|
|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Április 18.
3 hét távollét után tegnap fél tízkor értünk haza (most már végleg így
nevezem ezt az országot – haza. Új haza.). 5 doboz könyv, 1 doboz „múlt”,
kétbőröndnyi ruha, 8 pacalkonzerv, egy lapát, egy jókora darab
Pannónia-sajt, fél kilós vaníliapor-csomag, szalicilhegyek, számos üveg
badacsonyi és soproni bor, és még sok apróság kíséretében. Velünk volt még
Tip, az őrző-védő birka, aki mindig a kocsiban tanyázik, és Berta, új
szerzeményünk, egy szobrocska, „akire” tíz éven át vágyakoztam. Kalandos
úton, de megszereztem. Még januárban néztem ki egy műteremben, akkor láttam
másodszor. Először Sopronban láttam, egy kiállításon, a Festőteremben.
Meglátni és megszeretni... De sosem álltam úgy anyagilag, hogy megvehessem,
hogyan is mertem volna álmodozni ilyesmiről? Egyetemi adminisztrátori
fizetésből?! De most keményen gyűjtöttem rá a pénzt két és fél hónapon át, s
most végre az enyém. Hurrá!
* * *
Az oda- és a visszaút érdekes volt, ha rágondolok, tele a fejem futólag
felvillanó képekkel, pl. a kenguru az út mentén lévő farmon, Hollandiában,
vagy a „nagy fene köd van” Németországban és Ausztriában - de ilyenek futnak
át az agyamon akkor is, amikor a Sopronban töltött pár napra gondolok. A
kitavaszodott kertek, az újonnan felépült házak, barátaim, családtagjaim
arca, véletlen találkozások... Annyi mindenről akartam írni, de most csak
legyintek, tele vagyok felemás érzésekkel. Túl hosszú volna taglalni.
Biztosan másnak is tele vele a szíve, a feje, aki új hazát választ. Ma a
boltban enyhe vigyorral az arcomon dolgoztam (vajon hány napig tart?), mert
tudom, ahogy egy ismerős is mondta, hogy szerencsés vagyok. S rájöttem, hogy
módfelett igaza van.
S amiket otthon láttam, az alapján azt kell mondanom, megértem, hogy sokan
elvágyódnak. Nehéz ma Magyarországon. Itt sem könnyű, de meg lehet élni.
Otthon néha még ezt is lehetetlenné teszik a szabályok, előírások, vagy
egyszerűen a többi ember.
Dublin ma szakadó esővel, és 7 fokkal fogadott bennünket. Bill-nél, a
szomszédunknál kivirágzott a cseresznyefa, s ma, amíg nem esett, hatalmas
méhek és dongók dönögtek körülötte a napsütésben. A fű kétarasznyi, erősen
nyírni kellene már. Con, a háziúr hagyott két üveg bort nekünk, Húsvétra.
Kis halomnyi boríték várt, számlák, számlajelentések, semmi érdekes, hiszen
aki írt volna, tudta, hogy megyünk Budapestre látogatóba.
Amúgy voltunk: Egerben, Miskolcon, Kalaznón, az Őrségben, Sopronban,
Veszprémben. Találkoztunk: Ciniékkel, Botondékkal, Katyáékkal, akik
visszatértek Új-Zélandról, május végén tovább utaznak Kanadába, újabb két
éves kiküldetésre (Katyáról megörökölt ősrégi konyhagéppel verem fel mindig
a tojásfehérjét a cukormázhoz). A locsolótúra során számos baráttal is
találkoztunk, akiket sok volna felsorolni itt. Annyian eljöttek! Ugyan az
ösvényt Pilisszentlászló és Visegrád közt itt-ott elmosta a patak, s néhol
még jég lapult az avar alatt, de délután már vakító napsütésben ettünk a
vendéglő elé kitett asztaloknál.
