|
|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Január 3.
Az már biztos, hogy ez az év lesz az, amikor az íreket a zsebükön keresztül
rá fogják venni a szemét szétválogatására. 2005 az újrahasznosítás és a
komposztálás éve lesz. Az utolsó munkahéten a tanács, vagyis inkább a
szemétszállítást intéző cég (Pay by Weight Project Office) küldött nekünk
levelet, miszerint január 1.-től megváltozik a szemétszállítás díja. Eddig
évente 300 eurót fizettünk a szolgáltatásért, két részletben. Most 350-et
fogunk fizetni, de ennek a 350 eurónak a következő a lebontása: évente 80
euró az alapdíj, kukaürítésenként 4 eurót számolnak fel, plusz 20 centet a
szemét kilójáért. Ha buzgón válogatjuk szét a szemetet, és komposztálunk,
akkor az előre befizetett (merthogy előre kell fizetni ám, még mindig!) 350
eurónkból akár másfél évnyi szolgáltatásra is futja.
Az uram (és Susan férje) egyből azt jósolta, hogy a fizetni nem akaró írek
majd telehordják a város környékét szeméttel, eddig is nagy divatja volt az
illegális szemétlerakásnak, ezután még nagyobb lesz. Ugyan a nylonzacskók
túlzott használatáról pár éve már sikerült leszoktatni az íreket (15 cent
darabja a zacskóknak), de ez egy kicsit többe fog kerülni nekik annál, hogy
ne próbáljanak meg trükközni, főleg azok, akik eddig is sokallták a
szemétdíjat. Mit fognak majd akkor szólni, amikor a vízdíjat is bevezetik,
mert azt is mintha erre az évre tervezték volna!
No. A papírok, fémdobozok eddig is a zöld kukába kerültek. Ezt havonta
ürítette egy zöld kukásautó. Az üvegeket a közeli kocsma palackbankjába
vittük. Eddig is gondolkodtam, hogy a kertben árválkodó, alján erősen lyukas
műanyag edényből komposztálót kellene csinálni, de nem csináltam. Ehelyett
vettünk mindjárt január 2-án egy jókora műanyag komposztálóedényt, csinos
kis ajtócskával az alján, ahol majd a kész komposztot lehet kilapátolni úgy
1,5-2 év múlva (ha még itt leszünk). A tetején pedig rápattintható fedél
van, amit nem tud csak úgy letépni a szél.
Az edényt beszorítottuk a kerti házikó és a kert fala közé. Az utasítás
szerint kicsit fel kell alatta ásni a talajt, hogy a földigiliszták
hozzáférjenek a komposzthoz, s kellő napfényt is biztosítani kell, hogy a
bomlási folyamatok szépen beinduljanak. Ez a hely ideális lesz: a föld itt
meglepően dús gilisztában, s a nap is sütni fogja, a szél pedig hiába
próbálja meg kezdetben felborítani, legfeljebb beljebb szoríthatja a fal és
a házikó fala közé. (Gondoltam én: később, egy erős szélroham az egész
edényt átlódította a kerti házon, s majd az oldalsó kapu belső oldalánál
találtuk meg. Azóta lenehezékelve szolgál.)
Egy öreg, használaton kívüli, de azért formás fekete fazekat kineveztem
komposztedénynek, s napközben abba dobáljuk a zöldséghéjat, almacsutkát,
tojáshéjat, teás zacskókat. Esténként, vagy másodnaponként pedig kiürítem a
komposztálóba, de előtte, mint amolyan megszállott, összeaprítom géppel,
amit találok a fazékban, hogy felgyorsítsam – ha lehet -, a bomlási
folyamatot. A főtt maradékok eltüntetéséről (újrahasznosításáról?) eddig is
gondoskodott Harry és társai, valamint a szarkák, tulajdonképpen csak a
nylon és egyéb csomagolóanyagokat kell kukába rakni. Majd meglátjuk, mi sül
ki a dologból, lesz-e komposztunk.
* * *
Idei első munkanapomat annak köszönhettem, hogy részmunkaidős vagyok, a
magam heti 28.5 órájával. Ugyanis az Újév első napja szombatra esett, így a
teljes munkaidősök kaptak egy szabadnapot, de a szünnap nem volt hivatalosan
Bank Holiday, így melóznom kellett. Amúgy Bank Holiday-kor mindig szabad
vagyok, ilyenkor szoktunk a 3 napos hétvégét kihasználva, vidékre utazni
Leventével.
