|
|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Május. 3.
Ma feladtuk a levelet a háziúrnak. Botond (hála és köszönet) segített
átírni, kijavítani, kigyomlálta belőle a hülyeségeket, s jó hízelgőre
fogalmazta. Most már csak a várakozás torokszorító napjai vannak hátra.
Hétvégén majd felhívjuk őket, mit döntöttek. Addig is nézegetem a
www.daft.ie oldalait, milyen lakásokat, házakat lehet bérelni a környéken. A
felhozatal bőséges, főleg az új lakótömbök lakásait hirdetik, az áruk
megközelítőleg ugyanaz: 900-1100 euró. De mindegyiknek meglehetősen kis
konyhája van, s ez nekem igen sokat számít – tágas, sok tároló hellyel
rendelkező konyha szükséges a sütizéshez.
Május 4.
Az elmúlt hét híre: Rose, a bolt fő managere, terhes. A 3. hónapban jár.
Amikor Susan elmesélte a hírt („Ne add tovább, csak néhányunknak mondta
el.”), alig kaptam levegőt. Rose? Terhes? Ő, aki nem rajong a gyerekekért,
és még maga sem tudja, hogy együtt akar-e maradni a barátjával, akivel éppen
hol együtt élnek, hol nem?
Egész nap ezt emésztettem, aztán a sütés kiverte a fejemből. Szombaton, piac
előtt beugrottam a boltba szörpért (a piaci kávézóba kellett), s Kart nagy
titokzatoskodva odaintett magához: „Gratulálj Rose-nak, már engem is
kérdezett reggel, mit szólok a nagy hírhez!” S a hátam mögött máris
felhangzott: „Hi, Monika, what do you think about my news?” Hogyan reagál az
ember, ha a főnöke ilyesmit kérdez? Hát persze, hogy szélesen mosolyogva, „Congratulation!”,
mondtam, többször is, ő pedig – becsületére legyen mondva –, megvonta a
vállát: „Nem így terveztem, meglepetésként ért, de ha már így alakult...”.
Feltettem néhány ilyenkor szokásos kérdést, mint hogy mikorra várja a babát,
hogyan viseli a terhességet, stb. S az óta is csak emésztgetem a hírt. Rose
az utolsó, akitől ilyen hírt vártam volna. Éppen Rose, aki mélyen elítélte
azokat, akik nem tudnak „vigyázni”, akikkel megtörténik a „baleset”, s most,
íme...
S a poén az, hogy pénteken teljes lendülettel, egy tortakészítő vállalkozás
weboldaláról csórt ötlet alapján készítettem keresztelői tortát egy régi
manageremnek, Gerry-nek, aki egy román leánnyal, Diana-val él. Decemberben
született a kislányuk, akit Diana kérésének megfelelően Erikának
kereszteltek szombaton. Egy kis fehér, puha, partedlis zenélő nyulat vettem
a kislánynak, a tortát pedig Gerry nővére, Ellen, az egyik managerem
rendelte. (A testvérpár a Londisnak dolgozott, Gerry vagy egy évig volt
manager nálunk, majd kilépett a cégtől, s Ellen, aki addig egy másik Londis
boltban dolgozott, lett helyette nálunk a kismanager.)
A tortát cukormázból és marcipánból készült díszítéssel csináltam, a helyi
szokásoknak megfelelően. Beborítottam rózsaszín cukormázzal, ami szépen
megkeményedett. Erre került egy kisbaba, párnácskán nyugvó fejjel, a feje
mögé merev cukormázból ágytámlát készítettem, amire felírtam a nevét: Erika.
Díszes takaróval letakarva, körülötte a baba-nevelés kellékei: cumisüveg,
plüssállatok, mindez marcipánból és cukorból. Igen elégedett voltam vele, s
mint kiderült, a szülők is, napokig őrizgették a keresztelő után, nem
akarták felvágni.
Május 6.
