Írországi információk és élmények - magyarul

Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -

December 1.

Igen, máris december van. A rádióadó, amit egész nap nyomatnak a boltban (106 Q FM, vagy mi a fene), mintegy varázsütésre megkezdte a „Last Christmas”, „Jingle Bells”, „Driving home for Christmas”, I dreaming of a White Christmas” és hasonló művek sugárzását. Jajj. Egyáltalán nincs ünnepi érzésem, hiába dúdolom időnként önfeledtem a dalok szövegét. De ma, amint jöttem hazafelé ebédelni, igen szép, ám egyáltalán nem téli látványban volt részem: a réten, ami a házsorokat elválasztja az úttól, rengeteg sirály, seregély és varjú legelészett. Terítve volt velük a mező. A sirályok néha tömött, szürkésfehér felhőként felrepültek, kerengtek egyet, aztán megint megültek a zöld füvön. Mire egy óra múlva jöttem visszafelé, nem voltak sehol. Eltűnt, mindegyik, kivétel nélkül. Üres volt a mező.

December 4.

A mai nagy nap volt az életemben: Nigella Lawson, az angol domestic goddess és példakép, Dublinba látogatott, hogy új könyvét dedikálja. Még a piacot is hajlandó voltam feláldozni annak érdekében, hogy ott állhassak én is a tömött sorban, és kedvenc, rendkívül sok tanácsot, és a (piacon remekül eladható) süteményt-tortát velem megismertető könyvét, a „How to be a Domestic Goddess”-t dedikáltathassam. De előtte hosszan vacilláltam, menjek-e, vagy sem. Volt már olyan illető, akinek a műveiért rajongtam, aztán közelebbről is megismervén (nem említek nevet) rájöttem, hogy a művek és alkotójuk bizony ég és föld… Nagy csalódás volt. Féltem, hogy most talán kiderül, hogy a képernyőn olyan remekül mutató, magabiztos, szellemesen nyilatkozó, fekete hajú szépség, akiről annyit olvastam (s akit először a férje, John Diamond, saját rákbetegségéről szóló könyveiből ismertem meg), aki puszta szavakkal olyan kedvet tud csinálni a főzéshez, hogy csuda, karnyújtásnyi közelségből talán vastagon vakolt műszépségnek, csinált, ügyes marketing-fogásnak bizonyul majd. De Anikó bíztatott, tessék menni. Ha nem megyek, bánni fogom. Hát mentem. Ő pedig elvállalta cserébe, hogy helyettesít a piacon, és szemmel kíséri a mézeskalács házam sikerét.

Ugyanis idén elkészítettem életem első mézeskalács házát. Már tavaly kérdezte a piacon egy vevő, hogy nem csinálok-e, szívesen kölcsönadja azt a receptet, amit egyenesen a svéd nagykövetségtől kapott, de aztán nem jött a recept, később kiderült, elvesztette. Egy női magazinban találtam egy meglehetősen szűkszavú leírást arról, hogyan készíthetünk mézeskalács házat, és egy csendes csütörtöki napon neki is álltam. Sokat tanultam ebből az első házból: például már tudom, hogy az életben nem fogom tudni elkészíteni a házfalon túlnyúló tetőt, s nem két, de három tojássárgája kell a tészta összeállításához, valamint a cukros tojáshab a vártnál gyorsan szárad, nem is kell sütőbe tenni, főleg azért nem, mert még a legenyhébb meleg is meghajlítja a cukorból készült ablakokat. A ház gyönyörű lett, nem én, hanem mások titulálták annak. (Akit érdekel, később majd a saját sütis honlapomon megnézheti, képeken és videón.) Még elkészülte előtt nekiígértem kolléganőmnek, Bernie-nek az első példányt, csak annyit kértem tőle, hadd szerepeljen a ház mintapéldányként a piacon, s majd Karácsony előtt pár nappal megkapja. Az elkészítés 2-2.5 órát vesz igénybe, attól függően, mennyit dekorál rajta az ember. Sheilá-nak, aki a karácsonyi rendeléseket intézte, mondtam, hogy maximum hat rendelést veszek fel. Rendelhettek még nálam karácsonyi sütit tucatonként: akkor már sejtettem, hogy ez fogja hozni a pénzt, nem a karácsonyi torták, amiből idén mindössze három készült: kettő Cathy-nek, a manageremnek, a harmadikat felnegyedeltem, bevontam marcipánnal és cukormázzal, dekoráltam, s eladtam a piacon. Amolyan egyszemélyes kicsi torták sikeredtek belőlük, egyedülállóknak, kisétkűeknek.

Miután leadtam a holmijaimat Kilternan-ban, s learattam a babérokat, magára hagytam Anikót, s elvonultam Nigellázni. Kellő izgalommal LUAS-oztam be a városba, s közben virágzó pipacsot és margarétát láttam a sínek mellett. Hiába, december van, ilyenkor illik virágozniuk ezen a felborult klímájú szigeten!