Nagyon nyögve ment a nap. Nem tudom, miért, nyilván egetverő
türelmetlenségem miatt, de ideges lettem mindentől. Pl. attól, hogy amikor
már patyolat tisztára súroltam a delit, akkor megindul a kiskamaszok
áradata, és mindegyik vajas baguette-t kért. Semmi mást, csak vajat a
baguette-re. Sokáig azt hittem, ejnye, de szerények, beérik ezzel uzsonnára,
de aztán kiderült, nem ez a helyzet. Vesznek hozzá egy zacskó crisp-et,
vagyis burgonyaszirmot, mindenféle vad ízesítésben, s azt szórják a baguette
közepére, tölteléknek... Amúgy sem tudom megemészteni, hogy ha nincs iskola,
akkor egész délután, néha egész nap a bolt körül lófrálnak, időnként
bejönnek egy kávéért (!), baguettért, s álldogálnak, dumálnak, heccelődnek a
bolt előtt. S mindeközben elég nagy szemetet hagynak maguk után, mert a
crisp-es zacskó nem mindig esik a szemetesbe, ugye. A biztonsági ember néha
elhajtja őket, akkor elvonulnak a bolt melletti mezőcske fái-bokrai közé.
Olvasás? Sport? Nincsenek sokan, a telepen fellelhető gyerekek arányához
képest, de mégis, ijesztő ez a tengés-lengés. Susan kolléganőm (a maga 6
gyermekével) igen rosszallóan szokott a csellengőkről nyilatkozni, miért nem
néz rájuk apjuk-anyjuk, urambocsá’, foglalkozik velük. Eszembe jutott, hogy
mi is játszottunk eleget a lakótelep házai között, nevezhetjük azt
flangálásnak? Fura, mindenesetre. Igaz, a legközelebbi könyvtár választéka
igen szerény, a sportot nyilván iskolaidőben űzik, s az új Harry Potter még
nem jelent meg. De csitt, nem vagyok szülő, legfeljebb a szemetelés miatt
moroghatok.
Január 5.
Ma három perces néma csenddel emlékeztek meg az írek az özönvízben
elhunytakról, mint ahogy Európa szerte mindenhol. S ez volt az a nap, amikor
az ír újságok címlapját betöltötte az első hivatalos ír áldozat, Eilis
Finnegan fotója. A lány és barátja éppen megérkeztek a szigetre,
reggeliztek, amikor rájuk tört az ár. A fiú, Brian túlélte, a lány nem.
Pénteken hozzák majd haza, s a hétvégén lesz a temetése.
A három perces csendet itteni idő szerint 11 órakor tartottuk, míg egész
Európában egy órával később volt. Egy órával később már éppen itthon
ebédeltem, amikor az angol tévé mutatta az elcsendesült pályaudvarokat, a
némán álló embereket, a legtöbb adón némán futottak a képek élő adással. Itt
a rádió 10.55-kor mondta be a híreket, aztán bejelentették, hogy, most pedig
három perces csenddel emlékezzünk meg az áldozatokról. Az egész boltban, az
összes dolgozó megállt, ott, ahol volt. Kart éppen a teaszünetét töltötte,
én elléptem a pult mellől, nehogy valakinek véletlenül is eszébe jusson
bármit rendelni e három perc alatt, Bernie pedig mellém állt. Nagyon fura
volt ez a némaság, nagyon megható, és felemelő is: csak a hűtőgépek
zümmögtek, ekkora csend még nyitáskor sincs, mert az éppen nyitó manager
mindig azonnal be szokta kapcsolni a rádiót. Csak álltunk. Gondolataim
zavarosan kavarogtak – aztán megcsendült a pénztárgép, majd még egyszer,
mert két vásárlónak annyira sürgős volt a dolga, hogy még ennyit sem bírtak
kivárni. Hannes elkomorodott arccal állt a pénztár mögött, de nem mondott
nekik nemet.
Aztán megszólalt egy halk, szomorú szám a rádióban, az emberek újra
megmozdultak, s Bernie megszólalt az oldalamnál: „Life goes on.” – s ment a
dolgára.
Bizony, az élet megy tovább.
Január 7.