Erőt vettem a félelmeimen, s amikor láttam, hogy Rose különösen jókedvében
van, odamentem hozzá, és megkérdeztem tőle, hogy tekintettel a várható
lakbéremelkedésre, tudna-e nekem béremelést adni. Hümmögött, de azt mondta,
végül is valamennyi emelésről lehet szó. Azután szóba hoztam, hogy ha erre
nem lenne lehetőség, akkor tudnám-e a boltban a sütijeimet, tortáimat
árulni. Igent mondott, de hozzátette, hogy fel kell hívnia a bolt
tulajdonosát ezzel kapcsolatban, s amikor befejeztem a műszakot, ezt ott
előttem meg is tette. Basil Duffy, a nagyfőnök mondta neki, hogy rendben, de
a dolognak hivatalosan kell történnie, az én áraimhoz még hozzá kell tenni a
bolt hasznát, valamint a 13.5 % ÁFA-t, s vonalkódot kell adni a
termékeimnek. Egész délelőtt boldog voltam, s eladandó sütik tömegéről
ábrándoztam, mert Rose – ugye –, rábólintott a dologra, de délután, amikor
számolgattam, hogy ennyibe kerül a süti, ennyi a bolt haszonkulcsa, + ÁFA,
akkorra már lehervadt a vigyorom. A piacon 4.70-ért árult torta a boltban
7.99 lett volna, ennyiért pedig senki nem vesz meg egy, ugyan virágformájú,
de töltetlen tortát. Igazából azt hittem, úgy fogom majd tudni árulni a
sütiket, ahogy korábban egy cukrász tette (akinél a szállítást már két éve
lemondta a bolt, de még mindig keresik néha a tortáit): ő kétnaponta behozta
a tortákat, és egy sima számla ellenében kifizették készpénzben. Ha nem
fogyott el a torta, vagy – úgymond – már nem volt friss, akkor hozott
helyette másikat, s annak az árát levonták a végösszegből. Az ő esetében szó
sem volt bolti haszonról, ÁFÁ-ról, titokban azt reméltem, hasonló módon
árulhatok. De ez nyilván nem volt legális, mert Basil az én esetemben
ragaszkodott még a vonalkódhoz is.
Nagyon elkedvetlenedtem.
Estére már ez az elkedvetlenedés padlóig taszító depresszió lett, rájöttem,
hogy a remekbe szabott ötletem, a bátorságom (hah!) hiábavaló volt. De
legalább megpróbáltam valamit tenni az ügy érdekében, rendeztem le magamban
az ügyet. Nálam már ez is nagy szó, amilyen nyúl vagyok. Megígértem
magamnak, hogy igyekszem többet sütni majd a piacra, s sűrűn lapozgattam
Nigella könyveit, ihletet keresve.
Május 19.
Ma van Levente születésnapja. Nem ünnepeltünk, nem szoktunk. Finom vacsorát
készítettem, ittunk egy kis bort, néztük a híreket... Ilyenek a munkás
hétköznapok.
Eddig nem volt időm írni, besűrűsödtek a napjaim. Olyan szerencsesorozatunk
volt, ami talán csak a két és fél évvel ezelőtti, munkahelyi változások
idején tapasztalt szerencsénkhez mérhető.
Szóval ott hagytam abba, hogy pénteken depresszióba esve gondolkoztam,
milyen lehetőségem lenne több pénzt keresni, sütéssel. Erre szombat délután
kaptam egy emailt Annától, piaci kolléganőmtől, hogy egy ismerősével, aki
nemrég a Hugh Lane Municipial Gallery kávézójának vezetője lett,
összefutottak szombat délután a városban. A lány, Michelle, megkérdezte
Annát, ismer-e olyasvalakit, aki sütéssel foglalkozik, mert a kávézóban
kizárólag házi készítésű sütiket szeretne árulni. Amikor elolvastam az
emailt, visítottam örömömben! Anna arra kért, mintapéldányokként csináljak
sütiket, barnatésztát (brownie), s bármit, amiről úgy gondolom, elkelne a
kávézóban.