Találkoztam Erikával, akivel már egy ideje levelezünk, s aki a puha
mézeskalács receptjével ajándékozott meg. Hála neki, el tudom készíteni a
honey bunny-nak nevezett mézes nyulakat, az írek nagy örömére. Ő az, aki
jobban izgult az az óta hamvába hunyt sütibizniszért, mint én magam. Nagyon
kellemes estét töltöttünk el Leányfalun, egy Duna-parti séta után vele és a
családjával.
Április 19.
Esik, mégpedig rengeteget. Olyan kiadós zuhék váltakoznak borús éggel. Utána
persze kivilágosodik, élénk zöld, frissen mosott színe van mindennek.
S ma délután 3/4 6-kor a Vatikánban bemutatkozott az új pápa. Akit az angol
riporter „God’s Rotweiler” néven emlegetett. Az Úr rotweilere. Állítólag ez
a beceneve. Huh. Ebből lehet következtetni arra, hogy egy igencsak
konzervatív pápája lesz a világnak XVI. Benedek néven.
Amikor meghalt a pápa, éppen Egerben voltunk. Akkor már nem láttam újságot,
híreket több mint egy hete. Fura volt, de egyben felszabadító, csakis és
kizárólag a rádióban elhangzott kurta mondatokra támaszkodni, ahol
nemzetközi híreket alig mondtak. A kissé lepukkant szálloda legfelső
emeletén aludtunk, a tetőablakok a főtér felé nyíltak. Kicsivel este tíz óra
után megszólaltak a harangok, és kongtak-bongtak vagy tíz percen át. Azonnal
sejtettem, hogy meghalt a pápa. Sajnáltam a jó öreget, a számos hibája
ellenére. Túl hosszú volt a halálig vezető útja, azt hiszem.
Még emlékszem, akkor még egészen kisfiú korú öcsém képregényt rajzolt arról,
hogyan szállt fel a fehér füst a pápaválasztás után, amikor Karol Voytila-t
II. János Pál néven pápává választották. Valamikor akkor volt (vagy csak
gyerekkori emlékeim mosódnak egybe?), amikor az első űrrepülőgép útnak
indult, s mi körmünket rágva néztük apám egy kollégájánál a tévén a
tudósítást, mert neki volt színes tévéje, nekünk pedig nem...
Április 22.
Van valakinek valami gyógyszere lustaság ellen? Este negyed 10, most
fejeztem be a sütizést. Elvileg már tegnap kész kellett volna legyek vele,
de nem, elszúrtam az időt rendesen. Kis szieszta, mailezés, topikok
ellenőrzése, csevegés, munka helyett. Valamint a remek Adrian Mole könyv
olvasása (a legújabb rész, Adrian Mole és a tömegpusztító fegyverek címmel,
szédületesen jó, szívhez szóló, s mulatságos könyv. Olyan, amin nem tudja az
ember, sírjon-e, vagy nevessen.) No, jó, műsoron kívüli programként
lenyírtam a füvet az előkertben, leszedtem a ruhát a szárítóról, és aztán
nagy nyögve megsütöttem a sütiket. Fájt a fejem, mert az esős idő után
váratlanul nagyon meleg lett, s ez mindig megkínoz. Aztán mára megint borult
idő, s most már esik.
Egy hónap után Harry ismét felbukkant. Alaposan megnyomorgottam, de nem
adtam neki enni, csak tejet. Biztos van másik helye, a lányok (észt
lakótársaink, akik vigyáztak a házra, amíg nem voltunk) nem is látták, csak
mindössze kétszer. Megmondtam neki, hogy költözzön, mert 99%, hogy nekünk is
menni kell. Már szépen megfogalmaztam a levelet Con-nak, a háziúrnak, mert
az jobban megy, mint telefonba elhebegni a kívánalmat. Egy levél felett ők
is jobban tudnak gondolkozni. S nincs kínos hallgatás, s motyogás, ha nemet
akarnának mondani. Ami erősen valószínű. Arra akarjuk megkérni őket, hogy
adják ki nekünk a házat 1100 euróért, most, hogy egyedül maradunk, s semmi
kedvünk új lakótársak után nézni. Amióta összeházasodtunk, mindig másokkal
éltünk egy házban, elég volt. De a költözéshez sem fűlik a fogunk, sok a
cucc, a hely szuper, a háziúr még szuperebb – egy levelet megér a
próbálkozás, nem? A házat könnyedén kiadhatják 1500 euróért, szóval sokat
kérünk tőlük, de cserébe itt vagyunk „mink”, „secure and long-term tenancy”.
