|
|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Június 3.
A ma délelőttöt M.-ékkal töltöttem. Úgy gondoltam, várost nézünk, de K. a
Botanikus Kertre volt kíváncsi, s milyen jól tette! Régen jártam itt, azóta
már a pálmaház és az orchideaház sem tart hosszú ebédidőt, úgy, mint
korábban. Végre oda is bejutottam. Jaj, de szép volt! Az orchidea-házban
tett látogatásunkat és a fotózást futólag megzavarta egy csapat kisiskolás,
akik közül páran azonnal markolászni kezdték a virágokat, rossz volt nézni.
Azonban az orchideák nyújtotta élményen túl még nagyobb élvezetet várt ránk:
a mókusok, akiket az utóbbi időben nem szabad etetni, mert elkanászodtak, és
– állítólag - harapnak. Mivel nem kapnak kaját, szinte követelőzően jönnek
az ember elé, körbevesznek, mint egy kiskorú galeri, koldulnak. M.-ra fel is
kapaszkodott egy, annyira kaját akart. K. pedig magyar kekszet szórt eléjük,
volt örvendezés. Később láttunk egy nagymamiból, anyuciból és kislányból
családot, akik a kacsákat etették. A hölgyekhez legközelebbi sorban kacsák,
hátrább mókusok gyülekeztek a kenyérdarabokra vadászva, míg a család feletti
ágakon hangos szarkacsapat üldögélt. Mindenkinek jutott a kenyérből!
A botanikus kert igazán szép most, minden tele százszorszéppel, a
fűszernövények sétánya remekül illatozik, már virágoznak a rododendronok, a
rózsakertnek még kell egy-két meleg hét. Muszáj lesz visszamenni!
* * *
Ezen a hétvégén volt a 20. gimnáziumi osztálytalálkozóm Sopronban – vagy
legalábbis azt hiszem, ott tartották, nem kaptam pontos részleteket, miután
írtam, hogy nem megyek. A szervező kérte, írjak pár sort, mi történt velem
az elmúlt 5 évben. Küldtem, felsorolva a nagyobb változásokat,
eredményeimet, amelyekre büszke vagyok. A 15 éves találkozóra nem jutottam
el, de alig valamivel utána, amikor éppen Sopronban voltunk, páran
összejöttünk egy vendéglőben. Elcipeltem Verőt is, elvégre roppant mód
büszke voltam rá, hogy megtaláltam a páromat, muszáj volt eldicsekedni vele.
Ő pedig udvariasan csevegett más férjekkel az este során. Egészen kellemes
kis este volt, de azért az utazást most sem vállaltam fel a találkozó miatt,
főleg, hogy nemrég töltöttünk 3 hetet Magyarországon. Nem volt felhőtlen
korszakom a gimnáziumi, nem szívesen gondolok vissza rá. A régi barátságok,
a nagy hevülések, amelyekről azt hittem, egy életre szólnak, elkoptak már
régen, az ismerős arcokhoz pedig mind nehezebben tudok nevet illeszteni...
Elhoztam a régi naplóimat, az egyikben osztálytársaim tablóképeivel: jaj,
borzasztóan nézünk ki, merev arccal, „belőtt” frizurával, rémesen fiatalon
és naivan. Brrrr.
Június 6.
Ma Bank Holiday volt, s kitaláltuk, hogy Bogi barátnőnkkel együtt (aki éppen
nálunk töltött egy hetet) elmegyünk Skerries-be, ebbe a közeli, tengerparti
kisvárosba, megnézni azt a kiállítást, amelyről a követség küldött
értesítést. 50 percnyi autózás után értünk oda a Skerries-i malomhoz, amely
most múzeum, mégpedig igen pofás kis múzeum. (Ha valakit érdekel: http://www.skerrieshomepage.f2s.com/imills.html)
Amikor jegyet vettünk, a buzgó öregúrtól nem volt időnk megkérdezni, „tessék
mondani, hol a magyar kiállítás”, mert máris terelt bennünket az éppen
elinduló csoport után, amit talán a második kiállító helyiségben értünk
utol. A vezető igen kellemes egyéniség volt, csupa vicc, poén és mosoly,
amely még akkor sem hagyta el az ajkát, amikor az egyik turista pár
rendkívül idegesítő kisfiát sokadszor kellett lekapnia a kiállítási
tárgyakról, amelyekre a gyerek minduntalan felkapaszkodott.
