|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
November 1.
Halottak Napja. Este gyújtottam egy gyertyát, s hazagondoltam egy kicsit.
November 3.
Ma magyarokba „botlottam”. Három, ragyogóan tiszta festőruhába öltözött
ember vett nálam baguetteket, s hirtelen úgy hallottam, mintha magyarul
szóltak volna egymáshoz. Mivel egész nap megy a rádió, a hátam mögött zúg a
sütő, s amúgy is fél fülemre nagyothallok, azt hittem, képzelődöm. De amikor
az előttem álló férfi „Ennyi?” kérdéssel fordult a mellette álló idősebbhez,
kitört belőlem: „Maguk magyarok? Én is!” – mert úgy megörültem nekik.
„Nahát, tényleg? Jaj de jó” – így a férfi, aki rendelt -, „akkor ma rendesen
meg lesz töltve az a baguette.”
No comment.
Kiderült, hogy szobafestők, s ma új munkába kezdtek, ezért is volt még olyan
tiszta a munkásruhájuk: a közelben festettek ki egy házat. Az egyik már 3
éve itt van, az idősebb egy éve, s volt velük egy fiatal, aki talán most
érkezhetett, mert első kérdése az volt hozzám, hogy milyen indíttatásból
vagyok itt. Nagyon lelkesen viszlát!-oztunk, gondolom, még jönnek kajáért,
és összefutunk. Máskor is hallottam már magyar szót a boltban, két
babysitter külsejű leány vitázott valamin a konzervek előtt, de nem mentem
utánuk. A férfi, aki a baguetteket kérte, sejtette rólam, hogy magyar
vagyok, az akcentusomra és a névtáblámon lévő k betűvel írt névből gondolt
annak. Nyert.
November 4.
Ma meglepetés jött a postán, egy fiatal házaspártól, akivel egy ideje
levelezem. Az itteni munkalehetőségekről, a nekiindulás nehézségeiről írtam
nekik, mint ahogy sokan másoknak is. Kiderült, hogy a feleség is lelkes
keresztszemező. Már korábban ígérte, hogy meglep valamivel. Kis
keresztszemesre számítottam, erre egy egyszerűen lenyűgöző remekmű érkezett:
egy jókora, fotóból készült keresztszemes, amely egy erdőszélt ábrázol,
csupazöld bokrok, apró sárga virágok, mindez egybeolvadva, fotószerűen. Alig
kaptam levegőt, ezt tényleg nekem szánta? Korábban említette, hogy nem tudja
a lakásban hova tenni, de ha ennyi munkám feküdne egy ekkora kézimunkában,
háromszor is meggondolnám, hogy odaadjam-e egy vadidegennek…
Köszönet, kedves Viki és Zsolt, a meglepetés tökéletes volt!
November 7.
Ha kicsit nyitva hagyom a nappali és a dolgozó közti ajtót, a szél – a huzat
– csendesen mozgatja. Egész nap erős szél fújt, de nem volt hideg, tartósan
13 fokot mutatott a hőmérő. S néha, ha a számítógép előtt ülve elfordítottam
a fejem, hogy a kertre néző dupla üvegajtóra nézzek – a szalagfüggöny
ugyanúgy meg-meglebbent, mint az ajtó. Nagyszerű konstrukció! Valahányszor
fúj a szél, földöntúli süvítés hallatszik, gyengébb idegzetűek nem is
tudnának megmaradni a házban egyedül.
November 19.
Ma reggelre igen hideg lett (1 fok), és a házak tetejét, a füvet és a
kocsikat hó – HÓ! – borította. Nem sok, alig egy centis vékonyka réteg, de
mégis hó. Aztán a csendesen, majd mind jobban megeredő eső el is mosta a
fehér nyomokat a kocsikról, a házak tetejéről, és a hegyről, ahol a hó az
erdő sarkában fehér csíkká gyűlt fel. De nekem már ez is valami! A piac
idején is, egyfolytában a hegyet bámultam, hóóóó… Ha valami nagyon hiányzik
nekem ebben a „gyönyörűen idióta országban” – egy Cork-ba való ír srácot
idézek, aki amúgy Budapesten él, s magyarul jellemezte így az országot,
akkor az a hó. Bármit megadnék egy fehér Karácsonyért, nem kell, hogy hideg
legyen, orrot lefagyasztó zima, csak mondjuk egyhetes, csendes 2-3 centis
fehérség, s boldog vagyok.
Újabb meglepetés: egy emailes barátom küldte el meglepetésként a nemrég
megjelent meseregényét. Azóta, amikor bokros teendők mellett ráérek,
olvasom. Magával ragadó mese, igen gondosan megírva. Csendes irigykedéssel
forgattam a kezemben a könyvet – milyen büszke lehet rá! Valaha én is írói
babérokra vágytam. Padláson, fiók mélyén eldugva ott vannak még kockás
füzetbe írt „regényeim”. De vele ellentétben nekem be kell érnem az Internet
adta lehetőségekkel, a naplómmal: fantáziám nekem is van, de ennyi, mint
neki, sajnos nincs. Ő egy egész világot teremtett a könyve lapjain, én csak
a mindennapjaimat tudom jól-rosszul átadni az olvasóimnak. Maradnak a
sütemények, azokban élem ki a fantáziám, kevéske tehetségem. Aki pedig
szeret a fantázia világába menekülni a mindennapok elől, annak ajánlom Nick
L. Leslie: A Fehér kristály legendája c. könyvét.
Gratulálok, Miklós!
