|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Szeptember 1.
Ma Barakásoknak vezetés. Az idő remek volt – lekopogom, még sosem esett
városnézés napján! Sikeres volt, az eddigi legjobb vezetésem. Főleg attól
volt jobb, mint máskor, hogy rengeteg kérdést tettek fel, gyakorlatilag
folyamatosan beszéltem, nem volt üresjárat, nem volt lázas gondolkodás, hogy
izé, miről is...? A politikáról azonban nem tudtam mit mondani, az ír
kormányzat felépítéséről keveset, a pártokról alig, pedig előtte azt is
átvettük Verővel, just in case. Nagyon meg voltak velem elégedve, később
Cini küldött sms-t, hogy sokan dicsérően megemlítettek az út végén
kitöltendő kérdőívben, úgyhogy dagadt a keblem a büszkeségtől. S azt is
megfogadtam, hogy legközelebb nem fogok dumálni a forgalmas Dame street-en,
hanem bemegyünk a Dublin Castle udvarára, arról is tudok így majd beszélni
kicsit, és amit tudni kell az utcáról, a környékéről, azt ott elmondom, mert
a forgalom zaja elnyomja a hangom, nem lehet túlüvölteni, egy több mint 40
fős csoportnak pedig főleg nem, amikor alig férnek el a járdán.
A búcsúestre sütöttem nekik birkás-lóherés sütit, az is tetszett az
utazóknak. Jövőre is fogok sütni!
A vezetés végeztével megint mentünk volna Cinivel a Beshoff’s-ba, de ott
legnagyobb megdöbbenésemre egy kávézó fogadott bennünket – megszűnt a
Beshoff’s! A Westmoreland street-i híres fish and chips-es, hát hová lesz a
világ? Teljesen le voltam törve. Végül, mivel mindketten igen éhesek
voltunk, egy közeli, csendes kocsmában kötöttünk ki, ott ettünk,
beszélgettünk mindenféléről. Kínos esemény zavarta meg a beszélgetésünket,
egy Big Issues (az itteni Fedél nélkül, csak színvonalasabb kiadásban) árus
jött be, s mivel mi voltunk a kijárathoz legközelebb ülők, kezdte ránk
tukmálni a lapot. Ötször mondtam neki nemet, végül annyira erőlködött, hogy
zavaromban kezdtem pénz után kutatni a táskámban. Már átadtam a fickónak a
pénzt, amikor hangosan kiabálva megjelent a pultos, felkapta az újságot, a
pasihoz vágta, s kezdte kifelé lökdösni, én pedig makogtam valamit, hogy
elnézést, én már megvettem tőle alapot, hagyja békén... Mire visszacsapta
elém az újságot, s tovább hajtotta kifelé az árust. Aztán dolga végeztével
visszament a pulthoz, s „Anyway..!” felkiáltással folytatta a beszélgetést a
haverjaival. Égett a fülem, ugyanis a pultosnak igaza volt, a Big
Issues-árus nem mehet be vendéglőkbe, kocsmákba, szigorúan az utcán
árulhatja csak a lapot, s NEM tukmálhatja rá senkire, ha valaki venni akar,
az vesz, ha nem, nem. Ott égett a képem, magyarázkodtam Cininek, s az egész
ebédnek olyan kellemetlen emléke maradt meg bennem...
Ő ment vásárolni, én mentem haza a LUAS-szal. Otthon már vártak Con-ék
bútorai. Csupa sötét, enyhén dohszagú, öreges bútor, de ahogy mondta,
valóban jó állapotban lévők. Verő morgott, hogy ilyen sötétek, olyan
sötétek, tologattuk őket, hogy ne legyenek útban, amíg végső helyükre rakjuk
őket, s mélyen hallgattam arról, hogy határozottan tetszik az egyik régi
szekrény, üvegajtós, belül lámpákkal, igazi ódivatú könyvszekrény. Mivel
eléggé fáradt voltam – mindig kimerülök egy-egy vezetés után -, kissé
nyugtalanul, de aludtam egy fél órát, aztán sütöttem Michelle-nek. Későn
végeztem, örültem, hogy ágyba kerülök. De annak jobban örültem, hogy jól
ment a vezetés!