Tegnap messengereztem Anikóval, és elmesélte, hogy az ő cégüknél dolgozott a
fent említett Eilis Finnegan, csak más repülőtársaságnál. Gyűjtés indult meg
náluk, már korábban, a lány holttestének hazaszállítási költségeire, és az
áldozatok megsegítésére. Kérték a dolgozókat, maradjanak bent egy órával
tovább, ingyen, s minden egyes plusz munkaóra ellenében 20 eurót ad a cég az
összegyűjtött összeg mellé. De kissé savanyúra sikeredett ez a nyilván
nemesnek indult gesztus: volt, aki kifogásolta, hogy „csak úgy” gyűjtenek,
így lett tombola is, a pénzgyűjtés mellett. Uram atyám...
Igen büszke voltam kis boltunkra, a vevőinkre. Ugyanis Rose két műanyag
vödröt kikiáltott gyűjtőedénynek, s a pénztárak mellé rakatta őket. December
hónap utolsó délutánjától ma, vagyis péntek délutánig kb. 1500 euró jött
össze, nagyon sok aprópénzből, s rengeteg öt eurósból, de akadt, aki húszast
dobott az edénybe. Ez egy rendkívül tiszteletre méltó vonása az íreknek: ha
baj van, adakoznak, sokat és késlekedés nélkül. A Vöröskereszt telefonszámát
többször hívtuk, de csak múlt vasárnap, úgy 9 felé jutottunk át az állandóan
foglalt vonalakon – a vöröskeresztesek még ekkor is dolgoztak, s vették fel
a pénzadományokat. A legnagyobb segélyszervezetek címei-telefonszámai a
lapok első oldalán szerepelnek, folyamatosan mennek a tévében és a rádióban
az adománykérő üzenetek. Az országban élő sri lankai közösség egy sri lankai
üzletember segítségével 250 ezer eurót gyűjtött össze, s küldik a
rászorulóknak. Két kisrác, testvérek, elhatározták, hogy karácsonyi
ajándékaikat fogják elárverezni, miután látták a tévében a tudósításokat. De
szomorú módon az újság a hamis gyűjtőkről is említést tett, mert bármennyire
hihetetlen, ilyenkor, ekkora tragédia idején is akad, aki más nyomorát, s
megint mások jóhiszeműségét kihasználva akar egy kis pénzhez jutni. S akadt
olyan ember is, aki még mélyebbre süllyedt: azokról beszélek, akik egy kis
vidéki templomban, az egy hétvége (!) alatt összegyűlt 15 ezer eurót
ellopták a sekrestye széfjéből.
S ma történt még egy szomorú dolog. Bernadette Griffin, egy piaci
munkatársam bejött a boltba, hogy beszélni akar velem. Gondoltam, valami
piaci dolog, talán megint a takarítással kapcsolatban (azért ő a felelős),
vagy a kapukulcsra van szüksége. Azt mondta, jobb, ha tőle tudom meg, mint
holnap, piacnapon érjen a hír, hogy Karácsony másnapján pár napos
rosszullét, majd kórházi tartózkodás után meghalt a piac egyik legnépszerűbb
tagja, a kávézóban ingyen, pusztán a társaság kedvéért dolgozó Bridget Dwyer,
aki Kilternan-ban lakott. Nagyon szíven ütött a hír, kijöttek a könnyeim,
Bernadette vigasztalt, hogy gondoljak bele, milyen jó, hogy Bridget-et ilyen
gyorsan elvitte egy agyvérzés, képzeljem el, ha túléli, milyen élete lett
volna? Nagyanyám képe ugrott be, akivel szintén agyvérzés végzett, majd’ egy
heti kínlódás után, s beleborzongtam a gondolatba. Bridget - aki mindig
lecsapott az aprópénzeimre, ha fizettem a kávéért, mert szellemileg
visszamaradott fia az aprópénzt szerette számolgatni, s ő összegyűjtötte
mindenkitől, akitől lehetett. Bridget - aki olyan mulatságosan nézett ki
Karácsony előtt ősz fején a piros-fehér Mikulás sapkában. Bridget - aki
csodás, szép öregasszony hangon születésnapi dalt énekelt az azóta szintén
elhunyt Doreen Richardson 90. születésnapján. Milyen megható is volt, ahogy
felköszöntöttük Doreen-t, s aztán a beszéd után az újra meginduló
beszélgetésben, mozgolódásban egyszerre csak felhangzott az ének, Bridget
éneke... Bridget, akivel megvitattam egy kávé mellett, mennyivel olcsóbban
be lehet vásárolni északon Karácsonyra....
Bridget - élt 82 évet.
Hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy ezek a piaci öregek, akikkel minden
szombaton dolgozom, beszélgetek, kávézom, és értekezletesdizem, a jövőben
nem lesznek fiatalabbak, s egyre sűrűbben jönnek ehhez hasonló hírek.
De „life goes on”, ahogy Bernie mondta, s akármekkora közhely is, igaz.
Január 14.
Hannes, észt lakótársunk pár hete elhatározta, hogy végleg hazautazik. Eddig
6 hetenként ment haza, hogy egyetemi vizsgáit letegye. De időközben
kiderült, hogy nagyjából már elég pénzt összegyűjtöttek ahhoz, hogy otthon
megkezdődhessen a kis házuk felújítása, átépítése. Sőt, Hannes-t szeretettel
és fizetésemeléssel várták vissza a régi észt munkahelyére, ahol alkatrészek
beszerzéséről és elosztásáról gondoskodott egy neves autógyárnak. Így aztán
úgy döntött, január közepén megválik a Londistól. Kart pedig marad még pár
hónapot, ugyanis a húga, Kirsti, aki Koppenhágában egyetemista, pár hónapra
át akar jönni Dublinba, dolgozni, pénzt gyűjteni, elszabadulni egy kicsit az
egyetemtől, és a diákélet filléreskedésétől. Rose-zal megbeszélték, hogy
Kirsti átveszi Hannes műszakját a boltban, így mindkét fél jól jár.
Hannes-nak parádés búcsúztatót rendeztek a kollégák, számos szellemes
ajándékot kapott, és amire még sosem volt példa, ott a boltban, műszak
közben ajándékozták meg. Heccből egy felfújható guminőt felakasztottak a
hátsó ajtóra, amely a raktárba vezet, s Hannes-nak bekötött szemmel két
gumimellet kellett a megfelelő helyre függeszteni, a vevők legnagyobb
csodálkozására. Ez a viharos bolondozás viszonylag hamar lefolyt, de többen
érdeklődtek, hogy születésnapja van-e, mire Catriona (az egyik manager)
mindenkivel közölte, hogy Hannes végleg távozik. Aztán pedig a Sandyford
House nevű közeli kocsmában tartottak búcsú bulit, úgynevezett last pint-ot,
kedves kollégái részvételével. (Sajnos, nem tudtunk jelen lenni, mert
hazautaztunk, de elutazásunk előtti este kiadós vacsorát tálaltam
négyünknek, s ittunk Hannes boldog jövőjére is.)
Hannes népszerűségét jelzi, hogy ilyen parádés búcsúztatót még egyik távozó
kolléga sem kapott – mondtam is Kart-nak, hogy ez azért sokat mond arról,
mennyire szerették Hannes-t. Bernie azóta is sokszor felsóhajt, amikor
felgyűlnek a vevők a pénztár előtt: „Hozzátok vissza Hannes-t!” Mert senki
nem dolgozott olyan gyorsan, és hatékonyan, mint ez az észt srác.
Január 19.
Voltunk otthon 4 napot (ez az „itthon” és „otthon” kezd nagyon zavaró
lenni). Kezdésnek mindjárt egy olyan, waterfordi autó mellett parkoltunk a
reptéren, amelynek szintén egy nagy H betű volt a hátán... Amikor
hazajöttünk, még mindig ott volt. Aztán a reptéri WC-ben leraktam magam
mellé az útleveleinket, s ott is hagytam – a hangosbemondóban két perc múlva
kerestek bennünket, Verő nagyon haragudott rám, amikor a hölgy közölte, hogy
a WC-ben találták meg őket.
Négy, alaposan beosztott nap, autózás Sopronba, ahonnan Verő a rokonaival
tovább autózott (kirándult) a határszéli burgenlandi falvakba, megnézni,
honnan valók az ősök. Én is megnéztem a családot, pár barátot, megcsodáltam
Ákost, felszaladtam a régi házba, megkeresni pár dolgot. Apám éppen most
ünnepelte a születésnapját, ünnepi vacsorát tartottunk egy közeli
étteremben. (Rabló banda, oda nem megyek többet, bár a kaja tűrhetős, de
azért a kétszemélyes csülkös tálra érdemes lenne tényleg két személyre
elegendő csülköt tenni, kérem szépen, s nem értem, a maradék
becsomagolásáért miért számítanak fel külön összeget a Jégverem fogadóban?
