglepetés tökéletes volt!

November 7.

Ha kicsit nyitva hagyom a nappali és a dolgozó közti ajtót, a szél – a huzat – csendesen mozgatja. Egész nap erős szél fújt, de nem volt hideg, tartósan 13 fokot mutatott a hőmérő. S néha, ha a számítógép előtt ülve elfordítottam a fejem, hogy a kertre néző dupla üvegajtóra nézzek – a szalagfüggöny ugyanúgy meg-meglebbent, mint az ajtó. Nagyszerű konstrukció! Valahányszor fúj a szél, földöntúli süvítés hallatszik, gyengébb idegzetűek nem is tudnának megmaradni a házban egyedül.

November 19.

Ma reggelre igen hideg lett (1 fok), és a házak tetejét, a füvet és a kocsikat hó – HÓ! – borította. Nem sok, alig egy centis vékonyka réteg, de mégis hó. Aztán a csendesen, majd mind jobban megeredő eső el is mosta a fehér nyomokat a kocsikról, a házak tetejéről, és a hegyről, ahol a hó az erdő sarkában fehér csíkká gyűlt fel. De nekem már ez is valami! A piac idején is, egyfolytában a hegyet bámultam, hóóóó… Ha valami nagyon hiányzik nekem ebben a „gyönyörűen idióta országban” – egy Cork-ba való ír srácot idézek, aki amúgy Budapesten él, s magyarul jellemezte így az országot, akkor az a hó. Bármit megadnék egy fehér Karácsonyért, nem kell, hogy hideg legyen, orrot lefagyasztó zima, csak mondjuk egyhetes, csendes 2-3 centis fehérség, s boldog vagyok.

Újabb meglepetés: egy emailes barátom küldte el meglepetésként a nemrég megjelent meseregényét. Azóta, amikor bokros teendők mellett ráérek, olvasom. Magával ragadó mese, igen gondosan megírva. Csendes irigykedéssel forgattam a kezemben a könyvet – milyen büszke lehet rá! Valaha én is írói babérokra vágytam. Padláson, fiók mélyén eldugva ott vannak még kockás füzetbe írt „regényeim”. De vele ellentétben nekem be kell érnem az Internet adta lehetőségekkel, a naplómmal: fantáziám nekem is van, de ennyi, mint neki, sajnos nincs. Ő egy egész világot teremtett a könyve lapjain, én csak a mindennapjaimat tudom jól-rosszul átadni az olvasóimnak. Maradnak a sütemények, azokban élem ki a fantáziám, kevéske tehetségem. Aki pedig szeret a fantázia világába menekülni a mindennapok elől, annak ajánlom Nick L. Leslie: A Fehér kristály legendája c. könyvét.
Gratulálok, Miklós!

November közepe

Ma az újságban találtam egy hirdetést, hogy egy építési vállalkozó portugál és magyar fordítót keres. Gondoltam, felhívom őket, hátha lehet interneten át is csinálni azt a fordítást, esetleg kijön belőle egy kis mellékes így Karácsony előtt. A hölgy azonnal azt kérdezte, hogy és portugálul beszélek-e, közöltem vele, hogy nem, mire ő is közölte, hogy most egy értekezleten ül, adjam meg a telefonszámom, majd visszahív. Megadtam a számot, s azóta is várom, hogy visszahív. Még csak azzal esetleg, hogy nem kellesz, mert nem beszélsz portugálul. Sokan, akik kijönnek munkát keresni, csodálkoznak, hogy egy hét után nincs eredmény. Az írek ráérős népek, még akkor is, ha a saját zsebükről van szó, több időt kell nekik adni, mint egy hét…

Ismét jártunk Feriéknél, ezúttal egy laptopot üzemelt be az uram, míg én Alizzal beszélgettem, s segítettem Annának a házi feladat értelmezésében. Kiderült, hogy hozzájuk csapódott egy össze-vissza vert-mart, mindenesetre igen csak sérült macska: a bal füle cakkosra tépve, a bal szeme egyfolytában csipás és hunyorog, a bal lába is merev, a farka vége hiányzik: akárki tépte, harapta, verte meg, alapos munkát végzett. De a macska felépült Feriéknél, s átvette a hatalmat a télikert felett: ott feküdt a székben, elnyúlva, úgyhogy volt babusgatnivalóm!