Szeptember 3.
A szombat délelőtt eltelt a piaccal. Nagy meglepetésben volt részem:
Stephanie Ryan (egy meglehetősen idős hölgy, aki igencsak kedvel, és
mindenki ajánlja a sütijeimet, azzal, hogy ez egy „magyar termék”) odahívott
magához, hogy szeretne adni valamit. Titokzatoskodva kezembe nyomott egy
nylonzacskót, mondván, nemrég rendezgette a szakácskönyveit, és eszébe
jutottam. A zacskóban három szakácskönyv volt, két sütis, és egy nagyobb
könyv, amely a tortadekorálás rejtelmeiről szól, szaktanácsot, beszerzési
helyeket, és recepteket adva meg, fotókkal. A könnyem kijött. Megöleltem, s
megígértem neki, hogy olyan csudás tortával hálálom meg a kedvességét, hogy
csuda... Milyen kedves volt tőle!
A késő 50-es években volt egy leányklub, számomra kimondhatatlan néven,
ahová Stephanie járt, s már sokszor mesélte nekem, hogy ebbe a klubba
tartoztak a Polgár nevű magyar ékszerész lányai (vagy lánya?). S mesélte,
milyen jóban voltak, azóta is sokra tartja és kedveli a magyarokat, így
aztán valószínűleg engem is ezért kedvel, akár rászolgáltam a szeretetére,
akár nem. A kapott könyvre azonnal lecsapott Sheila, másik piaci kollégám,
aki amúgy a National Maternity (vagyis Holles street-i) Hospitalban
dolgozik, a betegek panaszait intézi, amolyan customer service a munkaköre.
Egy ismerőse „formabontó, modern” esküvői tortát rendelt tőle, így most
ötleteket gyűjt. Vittem neki még pár esküvői magazinból kivágott ötletet,
pár weboldal címet, ahová ötletért fordulni szoktam, aztán hamarosan
megtudom, mit talált ki az októberi esküvőre.
Két megrendelésem is van jövő szombatra, az egyikhez aranypor kell... Tehát,
irány a város. Vagy mégsem? A közelben, talán negyedóra kocsizásra van a
Cakes and Co. nevű bolt, ez az a hely, ahol a marzipán rózsát 4 euróért
csinálták volna meg. Darabját. Cathy esküvőjére. Kapok aranyport, hozzá
kurta használati tanácsot is. Sietve távozom, a hölgy elég rideg, nem
bocsátkozik velem csevegésbe, ami a cukormáz színezését illeti. Biztos azt
is pénzért mérik.
Aztán bevásárlás: Dunnes stores, majd, mivel pár dolgot nem kapunk meg, pl.
cseresznyebefőttet, irány a Superquinn, Blackrock-ban, ott mindig kaphatóak
ilyen „extrának” számító dolgok. Útközben megállunk kedvenc off-licence-ünk
tőszomszédságában, hátha az eddig csak kívülről megcsodált Butler’s
pantry-ban kapható cseresznyelekvár. Az nincs, de meglátok a polcon egy
érdekes sót, tölgyfaforgács felett füstölt tengeri só, Anglesey szigetéről,
Wales-ből. Muszáj megvenni. Otthon, a mélyhűtőben, van egy kopogósra fagyott
hal, majd ha ráérek, megsütöm, azon nagyot fog emelni. Otthon megszagoltatom
Verővel, fintorog, ez mi? Pedig nem is annyira füstös, csak kellemesen,
sötétszürke sópelyhek, csodás! S kellemes emlékeket idéz...
