|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Február 9.
Nos, ma kiraktam a hirdetésemet. Diszkréten felcelluxoztam a többi közé,
olyan helyre, ahová nem szoktak azért annyian ragasztani. Két nap múlva már
rálógott egy másik hirdetés, amit azonnal odébb raktam.
Az első este izgalomban telt, de hiába. Nem hívott senki. Másnap megkértem
az egyik, közeli ovi alkalmazottját, kiakasztaná-e a hirdetést az oviban is?
Még kóstolót is vittem neki a sütikből. Azóta a hirdetés az ajtajukon lóg,
de szintén eredmény nélkül. Verő kirakta a hirdetést a munkahelyi
elektronikus faliújságra, rendelt is egy pasi a kislányának 3 tucat sütit. S
aztán Rose kért egy Bálint-napi tortát, s ezzel be is halt az üzlet.
Eh.
Február 5-én megérkezett Kart húga. Előtte lázas alkudozás folyt, hogy akkor
most mennyit is fizessen a kisszoba használatáért (Kart továbbra is a
duplaágyas szobát lakja.). Kart nyomta lefelé az árat keményen (eredetileg a
ház bérének felét kértük volna), indoka volt számos, mindent figyelembe
vett, csak a mi érdekeinket nem (miért is vette volna, ugye). Mindenféle
kombinációkat végigrágtunk, ezt használnak, azt használnak, a végén már
kezdett a részéről csúnya filléreskedéssé fajulni a dolog, egy övön aluli
ütéssel, ami eléggé meglepett. Elgondolkodtató volt. Mert egy ideje úgy
gondoltam, hogy haver, de hát az üzletben nincs haverság. Verő már azon
volt, megkéri, költözzenek el, akkor megtudja, hol kap ennyi pénzért két
szobát, letét nélkül, kizárólagos fürdőszoba használattal. Mielőtt végképp
tönkrement volna közöttünk a hangulat, kellő gyomorégés és bosszankodás után
azzal érveltem Leventének, hogy akárhogy is lesz, nekem ezzel a lánnyal
együtt kell dolgoznom még jó darabig, s emlékeztettem rá, milyen pocsék
volt, amikor June-nal kerülgettük egymást a pult mögött. Meggyőztem. Karték
fizetnek 600 eurót a két szobáért (nevetséges!), mi pedig 800-at szintén két
szobáért. S mindjárt el is döntöttük, hogy akármi is lesz, mennek-maradnak,
júniusban, de legkésőbb júliusban költözünk. Előtte Verő talán megkérdi a
háziurat, maradhatnánk-e mondjuk 1000-1100 euróért havonta, de erre nem sok
esélyt látok, mármint hogy igent mond.
Kínai újév – a kakas éve
A kínai újév alkalmából ötnapos (február 9-13.) megmozdulás volt a városban.
A Nemzeti Múzeum egyik épületében, az egykor kaszárnyaként szolgáló Collins
Barrack-ban voltak kiállítások, vásár, rendezvények. Kíváncsi voltam, sűrűn
cikkezett az újság, hogy micsoda nagyszerű élmény lesz, hát elmentünk egy
szombat délután. Óriási csalódás volt. Jó pár dolgot (pl. dobjaikon mesteri
ügyességgel doboló lányok bemutatója) elmulasztottunk, s ami még maradt
hétvégére, az elég lehangoló volt. A fotókiállítás inkább egy kommunista
fotógyűjtemény volt, olyan aláírásokkal, mint „Dicsőség az építőnek!”, „A
kínai család”, a képeken sűrűn fordultak elő nagyméretű gépek, és a
gazdagodó országra jellemző épületek. Naná, egyik ország sem a szegénységgel
és a dugdosnivalóival fog kérkedni. Persze, voltak képek a híres-hírhedt
épülő Three Gorge Dam-ről is, amely a világ legnagyobb gátja lesz, ha
elkészül, s egyben a legnagyobb, természet ellen elkövetett vétek is. De
bizonyára messze hirdeti majd a cucialista embereszmény diadalát a természet
felett.
5 eurót kellett fizetnie fejenként azért, hogy a bazársorra beléphessünk, s
cserébe kínai írásjeles kék pecsétet kaptunk a kezünkre. E jegy és pecsét
ellenében engedtek be bennünket a múzeumkomplexum területére, hogy
megnézhessük a különböző kínai megyék-országrészek ételeit, gyártmányait.