November közepe
Ma az újságban találtam egy hirdetést, hogy egy építési vállalkozó portugál
és magyar fordítót keres. Gondoltam, felhívom őket, hátha lehet interneten
át is csinálni azt a fordítást, esetleg kijön belőle egy kis mellékes így
Karácsony előtt. A hölgy azonnal azt kérdezte, hogy és portugálul
beszélek-e, közöltem vele, hogy nem, mire ő is közölte, hogy most egy
értekezleten ül, adjam meg a telefonszámom, majd visszahív. Megadtam a
számot, s azóta is várom, hogy visszahív. Még csak azzal esetleg, hogy nem
kellesz, mert nem beszélsz portugálul. Sokan, akik kijönnek munkát keresni,
csodálkoznak, hogy egy hét után nincs eredmény. Az írek ráérős népek, még
akkor is, ha a saját zsebükről van szó, több időt kell nekik adni, mint egy
hét…
Ismét jártunk Feriéknél, ezúttal egy laptopot üzemelt be az uram, míg én
Alizzal beszélgettem, s segítettem Annának a házi feladat értelmezésében.
Kiderült, hogy hozzájuk csapódott egy össze-vissza vert-mart, mindenesetre
igen csak sérült macska: a bal füle cakkosra tépve, a bal szeme egyfolytában
csipás és hunyorog, a bal lába is merev, a farka vége hiányzik: akárki
tépte, harapta, verte meg, alapos munkát végzett. De a macska felépült
Feriéknél, s átvette a hatalmat a télikert felett: ott feküdt a székben,
elnyúlva, úgyhogy volt babusgatnivalóm!
Odafelé erős köd borult ránk, amikor elértünk Kildare-be. Kildare-nek ez a
Curragh nevű része, amelyen át a főút halad, igen jó termőtalajjal
büszkélkedhet, s a meleg talajréteg felett pedig sűrűn fordul elő a köd.
Mintha egy paplanban autóztunk volna, amelynek szakadékai között néha
le-lekandikált ránk a hold. Bámulatosan szép volt a ködöcskéken át vezetni a
vaksötét úton, ahonnan csak néha bukkant elő egy-egy sétáló – mintha
Kildare-ben ez lenne a divat, fluoreszkáló kabátban sétálni a sötétben…
riogatva mit sem sejtő autósokat…
November 22.
Ezt a napot Belfastban töltöttük. Egyrészt Anikót költöztettük, de főleg
azért mentünk, mert Csiperke Panni, akinél egyszer voltunk még tavaly
nyáron, Carrickfergus-ban, Belfastban járt, mégpedig Sting-koncerten. Valami
borzalmas esőben autóztunk fel, mivel az íreknél nem divat a sárvédő a
kocsikon, szinte minden autó úszni látszott a vízen, vízsugáron, amit
felcsaptak a kerekek. Belfastban a már bevált Odyssey-hez közeli parkolóban
találkoztunk vele, s Anikóval, akinél aludt. Sajnos, a kiszemelt vendéglő
nem volt hajlandó 12 előtt kinyitni, így egy szendvicsbárban ejtettük meg a
találkozót.
Fura volt újra látni Pannit, addig nem is akartam megismerni az arcáról,
amíg egyszer hátra nem húzta a haját, s el nem hangzott jellegzetes Pannis
hangon egy „Oksa”. Akkor már beugrott, ő volt az, bizony ő, talán a haja
lett hosszabb, azért tűnt másnak. Szendvicsezés-kávézás közben dumálgattunk.
A munka, a mindennapok, az írek, a számára azért még mindig fájó hiányuk…
szóval volt miről beszélgetni. De sajnos, véges volt az időnk, s mivel
véletlenül kiszaladt a számon, hogy elvileg van Belfastban egy
kézimunka-bolt, ami egy általam módfelett óhajtott (értsd: Akarom! Akarom!)
goblein-készleteket árul, Verő biztatására elindultunk megkeresni a helyet.
Sajnos, amit találtunk, nem annak a bizonyos helynek bizonyult. Így inkább
feladtuk a keresést, és siettünk Anikó cuccát bepakolni a kocsiba. A
meglehetősen lepukkant kis sorház agyonnyúzott lépcsőin szaladgáltunk
fel-alá, pukkadásig pakolva a Focus-t. Még be is akartunk vásárolni északon,
de erről szó sem lehetett: az autó megtelt, én Dublinig egy jókora dobozzal
a lábam között üldögéltem. Érdekes póz :-) Érzékeny, de talán kicsit kurta
búcsút vettünk Pannitól, akinek még vásárolni- és találkoznivalója volt a
többi belfasti ismerősével, előttünk pedig még 2.5 óra vezetés állt. Ő
elballagott a szemerkélő esőben, mi pedig behajtogattuk magunkat a kocsiba.