A Grafton Street-ten lévő könyvesboltban a polcok mentén már állt a sor, oda tereltek be engem is. Bő háromnegyed órát álltunk, közben gyűlt a nép, a bolt előtt is, de kint már sorszámokat osztottak a sorban állóknak. Egy eladó kis cetliket osztott szét nekünk, tollat is adott mellé, kérte, írjuk rá a nevünket, s ragasszuk a dedikálandó könyvbe, hogy Ms. Lawson-nak ne kelljen a bonyolult ír nevek helyesírásával bajlódnia. Mivel hogy az egész dedikálásra egy órát szántak volna. A legmulatságosabb az volt, amikor bejött egy nő, s tétován ide-oda sétált a tömegben, majd suttogva megkérdezte az egyik ácsorgót, mi fog történni, kire várunk. „Ma Nigella Lawson dedikál” – hangzott a válasz. (A tétova hölgynek nyilván nem tűnt fel, hogy a kirakatban, s az első pulton csakis és kizárólag Ms. Lawson könyvei voltak, léggömbökkel és szalagokkal feldíszített halmokban.) „Ooooo, the GODDESS!” – sikoltott fel a nő (többen összerezzentek) -, s gyorsan megkérdezte, mit kell tennie, hogy ő is dedikáltathasson. „Először is, vegye meg az egyik könyvét, s aztán álljon be a sorba” – volt a válasz, s a tétova nő sietve eltűnt a pénztár felé. A mellettem lévő jól öltözött hölgy hosszú listát tanulmányozott: félszemmel odapislantva megállapíthattam, hogy ajándéklista az, amit olvas, hosszú, apró betűs, teljes lapot betöltő lista. Magamban hálát adtam az égnek, hogy a mi szűkebb családunkban nincs ajándékozás...

11-kor aztán megérkezett két sötét öltönyös úriember, s utánuk Nigella Lawson maga. Próbáltam nem feltűnően bámulni példaképemet. Magasabb volt, mint ahogy elképzeltem, s nem annyira duci, mint a tévében. Fekete szoknyát és világoskék, V kivágású pulóvert viselt, a részletekre kíváncsiak kedvéért. Vagyis pontosan azt az összeállítást, amit legújabb, Feast c. könyve borítóján lévő fotón visel. Azért, ahogy Verőnek később megjegyeztem, mintha egy fél számmal kisebb melltartót hordott volna a kelleténél, s elég foghatós feneke volt. (A férfiakat ez érdekli, nem az, hogy miféle receptekről is beszél a képernyőn a hölgy.) Diszkrét tapsolás, ami hamar elült, mert gyorsan megköszönte az üdvözlést, s mindannyiunk imádott konyhatündére sietve helyet foglalt az asztalnál, s az egyik öltönyös odanyújtotta neki az első könyvet. Mintha a könyv tulajdonosa ezt nem tudta volna megtenni segítség nélkül!

Amikor sorra kerültem, elvették tőlem is a könyvet (amin, megjegyzem, látszanak már a sűrű használtság nyomai), kihajtották a megfelelő előlapnál, s odarakták Ms. Lawson elé. Rám nézett, mosolyogtam, mosolygott – majd lendületesen beírta a nevét a könyvembe. (A saját kezével érintette vaj- és csokoládéfoltos könyvemet, nahát!!!) Becsukta, mosolyogva átnyújtotta – pont olyan szépnek és megnyerőnek bizonyult, mint a tévében, s ha ki is volt festve, akkor nagyon profi csinálta a kikészítést, mert nem látszott rajta. Más hasonlat hirtelen nem jut eszembe, mint hogy étvágygerjesztően jól néz ki a nő. Megköszöntem, s már kint is voltam az ajtón. Később, mert nem bírtam ki, visszaoldalogtam, s belestem a többi bámészkodóval együtt a kirakat széles üvegén – nem álmodtam, tényleg, ott volt, írta a nevét buzgón az ikszedik könyvbe. S közben a sor csak hosszabb lett, már vagy ötven méternyi ember állt a Grafton Street-en, én pedig boldogan elindultam megvenni a többi dolgot, amiért még bejöttem a városba, kedvenc boltomba, a Kitchen Complement-be. (Betűs és számos kiszúrókra vágytam ugyanis, valamint kifogytam a sárga és piros ételfestékből. Később, a Feast tüzetesebb átlapozása után elégedetten olvastam, hogy Nigella is megszállottan gyűjti a sütikiszúrókat, akárcsak én. S itt véget is ér a hasonlóság kettőnk, a műkedvelő háziasszony, s Európa Domestic Goddess-e között.)

A piac végére, vagyis kicsivel később vissza is értem. Kiderült, hogy a hat rendelés a házra már az első félórában betelt. Két kivétellel csupa piaci kolléga rendelt, az elsőt akkor rendelte egyikük, Sally, amikor még le sem raktam a pultra. „De Sally, még nem is tudod, mennyibe kerül!” – mondtam neki. „Nem érdekel, gyönyörű, az unokáknak lesz.” Aha!