Manapság már minden olcsó vicikvacak Kínában készül, a játékoktól át a
karácsonyi díszekig, de azon sem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy a
közelgő Szt. Patrik-napi kitűzőket is szorgos és alulfizetett kínai kezek
rakják össze. Úgyhogy leginkább ezeket a vicikvacakokat árulták hatalmas
dobozokból, ponyvasátrak alatt. Hogy azért legyen vásárfia, vettem egy nagy
zacskó rákszirmot. Elég hamar felhagytunk azzal, hogy érdekes látnivalót
keressünk magunknak, inkább gyorsan hazamentünk. Talán az egyetlen
figyelemre érdemes dolog az volt, hogy egy színpadon egy kínai fiatalember
énekelt, kínaiul – azt hiszem –, operaénekesre valló kiművelt hangon. S
láttunk egy igazi kínai sárkányt, amint fülét mozgatva, sárkányosan ide-oda
tekergett a nézők között, de olyan hamar eltűnt, hogy nem tudtuk követni a
tömegben. Ő volt számomra a fénypont ezen az elég lehangolóra sikeredett
vurstliban. Hogy ez mennyire segítette elő, hogy az írek többet tudjanak meg
a kínaiakról, nem tudom, de sokan biztos jól bevásároltak az olcsóságokból.
Sokkal érdekesebb volt az aznap este látott dokumentumfilm, az írek által
örökbe fogadott kínai gyermekekről. Van belőlük szép számmal, s ami a
legtiszteletreméltóbb, hogy az ír anyák legtöbbje igyekszik megismertetni a
kicsit a kínai kultúrával, nem akarnak belőlük írt faragni, kínai nevüket is
megtartják. Így aztán elég érdekes kínai-ír neveket olvashattam a képernyőn!
Összejárnak a szülők, a gyermekeknek klubot tartanak fent, ahol kínaiul
tanulnak, vagy mandarinul, igazi kínai tanártól, s megünneplik saját
ünnepeiket. Levente mesélte, hogy van egy kollégája, aki orosz kisgyermeket
fogadott örökbe, a férfi most jár orosztanfolyamra, hogy a gyermekével majd
oroszul beszélhessen.
Anikó és a kórus
Anikó talált magának egy kórust, akik új tagokat toboroztak éppen. Mivel ő
régebben is énekelt, s már hiányolta az ez irányú gyakorlást, elment
hozzájuk. A kórus szívesen fogadta a jelentkezését, s Anikó hamarosan nagy
örömmel jelentette, hogy kelet-európai népdalokat gyakorolnak éppen, egy új
műsorra készülve, amely a kelet-európaiak (lengyelek, románok, szlovákok
stb.) népdalaiból mutatott volna be párat, vallásos dalokkal, sőt,
operett-betétekkel tarkítva. Aztán némi csönd után írt, hogy a fellépésnek
cím kellene, van-e valami ötletünk, amelyről az íreknek egyből a
kelet-európai népzene jutna eszébe? Kemény dió, javasoltam is pár
ostobaságot, de nem jutott semmi az eszembe. Hamarosan elkeseredetten
mesélte, hogy Sweet gypsy life (édes cigányélet) címmel akarják futtatni a
koncertet. S ez a cím korántsem takarja a tartalmat. S megtévesztő. Sőt,
sértő azoknak a népeknek a népdalaira nézve, amelyek közül válogattak a
szervezők. Anikó hosszas vitát folytatott a kórusvezetővel, de nem tudta
arról meggyőzni, hogy a „gypsy” szónak az írek előtt sincs valami jó híre, s
a dalok korántsem cigánydalok, az operett-betét pedig csak cigányzenére
hajazó „műdal”... Nem sikerült meggyőznie az embert. Végül úgy döntött, hogy
nehéz szívvel, de kilép a kórusból, annak ellenére, hogy tetszett neki, és
szívesen csinálja. Nem értett egyet azzal, hogy azokat a népdalokat „lecigánydalozzák”,
így megvált a kórustól. Pedig már készültem, hogy megyünk magyar dalokat
hallgatni angolul, írek előadásában, de muszáj volt egyetértenem vele.
Két napra rá, az egyik angol adó az MTV (nem a magyar, hanem a Music) által
készített dokumentumfilmet mutatott be egy kis magyar faluban élő
cigánybandáról. Egy ismerősünk felvette, így aztán alaposan kiélvezhettük, a
feliratosan bemutatott műsort. Igen érdekes volt. Érdekes, és szívfacsaró,
hogy azon a környéken (is) milyen munkahiány van, milyen körülmények között
laknak az emberek, hogyan állnak egymáshoz hozzá magyarok és cigányok – ami
a legfurcsább, a kimosakodott cigány „vezető” nézte le leginkább a saját
fajtájabelit, míg a magyar polgármester igyekezett segítetni rajtuk. Érdekes
volt!
Február 21.