A vasárnap a levegőben lebegve telt el. Naná! S mindehhez kaptam egy
meghívást erre a napra Sheila-tól, másik piaci kollégámtól, hogy menjek el
hozzá délután, egy ismerőse privát kiállítására. Ilyenről sem hallottam még,
private viewing. Sheila kicsit átrendezte a nappaliját, s egy kedves festő
ismerőse, Mary, ott állította ki a képeit, csupa női torzót, abban a
reményben, hogy a meghívottak valamelyike vásárolni fog.
Pogácsával és csomónyi gyomorral készültem. Annyira meglepődtem, amikor egy
héttel korábban Sheila kezembe nyomta a meghívót, hogy bunkó módra kitört
belőlem: „De hát erre nekem nem lesz pénzem!” Mosolyogva mondta, nem is
azért hív meg, tudja, hogy érdekel a festészet (ah!), jöjjek el, csupán csak
beszélgetni. „Én leszek a tömeg?” – kérdeztem megint bunkó módra, s ő
bólogatott, mondván: „Mind azok leszünk”.
Levente odavitt a nagy tál, reggel sütött pogácsával egyetemben. Majdnem én
voltam az első, pedig fél órás késéssel érkeztem. Hamarosan befutottak a
többiek is, különféle rokonok, ismerősök, a szomszéd hölgy, Adhaimhín is
megérkezett (szintén piaci kolléga, Sheila barátnője). A délután kellemes
csevegéssel telt, alaposan szemügyre vettünk és megkritizáltunk minden képet
Adhaimhín-nal, s megállapítottuk, hogy egyikre sem futná a pénzünkből. A
legolcsóbb is 300 euró volt. Legjobban egy égővörös háttér előtt ülő hófehér
női sziluett tetszett, de kevésbé fogott meg a 600 eurós ára. Ellenben a
szomszéd hölgy, egy szemüveges, csicsergős, kötött szvetteres teremtés,
akinek – mint kiderült -, két imádott macskája és egy magyar masszőre van,
megvette az egyik képet, így a délután a művész számára is eredményesnek
volt mondható. Mi Adhaimhín-nal később már az apró kertbe, majd a konyhába
húzódtunk vissza, s mivel Anna őt is megkérte mintapéldány-sütik gyártására,
a fényesnek látszó jövőt elemeztük. Adhaimhín csodás whisky-s süteményeiről
híres a piacon, tömős, sűrű, mazsolában, szárított gyümölcsben dús, finom
illatú tortái vannak.
Délután négy óra felé már eluntam az udvarias társalgást, a sokadszori rám
csodálkozást („S ez itt az én magyar piaci társam”), felhívtam Leventét,
hogy jöjjön értem. Az utolsó negyedórában még befutottak Muriel-ék. Muriel
(akivel annak idején elsőként beszéltem, amikor szóba került, hogy szeretnék
csatlakozni a piachoz), és férje, Harry, a piac alapító tagjai közé
tartoznak. Muriel az országos hálózatban is jelentős tisztséget tölt be, így
azonnal megkérdeztem tőle, hogy a süteményeinket árulhatjuk-e a piacon
keresztül, biztosítási okok miatt. Mondta, hogy ezt el lehet intézni, s
gratulált a sikerhez. Holott még egy darab süteményt sem adtunk el!
* * *
Hétfő délután, munka után, bíztattam Leventét, hívja fel a háziurat, hadd
tudjuk meg, mi a döntés a ház ügyében. Csak mobilszámaink vannak, hát hívta
azokat: egyiken üzenetrögzítő (ír nyelven, a háziúr és a felesége ugyanis
írnyelv-tanárok), másik üzemen kívül... Szinte csatakosra izzadtam a pólóm.
Verő hagyott üzenetet, közben végiggondoltuk, mi lehet: nyaralnak, vagy még
munkában vannak (bár az asszony, Cliodhna, otthon van négy gyerekkel), nem
érnek rá, vagy még gondolkoznak... Annyi lehetőség, annyi izgulnivaló!