A bevásárlás után, már elég későn állok neki a tortának. Az alap csokitortát
megsütöm, a recept ismerős, hamar rájövök, hogy a Világ Legjobb
Csokitortájának alapreceptje, kissé másféleképpen. Amíg sül, kikészítem a
dekoráláshoz szükséges dolgokat, de aztán rájövök, hogy mire megsül, túl
késő lenne a díszítéshez, a tejszínhab úgyis frissen jó, vissza is rakom a
tejszínhabos palackot a hűtőbe. Kész a torta, az illata csodás. Alaposan
tűpróbázom, a tű tiszta, mikor kihúzom, ergo megsült. Kiveszem. Hagyom hűlni
az előírás szerint vagy tíz percig, aztán lecsatolom róla a formát, lehúzom
a sütőpapírt. Szép, egyenletes a teteje, nem púpos. Örülök. Határozott
mozdulattal, a hűtésre használt rácsot puhán a tetejére téve megfordítom.
Mire a torta összeomlik...
... S pár döbbent másodperc után én is! Mi lehetett a baj, hiszen
megböködtem, a tű tiszta maradt, tehát a torta átsült... A közepe finom,
omlós, tovább várnom kellett volna még?! Most már késő okoskodni, jókora
dühroham kap el, késsel apróra kaszabolom a tortát. Verő csak néz, amikor a
konyhába jön, hogy kudarcom maradványait megszemlélje. A romokat rosszul
leplezett örömmel kezdi eltakarítani...
Szeptember 4.
Reggel megint korán kelés. Istenem, vasárnap van, és én fél 7-kor kelek!
Ilyen sem volt már igen régóta. A vasárnap délelőtti ágyban ejtőzés szent és
sérthetetlen. Ehelyett a szunyókáló Verő mellől leosonok a konyhába, halk
rádió mellett a régi, bevált recept szerinti tésztát keverek, és míg sül,
előkészítem a dekorációt, e-maileket olvasgatok.. Verő szolidaritásból – no,
és mert kocsit akar mosni -, nyolckor felkel, elhúz Inkával. Én addig
összeállítom a dús tejszínhabból, rengeteg (konzerv) cseresznyéből és
konyakból álló költeményt, alaposan megszórom az otthon csak egérszarnak
titulált csokireszelékkel, és kandírozott cseresznyét rakok a
tejszínhabrózsák közepébe. Kész! 11-kor jön Anna, akiről kiderül, hogy
kézben, villamossal akarta elvinni a tortát. Odakint fülledt meleg, ragadunk
- mire odaérne, szétolvadna az addig hűtőben tárolt torta. Így a közben
hazaérkezett Verővel és Annával együtt beautózunk a múzeumig, a
csomagtartóban a takaróra ((lengéscsillapító :-)) rakott, bedobozolt
Fekete-erdő tortával.
S ez még csak a délelőtt. Délután, rövid szieszta után kezdődik a bútorok
tologatása, könyvhalmok le- és visszapakolása, ezt most hová rakjuk, ez ide
befér-e, az nem passzol oda... Az egyik könyvszekrény kissé méltatlan
helyre, a bejárati ajtó és az emeletre vezető lépcső közé kerül (éppen
befér, kicsit talán szorul is, de sebaj), a helyén lévő telefonasztalka a
dolgozószobába kerül, a futon és az ablak elé. Az üveges szekrény elfoglalja
egy könyvespolc helyét, oda beférnek a csetreszeim, pár családi fotó, a
whisky-s gyűjtemény (ne tessék aggódni, egy kivételével csak mini üvegek, és
üres mindegyik!), míg a könyvespolc kikerül a folyosóra. Utóbbi egy kék
kispolc (a turistás polc) helyét foglalja el, ami felkerül az emeleti
lépcsőfordulóba, oda hordom fel az összes útikönyvet, brosúrát, szállásos
kiadványt, a „tudásomat”. Az egyik éjjeliszekrényke a duplaszobába kerül, a
másik, ami tévéállvány valójában (alsó részében még bakelitlemezeknek is van
tárolóhely!) az ún. boxroom-ba kerül, a félretett ágybetétek, dobozok,
satöbbik közé. Utána takarítás, én a konyhában ténykedem, Verő mindent
gondosan végigporszívóz, este aztán jóleső érzéssel tévézünk az újonnan
átrendezett szobában. Csak az előszoba ne lenne olyan barlangszerűen sötét,
az ajtó melletti egyik, hályogüveggel borított ablakot eltakaró szekrény
miatt...