Egy héttel a hivatalos házassági évfordulónk előtt elém jött az uram. Ez
önmagában nem volt szokatlan, megesik minden nap. De most csak annyit
mondott: „Nyisd ki a kesztyűtartót”. Kinyitom, egy üveg bor van benne. Nézek
rá, mi is ez? „Boldog évfordulót” – mondta, s leste a hatást. Jobban
szemügyre vettem az üveget, s azután kezdtem visítozni: az a bor volt, amit
a születésnapomon ittunk a Brasserie-ben, a Bewley’s hotel éttermében.
„Hogyan szerezted? Bementél?” – kérdeztem teljesen feleslegesen. Kiderült,
hogy az uram szépen felírta kis papírra a bor nevét (Casas del Bosque,
Sauvignon Blanc, 2004, Casablanca Valley, Chile), s besétált a főpincért
keresve az étterembe. Az ember nem volt ott, helyette egy nő foglalkozott a
borok eladásával. Verő átnyújtotta a cetlit, mire a nő magabiztosan
rábökögetett a sorokra, s mondta: „Ezt ismerem, ez fehér, ezt is, ez vörös,
s ez megint fehérbor.” Verő kissé meglepve válaszolta, hogy ez mind egy bor
adatai, s ebből kér pár üveggel. Hármat sikerült szereznie, meg is
egyeztünk, hogy kettővel magunkat kényeztetjük, egyet pedig hazaviszünk a
papájának, hátha meg tudjuk győzni arról, hogy nem csak a vörösborokkal
érdemes foglalkozni.
* * *
(Azóta ismét voltunk az étteremben, s most már a főpincérhez volt
szerencsénk, s vettünk további borokat. Egyet Csilláéknak, a Baraka
túravezetőinek, mert Cini, akinek csodás borpincéje van a házuk alatt (vagy
negyven méter mélyen nyúlik be a hegyoldalba), borokat gyűjt, akárhová megy,
vesz egy üveggel. Ír bor ugye nincs, ezért gondoltuk, hogy ebből a csodás
fehérborból viszünk nekik. Két üveggel pedig majd Seattle-be küldtünk,
barátainknak. Hajni ugyanis megint itt volt egy hetet, ő vállalkozott a
borok elvitelére - de erről majd a márciusi bejegyzések közt lehet olvasni.)
* * *
Hm, mi volt még. Ó, majdnem tudtam tortát árulni a boltban. Az öreg tulaj,
Da Duffy pedzegette Rose-nál, a managerem-nél, hogy készíttessen velem
piskótatekercseket hétvégére. Már-már belelkesedtem, de Rose elmismásolta a
dolgot, nem mondott nemet, de nem is mondta, hogy OK. Közben eszembe jutott,
hogy a sütésre/főzésre való péntekemet nem szívesen áldoznám fel a nem túl
fantáziadús piskóták készítésére, amikor inkább Nigella-féle tüneményeket
szeretnék készíteni a piacra. Szóval a dologból nem lett semmi, de
FÉLELMETESEN közel kerültem hozzá. Biztos ütni kellett volna a vasat. Mert
az öreg kérdezte, miért nem sütök nekik, s mondtam, Rose nem lelkesedik az
ötletért, de talán szóljon ő pár jó szót (hú, de kis alattomos vagyok, mi?
Ahelyett, hogy magam beszéltem volna Rose-zal, de a nyúlságom, ugye...)
Szólt, de nem lett belőle semmi.
* * *
Anikó elvitt minket egy litván és egy orosz boltba, ahol csudás dolgokat
láttunk. Túrót például, amely nélkülözhetetlen a magyaros konyhához,
ugyebár. Verőnek tetszett a hely, s némelyik áru (pl. fagyasztott gyümölcs)
döbbenetesen olcsó. Pl. fagyasztott cseresznye, ami az íreknél nem létezik,
de mondjuk egy cseresznyés réteshez jól jön... Az orosz bolt meglepő élmény
volt, mert egyik fele a bolt, másik fele kocsma. Gondolom, a helybeli
oroszok itt iddogálnak esténként. Találtam fagyasztott pontyot! A rántott
ponty elkészítése már nem tűnik többet lehetetlennek! S találtunk savanyú
káposztát, párizsihoz hasonló felvágottat, orosz teát – mindezt igen olcsón.
A litván boltban még litván újság is van, aminek csak a címét értettem.
Gondolom, egymásnak adják az információt, újságuk-boltjuk van – na, de jóval
többen vannak, mint a magyarok, nyilván megéri újságot kiadni, boltot
nyitni, hozatni az árut a londoni elosztón át... Jutunk mi, magyarok ide
valaha?
Apropó, ha valakit érdekel, a bolt neve Lituanica, és az Amiens Street 56.
sz. alatt található, a városból kifelé menet a bal oldalon, jóval a Connolly Station
után. Meglátogatása melegen ajánlott.
Következő írás |