Tényleg annyiba kerülne egy falatnyi alufólia és egy nylonzacskó?) Ismét a
Villa Mimiben szálltunk meg, apósoméknak nagyon tetszett, s a jó levegőn,
hosszú idő óta első szabad szombatjukon olyan jól aludtak, hogy nem tudtuk
őket időben felébreszteni, még mobillal sem. Már kezdtünk aggódni, mire
mocorogni kezdtek. Szombaton délelőtt még családi csevely, aztán irány
Badacsony, a Németh-pince, itt már eléggé punnyadtam, be sem mentem
kóstolóra. Vasárnap délelőtt vásárlás, szert tettem pár új, a piacon majd
jól felhasználható sütős holmira, a Tálal6 boltjában. Délután, ebéd után,
pedig Botondékat látogattuk meg, s remekül elcsevegtünk egy üveg Németh-féle
olaszrizling mellett. A felújított lakásuk csodásan néz ki, tágas, világos,
otthonos.
Még tavaly, Skye szigetén szert tettünk egy üveg Talisker whisky-re, a
jobbikból. 1983-ban disztillált nedűről van szó, cask strength (vagyis ahogy
a hordóból kijön), non chill filtered, a címke szerint, állítólag ettől lesz
a színe olyan szép, ha jól emlékszem. Amúgy 20 éves, 58.8 %-os itóka. Elég
beleszagolni, az embernek könnyek gyűlnek a szemébe, olyan ígéretes az
illat. Csak apró kortyonként szabad inni, talán másképp nem is lehet,
hosszan lehet szorongatni a poharat, csodálni faló, fehérborra emlékeztető
színét. Nagyszerű, Skóciát idéző volt a kóstolgatás, apósommal iddogáltunk.
Aztán hétfőn munka megint. Hétfő éjjel, éjfélkor felébredtem, és a kötelező
ablakon kikukkantáskor nagy meglepetés ért: hó fedte a tájat. Úgy örültem,
mint egy gyerek! Sopronban és Budapesten sem esett a hó, péntek délután
szállingózott egy kicsit, néhány percen át, de meg sem maradt, elolvadt
szinte a földet érés pillanatában. Pedig reménykedtem, hogy havat látok – s
a barátnőm ma írta, hogy bizony, -7 fok volt náluk. Mi ehhez képest a nálunk
borzasztó hidegnek titulált 5 fokos hideg. A plusz öt fok....
Január 20.
Ma a sült csirke jobbára lepucolgatott tetemét átadtam Harry-nek,
„komposztálás” céljából. A sűrűn szemerkélő esőben vagy fél órán át
dolgozott a csontokon, s nem hagyta magát megzavarni – pedig egy szemtelen
szarka többször is odaszökkent hozzá, s pofátlanul lecsípett egy darabkát a
csirkéből. Vártam, hogy esetleg elintézi a szarkát, de inkább a hasán járt
az esze.
Amúgy Harry már csak igen ritkán jár haza, feltűnik az ablakban – főleg este
-, kellemkedik egy kicsit, ha kimegyek, hátsó lábára állva törleszkedik, úgy
hízeleg. Aztán elvonul a táljáig, s onnan vernyákol vissza rám, mintha
mondaná: „Na, van valami kaja?!” S legtöbbször van, amit persze azonnal
megkap, megpaskolom, s tudom, hogy reggelre vagy ő, vagy a többi macsek
tükörfényesre nyalja a tálat, s az utolsó szemig eltüntet minden
sonkamaradékot, legyen akármilyen dús is az adag.
***
Ma ismét visszatért a megszokott csütörtöki rutin: késői kelés, közös
reggeli, tészta kikeverése, e-mailek ellenőrzése, nagy nyögve nekiállni a
sütésnek – s örülni, hogy az új sütikiszúrók remekül működnek. A sütésnek
már vége, az imént kikavartam a túrógombóchoz valókat, mindjárt megfőzöm a
spenótot, hogy ne fonnyadjon el a zöldségtartóban – s még dekorálni is
kellene.
Verőtől születésnapomra azt kaptam, hogy vásárolt nekem egy weboldal-címet,
amin még semmi sincs, de nagy terveim vannak vele. Oda raknám fel a
süteményes „portfoliómat”, képekkel, leírásokkal, így a kedves vevőknek –
már ha lesznek -, nem kell minden egyes választható tortáról elmagyaráznom,
hogyan néz ki, mekkora stb. Már csak új fotókat kell készítenem, hogy öcsém
elkészítse a hirdetést: sajnos, az eddigi fényképek nem elég jó minőségűek a
nyomdai feldolgozáshoz.
Következő írás |