* * *
Az elmúlt két hét mintha ajándék lenne az időjárástól, meleg van (nekem
kicsit fülledt), napos idő, eső alig, az is inkább éjjel. Nyárutó ír módra.
A vasárnapi újságban az alábbi adatokat jegyezték fel az elmúlt hét
időjárásáról: Napközben a legmelegebb kedden, Dublinban volt, 23 fok. A
legalacsonyabb fokot Castlederg-ben, Észak-Írországban mérték, ugyancsak
kedden, 3 fok volt. A legtöbbet Lough Fea tavánál esett, szerdán, 32 mm.
Valentia sziget hasonló nevű falucskája felett kedden 11.8 órán át sütött a
Nap.
Szeptember 6.
Fülledt nap fülledt napot követ. Ma arról beszélgettünk Bernie-vel, hogy
mennyire várjuk már az első fagyokat, a ropogós, fehér zúzmarás füvet, a
ködös reggeleket, és amikor a Nap olyan alacsonyan jár, hogy reggel besüt a
boltajtón. Nem vagyunk normálisak! De az ősz és a tavasz mindig is kedvesebb
évszakom volt, mint a nyár. Nyáron mintha kicsit megfakulnának a színek, a
friss zöld csak az esők után bukkan elő.
Apropó, zöld. Pár hete leszórtam a füvet egy táppal, ami egyben táp és
gyomirtó is egyben. A szaga borzalmas, este nagyon lehetett érezni a kezelés
után, de a moha két nap alatt elfeketedett. Lassan ki lehet őket kapirgálni
a fűszálak közül, legyen helye az új fűnek. Talán elszórhatnám azt a maradék
fűmagot is, amit még a shed-ben találtam. Bár a tápra rá van írva, hogy csak
fél évnél öregebb füvön használható, nyilván a gyomirtó erőssége miatt nem
ajánlatos fűmagot szórni rá. Attól tartok, nagyon foltos lesz a gyep, sok
helyen igen vastag a moharéteg, ha felgereblyézem, nem marad alatta semmi,
csak a puszta fehéres szürke, köves talaj...
* * *
Miki, drága B. Miki elhozta anyósomék csomagját Budapestről, zokszó nélkül
cipelve az új kartámaszt a kocsinkhoz. Újra van vaníliapor, újra van
pulykához fűszersó, s Verőnek Galaktika. S ha minden igaz, pénteken lesz
időnk elmenni vacsorázni, s meghallgatni Mikit, mert fényes jövő áll előtte:
ő is Redmond-ban fog dolgozni az elkövetkező pár évben, mint az összes többi
barátunk, aki a Microsoft-nál dolgozik.
Szeptember 7.
Beszélgetés egy topikon, az Írországba induló hánytorgatja fel (udvariasan)
a már itt élőnek, miért nem tartanak össze a magyarok. Indokul előkerül
néhány horrorsztori azokról, akik munkát, pénzt, ingyen szállást követeltek
a már ittlévőktől, valamint a nagy többségnek nincs arra ideje, hogy
bulizzon, vagy sajnálja rá a pénzt... Nálunk eddig csak szállást és munkát
kerestek emberek, amíg le nem tettünk ezeknek a leveleknek a
megválaszolásától. Ma egész délután azon gondolkodtam, miért is nem
barátkozom? Az elmúlt években Botondékon kívül Csiperke Pannival és Anikóval
barátkoztunk össze, na, de azt is kitartó e-mailezés előzte meg. Egész
délután ezen gondolkodtam, s arra jöttem rá, hogy a barátkozás nekem alapból
nem megy, vén fejjel mással is jobban el tudom tölteni kevéske szabadidőmet.