December 11.

Öcsémnek fia született! 11.45-kor, Ákos a neve. A piacon vártam a 12 órát, hogy mehessek végre haza (a piac mindig kimerít, enni és aludni akarok utána, ha lehet, azonnal), amikor csengett a mobilom, s Verő hívott. „Ákos!” – csak ennyit mondott. Alig tettem le, kissé remegő kézzel, felindulva, hát mégis, ugye, erre az öcsém telefonált, aki csalódottan vette tudomásul, hogy már tudom a nagy hírt. A lényeg, hogy Rumpf Ákos, alig 9 óra vajúdás után (na jó, ez a kismamának bő 9 óra volt) megszületett, egészségben, csodaszépen, s azóta is jól vannak, ő és a mamája.

NAGYNÉNI VAGYOK!

* * *

S innen kezdve a december számomra egy kissé egybefolyt. Sütöttem, karácsonyi sütiket, és mézeskalácsházakat, dekoráltam, csomagoltam, a házaknál különféle díszítési ötletekkel próbálkoztam, csak az számított, hány tucat sütire van megrendelés, s mikorra kell készen lenniük. Gyakran álmomban is ez foglalkoztatott, ebből is sejthető, nem volt stresszmentes ez az időszak

Anikó időközben hosszas keresgélés után talált egy megfelelő lakhelyet a Marino nevű városrészben, fájó szívvel elköltöztettük egy szombati napon. Számára véget ért a kora reggeli kelés, megint én voltam az első, aki leóvatoskodott a vaksötétben a földszintre reggel háromnegyed hétkor. A keresztszemeshez nem nyúltam hozzá, amióta Anikó leköltözött Belfastból. A kocsiban hímeztem utoljára. Olvasáshoz csak este, néhány percre jutottam hozzá, általában elalvás előtt, alig pár bekezdés után már a könyvet is letettem, nem kötött le semmi, fáradt voltam. A hétvégi újságot végiglapoztam, örültem, ha néhány érdekes cikkre maradt időm. Verő nyugtatgatott, hogy nem kell neki vasalt póló, meleg vacsi, mindenben támogat, csináljam csak, koncentráljak a megrendelésekre. S valóban, zokszó nélkül ugrott el a boltba, ha elfogyott valami, nem nyafogott, nem panaszkodott, ette a felvágottat sajttal, vagy ette a sebtiben, kedvetlenül összedobott csirke-szósz vacsorák egyikét.

* * *

Az alábbi bejegyzést pár éve írtam, akkor nem került be a webnaplóba, ugyanis egy hol jó, hol rossz laptopon írtam, ami időnként megtagadta tőlem a hozzáférést a saját file-jaimhoz. Azóta sikerült előkerítenem ezt az írást, így most, az idei megjegyzésekkel kiegészítve, végre ide kerül.

* * *

Jut eszembe, az egyik templom mellett érdekes felirat buzdít a vallás gyakorlására: „Give God what’s right – not what’s left.” Ugyanez a templom régen ezzel a táblával keltett feltűnést: C..ch – what’s missing? R U?” Roppant szellemes, és érdeklődést keltő.

Az idei karácsonyra is van pár tervem, nem tudom, mi lesz belőle. Időtől, lelkierőtől függ. Az észtekkel és Anikóval közösen akarunk vacsorázni. Ex-karácsonyfánk egy aprócska lucfenyő képében már évek óta cserépben növekszik az udvaron, kiállva az ír időjárás viszontagságait. Szolgálata első évében pár napra behoztuk a szobába, kék és ezüst díszekkel ékítve, éjszakára a hűvös ablakpárkányra tettük, és behúztuk rá a vastag függönyt. Rákövetkező évben már sajnáltam volna kitenni ennek a tortúrának, így lett csak karácsonyi csokor a fa helyett. Idén a piacon vettem egy szép fenyőt, amely jelenleg egy vödör vízbe állítva várja a napot, hogy beköltözhessen a nappali egyik sarkába. Az az igazság, hogy fenyőfa nélkül nem érzem igazinak a karácsonyt, ahhoz kell a fenyőillat a szobában, a gyertyafény, a függelékek csillogása. S anyósom szinte minden évben küldi a marcipános, csodás szaloncukrokat, amelyekhez képest az ír díszek elbújhatnak. Idén azonban lebeszéltük erről, mert Verőnek igen jól megy az Atkins-féle diéta, nem szeretnénk kísértésbe vinni a szaloncukrokkal…