Azért nagyon remélem, hogy legközelebb már több ideje lesz Dublin-ra (ránk),
és én sem fogok ideggörcsként rángatózva boltokat keresgélni, s akkor egy
kényelmes, ráérős vacsora mellett vitatjuk meg az élet dolgait.
A kocsiban lábam riasztó zsibbadását azzal próbáltam enyhíteni, hogy
keresztszemeztem, amíg a fény engedte. A határ közelében hirtelen felhő
borult ránk, s vagy tíz percig havas esőben hajtottunk Dublin felé.
Azóta Anikó már megkezdte munkáját a Lufthansa/Germanwings kötelékében,
túlesve tréningeken, s találkozott a többi, ott dolgozó magyarral is,
akikhez nekünk még nem volt szerencsénk. Meglehetősen korán kell kezdenie,
ha busszal megy, már 7-kor ott áll a megállóban, hogy időre az északi
városrészbe érjen. Esténként közös vacsorákkal, az új munkakörből származó
sztorizgatással töltjük az időt, s kissé önző módon a forró zuhany alól
kiemelkedve hallgatom reggelenként, amikor behúzza maga mögött a bejárati
ajtót – végre valaki, aki nálam is korábban kel! Jaj de gonosz….!
November 30.
Ma voltak utoljára nyitva a Grafton Street-en és a Westmoreland Street-en
található, szinte nemzeti intézménynek számító Bewley’s kávézók. A
tulajdonosok a túl magas bérleti díjakkal, a forgalom megcsappanásával, a
biztosítási összegek félelmetes emelkedésével indokolták döntésüket,
miszerint bezárják a közel száz év óta megnyitott két épületet, s a majd’
200 alkalmazottat pedig megpróbálják a gyáraikban elhelyezni (a Bewley’s
család ugyanis már a XX. század óta látja el az íreket – persze, több más
cég mellett – kávéval, teával, édességekkel). Az írek meglehetősen vegyesen
reagáltak a hírre, amely már október óta keringett a városban: volt, aki
sajnálkozott, hogy kedves találkozóhelye bezár, volt, aki úgy vélte, nem
csoda, hogy nem megy a kávéüzlet a Bewley’s-nak, mert nem nagyon igyekezett
bizonyítani a versenytársaival, vagyis a városszerte sűrűn felbukkanó
modern, minőségibb ételeket, italokat, kávékat felszolgáló új kávézókkal
szemben. Rebesgetik, hogy hamarosan megnyílik az első Starbuck’s kávézó a
Stephen’s Green-en, sőt, az a hír járta, hogy az épületeket ezután a
Starbuck’s fogja üzemeltetni, de ez egyelőre pletyka csak.
Sajnálom, hogy ezeket a szép, régi, méltóságteljes utcafronttal, csodás
festett üvegablakokkal rendelkező épületeket eladják, ki tudja, kinek, de
meg kell mondanom, nem voltam visszatérő vendégük. Egyszer-kétszer
betévedtem, vagy kétszer-háromszor barátokkal találkoztunk ott, de a kávéjuk
az tényleg pocsék volt. Amikor először ittam ott kávét, s megkaptam a
csészémet, leláttam az aljáig, s csak megszagolás után derült ki, hogy amit
kaptam, az tényleg kávé. Ellenben egyszer remek reggelit ettünk ott, igazi
Irish breakfast-ot a javából.
Az újságban sokat cikkeztek az ügyről, még mozgalom is indult a kávézók
megmentésére, vendégkönyvek kerültek elő, amelyekbe a lelkes látogatók
beleírhattak együtt érző soraikat, híres embereket invitáltak meg egy külön
e célra felvett tévéműsorba, hogy elmesélhessék, milyen szép emlékeik
fűződnek a Bewley’s kávézókhoz. Sok Írországot, Dublint megjárt turista,
egészen távoli országokból, pl. Svájcból sietve ellátogattak még utoljára
ide egy kávéra. De volt, aki egészen érdekes módon reagált a hírre. A
személyzet a bezárás előtti hetekben többször is kénytelen volt lelkes
gyűjtőszenvedéllyel rendelkező (főleg kiskorú) alakokat kiterelni az ajtón,
mert azok tucatjával tették zsebre az evőeszközöket, vagy nekiálltak
leszedegetni a Bewley’s logójával díszített bögréket a polcokról. Amikor
számon kérték rajtuk a bögrék árát, még fel voltak háborodva: „Hát úgyis
bezárnak, nem?” S amúgy félelmetesen sok kiskanál, szalvéta, és logós holmi
tűnt el az utolsó hetekben.
Egyik kedvenc ír íróm, Hugh Leonard írta gyermekkori visszaemlékezéseiben,
hogy amikor Dublinban az 1960-as években megszűnt a villamos, a LUAS híres
elődje, az utolsónak indított kocsikat valósággal ízekre szedték az emberek,
s vitték, ami mozdítható volt, vagy ha nem, hát mozdíthatóvá tették.
Következő írás |