A malom, illetve malmok egy dombon állnak, kellemes környezetben. Szép
kilátás nyílik a tengerpartra, Skerries-re, és a városkával szemben lévő
szigetecskékre. Az egyik malomba fel is lehet kapaszkodni, a vezető
elmutogatta, hogyan is működik egy ilyen, rendkívüli precizitással
összeállított monstrum, hogyan forgatták régen a malom tetején lévő
faszerkezetet, a szélirányt követve, s merre vezet a megőrlendő búza/rozs
stb. útja. A mozgó alkatrészeket sajnos, el kellett távolítani, ahogy
mesélte, mert iskolás gyerekek előszeretettel másztak fel rá, s a biztosítás
miatt inkább levették őket. No comment. Magunk között megbeszéltük, hogy ha
valaha ilyen nagyszerűen egymásba illeszkedő, remekbe szabottan működő fa-
és kőeszközöket tudtak csinálni az írek, akkor ma miért olyan nehézkes
számukra, hogy egy újonnan felépített házban az ajtó passzoljon a keretbe?
A dombról megbámultuk a szigeteket is, amelyek elég közel vannak a parthoz.
Az egyiken egy szerzet romjai, a másikon világítótorony áll, a harmadikon
Martello-torony. Az igen érdekes, bemutatóval is egybekötött vezetés után
megkérdeztük, hol is a magyar fotókiállítás, Veszprém megye Árpád-kori
templomromjairól? Kiderült, hogy a követségi levélben jelzettekkel
ellentétben a kiállítás nem június 6.-áig tart, már egy hete véget ért, és
mintegy két hétig volt látható. Kicsit lehervadtunk, de végül is, a malmok
megtekintése megérte az ide autózást, s a kávézóban kellemes környezetben,
helyi művészek képeit bámulva lehetett sütizni, kávézni. (Ha valaki
megkérdezné, hogy miért nem tájékozódtunk a kiállításról a weboldalon, a
megoldás egyszerű: aki eddig a weboldalt fenntartotta, frissítette, kilépett
a múzeumból, s most nincs, aki erre felügyeljen.)
A kávézóban tett kitérő után Bogi bíztatására leautóztunk a partra, ahol
nagy társasági élet folyt. Fiatal apák sétáltatták a kicsiket, gyerekek
fürödtek, egy férfi sárkányt eregetett, kutyák rohangáltak lelkesen eldobott
fadarabok után, párok bújtak össze a padon, nyugdíjasok merészkedtek bokáig
a hideg vízbe. Bogi is azonnal lerúgta a szandálját, s térdig beballagott a
tengerbe. Mi inkább csak bámészkodtunk. Kellemes idő, szemet hunyorgattató
napfény, enyhe tengeri szellő, a távolban vitorlások... Igazi tengerparti
idill.
Hazajőve aztán sütés, mivel délelőtt Anna telefonált Michelle
megrendelésével. Alig 3 óra alatt végeztem. Elég izzasztó volt a meleg
konyhában, míg kintről tűzött be a nap – csodás idő volt odakint, végre
megjött a nyár. Este Verő és én elautóztunk Anna és szülei öt percre levő
hatalmas házához. Eddig mindig Anna jött hozzánk, de aznap délelőtt
futotta-sétálta le a Flora Mini Maraton 10 km-ét, és igen fájt a lába, alig
várta, hogy kádba kerülhessen, így most inkább mi mentünk hozzá. Nem győztem
ámuldozni. A birtok jókora, igen szépen rendben tartva, a házon kívül egy
öreg, romladozó lakótorony áll rajta, körülötte hatalmas fák, és
varjútelepek. A ház mellett külön kőből épült kocsiszín, ami már inkább
üvegházként üzemel, ahol, mint Anna mondta, a mamája és a papája
termesztenek zöldségeket, hobbiból. Nagyon szép hely. Sajnos, nem tudtam
zavartalanul nézelődni, mert Anna kutyája, Seamus, aki bull masztif, vagyis
hatalmas, egyfolytában dugta a nedves pofáját a hasamhoz, hogy vakargassam a
fejét. Alig bírtam a nyálgépet magamtól távol tartani. Mozdíthatatlan, böhöm
nagy tömeg.