Elég nekem az, hogy érdeklődő hazánkfiai e-mailjeire válaszolok, turista
útvonalakat tervezek, mindezt heti 5.5 nap meló mellett, a szabadidőm
javára, ingyen, az ország iránt érzett szerelemből. Öreg vagyok már ahhoz,
hogy kocsmákban, hangos zene mellett ismerkedjek, otthon sem tettem, itt
miért tenném?
* * *
Fent említett B. Miki kedves, őszinte, nyílt ember, mindig öröm vele
találkozni. Csak ne akarná mindig rábeszélni az uramat egy új autó
vételére.... Tegnap este Alfákról és Fordokról hallottam Verőtől, holott a
téma en bloc nem érdekel. Maximum hümmögni tudok, lóerők és ki-tudja-még-mik
hallatán. Ma pedig használtautó nézőbe indultak ebédidőben, mert akadt egy,
ami felkeltette az érdeklődésüket. Nem élünk rosszul, na, de azért annyira
nem vagyunk eleresztve, hogy két kocsi álljon a (bérelt) ház előtt. Mondtam
is a drága uramnak, ennyi erővel én is elkezdhetnék puszta szórakozásból
házakat nézni a környéken, kívánságaimmal, elvárásaimmal őrületbe
kergethetném az ügynököt, miközben lenne egy tíz eurós bankó a zsebemben,
hogy a kutyák le ne pisiljenek. S közben tudnám, hogy csak az ötlettel
játszadozom, vagyis még azt sem, csak a szemem legeltetem, kis rózsaszín
felhőkbe fúrom a fejem, ábrándoktól elhomályosuló szemekkel...
Micsoda időpazarlás!
* * *
Ma a boltban összefutottam egyik piaci tagunkkal, Maud van Haaften-nel
(kétlem, hogy ilyen névvel ír férje van.) Nagyothall, így kiabálva
társalogtunk. Kutyát sétáltatni volt, a közeli, Scalp-nak nevezett hegy
mögött, s most beugrott egy kis ebédre valóért. Milyen a kutya? Érdeklődtem,
hogy kérdezzek valamit. Dán dog – jött a válasz, s csak nehezen álltam meg,
hogy az arcába ne nevessek. Mert Maud alig valamivel kisebb, mint én, tehát
alig üti meg a másfél métert, s pálca vékony (velem ellentétben).
Elképzeltem (elég vizuális típus vagyok), ahogy Maud van Haaften egy dán
dogot sétáltat. „S hol van most a kutya?” – kérdeztem. „Kint ül a kocsiban.
Újabban az az érzésem, - folytatta Maud választékos angolsággal -, hogy
mintha egy kicsit kicsi lenne neki a kocsi”. Muszáj volt kiállnom a bolt
elé, és megnéznem az autóba zárt kutyát. S valóban, a hátsó ülésen egy
jókora fej volt látható, amely szinte érte a kocsi tetejét, s amihez még
jókorább váll csatlakozott...
Szeptember 9.
Egyik legkedvesebb regényemben, a Szellem a házban című E. M.
Forster-könyvben volt egy mondat, amely igen tetszett, valahogy így szólt
(nincs nálam a magyar fordítás, így emlékszem rá): „A novemberi köd úgy
verte magát az ablakhoz, mint egy kirekesztett szellem.” Nos, pontosan ilyen
köd van most. Odakint 16 fok, egész éjjel és egész nap esett, s a köd szinte
fátyolként vonul át az ablak előtt, látni, hogyan hordja a néha megmozduló
levegő. Csodás! Ez az én időjárásom! Tegnap még legújabb könyvemet is
félbehagytam, mert a szélesre tárt ablakon át behallatszott, hogyan veri az
eső a cseresznyefát, hogyan csöpög az ereszről, koppan a kocsi tetején –
hangulatos volt, pihentető.