Odafelé erős köd borult ránk, amikor elértünk Kildare-be. Kildare-nek ez a Curragh nevű része, amelyen át a főút halad, igen jó termőtalajjal büszkélkedhet, s a meleg talajréteg felett pedig sűrűn fordul elő a köd. Mintha egy paplanban autóztunk volna, amelynek szakadékai között néha le-lekandikált ránk a hold. Bámulatosan szép volt a ködöcskéken át vezetni a vaksötét úton, ahonnan csak néha bukkant elő egy-egy sétáló – mintha Kildare-ben ez lenne a divat, fluoreszkáló kabátban sétálni a sötétben… riogatva mit sem sejtő autósokat…


November 22.

Ezt a napot Belfastban töltöttük. Egyrészt Anikót költöztettük, de főleg azért mentünk, mert Csiperke Panni, akinél egyszer voltunk még tavaly nyáron, Carrickfergus-ban, Belfastban járt, mégpedig Sting-koncerten. Valami borzalmas esőben autóztunk fel, mivel az íreknél nem divat a sárvédő a kocsikon, szinte minden autó úszni látszott a vízen, vízsugáron, amit felcsaptak a kerekek. Belfastban a már bevált Odyssey-hez közeli parkolóban találkoztunk vele, s Anikóval, akinél aludt. Sajnos, a kiszemelt vendéglő nem volt hajlandó 12 előtt kinyitni, így egy szendvicsbárban ejtettük meg a találkozót.

Fura volt újra látni Pannit, addig nem is akartam megismerni az arcáról, amíg egyszer hátra nem húzta a haját, s el nem hangzott jellegzetes Pannis hangon egy „Oksa”. Akkor már beugrott, ő volt az, bizony ő, talán a haja lett hosszabb, azért tűnt másnak. Szendvicsezés-kávézás közben dumálgattunk. A munka, a mindennapok, az írek, a számára azért még mindig fájó hiányuk… szóval volt miről beszélgetni. De sajnos, véges volt az időnk, s mivel véletlenül kiszaladt a számon, hogy elvileg van Belfastban egy kézimunka-bolt, ami egy általam módfelett óhajtott (értsd: Akarom! Akarom!) goblein-készleteket árul, Verő biztatására elindultunk megkeresni a helyet. Sajnos, amit találtunk, nem annak a bizonyos helynek bizonyult. Így inkább feladtuk a keresést, és siettünk Anikó cuccát bepakolni a kocsiba. A meglehetősen lepukkant kis sorház agyonnyúzott lépcsőin szaladgáltunk fel-alá, pukkadásig pakolva a Focus-t. Még be is akartunk vásárolni északon, de erről szó sem lehetett: az autó megtelt, én Dublinig egy jókora dobozzal a lábam között üldögéltem. Érdekes póz :-) Érzékeny, de talán kicsit kurta búcsút vettünk Pannitól, akinek még vásárolni- és találkoznivalója volt a többi belfasti ismerősével, előttünk pedig még 2.5 óra vezetés állt. Ő elballagott a szemerkélő esőben, mi pedig behajtogattuk magunkat a kocsiba. Azért nagyon remélem, hogy legközelebb már több ideje lesz Dublin-ra (ránk), és én sem fogok ideggörcsként rángatózva boltokat keresgélni, s akkor egy kényelmes, ráérős vacsora mellett vitatjuk meg az élet dolgait.

A kocsiban lábam riasztó zsibbadását azzal próbáltam enyhíteni, hogy keresztszemeztem, amíg a fény engedte. A határ közelében hirtelen felhő borult ránk, s vagy tíz percig havas esőben hajtottunk Dublin felé.