Aznap este, 10-kor, amikor éppen Kart-tal beszélgettem a nappaliban, és Verő
a számítógép előtt ült, megszólalt a telefon. Levente felvette, s beleszólt:
üdvözölte Con-t, a háziurunkat. Két kezem drukkolón ökölbe szorítva futottam
át hozzá, a másik szobából. Hosszas „igen, igen, hát hogyne, igen”-ek
hangzottak el, s végre, végtelennek tűnő másodpercek után Levente
diadalmasan felemelte a hüvelykujját: SIKERÜLT! Amikor letette a telefont,
átmentünk a konyhába, hogy ott hangoskodjunk, a nyakába ugrottam,
szorongattuk egymást, úgy örültünk. Szeptember végéig, amíg lejár a mostani
bérleti szerződés, fizetjük a havi 1400 eurót, s utána egy évig miénk az
egész ház havi 1100 euróért. Ugyan ezek után az következett Con szájából,
hogy „aztán majd meglátjuk”, de ez engem nem érdekelt. MARADHATUNK!
Az sem érdekelt/zavart, hogy az 1400 eurót nehezen, „éppen csak hogy” tudjuk
fizetni, s ha mellette semmi másra nem költünk, a pénzünkből pár száz euró
marad csak, amit olyan léhaságokra lehetne „elverni”, mint ruha vagy könyv.
Nem érdekelt. Örültünk. Kart azonnal tett pár megjegyzést, hogy na, most
nyilván alig várjuk, hogy hazautazzon, s elkezdhessünk rendezkedni. A
gondolataimban olvasott. Kedveltem, még ha néha visszatetsző is volt a
viselkedése (pl. rendszeresen kinyitotta a nekem érkező prospektusok
borítékjait, mondván, nem bírta kivárni, míg hazajövök, és ez úgyis csak egy
prospektus. Kissé merev arccal, de ilyenkor csak mosolyogtam). Onnan kezdve
tényleg csak arra gondoltam napokig, hogyan fogunk ezt-azt elrendezni, mit
tudok az általa majd üresen hagyott szekrénnyel kezdeni a konyhában. Május
végén lesz újra bank holiday, háromnapos hétvége, akkor majd alapos
takarítást, ablaktisztítást fogunk rendezni, döntötte el Levente. Addigra az
új polcokat is meg tudjuk venni a hazulról elhozott könyveimnek.
S ott lesz az üres duplaszobába, fürdővel, hívhatunk vendéget, nem kell
senkit a földön altatni. S a rengeteg lehetőség, amit egy ekkora hely
birtoklása - bérlése, na -, jelent! Rettenetesen boldogok voltunk.
Vasárnap este kivittük Kart-ot, és a pár napig látogatóban itt tartózkodó
mamáját a reptérre, s hétfő reggel boldogan mentem le egy szál köntösben a
földszintre, kávét csinálni... Nagyszerű érzés volt.
De azért a szerencsesorozatnak is meg voltak a maga határai, a szerdai
kiugróan magas lottónyereményt már nem nyertük meg :-)
Kedd este jött Anna, elvinni a minta sütiket, brownie-szeleteket. Vagy egy
órán át beszélgettünk, a lehetőségekről, a biztosításról, mennyire lesz a
szállítás kivitelezhető, ha ő mondjuk, nem érne rá szerda reggel odaautózni
a galériához. Lelki szemeim előtt láttam a fényes jövőt.
Május 23.
Időhiány miatt ismét abba kellett hagynom az írást, most folytatom:
A biztosítás, mint egy fenyegető felhő lebegett a kávézóban való árusítás
terve felett. De Muriel – ugye – mondta, hogy a piacon át ez is megoldható,
hiszen ott biztosítva vagyunk. Megbeszéltük az illetékessel, vagyis
Bellával, a piac ellenőrével, s mostantól kezdve, amit Michelle-nek gyártunk
hét közben, azt a rákövetkező szombaton beírjuk a piaci könyvünkbe, mintha
ott adtuk volna el. Az adott szombaton, a piacon „megveszem” magamtól a
süteményeket, kifizetem a piacnak, s Annán át Michelle-től később megkapom a
süteményekért a pénzt. Bonyolult? Kicsit, de legalább védve vagyunk
biztosításilag, amit itt nagyon komolyan vesznek. Például ha bármi történne
velem, mialatt viszem be az árumat a piacra, biztosítva vagyok. Ha a piacon
süteménypakolás közben orra esem, s szétkenődnek a tortáim a padlón, a piac
fizeti a károm, amit a biztosításom fedez, s ez a biztosítás nekem csak évi
7 eurómba kerül.