Június 9.
Ma reggel olyan szép látványra keltem: kis bébicinkék hancúroztak a fán, a
szülőkre várva, akik kb. kétpercenként jöttek a következő kajaadaggal.
Sebtiben sikerült filmet cserélnem a gépben, s lefotóznom őket. Úgy 3
méterre üldögéltek tőlem, zavartalanul néztek rám, kicsi, sárga tövű
csőrükkel, pihés kis testükkel. Két alkalommal sikerült több képet csinálnom
róluk, aztán elrepültek. Máskor is hallottam már őket halkan
énekelni-csevegni a fán, de sosem gondoltam, hogy kiscinkékről van szó. Már
magabiztosan repülnek, délután a kertben láttam őket viszont, az átellenes
szomszéd hozzánk is átlógó tujáin.
* * *
A múlt hét botránya a Prime Time c. műsorban bemutatott, titkos felvételek
felhasználásával készült dokumentumfilm volt, egy észak-dublini nyugdíjas
otthonról. Amit nem véletlenül nem fordítottam szeretetotthonnak, mert ami
ott folyt, annak semmi köze nem volt a szeretethez. Borzasztóan bántak egyes
kisöregekkel, elhanyagolták, bántalmazták őket, erőnek-erejével nyomták le a
torkukon a gyógyszert, és hasonlók. S mindezért a hozzátartozók vagyonokat
fizettek. Óriási botrány tört ki, azóta több ilyen otthon ellen folyik
vizsgálat. (Ui.: A Leah Cross névre hallgató öregek otthonát augusztus
1.-jével be fogják zárni, a tulajdonos úgy nyilatkozott, hogy nem tudja
üzemeltetni az ellene folyó vizsgálat és a hivatalok állandó „zaklatása”
miatt...)
S persze, pár helyen elsütötték azt a mondást, amelynek már homályba vész az
eredete: egy országot arról lehet megítélni, hogyan bánik az öregekkel és az
állatokkal. Írország nem szerepel előkelő helyen akkor sem, amikor az
állatokról van szó, már ami a bánásmódot illeti. Évente 80 ezer (nem írtam
el) kutyát altatnak el, vagy szállítanak külföldi menhelyekre. A travellerek
lovai, amelyeket néha félreeső parkokban, zöldterületeken látunk kóborolni,
nem mindennap látnak ételt, s gyakran bánnak velük úgy, mint egy megunt
játékkal, ha nem kell, félredobom. Vagy halálra hajszolom valami versenyben.
Vagy lelövöm, mert ráuntam és csak gond...
S ha már itt tartunk, amióta fizetni kell a szemétszállításért, megjelentek
a szemetes zsákok a Liffey-ben, úszkálva a tenger felé, a parkok szemetes
kosaraiban, a hegyoldalak bokrai alatt, vagy az északír határ túloldalán,
gondosan elásva, itt-ott, teherautó számra... Találékony a nép, ha nem akar
fizetni. Szégyen.
Június 13.
Tegnap buli volt nálunk, majdnem egész napos. Interneten át megismert
magyarokat hívtunk meg, valamint a már régebbről ismert Anitát, aki
gyógyszerészként dolgozik a reptér gyógyszertárában, Erzsébetet, aki Kildare
mellett egy lakberendezési bolt managere, Feriéket Bracknagh-ból, Anikót, s
Anikó néhány magyar munkatársát. Utóbbiak aztán lemondták betegség miatt a
meghívást, de így is voltunk jó páran. Négy fiatal érkezett még, közülük
eggyel, Zolival szoktunk maileket váltani, így az első percekben kissé
kínosan vigyorogtunk, ismerkedés, jaj. De az este elég jól sikerült,
alaposan kibeszéltük az íreket, Zoliéktól, akik szállodában dolgoznak,
megtudtunk egyet s mást a szakma rejtelmeiről, ...
Június 15.