Vajon megérünk neki ennyit? Hátha.
Április 26.
Mivel a költözés gondolata mostanában sűrűn (állandóan, mondhatni)
foglalkoztat, végigvettem, hány emberrel laktunk eddig együtt. Amióta
összeházasodtunk, és kijöttem Levente után, mindig másokkal együtt béreltünk
házat. Íme a valószínűleg nem teljes névsor:
A. Zita – a legjobb barátnőm, jelenleg Seattle-ben él Dávid nevű férjével és
két gyermekével.
T. Viktor – jelenleg Görögországban él a kedvesével.
Cs. Antal – Nagykanizsán él, egy gyár egyik főfejese.
B. Szilvi – jelenleg Budapesten él.
D. Miki – nem tartjuk a kapcsolatot.
Az egérnek nevezett Declan nevű ír, akinek még a családnevét sem tudtuk.
Egy Paul nevű ír srác, közvetlenül a másik házból való távozásunk előtt
költözött be, abban a hitben, hogy a bérlemény hosszú távra szól. Mi is azt
hittük. De az újabb egy évre szóló szerződés aláírása után két héttel szólt
a háziúr, hogy eladják a házat, mehetünk.
Patricia Power – vagyis Trish, a legjobb humorú, legértelmesebb és
legfigyelmesebb ír lány, aki mindig hiányozni fog. Jelenleg Rob nevű
barátjával él a közelben, szintén bérelnek egy házat.
David Brown, skót srác, imádnivaló akcentussal – nemrég vettek házat Claire
nevű barátnőjével Edinburgh-tól nem messze.
Egy északír srác, két hétig volt velünk, aztán összeköltözött a haverjaival,
a nevére nem emlékszem.
Pawel Chojecki – A Philips-nek dolgozott, áramköröket tervezett. Kijött
utána a felesége és a kisfia, egy darabig Trish-éktől nem messze béreltek
házat, majd Pawel elvesztette az állását, s nem sokkal később eltűntek.
Waseem Rahim – angol pakisztáni, egyetemista, 3 hónap után visszament a
családjához Bradford-ba. Elvileg fél évre jött.
Jitendra Sreemali – korosabb indiai pasi, visszament Indiába, a családjához.
Stefan - egy lengyel srác, aki a közeli ipartelepen lévő sütödében
dolgozott, barnakenyereket sütöttek. Mindig volt itthon barna kenyér :-)
Csak rövid ideig volt velünk.
Sandra Raetagui – Bongyorka, Peruból. Jelenleg az ír barátjával bérelnek
lakást.
Martin Pruska – Cseh srác, fura diétáival, megszállott biciklizésével és
erős testszagával hagyott maga után maradandó emléket.
Kart Koppel és Hannes Laser – az észtek.
Kirsti Koppel – Kart húga, ma reggel, hajnali fél négykor vittük ki a
reptérre. Koppenhágában egyetemista.
Nos, ennyi emberrel laktunk hosszabb-rövidebb ideig egy fedél alatt. Voltak
jó és kevésbé jó tapasztalataink, szóval nem csoda, ha már szeretnénk magunk
lenni. S ettől a sok embertől (s a még fel nem sorolt ismerősöktől és
barátoktól) rengeteg dolgot örököltem meg az elmúlt hét évben: ágyneműt,
konyharuhák tucatjait, evőeszköz készletet, edényeket, tányérokat, fűszerek
tömkelegét, egy kenyérsütő gépet, kávégépet, kenyérpirítót, vízmelegítőt,
konyhagépeket, tortaformákat, és rengeteg cserepes növényt.