Azóta már leszállítottuk az első megrendelést, 20 brownie-t és 50 süteményt.
Holnap már 30 brownie-s kell gyártanom, Michelle üzente, hogy igen gyorsan
elfogytak. A sütikről nem szólt a fáma, de Anna mesélte, szerinte Michelle
túl drágán adja őket: 1.80 euróért ad két sütit! Én nyolcat árulok 2
euróért. Talán majd csökkenti az árát, ha látja, hogy nem fogynak. Anna
mesélte, hogy rá-rácsodálkoznak az emberek a dekorált sütikre, sőt, volt
olyan turista, aki le is fényképezte őket, de az ár valószínűleg elijeszti
őket. Holnap csinálok cseresznyés szeletet is, és talán később az új
tortaformáim segítségével kis, virágfej-formájú piskótákat, lekvárral
töltve, hátha megtetszenek neki. Anna mondta, küldjek vele nyugodtan új
dolgokat, Michelle-t érdekelni fogja. Ha nem, megmondja azt is, nem kertel.
* * *
Apropó, kedvenc boltomban, ahová konyhai dolgokért járok, hiába költök néha
vagyonokat, csak nem akarnak egy kicsit sem kedvesek lenni hozzám. Úgy
értem, hangos köszönésemet a legritkább esetben viszonozzák, pedig még
szélesen mosolyogni is megpróbálok, ami tőlem elég idegen, hátha az hiányzik
nekik, de a válasz kimért tekintet és más semmi. Ha lemegyek az alagsori
részbe, ahol a kiszúrókat, sütőeszközöket tartják, jön utánam az eladó, s
szabályszerűen szemmel tart. Biztos nem csak engem, biztos voltak rossz
tapasztalataik, de igen fura, és elég kellemetlen. Lehetne ezt diszkrétebben
is, nem? Nemrég bevásárláskor lepődtünk meg, hogy az egész áruházban, ahol a
heti bevásárlást szoktuk megejteni, majdnem minden polcon ott volt a
figyelmeztetés, hogy a bolt be van kamerázva, a drágább áruk riasztókóddal
vannak ellátva... S amikor fizettünk, az utolsó árucikkre sárga feliratot
ragasztott a pénztáros, miszerint ezt az ellenőrző papírcsíkot nem szabad
levenni az áruról addig, amíg el nem hagytuk az áruház területét. A második
alkalommal megkérdeztem a pénztáros lányt, erre mi szükség? Vonogatta a
vállát, hogy hát izé, neki mondták, hogy ezt kell csinálnia. „Miért, lopnak
a népek?” – kérdezte tőle Levente. A lány szinte súgva válaszolta, hogy
„igen”.
No, hiszem.
* * *
Jut eszembe, meséltem már G.-ről? Nem? Akkor pletyka következik, ki fogom
beszélni szegény embert. Nem állom meg, hogy ne tegyem. G. késő
negyvenesnek, kora ötvenesnek tűnő építőmunkás, egyszer jött az ír
kollégáival, s meghallottam, hogy magyarul próbálja elmagyarázni az ír
kollégának, mit kér a szendvicsére. Gondoltam, meglepem, s rászóltam:
„Nyugodtan mondhatja magyarul is, ha úgy könnyebb.” Teljesen elnyílt a
szeme, s meglepetésében megrángatta az ír vállát, majd kinyújtott karral rám
mutatott, s úgy mondta neki (magyarul, persze): „Nézd, hát ez magyar!”
Ez Karácsony előtt történt, azóta sűrűn találkoztunk, jött a többiekkel
reggeliért. Egyszerű ember, a maga kissé bumfordi módján elég udvariatlan
tud lenni néha, nem veszi észre magát. Simán el kezd kérdezősködni, beszélni
hozzám magyarul, amikor éppen javában szolgálok ki valakit. Ezt hogy mondják
angolul, azt hogy mondják, mit vegyen reggelire, mi olcsó, s hasonlók.