Habzik a szám, kavarog az agyam... Kicsinyég fel vagyok háborodva. Mint a ma
esti piaci értekezleten kiderült, múlt szombaton egy „developer”, vagyis
építési vállalkozó, helyi születésű fickó, felkereste a piacot, a diszkréten
váltott pár szót az elnökünkkel. Kiderült, a körülöttünk lévő földterületek
majdnem mindegyikét már megvette, illetve a szomszéd birtokra még alkuszik.
S kérdése az volt, esetleg érdekelne-e minket egy ajánlat? Összegről nem
esett szó, de az elnökség legtöbb tagja, mármint azok, akik nem ültek
döbbent csöndben, azonnal €-jelekkel a szemükben hangoskodni kezdtek, hogy
akkor mennyiért is adjuk el a birtokot, szerezzünk-e ügyvédet, aki eljár a
tárgyalások során, és vajon mennyi pénzt kaphatunk ezért a földterületért,
és... és... és...
Hát nem a múlt hónapban írtam arról, hogy a piacon is tartanak egy ilyentől
a tagok, s ÍME! Annyira meg voltam döbbenve, mert fel sem merült senkiben,
hogy talán nem kellene eladni, mert mivé lesz a piac, ha – ahogy az építési
vállalkozó ígérte -, elköltöztetik egy másik épületbe, a közelben
kialakítandó bevásárlóközpontba? Hogyan lesz meg akkor a „country feeling”?
Amire oly büszkék? Amúgy is eléggé kint vagyunk a városból, még kijjebb akar
nyomni bennünket ez az ember, ez nekik nem számít?
Ahogy végignéztem az izgatott arcokon, rájöttem, hogy az egész társaságból
(13-an vagyunk), talán csak hárman-négyen ellenzik az ötletet, így, ha
szavazásra kerülne a sor, az eladás mellett fog szavazni a többség. Persze,
nem adhatják el a tagok döntése nélkül, de hát nyomást mindenkire lehet
gyakorolni, szép érveket felhozni, és az érvek kövér eurók. Nem mondom, én
is örülnék egy kis pénzmagnak (már ha jut valamennyi), de miről kell
lemondani cserébe? Egy 40 éve fennálló épületről, amit a saját kezükkel
emeltek, egy szoros közösségről, amelyet nyilván fel fog bolydítani a
költözés. Most is nehézkesen hirdeti meg magát a piac, hogy új vásárlókat
csábítson ide szombatonként, hát akkor hogyan fogja meghirdetni az új
helyszínt? Azzal érvelnek, hogy a legtöbb tag idős ember, gond nekik a
takarítás, az áruláson kívüli extra munkák az épülettel kapcsolatban,
amelyekből most majdnem mindenki kiveszi a részét... Elég indok ez?
Június 16.
Olvasgatom az egyik, írországi munkalehetőségekről szóló magyar topikon
(megszokás, amivel már régen fel kellett volna hagynom, mert jobbára csak
felhúzom magam – „a hülyeség foszforeszkál”), ahol azt írja az egyik t.
„tanácsadó”: érdemes a social valfare (sic) kérdőíven egy „kamu feleség”
adatait is beírni, mert akkor kevesebb adót vonnak le, s később dupla adag
járulékot lehet kérni... Na, szép. Így terjed majd a jó hírünk Írországban.
Június 19.
No, visszamentünk a Botanikus Kertbe. Sajnos, a jó idő (értsd: vad meleg) és
az orchidea kiállítás/vásár sokakat odacsalt, jókora tömeg volt. A gyepen
szinte mindenhol emberek hevertek, napoztak, olvastak, piknikeztek. A
mókusok tiszteletteljes távolságot tartottak, de azért sikerült pár jó fotót
készíteni róluk. Az igazi szenzáció azonban a rózsakert volt, vadul nyíló
virágaival. A színkavalkádot megpróbáltuk megörökíteni, ez még csak-csak
sikerült, na de az illatok! Annyiféle rózsa, annyiféle illat... Némelyiket
már egy méterről is ki lehetett szimatolni. A séta után felmentem a kávézó
első emeletére, megnézni a vásárt. Sokáig járkáltam körbe, mérlegelve, hogy
talán itt az ideje, hogy vegyek egy strapabíróbb növényt, de aztán eszembe
jutott, hogy a ház kelet-nyugati fekvése nem igazán kedvezne egy ilyen
virágnak. A nappali túl sötét, a konyha túl világos, s mindenhol
meglehetősen száraz a levegő. Persze, teremthetnék mikrokörnyezetet is a
növénynek, spriccelhetnék rá vízpermetet, ahogy ott csinálják az
üvegházakban, de valószínűleg csak elpusztulna. Megmaradok inkább a
muskátliknál, akik kezdenek magukhoz térni az udvaron töltött tél után, s
szépen hozzák a virágaikat.