* * *
Ma a boltba új kenyeres standok érkeztek. Kisebbek, mint a mostaniak. Mivel
már hetek óta érezhetően több kenyeret sütök, több süteményt, logikus, hogy
kisebbet kaptam. A három kenyeres, négyszögletes kosár, amelyek a régi
standon egymás mellett elfértek, itt nem férnek el. Kettő szorong egy
polcon, s a maradék mintegy 30 cm széles helyre tudunk pakolni néhány
előrecsomagolt muffint. Micsoda szerencse! Mindez érzésem szerint főnöknőm
hormonzavaros pillanataival magyarázható, azért legtöbbször logikusan
szokott gondolkodni, biztos valami tévedés lesz. De inkább nem bosszankodom,
megyek öltözködni, este vacsora B Miki társaságában.
* * *
Ma megkeresett a legutolsó Baraka-túra egyik résztvevője, hogy egy kisebb
csoporttal jönnének Dublinba október-novemberben, vállalnék vezetést? Hú, de
örültem. Kért szervezéshez segítséget, amit tudtam, megírtam, s most várom
izgatottan, tényleg felfogadnak-e egy újabb városnézésre?
* * *
Vacsorázni Mikivel a thai étterembe mentünk. Ezúttal rendes asztalhoz
ültettek minket, nem kellett bemászni azokba a fura ülésekbe. Odakint
csendesen esett, idebent finom illatok, ízek, jó társaság, jó ételek. Miki
mesélt Thaiföldről, terveikről. 3 évre akarnak kimenni a feleségével.
Kiadják a házukat, a szülőkre hagyják a kutyát, s nekivágnak az új életnek.
Ismét wonton levessel kezdtem, azt hiszem, egy életre rajongója leszek ennek
a finomságnak! A leves csípős, de nem tűrhetetlenül, a zöldséget ropogósak,
de puhák, a tésztába göngyölt csirke pedig – hmmmmm!
Szeptember 11.
Ezen a napon érkeztem meg Londonba, 16 éve. Ezen a napon, 4 éve dőlt romba a
World Trade Center. Ezen a napon avatták be „tisztségébe” a Dalai Lámát.
Ezen a napon 6 éve kezdtem dolgozni a Londisnak, igaz, még nem nyitottunk
ki, csak polcokat pakoltunk.
Privát évfordulók, történelmi évfordulók.
* * *
A szomszédék ajtaja előtt nylonba pakolt brosúrák. A környékünkön feltűnt új
ügynök brosúrái, Kleneez címmel, mindenféle hasznos holmikat árul,
meghosszabbítható nyelű kefét, ablakmosót, pókot kímélő pókfogót, és
társait. A brosúrán van egy ilyen rubrika, hogy „Kérjem, írja be a címét, ha
NEM kívánja, hogy a brosúra következő kiadásával megtiszteljem”. A második
jelentkezése után beírtam a címünket, s úgy raktam az ajtó elé. S még nekem
volt enyhe lelkifurdalásom. Találtunk egy-két használható holmit is, de
látatlanba nem rendelek semmit, akármilyen hasznos cuccról is legyen szó.
Fura lehet így ügynökösködi, nem lenne gyomrom hozzá, embereket kéretlenül
lerohanni, aztán kora reggel összeszedegetni a brosúrákat a házak bejárata
elől... A fene tudja, nekem még az sem menne, hogy csak úgy beballagok
valakinek a háza elé. Verő már azért is megrótt, hogy behajoltam egy falon,
és megszagoltam a virágot, gyöngéden magam felé fordítva a növényt.
Az ügynökökkel nekem elég érdekes a viszonyom. A végtelenségig fel tud
bosszantani, amikor Z. mondjuk este 9-kor felhív, hogy van egy pompás
ajánlata, amivel csökkenthetném a telefonszámlámat. Ugyanakkor nincs szívem
közbevágni, amikor végighadarja a pompás ajánlatát, holott kedvenc sorozatom
nézése közben zavart meg, s valójában legszívesebben letépném a fejét, és
azét a cégét, aki rám szabadította, de azért az első lélegzetvételénél
udvariasan sorry-zok, nem érdekel, viszlát. Elvileg lehet kérni a
telefontársaságtól, hogy szűrje ezeket a hívásokat... Talán kérni kellene,
vagy emeljek panaszt, mondjuk valami Fogyasztóvédelmi Hivatalnál, ha van
ilyen?