Egyszer igen csodálkozva vette tudomásul, hogy tőlem nem fog olcsóbban
sonkát kapni, csak azért, mert mindketten magyarok vagyunk. A csevegése még
nem lenne gond, rászólok, hogy bocs, éppen kiszolgálok, most nem érek rá, de
ami igazán zavaró, hogy minden, ismétlem, MINDEN testi panaszát megosztja
velem. Mindenről tudok, legyen az altesti probléma, vagy sima megfázás, vagy
hogy nehezen veszi a levegőt. Egy alkalommal munka közben rángatott át a
gyógyszerészhez, hogy segítsek neki venni valamit a felfázására. A
legkínosabb eset az volt, amikor egy pénteki napon másfél órát várt rám a
boltban (nem tudta, hogy később kezdek), hogy menjek fel vele az emeleten
rendelő dokihoz, mert igen meg van fázva, kell valaki, aki fordít neki.
Amikor aznap bementem dolgozni, Ellen nevetve fogadott: „Már vár a
rajongód.” Néztem rá, kiről beszél. Mutatta a biztonsági kamerák tévéjén a
boltban őgyelgő G.-t. „Rád vár, reggel óta, már telefonszámot is kért,
persze, nem adtam oda.” Te jó Ég! Sietve átöltöztem. Ellen elengedett,
mentünk fel együtt a dokihoz. Fordítottam, amikor kellett, égő fülekkel
bámultam a plafont, hogy ne lássam a vadidegen magyar pucér felsőtestét,
amíg a doktor vizsgálja. Utána le a gyógyszertárba, kiváltani a
gyógyszereket. Jó megkésve értem vissza a boltba. Még jó, hogy aznap reggel
Ellen volt a boltban, s nem Rose, mert ő aligha engedett volna el, sőt, tán
még rendőrt is hív, hogy engem „zaklatnak”. Susan – aki türelmesen szolgálta
ki a vásárlók hosszú tömött sorát -, meg is kérdezte, amikor rohanvást
visszaérkeztem a pulthoz, hogy nem akarok-e irodát nyitni, angolul nem tudó
magyaroknak. Kínosan vigyorogtam, én, az „ír Teréz-anya”. Ezt a jelzőt egy
topikon kaptam, igaz, nem dicséretnek szánták (le találtam szólni a lehúzós
magyar munkaközvetítőket, s ez nem tetszett valakinek, s ezt a jelzőt vágta
hozzám.) De – végül is -, amennyi időt rászántam már a weboldal gerjesztette
levélözönre, a sok, ismételten feltett kérdésekre, az angolul nem tudó G.-re,
akár Teréz-anyának is tekinthetem magam. Csak – kérem szépen - nem írnek.
Közben G. többször hazautazott Magyarországra, én pedig - Isten ne vegye
bűnömül -, mindig megkönnyebbülten sóhajtottam, ha az a bizonyos csapat
építőmunkás G. nélkül közeledett a pulthoz. Nehéz eset, mindig zavarba hoz,
ha mesélni kezdi a legújabb egészségügyi problémáját. Nem vagyok egy pirulós
alkat, de azért ezek mégis olyan dolgok, amiket az ember nem oszt meg egy
kvázi vadidegennel, s utálom, hogy folyton ég a fülem, amikor hallgatom.
A múltkor az egyik ír kollégája mondta, hogy „Geezer”-t kórházba kellett
vinni, azt hitték, szívrohama lesz. Először nem értettem, miről beszél,
aztán esett le, hogy G.-re céloz. Azért hívják így, mert a neve erősen
emlékeztet az angol geezer szóra.