Június 21.
Az év leghosszabb napja, a nyári napforduló napja. Nekem pedig az jár a
fejemben, hogy innentől kezdve egyre hosszabbak lesznek az éjszakák. Úgy
elmúlt ez a fél év, mint a pinty.
Ma délután, mert nem volt bekapcsolva a boltban a rádió, előjöttek a
gondolataim, amelyek az unalomig ismert és ismételt mozdulatok közt szoktak
rám törni: most kis listát állítottam össze, hogy kiért kell mostanság
fohászkodni, vagy állandóan drukkolni, nevezze ki, ahogy akarja. Például
James-ért. James Bernie kolleganőm Jenny nevű lányának fiúja, aki
kemoterápián megy át, s nem a legjobban megy neki, szombat óta kórházban
van, elkülönítve, lázzal, és fájdalmakkal. A gyermekkori leukémiája után mi
jót várhat, amikor „valamit” találtak a gyomrában, alig másfél hónapja?
Lehetnek emlékei a gyermekkori kezelésről, mert csak hosszas szülői
unszolásra volt hajlandó visszamenni a kórházba, további vizsgálatokért, ami
után azonnal megkezdte a kemoterápiát.
Lehet még szurkolni Clarissáért, aki 80 éves, a piac egyik régi tagja, s aki
két hete 7 órát töltött egy hordágyon, míg orvos látta végre, a fura
gyomorfájdalmaival, aztán egy hosszú, kórházban töltött hét után annyit
mondtak neki, majd jöjjön vissza 6 hét múlva, újabb tesztekért... A férje 91
éves, bottal jár, s csak akkor tud látogatóba menni a feleségéhez, ha
elviszi valaki, mert ugyan tud még vezetni, de a kórház épületéhez a távoli
parkolóból nem tud elgyalogolni, az épület előtt pedig nem szabad megállnia,
nem hát.
S lehet még aggódni közeli és távoli ismerősök összeomló álmaiért,
házasságáért, terveiért...
Közben jómagam buzgón sütizem, gondom egy szál sem (lekopogom), s a
legnagyobb aggodalmat az okozza az életemben, hogy beleragad-e a süti a
virágformába, vagy hogy lehet-e majd megfelelő kiszúrót kapni az Anna
testvérének közelgő esküvőjére rendelt szívekhez.
Hát nem mázli?! S vajon meddig tart?
Június 22.
Bernie elmesélte, hogy James tegnap este egyszerűen lelépett a kórházból.
Ugyan idővel visszakerült, vagy -vitték, nem értettem jól, kapkodva
váltottunk reggel pár mondatot, pakolás és sütés között, ahogy sikerült.
Tegnap több hetes hezitálás után megkérdeztem tőle, érdekelné-e a
Béres-csepp, ami írásos infót csak lehet, kinyomtatunk, s odaadom neki,
kérdezze meg James mamáját. Ma annyit mondott, ha van fölös üveg, hozzam.