Azóta Anikó már megkezdte munkáját a Lufthansa/Germanwings kötelékében, túlesve tréningeken, s találkozott a többi, ott dolgozó magyarral is, akikhez nekünk még nem volt szerencsénk. Meglehetősen korán kell kezdenie, ha busszal megy, már 7-kor ott áll a megállóban, hogy időre az északi városrészbe érjen. Esténként közös vacsorákkal, az új munkakörből származó sztorizgatással töltjük az időt, s kissé önző módon a forró zuhany alól kiemelkedve hallgatom reggelenként, amikor behúzza maga mögött a bejárati ajtót – végre valaki, aki nálam is korábban kel! Jaj de gonosz….!

November 30.

Ma voltak utoljára nyitva a Grafton Street-en és a Westmoreland Street-en található, szinte nemzeti intézménynek számító Bewley’s kávézók. A tulajdonosok a túl magas bérleti díjakkal, a forgalom megcsappanásával, a biztosítási összegek félelmetes emelkedésével indokolták döntésüket, miszerint bezárják a közel száz év óta megnyitott két épületet, s a majd’ 200 alkalmazottat pedig megpróbálják a gyáraikban elhelyezni (a Bewley’s család ugyanis már a XX. század óta látja el az íreket – persze, több más cég mellett – kávéval, teával, édességekkel). Az írek meglehetősen vegyesen reagáltak a hírre, amely már október óta keringett a városban: volt, aki sajnálkozott, hogy kedves találkozóhelye bezár, volt, aki úgy vélte, nem csoda, hogy nem megy a kávéüzlet a Bewley’s-nak, mert nem nagyon igyekezett bizonyítani a versenytársaival, vagyis a városszerte sűrűn felbukkanó modern, minőségibb ételeket, italokat, kávékat felszolgáló új kávézókkal szemben. Rebesgetik, hogy hamarosan megnyílik az első Starbuck’s kávézó a Stephen’s Green-en, sőt, az a hír járta, hogy az épületeket ezután a Starbuck’s fogja üzemeltetni, de ez egyelőre pletyka csak.
Sajnálom, hogy ezeket a szép, régi, méltóságteljes utcafronttal, csodás festett üvegablakokkal rendelkező épületeket eladják, ki tudja, kinek, de meg kell mondanom, nem voltam visszatérő vendégük. Egyszer-kétszer betévedtem, vagy kétszer-háromszor barátokkal találkoztunk ott, de a kávéjuk az tényleg pocsék volt. Amikor először ittam ott kávét, s megkaptam a csészémet, leláttam az aljáig, s csak megszagolás után derült ki, hogy amit kaptam, az tényleg kávé. Ellenben egyszer remek reggelit ettünk ott, igazi Irish breakfast-ot a javából.
Az újságban sokat cikkeztek az ügyről, még mozgalom is indult a kávézók megmentésére, vendégkönyvek kerültek elő, amelyekbe a lelkes látogatók beleírhattak együtt érző soraikat, híres embereket invitáltak meg egy külön e célra felvett tévéműsorba, hogy elmesélhessék, milyen szép emlékeik fűződnek a Bewley’s kávézókhoz. Sok Írországot, Dublint megjárt turista, egészen távoli országokból, pl. Svájcból sietve ellátogattak még utoljára ide egy kávéra. De volt, aki egészen érdekes módon reagált a hírre. A személyzet a bezárás előtti hetekben többször is kénytelen volt lelkes gyűjtőszenvedéllyel rendelkező (főleg kiskorú) alakokat kiterelni az ajtón, mert azok tucatjával tették zsebre az evőeszközöket, vagy nekiálltak leszedegetni a Bewley’s logójával díszített bögréket a polcokról. Amikor számon kérték rajtuk a bögrék árát, még fel voltak háborodva: „Hát úgyis bezárnak, nem?” S amúgy félelmetesen sok kiskanál, szalvéta, és logós holmi tűnt el az utolsó hetekben.
Egyik kedvenc ír íróm, Hugh Leonard írta gyermekkori visszaemlékezéseiben, hogy amikor Dublinban az 1960-as években megszűnt a villamos, a LUAS híres elődje, az utolsónak indított kocsikat valósággal ízekre szedték az emberek, s vitték, ami mozdítható volt, vagy ha nem, hát mozdíthatóvá tették.


Következő írás