* * *
Közben megérkezett az első negyedévi szemétkimutatásunk. Igen büszke vagyok
magunkra, mert januártól havonta egyszer kellett csak üríteni a kukánkat,
10-11 kiló szeméttel. A többi hulladék megy a palackgyűjtőbe, a zöld kukába
vagy a komposztálóba. Ezt a 11 kilót jobbára a műanyag csomagolás teszi ki,
vagyis a bevásárláskor nekünk jutó nylonzacskók, műanyag dobozok (mivel a
gyümölcsöt abba csomagolják, s a zöldséges résznél is csak nylonzacskó van,
amikor az ember paradicsomot, vagy almát vesz magának.) S ez a
szemétmennyiség csak kevesebb lesz most, hogy ketten vagyunk. Harry (aki
visszaköltözött hozzánk, és újra elfoglalta a dobozát) azóta is boldogan él
a húsmaradékokon, egyrészt azon, amit a boltból hozok neki, és ami a
vasárnapi csirkesütések után marad. A komposztálóban vad nyüzsgés folyik,
van ott mindenféle csúszómászó állat, mindenféle színekben, és rengeteg a
muslica. Mondhatnám, hogy élénk bontó tevékenység folyik. Sűrűn aprítom a
tojásos dobozokat is a komposztálóba, hogy a zöld hulladék és az ún.
„barna”, fás hulladék egyenlő arányban legyen képviselve. Mivel száraz fa,
levél nincsen, ezért papírral igyekszem pótolni.
* * *
Tegnap este Leventének eszébe jutott még két ember, akivel – igaz, csak
rövid ideig –, együtt laktunk. Egy kedves ismerősünk húga, aki nyelvet
tanulni jött Dublinba, és annak a barátja. Így most már elmondhatjuk, hogy
22 emberrel laktunk együtt, volt, kivel örömmel, kivel muszájból. Kibírtuk.
S arra is rájöttünk, hogy elnéztem a naptárat – kellett nekem angol
naptárakat akasztani a falra, de mit csináljak, ha a főzési magazinhoz olyan
szép, étvágygerjesztőket mellékelnek minden évben? -, s a hosszú hétvége nem
most, május végén lesz Írországban, hanem június első hétvégéjén. Sebaj, a
takarítás így sem marad el, csak néhány dolog, amit esetleg nem tudunk
befejezni, eltolódik egy hetet.
Május 30.
Az újságban megláttam egy hirdetést: Traditional Romanian Restaurant -
Transylvania néven. A lógóján Vlad Tepes, vagyis Drakula volt látható. Hm.
Érdekes. Meg kellene nézni. Egyből eszembe jutott, hogy a helyi olasz
vendéglőben, ahol majdnem mindenki román, milyen remek székelykáposztát
lehetett kapni, igaz, eredeti román ételként hirdették („Must try!”), de
ettől eltekintve igen finom volt. Sajnos, nem szerepel már a menün. Ezért
beszéltem rá Verőt, menjünk el, nézzük meg.
Útközben beugrottam a galériába, illetve a kávézóba, megnézni, hol is
árulják a sütiket. Találkoztam Michelle-el. Kicsi, vékony fiatal nő, igen
kedves. A galéria maga egy jókora, fehér, öreg épület szemben a Garden of
Remembrance-szel. Tetszett, hogy nem sima fehér egyenbögrék vannak a
kávézóban, hanem kék, kissé kínaias csészék. S két orchidea is virágzik az
asztalokon. A falon hatalmas, nekem kissé túl modern festmény. A hely
kicsike, szinte falatnyi pulton állnak a tányérok, a kávégép, a leveses
„fazék” (fekete, hasas kis szerkezet, pillangókkal díszítve, amiben
folyamatosan melegen tartható a soup of the day), a tányérokra rakott
sütemények. Nem bírtam megállni, rátévedt (khm) a szemem az árcédulára, ami
a brownie-m alatt ékeskedett. Bizony, szép hasznot csinál egy szelet sütin
Michelle. De amíg tőlem rendeli a süteményeket, addig bánom is én, mennyiért
ad egy szeletet.
Ahogy terveztem, szóbahoztam a piskótavirágokat, lekvárral töltve, marcipán
méhekkel a tetejükön. Azt, hogy ezt a kissé giccsesre sikeredett tüneményt
el tudom készíteni, csakis és kizárólag Hajninak köszönhető, mert ő vállalta
fel, hogy a virág alakú tortaformákat megveszi és elküldi nekem Seattle-ből.