Bevittem, ami volt. Segít, nem segít, legalább valamicskét, ki tudja, de
ahogy ő mondta, ha van valami, megpróbálják. Jenny azonban óriási
hisztérikus rohamot produkált tegnap este, sok neki a feszültség, egész
éjjel fent volt az anyjával. Ma nem is jött dolgozni, benyugtatózva aludt
otthon. Rose nem volt éppen elnéző, ahogy megtudtam, elég kemény szavakat
vágtak egymás fejéhez Bernie-vel, nem tetszett neki, hogy Jenny kivan, s nem
tud dolgozni. Beugrott a helyére Ellen, a másik manager, s gondolom, Bernie
is segít, ahol tud, ha munka van, tehát a helyzet nem olyan vészes. Igazán
megspórolhatta volna Rose ezeket a szavakat, lehet, hogy – ne adj Isten -,
egyszer majd ő lesz ilyen pocsék helyzetben, s akkor nyilván ő is szimpátiát
vár el, nem leszúrást. Szar a helyzet eléggé az ő kekeckedése nélkül is.
Amúgy ma egész nap vadul süt a nap, fullasztóan meleg van, így gyorsan
ágyneműt mosok munka után, estére leszárad. A sütőben már ott a csirke,
Quilla-tól kaptam a receptet, egy Indexbeli topik társtól. Magyaros sajtos
csirkemellnek titulálható, mert a fűszerezés magyar termékekkel készül
(legalábbis Quillánál, Portugáliában): szalonnakockákkal beborítjuk a
hosszúkás sütőedény alját, arra fektetjük a csirkemelleket, fejenként
kettőt-hármat, amelyeket előbb mindkét oldalukon megkenünk Erős Pistával
(vagy Piros Arannyal) és mustárral (Globus, ha van), valamint
fokhagymakrémmel (szintén magyar, tubusos). Nálam csak Erős Pista van és
némi Piros Arany, ami már kezd lejárni, a mustár az a könnyfakasztóan erős
Colman’s mustár, a fokhagyma pedig ma por alakban kerül a csirkékre. Néha
még hagymakarikákat is rakok rájuk, ha dúsítani akarom az ételt. A
csirkemelleket úgy 25-30-40 deka reszelt sajttal megszórom (attól függ, hány
személyre készül a fogás), hogy mindenhol fedje a csirkét, majd forró
sütőben félóra, 40 perc alatt átsütöm, hogy a sajt szépen megolvadjon,
megbarnuljon a tetején. Annyira gyors, és egyszerű recept, ráadásul
csináltam már öt személyre is, egy hatalmas, magas falú tepsiben, tehát
bulira is kiváló.
* * *
Azt írja az újság, hogy Mary Harney, a Tanaiste, aki most éppen egészségügyi
miniszter, alapos kirohanást intézett a kórházak ellen a
tisztaságuk miatt. Véleménye szerint
húsfeldolgozó üzemekben nagyobb a tisztaság, mint a kórházakban, nem csoda,
ha Írország magasan listaelső, ha a súlyos MRSA vírus fertőzéseinek számáról
van szó. Idén úgy 500 valahány megbetegedést okozott ez a legyőzhetetlen
vírus, tavaly úgy 433 eset volt, ha jól emlékszem a számokra. Kétszer annyi,
mint a második helyen álló Portugália esetében... Elgondolkodtató. Ms.
Harney felemlegette azt is, hogy míg az egyházak, az apácarendek kezében
voltak a kórházak (melyek ma is szentek nevét viselik) tisztaság volt,
mégpedig patyolattisztaság. Mi ment tönkre?
Június 30.
Hehej! Az utolsó pillanatban kaptam megfelelő méretű szív alakú kiszúrót,
így most buzgón gyártom a mézeskalács szíveket Anna Gretta nevű nővérének
esküvőjére. Kivételesen nem tartott senki szemmel, míg múlt csütörtökön lent
keresgéltem a konyhás bolt (Kitchen Complement, Chatham street) alagsorában,
meg is voltam lepve. A Stock nevű, két sarokkal odébb lévő boltban vettem
nagyméretű rácsot, hogy végre normálisan tudjam kihűteni a tortákat, ne
legyenek egymás mellé nyomorgatva a régi, kicsike rácson. S végre
beszerezhettem életem egyik álmát, haha: egy salt pig-nek nevezett
terrakotta edénykét, amely tulajdonképpen nem egyéb, mint széles szájú,
gömbölyded sótartó. Konyhám egyik éke. A fokhagymák hasonló terrakotta
edénykében vannak, valamint még régebben vettem egy hasonló mozsarat is, fa
törőfával. Utóbbit ritkán használom, fűszereket szoktam benne összetörni,
vagy fokhagymát, ha valamilyen fűszerrel keverni kell.