A boltba már egy hete óriási sör- és borszállítmányok érkeznek, a bejárat felett hatalmas felirat hirdeti, hogy itt kapható a legolcsóbb sör egész Dublinban. A hűtőpultok oldalában, de többek között az én pultom előtt is sörhegyek foglalják el a helyet, két vevő alig fér el egymás mellett, annyira szűken vagyunk a pia miatt. Néha családapák, fiatalemberek, munkából hazasiető férfiak állnak meg gondterhelt arckifejezéssel a 24 sörösdobozt tartalmazó, kartondobozokból készült hegyek előtt, az árcédulát tanulmányozva, magukban buzgón fejszámolva. Meglepő módon ugyanis az íreknél a komoly ivászat nem Szilveszterkor folyik, hanem Karácsonykor, amikor egybegyűlik a rokonság, átugranak a legjobb haverok egy gyors itókára. Hannes, az észt lakótársunk mesélte, hogy egy fickó 550 euróért vett sört/bort a boltban, hogy aztán kis kézi targoncával pakolják a kocsijába, aminek a csomagtartója alaposan tele is lett. Övé az idei rekord. De hát az írek szeretnek inni, s nem csak a vásárlás, hanem a piálás terén is sűrűn túlzásokba esnek.

Cathy, az egyik managerem, akit áthelyeztek a nem túl jó hírű Patrick street-i Londis-ba, elújságolta Rose-nak, majd ő nekünk, hogy az ottani bolt egyik alkalmazottja kórházi ápolásra szorult. Mi történt vele? Az ostoba srác megrepesztette az egyik alkarján az izmot: nem volt kedve kézi targoncát keresgélni, a karjában cipelte ki a több rekesz sört az egyik kedves vásárló kocsijához – majd aztán hetekig nem dolgozhatott a sérülése miatt.

Magunk ezt a fent részletezett karácsonyi vásárlási őrületet idén is elkerüljük, egymásnak nem ajándékozunk semmit, elég a fa. Úgyis mindenünk, vagy majdnem mindenünk megvan, mondhatnám. Vagyunk egymásnak. Az utóbbi két, két és fél évben amúgy is úgy alakultak a dolgok (sajnos, csak a mi dolgaink), hogy időnként azt érzem, térden állva kellene hálát mondanom az Égnek. Nem kell nekem ajándék (na jó, pár könyv esetleg ), így is meg vagyok ajándékozva. Szerencsések vagyunk. Egészségesek vagyunk. (Ezt most hamar lekopogom.) De mielőtt végleg giccses rózsaszín maszlag öntené el a képernyőt, azért megjegyzem, hogy egy saját fészek birtoklása még hálásabbá tenne – még ha nem is férne be az angolszászoknál a kandallóról lelógó zokniba, aminek megtöltése a Mikulás (alias Santa Claus) dolga.

S persze, azért eszembe jutnak a régi Karácsonyok! Egyszer Karácsony éjjelén, vacsora után, szüleinket magukra hagyva fogtam Nikát, a kutyámat, és az öcsémet, és sétálni mentünk. A várost hó borította, sehol egy lélek, énekelgettünk (Hull a pelyhes-t, és Micimackó Hózikk-ját), bejártuk a csendes, fehér belvárost, a kis mellékutcákat, s igyekeztünk feliratokat írni minden, szűz hó borította felületre. Akkoriban éppen Star Wars-os korszakunkat éltük, tehát a feliratok a főszereplők nevei voltak, „Az Erő legyen Veled!” s hasonló butaságok. Integettünk a fáradhatatlanul elzúgó Hungarokamion-ok sofőrjeinek, akik a határ felé menet haladtak át a városon. Azóta már férjhez mentem, s Medvém oldalán már őszülő fejű felnőttként mindent magunknak intézve kell megrendezni a karácsonyt olyannak, amilyennek szeretnénk. S lehet Szenteste nyekeregve elénekelni Leventének a Mennyből az angyal-t, égő fülekkel, Mamira – halott nagyanyámra – s a többiekre gondolva, de igazából a magunk karácsonyát ünnepelve ezzel is.

Kis színesként mindenképpen szeretnék idemásolni egy régi történetet, egykori, 23 évesen Londonban töltött, igen romantikus, már-már csodaszámba menő Karácsonyomról. (Mert nekem csoda volt.) Az első Karácsony távol a szülőktől, a nagy nyugati létben, szerencsére nem egyedül. A lány, aki a történetben szerepel, ma már nem él, egy lakástűzben veszítette el az életét, két évvel az után, hogy hazajöttem Londonból. Ő ottmaradt a családnál, utána utazott a barátja is, aki túlélte a lakástüzet, s azóta tudomásom szerint számítástechnikát tanul(t) egy londoni főiskolán. A család, amely ezt a lányt alkalmazta, s engem is, befogadták a lelkileg, fizikailag sérült, megégett fiút. A lányt Mogyorós Gyöngyvérnek hívták. Azt hiszem, egy kicsit az ő emlékének is szól ez az idézet, amit egy régi, londoni élményeimről szóló írásomból másolok ide. Itt olvasható.

December 16.