S első autónkat, a Pogi névre hallgató Peugeot 405-öst egy távozó görög
Microsoft-ostól vettük. Tehát ő is levetett holminak tekinthető. Remekül
szolgált bennünket a kora (10 év) ellenére, egyedül a hátsó ülésen, a
gyermekülések által hagyott foltokat kellett takargatnunk egy horgolt
takaróval, mert volt olyan ismerős, aki a foltok láttán vonakodva ült be a
kocsiba. Mégis ő volt első nagy szerzeményünk, kiadásunk, büszkeségünk.
Emléke örökké él, most valószínűleg alkatrészként bomlik a szerelő udvarán,
akinek Verő odaadta, hogy próbálja meg eladni.
* * *
Kirsti elutazása előestéjén raclette-s, vagyis asztali grilles vacsorát
csaptunk Kart kérésére. Vettünk zöldségeket, jóféle húst, fürjtojást (amit,
mivel nem volt rajta vonalkód, ingyen kaptam meg a boltban. Előírás ugyanis,
hogy amit nem tudnak beszkennelni a Superquinn-ben, azt ingyen odaadják. Ami
elég fura, mert ilyen tojás mindig van, s a kód is ott volt az oldalán, de a
hölgy nem pötyögte be. Számsor volt, nem vonalkód, hiába mondtam, milyen ár
volt a polcon kiírva a termék alá, ingyen odaadta...) A vacsora mellé
jóféle, Sopron környéki Cabernet Sauvignon-t ittunk, fenséges íze volt,
köszönet érte a Jandl családnak. Verő egy idő után visszament a géphez, hogy
Kirsti-nek írjon meg egy CD-t, s mi, heherésző hölgyek magunkra maradtunk, s
a szokásos női témákat vettük elő: pasik, fagylalt, diéták, majd boltbeli
dolgok, s hogy mihez kezd Kirsti az egyetem mellett Koppenhágában. Sokáig
fent maradtunk, csicseregve, fel voltunk dobva a bortól, a kajától, nem
tudtam elaludni, így aztán hajnali háromkor, mint egy automata, úgy keltem
ki az ágyból, merev tagokkal, s ugyanúgy ájultam vissza két órányi alvás
erejéig, mikor visszaértünk a reptérről, hogy 6.20-kor megint leüthessem az
ébresztőórát...
* * *
Április 28.
Tegnap reggel munkába menet megálltunk az úton, és szájtátva néztük, amint a
sarki birtokra leszáll egy helikopter. Az utóbbi hónapokban ez már szinte
megszokott látványnak nevezhető, de még mindig elbűvöl, ahogy a fák, és
vezetékek által közrefogott háromszögbe beóvatoskodik a pilóta, és leteszi a
hangos madarat. Megragadunk minden alkalmat, hogy a manővert megcsodáljuk.
Nem bírtam ki, s megkérdeztem Tony-t, a gondnokot, aki azon a birtokon is
kertészkedik, hogy miért jár Niall (azt hiszem, így írják a nevét) Smyth, a
sztárügyvéd ennyiszer a városba helikopteren, talán valami nagy ügy van
folyamatban? Tony megvonta a vállát, s diplomatikusan csak ennyit mondott: „That's
his transport.” Értsd, így közlekedik.
Ó, mik vannak. Nekem be kell érnem a térképekkel, ha felülről akarom látni
Dublint. Hja, és ebből már sejthető, hogy most sem nyertünk a lottón, tehát
nem fogom a pénzünket helikopteres repülgetésekre pazarolni.
Amúgy amióta hazajöttünk, életünk csendesen folyik. Napjaimat olyan kis
események derítik fel, mint a vadonatúj szeletelőgép megérkezése, amely
minimálisra csökkenti a kidobandó sonka- és pulykatömbvégek mennyiségét,
valamint a férjem által rendszeresen hazaszállított Starbuck’s kávé, amely
tetterővel tölt el egy nehéz nap után, és az, hogy Kart megtalálta a nagyon
is nélkülözött éles szeletelőkésünket a boltban, ami nélkül a paradicsom- és
salátaaprítás elég nehézkes volt az utóbbi hetekben.
Következő írás |