Ha tehetném, vagyont költenék a konyhára, jókora pulttal, még jókorább
sütővel, amiben legalább három rács elfér, hogy ne kelljen egyenként
sütögetni a tepsi sütiket... Rengeteg nyitott polc a fűszereknek, falra
fellógatott formák, eszközök... De legelőször egy rendes étkészletet vennék,
a minap törtem el egyik kedves üvegtányérunkat és egy edénykét, mindkettőt
tavaly kaptuk, fájt is érte a szívem nagyon. Be kell majd pótolni.
* * *
A Kitchen Complement-tel szemben megakadt egy cégtáblán a szemem, egy
borkereskedőén; nem emlékeztem, hogy ott volt ilyen bolt korábban.
Próbaképpen bementem, hogy van-e magyar bor. „Milyet
keres?” – így kérdezte rutinosan a csak
félszemmel rám figyelő eladó, aki a másik alkalmazottat tartotta szemmel,
akinél éppen több rekesznyi pezsgőt és bort rendelt egy úr. „Bármilyet – így
én –. Mondjuk, fehéret?” Abból csak egyet tud jó szívvel ajánlani, a
Desnoko-ból származó bort – így az eladó. Utálom, ha elnéznek a fejem
mellett, fölött, talán a kicsiségem miatt, lényeg, hogy belém bújt a
kisördög. „Á, Disznókő” – így én, jelentőségteljesen, tudom, hogy nem
könnyű, de hátha megtanulja a rendes kiejtést ez az ember, abban az
országban, ahol a Pegueot-t Pjúzsónak ejtik. „Abból most nincs.” „S vörös?”
Azt nem tart, de ha érdekel a magyar bor, menjek Searson’s borkereskedésébe,
Blackrock-ba. „Köszönöm, ismerem már ott a választékot” – hazudtam le a
csillagot az égről, megtartva magamnak azt az infót, hogy Charles Searson
felesége magyar, s már csak ezért is tart magyar bort a pasi. Bár legutóbb,
úgy fél éve, csak méregdrága Tokajit láttam nála. Aztán nagy hirtelen
eszembe jutott a születésnapomon ivott bor, s gondoltam, a borkereskedők
mégis csak tartják egymással a kapcsolatot, hátha ez a fickó olcsóbban be
tudja nekem szerezni a Casas del Bosque borát, mint amennyiért a szállodában
kapni. Elmeséltem a csodás Sauvignon Blanc történetét, mire a fickó végre
rám nézett: „Igen, hallottam erről a cégről.” S gyorsan beírta a számgépébe
a borászat nevét, weboldalt keresve. „Csak annyit mond az oldal, hogy
Írországban is forgalmazzák” – így az eladó. Sóhajtottam. „Már magam is
megnéztem azt a weboldalt” – mondtam legszebb angolságommal -, „és annyit
tudok még, hogy egy waterfordi kereskedő forgalmazza. Ki tudná deríteni, ki
az, és esetleg tudna nekem tőle szerezni ilyen bort? Ha olcsóbban tudná
beszerezni, mint a szálloda, öntől venném.” Végre kezdett komolyan venni,
csak a „buy” szócska kiejtése kellett hozzá. Pedig csak annyit mondtam neki
– nehogy má’ elkötelezzem magam több rekesz borra -, hogy ha olcsóbban hozná
a bort Dublinba, mint a szálloda, vevő lennék rá. Névjegyet cseréltünk – ha
már van nálam, használjuk! -, adtam az úrinőt, s ő ígérte, pár napon belül
jelentkezik. Azóta sem hallottam róla. You’ve just lost a customer, pal.
Gondoltam, hogy visszamegyek, és megszorongatom, vajon mit mond. De minek.
Inkább elmegyünk majd valamikor Waterford-ba, borért. Ha azt ígérik,
visszahívnak, érjen bennünket kellemes meglepetésként, mert nem szoktak.
Utoljára még vettem egy üveg fehér új-zélandi bort, kicsit savanykásnak
bizonyult, de nem volt rossz. Majd szóljanak, plíz, ha van boruk Desnoko-ből.