Ma jelenésem volt egy nagy fordító/IT-cégnél, hogy úgymond, teszteljek egy programot, hogy a magyar nyelvű változattal minden rendben-e. Legalábbis ezt sejttették a levelükben. Erre készültem. Levente felkészített, elmagyarázta, mire számíthatok, teljes magabiztossággal mentem oda. Hahaha. Megérkezésem után hamar kiderült, hogy a programot még maguk a megbízóim sem ismerik. Egyelőre azt kellett kideríteni, hogy lefordítható-e magyarra, működne-e magyar karakterkészlettel, mennyi problémát adna ez nekik, stb. Csak aznap reggel telepítették a programot a gépeikre, egy múzeumi nyilvántartó programról van szó, s nekem egy kérdőívet kellett volna kitöltenem, hogy aszongya: „Nézze meg, hogy az Életrajz rovatba beírt magyar ékezetes nevet helyesen menti-e el a program, és vissza tud-e arra keresni?” Wha?! Az ún. walkthrough-nak a segítségével végigvehettem volna a tesztelendő részeket, de nem volt sehol, sőt. (Ez egy olyan segédlet, amely elmondja, mit hol találok a programban, vagyis lépésről-lépésre végigvezet az ismeretlen programkörnyezetben.) Hosszas keresgélés után meglett az Életrajz rovat, de az ékezetek nem működtek. (Az első kérdéseknél úgy-ahogy segítséget nyújtott a program Súgója, de aztán jött a nekem félszívvel segítséget nyújtó, az egésszel meglehetősen ingerülten foglalkozó francia fickó, aki vad billentyűcsapkodás után be- (és el-) állított ezt-azt, miközben megkérdezte, az én országom karakterkészlete melyik csoportba tartozik. Mondom, Central Europe. S ott mi van? Sorolom az országokat, mire ő, közbevágva, „Aha! Russia!” és kiválasztotta az orosz karakterkészletet. Halkan tiltakoztam, hogy izé, Russia nem ott van, és nem az a jó készlet, de oda sem figyelt, csapkodás megint, s innentől kezdve meredeken ment az egész lefelé a lejtőn: négy óra kínszenvedés, amikor hol kétségbeesett, hol iszonyatosan felbosszantott voltam. Még Verőt is felhívtam párszor, hogy segítsen, de nem tudott, s a francia nem is igen hagyta, hogy makogjak valami értelmeset. Minden egyes kérdés megválaszolásához átállítgatta a programot oroszra (!), akkor beírtam a sok magyar ékezettel rendelkező szót (népművészkezelő), ami érdekes módon nem cirill betűkkel jelent meg a rovatban, aztán visszaállítottuk a programot angolra, hogy megtaláljuk a kipróbálandó részt. Lényeg, hogy utána módfelett (értsd: baromian) kimerülten távoztam, s amikor a Purty Kitchen kocsmában, ahol Verőre vártam, a pultos megkérdezte, hogy mit kérek, csak bambultam rá, sokáig, enyhén megereszkedett arccal, mire mosolyogva megkérdezte: „Rough day?” „Very rough.” – feleltem, s kértem egy pohár Guinness-t. Azt szopogattam, s csendesen elátkoztam a céget, a borzalmas felkészültségükkel együtt, mert valószínű, hogy az egészből az jön ki, a program nem magyarítható, s a Népművészeti, vagy a Szépművészeti Múzeum vagy akármelyik más magyar múzeum szegényebb lesz egy nagyszerű segédeszközzel azért, mert valami baromnak nem volt kedve rendesen elvégezni a munkáját. Stuff it!

December 18.

38 éves vagyok. A kelleténél vaskosabb derekú, de egészséges (kopp-kopp), gondom-bajom csak felületes, azt is jobbára én okozom magamnak, vagy néhány ostoba vevő, aki megdöbbent a hülyeségével, s amilyen gügye vagyok, felzaklatom magam miattuk (ebből is látszik, hogy igazi problémám, az nincsen) Jut eszembe erről egy jó kis mondás: Sticks and stones can break my bones, but words can never hurt me. Hehe! Tehát az életem nehéznek nem mondható (vagy, hogy Ingmar Bergman-t idézzem: „Az én életem nagyon egyszerű, s meglehetősen tiszta és emberséges”). Szóval: happy birthday ME!