Meg is kell majd írnom neki, hogy beindult az üzlet, s ez nem kevéssé az ő
érdeme.
A román vendéglőben amúgy akkor kezdődött az élet, amikor mi befejeztük a
gyors vacsorát. Nem a legjobb környéken van, sokat keveregtünk, mire
megtaláltuk, és parkolóhoz jutottunk. A kaja (töltött káposzta, hát persze),
finom volt, a kiszolgálás udvarias. A kártyalehúzó gép éppen nem működött,
Levente a közeli kisbolt automatájából jutott készpénzhez. Az étterem másik
végében mindenféle korú román hallgatta egy korosodó férfi beszámolóját, aki
nagy hangon mesélt valamit, vagy fél órán át, végig, amíg ettünk. Amikor
eljöttünk, akkor érkezett meg az „élőzenét” biztosító zenész, öltönyben. Az
étterem sarkában szintetizátor állt, fenyegetően, vacsora alatt pedig
háttérzeneként CD-ről, pánsípon előadott slágereket hallgattunk.
A kaja jó volt, a sör finom, de nem leszünk törzsvendégek.
* * *
További lakótársak jutottak eszünkbe. Annak számítható a három hónapig
velünk lakó B. Péter, aki azért jött, hogy „megvalósítsa” önmagát. Nem
viccelek, őt idézem! A McDonalds-ig jutott. Később anyósom sokáig üldözte őt
az utolsó havi lakbér miatt, amit csak hónapokkal később kegyeskedett
kifizetni. Valamint ott volt Anikó, a maga egy hónapjával. Így a lakótársak
száma 24-ra emelkedett. Facsarom az agyam, de nem jut eszembe több ember,
tehát legyen ez a végeredmény: 24 ember 7 év és 2 hónap alatt.
* * *
Ma este a belvárosban találkoztunk M.-val és K.-val, akik szűk egy hetes
vakációra jöttek Dublinba. M.-val egy ideje emaileztünk egymásnak, először
csak turistás kérdésekkel fordult hozzám, aztán egyre többször életünk
részletei kerültek szóba, haverkodtunk. Többször javasolta a találkozót, én
udvariasan ki-kitértem, végül, amikor teljes tanácstalanságát elárulta a
várossal kapcsolatban, felébredtem bennem az idegenvezető, s mondtam, oké,
fussunk össze. A hostelhez közeli kocsmában árasztottuk el őket
információval, anekdotákkal, könyvekkel, utána gyors autós városnézés,
aminek a betetőzése a dublini öböl megtekintése volt. A lemenő Nap
visszfénye megvilágította Dun Laoghaire-t, nekem pedig Botond jutott az
eszembe, és a kisfia, Marci, aki rendszeresen megbámulta és számon tartotta
az érkező kompokat a kikötőben. Csodásak voltak az éppen felkapcsolódó
utcalámpák fényei. M. fotózott, én próbáltam idegenvezetői szöveget előadni
K.-nak, s bámultuk a nedves homoktömeget, a vadul futkosó kutyákat, akik
belefeküdtek a vízbe, ami lehetett 5 fokos... Borzongató volt nézni.
Botond küldött néhány sort arról, aztán később a tévében is láttam erről
hírt, hogy a Dun Laoghaire-i mólóknál hatalmas épületkomplexumot akarnak
emelni. Lakások, boltok, az ég tudja, mi lenne még a csupa üveg monstrumban.
A népek tiltakoznak, felvonulásokat szerveznek, s egyfolytában olyan érzésem
van, hogy hiába. Most már minden talpalatnyi terület be lesz itt építve, s
vagyonért eladva. A piacon is beszélik néha a kisöregek, vajon mikor fog
ránk kopogni a „tanács”, hogy eladnánk-e a piac birtokát. Jókora terület,
egy lakótömbnek parkolókkal éppen elég - de az altalaj igen vékonyka,
sziklás, törmelékes terület fekszik a vékony talajréteg alatt, ott csak
robbantással lehetne alapokat ásni...
Következő írás |