Amitől egyszer, jaj, de berúgtam. Mapcsi fedőnevű barátunkkal hármasban
mentünk munka után le Bray-be, a tengerpartra. Nyár volt, ugyanilyen hőség,
mint mostanság, a vendéglő mellett, ahol akkor dolgoztam, volt egy
borkereskedő, ott láttam disznókői bort. Vettünk sajtot, két üveg bort, s
irány a beach. Meleg volt, hamar megittuk a bort, Mapcsi és én, Verő csak
módjával ivott, s amikor indulni kellett, s felálltam, majd lehajoltam a
pokrócért, megindult alattam a föld. Fejjel előre szédültem, teli szájjal
röhögve, de legalább nem álltam bele a homokba, hanem sikerült
megtámaszkodnom a kezemmel. Hazataxiztunk – akkor még nem volt kocsink -,
Mapet elaludt a szőnyegpadlón, a tévé előtt, a nappaliban, én kis pihenés
után lezuhanyoztam, Verő is szundított egyet, ha jól emlékszem. Mire ezekkel
végeztem, már ki is józanodtam. Kiváló minőségű bor volt, fejfájás sehol.
Utána vacsorát csináltam, Mapet is felébredt, s teljesen józanul ültünk
asztalhoz.
Vagyis éljen a jó minőségű magyar bor!
* * *
Most fúj a szél, mégis meleg van, a konyhában még melegebb, „hála” a
sütőnek. A konyhában olyan vagyok, mint egy űrhajós, aki köldökzsinóron
lógva lebeg az űrben: nem volt itthon elem, és én munkakönnyítő, lélekemelő
zenét akartam hallgatni a hordozható CD-lejátszón. Van a lejátszónak fali
csatlakozója is, vagy másfél méter hosszú. Bedugtam, s a lejátszót a konyha
szélén lévő szekrény pultjára tettem, ami a hosszanti fal közepén található,
és a három méter hosszú zsinórral rendelkező nagy fejhallgatóval
hallgattam/hallgatom a zenét. Ameddig a zsinór elér, mozoghatok. Még a
kiskamrába is elérek vele. Csak vigyázni kell, hogy le ne rántsam a székről
a lejátszót. Micsoda kényelem! Sokkal könnyebben megy a munka a zene
mellett. A fenti szobában, az ágyon, abroszra kiteregetve hűlnek a mézesek.
Most tartok 57 darabnál. A mai adag tészta ezennel el is fogyott, holnapra
ki kell még keverni kettő-három adagot (egy napot állnia kell a tésztának,
ezért nem tudok folyamatosan sütni). A dekorálás még odébb van, alighanem az
estéim ezzel fognak eltelni. Már megígértettem Annával, hogy kapok egy
fényképet, amin az ifjú pár és ő látható, egy mézes szív társaságában.
Amúgy most már hetente kétszer sütök a kávézónak, hétfő este és csütörtök
este. Ehhez jön még a piacra sütés, egész nap csütörtökön, és pénteken, meló
után, estig. Szombaton délelőtt piac. Közben ritkán beeső egyéb sütési,
illetve fordítási, szövegellenőrzési megrendelések. Kedd-szerda házimunka,
vagy egyéb elfoglaltság, vasárnap egész nap pihenés, újság kivesézése,
tévézés, vagy egy jó könyv, netán kimozdulás... Nem unatkozunk!
* * *
Ma egy éves a LUAS. A statisztikák szerint óriási siker. S ami még
fontosabb, ma megnyitották az M50-es nevű körgyűrű utolsó szakaszát, amely
teljessé tette a C-betűt a város körül. Talán ez enyhíti majd az őrületes
forgalmat reggel és este a környéken. Csak éppen az a baj, hogy dél felé
tőlünk nem lehet ráhajtani az új útszakaszra. El kell menni a közeli
ipartelepre, ott van egy nagy kereszteződés, s onnan lehet ráhajtani az
M50-esre. Bár, ha jobban belegondolok, lehet, hogy a környékbelieknek még
sem jelent túl nagy könnyebbséget az új út, a telepen továbbra is nagy lesz
a dugó...
Következő írás |