Este egy új, thai étterembe akart vinni az uram, amely a közelben nyílt pár hónapja, de ott éppen „helyzet” volt: áramszünet dúlt, két gondterhelt fickó babrált a kapcsolószekrényen, miközben mobiltelefonon próbáltak segítséget kérni egy szakértőtől. A vendégek a sötétben üldögéltek, ételeikre várva, s a hajszálvékony, nagyon szép thai hostess sajnálkozva mondogatta, hogy amúgy is egész estére le vannak foglalva az asztalok, nagyon sajnálja. Csalódottan fordultam ki az ajtón, Levente előtte hosszan mesélt arról, milyen fantasztikusan jó kaját evett ott, s amit csípősként ajánlottak, az valóban csípett, nem csak úgy sejteni lehetett benne a chili-t… „Menjünk máshová’, sóhajtottam, s ahogy kihajtottunk a vendéglő elől, ott állt előttünk az új Bewley’s szálloda. Ugyanis a korábban már említett Bewley’s vendéglátással is foglalkozik, ők vették meg például pár éve Dublin egykori zsinagógájának csodás épületét, s nyitottak benne első osztályú szállodát. A következőt pedig itt nyitották, tőlünk és az új főúttól nem messze, ahonnan a kedves vendég kocsival mintegy 25 perc alatt elérheti a repteret, vagy felülhet az Aircoach-ra, amely szintén megáll a szálloda előtt. Kívülről megnyerő, menjünk be.
Azonnal lecsapott ránk egy középkorú úr, akiről a ruházata alapján meg nem mondtam volna, hogy a főpincér (vagy a manager), s a helyünkre terelt bennünket. Bemutatta nekünk a pincérnőt, aki majd a gondjainkat viseli az este során, s otthagyott bennünket, hadd merüljünk el a menüben. Kicsit kezdtem magam kényelmetlenül érezni, mert érzésem szerint alulöltöztünk, de amikor már a második farmeres, edzőcipős, amúgy íres hanyagsággal felöltözött párocska ment el mellettünk, megszűntem aggódni. A kajára koncentráltam. Verő marhaszeletet kért, én a kacsát választottam. Hozzá fehérbort kértünk, s nagyon ügyesen (hasra ütéssel) sikerült kiválasztanunk azt a bort, amely a badacsonyi Németh-pince borai mellett az utóbbi években a legnagyobb élményt jelentette. Igazán emlékezetessé tette a születésnapom estéjét: Sauvignon Blanc, 2004-ből, a chilei Casablanca völgyben található Casas del Bosque nevű borászat remeke (www.casasdelbosque.cl). Nem győztünk vele betelni. A bor finom, szalmasárga, illata pedig a legfinomabb bodzaszörpére emlékeztet. Mintha egy kissé megszáradt bodzavirág halmot szagolgatna az ember, az illata kellemes, de nem túl erős. A vacsora végeztével fizetéskor megkérdeztük az embert, hol szerezhetnénk be ezt a bort Dublinban, mert a címkéjére egy waterford-i borkereskedő neve és telefonszáma volt nyomva. Elmondta, hogy a borkereskedő valószínűleg csak vendéglőknek szállít ebből a borból, amennyire ő tudja, de ha gondoljuk, hívjuk fel a kereskedőt magát, beszéljük meg vele, hogy küldjön a vendéglőbe egy rekesszel a borból, s rajta, vagyis a főpincéren keresztül megvehetjük a bort a szállodától. Hozta is a névjegyét. Érdekes vásárlási módszer, sosem próbáltam még ilyet, de a borból szívesen vinnék haza, nagggyon finom.

December 22.

Meghívót kaptunk az új nagykövettől, Verő Levente Úrnak és Rumpf Mónika Úrhölgynek címezve (khm), egy kis kötetlen csevegésre, ismerkedésre, mint az itteni „magyar kolónia kiemelkedő tagjai”. Amióta a HCSI szétesett, nincs kapcsolatunk az itteni magyarokkal, vagy csak némelyikükkel, és a követségen régóta nem volt rendezvény, a váltás miatt, vagy ki tudja, de amúgy sem mentünk volna, mert nem igazán volt miért. Akikkel akartunk, találkoztunk eddig is. Akik kérdéssel fordultak hozzánk e-mailben, azok választ kaptak, ezért nem tekintem magam kiemelkedőnek, s kétlem, hogy az új nagykövet tud az ez irányú munkánkról. (Vagy nevezzem hobbinak?) Az Úron és Úrhölgyön még túltettem magam, fene tudja, mit diktál manapság a külügyi protokoll, de amin felkaptam a vizet, az az volt, hogy a nagykövet(ség?) ezt a csevegést pénteken délelőtt 10 órára ütemezte be, amikor tudomásom szerint csak a gyermekeikkel otthon lévő magyar feleségek érnek rá. Az itt élő magyarság jelentős hányada ekkor már javában munkálkodik, mert pénteken még az írek is bent vannak legalább 3-ig a munkahelyükön, nemcsak a magyarok. Tudom, tudom, a követségnek is van munkaideje, de azért ha annyira találkozni akarnak velünk, a magyar kolóniával, odafigyelhetnének olyan apró nüánszokra is, mint hogy az itteni magyarok nem a popsijukon ülve álmodoznak egész nap az élet szépségeiről, hanem tesznek is annak érdekében, hogy a pénzt megkeressék a szépségek eléréséhez.

De hát nem az én dolgom, hogy ilyesmire felhívjam a nagykövet(ség) figyelmét. Talán megteszi más. Ki vagyok én, hogy őket oktassam. Majd kapnak tőlünk udvarias, ám határozottan elutasító levelet, miszerint a megjelenésben munkánk miatt „akadályoztatva” vagyunk, maradunk tisztelettel, tsók, Úr és Úrhölgy. Pedig én már azzal is beértem volna, ha a nevemet megfelelően írják.

December 25.

Ma reggel – Ó Istenem, hogyan köszönjem meg? – fehér karácsonyra ébredtünk. Illetve, reggel hétkor, amikor először kipillantottam az ablakon, még csak fagyottan, de feketén vacogott az utca, ám nyolckor, amikor Verő felkelt, és kinézett a függönyök résén, csak annyit mondott: „Hó.” Kibújtam az ágyból magam is, s mindenféle óh-k, és áh-k kíséretében bámultan a fehérrel fedett utcát. Sőt, átosontam a vendégszobába, ahonnan a kertre és a hegyre látni, s ott is megcsodáltam a fehérséget. Egyedül voltunk, az észtek már előző este elbuszoztak Wicklow-ba, barátaikhoz, s Anikó sem volt velünk: őt az influenza döntötte le a lábáról, s így inkább az ágyat választotta, mert hol a hideg rázta, hol a fájós háta miatt nyögött, inkább az ágy, mintsem átutazzon városon, hogy velünk legyen. Meg tudtam érteni, ha az ember nyomorultul érzi magát, mit neki ünnep!
Így kettesben ünnepeltünk Karácsony este, gyertyafénynél, az utolsó percben sebtiben megvett sonka felett. Cathy karácsonyi tortáit leadtam a boltban, Rose és a nagyfőnök, Basil Duffy alaposan megcsodálták a vörös orrú Rudolffal (az angolszász Mikulások hűséges rénszarvasa) és a hóemberrel díszített tortákat, sőt kaptam egy üveg bort Rose-tól, majd nekiálltunk fát díszíteni az urammal. Háttérzenének egy kis bécsi karácsonyi koncertet raktam fel, úgy dekoráltuk a fát. A fa alá azok a könyvek kerültek, amiket Verő jóvoltából vettem csütörtökön – kapott ugyanis egy ajándékbont a cégétől, s nekem adta, hogy egy könyvesboltban váltsam be. Nem kellett bíztatás, számos könyvet vettem, sőt, túl is léptem a keretet, mivel az utolsó pillanatban még megláttam az új Márai-kötetet – nemrég adták ki az angol fordítását a Végjáték Bolzano-ban c. regényének. Muszáj volt megvenni! Gyarapítottam a szakácskönyvgyűjteményemet két Nigella-kötettel, s vettem néhány regényt, amelyekről jókat hallottam. Bíztattam az uramat, hadd vegyek neki is könyvet, de nem kért belőle. Így aztán ez a könyvhalom (valamint Susan és Bernie ajándéka, amellyel az utolsó percben leptek meg), kerültek a fa alá. Bernie hálából a mézeskalács házért ajándékozott meg, Susan ajándéka pedig – egy pár meleg, puha, borzas zokni (ágyba kitűnő) - meglepetésként ért. Az utolsó pillanatban megrendelt mézeskalács házikót – bármennyire is ki akart fizetni -, ajándékba adtam neki, meglepte, de azért elfogadta, különösen, hogy a rokongyerek azonnal rávetette magát, úgy kellett lefogni a kezét, hogy ne tapogassa agyon a házikó elé sikerített hóembert. A házuk elé kijöttek, hogy kellemes ünnepeket kívánjanak Verőnek, aki a kocsiban várt rám. Hazafelé autózva megbámultuk a fura, fenyegető színű felhőket, s hóért fohászkodtunk. Sikerrel.

Ma délután Anikóhoz mentünk, forró csirkelevessel, gyógyszerrel felpakolva – útközben pilinckézni kezdtek a hópelyhek, s nála tett rövid látogatásunk során vadul esni kezdett a hó. Kavarogva, vaskos pelyhekkel - csodás volt! Anikó szerencsére nem volt egyedül, egy Aliz nevű munkatársa volt vele, akivel elszörnyülködtünk a call centeres dolgozók karácsonyi munkabeosztása felett – ő is ugyanott dolgozik, mint Anikó. Futólag eszembe jutott, hogy hétfőn már nekem is dolgoznom kell, hát nem lettem tőle boldogabb! Még akkor sem, ha csak 8.30-ra kellett mennem, és azon a héten már négykor véget ért a munkaidőm.

Este pedig Edéék jöttek: Ede, a bátyja, Tomi és a fia, Balázs, játszani, X-box-ozni. Én hímeztem, akárcsak tavaly, amikor Ede és Verő maratoni játékmeneteket folytatott - aztán olvasgattam, míg ők egymást ölték a képernyőn. Jókora adag shepherd’s pie-t készítettem vacsorára, még maradt is, miután a négy pasi jóllakott. Korán, 11 felé mentek el, mert a fiú már fáradt volt. De ígérték, hogy a héten még jönnek játszani.

December 26.

Ma Feriékhez voltunk hivatalosak, karácsonyi ebédre. Nagyszerű élmény volt a hófedte ír utakon, a fehér dombokban gyönyörködve egy órát autózni a birtokig – még sosem láttam ennyire havasnak a tájat. Aliz csuda traktát csapott – a nagy ház elegáns ebédlőjében ettünk, fehér abrosz, gyertyák, csuda finom töltött káposzta – Verő nagyon örült ennek a fogásnak! A szobából a havas gyepre lehetett látni, a kandalló felett lovas portré... Mondtam is, még jó, hogy nem ég tűz a kandallóban, akkor már túl tömény lenne, túl sok lenne az élmény... Rengeteget beszélgettünk, a macska is megtisztelt minket a jelenlétével – és ismét segíthettem behozni a lovakat Ferivel és Annával. Kicsit féltem, mert ezek már nagy lovak voltak, nem csikók, de nyugodtan jöttek a szár végén, míg én ellenben eléggé be voltam tojva. Csak sötétedés után indultunk haza, felpakolva töltött káposztával, ami nagyon-nagyon jól jött hét közben, egyszer, amikor sehogy sem volt kedvem vacsorát csinálni. Lehet, hogy mégis meg kellene tanulnom megfőzni ezt is?

December 29.

Napok óta nézzük a híreket, a földrengéssel, a szökőárral kapcsolatban - pedig a józan eszemmel tudom, hogy nem kellene. Levente ma reggel elkapcsolta a csatornát, amikor a bemondó a „megdöbbentő képek” feltűnésére figyelmeztetett, elég volt, négy nap tömör borzalom után. Nincs agy, amely ezt a borzalmat, a számadatokat feldolgozhatná (ami egyre nő). Attól, hogy a hírek után rémálmaim vannak, senkinek nem lesz könnyebb. Az újságok szégyentelenül közölnek olyan képeket, amelyeket a tévé este 9 előtt jó esetben be sem mutatna, vagy kitakarna. A hírek tele felpuffadt vízi hullák fotóival, amint az egykor idilli képet nyújtó tengerpartot lepik be –, talán muszájból közlik ezeket a képeket, mert egyre nehezebben vagyunk megrázhatók, felrázhatók, muszáj megdöbbenteni, hogy aztán ezzel sarkallják cselekvésre/adakozásra az átlagembert. Vagy nem ez van mögötte, hanem – ahogy az uram mindig elmagyarázza -, szenzációhajhászás, hadd fogyjon a lap. Mindenesetre egy darabig nem nyitok ki újságot, ma betelt a pohár: amit a magam erejéből lehet, megteszek a túlélőkért, de nem akarok több fotót látni. Úgysem tudok másképp segíteni, mint adakozással. Attól, hogy rosszul vagyok, hogy másra sem tudok gondolni, hogy az eszemmel képtelen vagyok feldolgozni a tragédiát (micsoda kicsike szó ez ehhez!), nem lesz jobb. De a Jóisten (is) segítse meg őket, s remélem, lesz a világban annyi becsület, hogy ezeket a szerencsétleneket ellátja mindennel, amire a talpra álláshoz szükségük van. Iszonyat!

Bernie bejött a kantinba, amikor a mai újságot lapozgattam, s hirtelen megszólalt: „A lányom azt kérdezte tőlem, anyu, mindig csak rossz hírek vannak a tévében?” S aztán hallgatott. Majdnem elbőgtem magam. „A jó hír nem hír – feleltem-, „az, hogy X.Y.-ék fantasztikusan töltötték a Karácsonyt, nem hír.” Bólogatott. Aztán elmesélte, hogy a férje húgának apósa, aki Thaiföldön egy szállodát igazgatott, hogyan menekült meg a szökőártól. Éppen elindult reggel a szállodából, s ahogy sétált elfelé az épülettől, fura, dörgő zajt hallott, megfordult, s azt látta, hogy a szálloda épületének esküvőkre fenntartott kis terme jön felé az úton. Rohanni kezdett, s ahogy Bernie mesélte, a pánik adta erejével valósággal felrohant egy pár méteres pálmafára, s ott vészelte át a szökőárt. A lába, a dereka belelógott a vízbe, mesélte a kolléganőm. Két napig nem tudtak róla semmit, utána tudott csak hírt küldeni magáról.

Nem szóltunk egy darabig semmit ezután, én bólogattam, ő hümmögött, aztán valamit nyökögtem arról, hogy legalább túlélte, s mi lesz azokkal, akik nem turisták, hanem ott élnek, most rajta volt a bólogatás sora, tovább hümmögtünk (nem tudunk bölcselkedni ilyenkor, miért, ki tud?), majd kiment, elszívni a cigarettáját.

Aztán később arról beszéltünk, hogy megyünk-e a cég által rendezett karácsonyi partira, amit ezúttal a belvárosban, egy, a Temple Bar-on lévő vendéglőben rendeznek. A fene akar menni, hiába kecsegtettek 30 eurós vacsorával, a személyzetünk felét nem ismerem, különben is, holnap lesz az első olyan csütörtök hosszú idő óta, amikor nem kell sütni vagy dolgozni, ketten leszünk az urammal, lazítunk! Majd autózunk, ő és én, elnézünk egyes boltok felé, ajándékért, főleg a bébinek – csudás!

 

Következő írás