* * *
Tegnap, míg piacoztam, Levente lement Bracknagh-ba, Feriékhez, mert Robert,
a léha, semmirekellő, lusta és csaló lovászfiú kölcsönkérte pénteken az
egyik laptopjukat, és mire visszaadta, a gép használhatatlan volt. Alighanem
érdekes oldalakat nézegetett rajtuk, netán letöltött ezt-azt, vagy
leejtette, ki tudja, a gép behalt, lehet vírus, akármi. Verő nem ért vissza
a piac végére, Anna hozott haza, a dobozaimmal együtt. Délután egyre megjött
Verő, miután ült egy kicsit a forgalomban (ma Hurling Final, Cork és Galway
csapata játszik, tele a város vidéki szurkolókkal, s tele voltak az utak is
velük, tegnap). Feriék rengeteg zöldséget, almát küldtek, csináltam is
gyorsan egy fényképet a halom egy részéről, hogy lám, mi az eredménye, ha
Aliz napi 5-6 órát tölt a fallal körülvett kertben. Legutóbb egy nyúl
költözött be a kertbe, nem fél Aliztól, úgy kellett erőnek-erejével
kipakolni a kertből, a nyakánál fogva, de visszatért, s pofátlanul – még
mindig Aliz jelenlétében - rágcsálta az uborkát.
Nekik köszönhetően reggel házi tojás volt a reggeli, amihez a saját
paradicsomunkat ettem. (Verő nem szereti a hosszúkás paradicsomot, én igen,
így nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy kertünk termését megegyem.)
Szeptember 15.
Ma 6. éve, hogy a boltban dolgozom. A sütőben kis hatosok sülnek, beviszem a
boltba, még nem döntöttem el, hogy a vevőknek-e, vagy a kollégáknak, de jut
mindnek, ha kell, van elég. Közben telefont kapok, Susan nővére az, akivel
egyszer már futólag találkoztam. Kérdi, tudnék-e hétfőre sütni neki 4
tortát? Elakad a hangom, izé, sajnos, nem, a kávézónak dolgozom, a mellé nem
fér be még 4 torta. Ő egy idős papok otthonának dolgozik, nekik kellene
desszertként a 4 torta, de ha nem megy, nem megy, rendeli tovább attól a
cégtől, akiktől eddig is, de azok igen drágán dolgoznak, gondolta, én
olcsóbban megcsinálnám. Kissé váratlanul ér a dolog, magyarázom, hogy most
nem érek rá, de ha bezár a kávézó, talán akkor...
* * *
Zoliék hoztak tv-paprikát! Meglepetésként holnap életemben először töltött
paprikát fogok csinálni az uramnak. Holnap sem dolgozom, vagyis igen, de
itthon, így lesz idő erre is.
* * *
A tegnap esti értekezlet során, a piacon kihirdették, hogy egy Easyfood nevű
főzőmagazin indított az ország legjobb country market-jét keresve. A nyertes
termékeivel és tagjaival a magazin egyik jövő évi számában jelenik majd meg.
Micsoda hirdetési lehetőség is lenne! A vidéki selejtező a mi területünkhöz
november 5-én lesz. Hm, éppen itt lesznek Botondék, ha mással nem, szép,
bogyókkal díszített tortát tudok csinálni, napraforgós tortát (olyan
formája, tuti, hogy senkinek nincs), körberakjuk Bella és többiek
lekvárjaival, almás pitéivel, közéjük művészien (haha) elfektetve Janet egy
szép, őszi színekben díszlő sálja, hozzá néhány őszi virág, cserepesek,
vágottak vegyesen, utóbbiak vége vízzel töltött zacskóban... Annának biztos
lesznek ötletei, a termékeket adják a többiek, a design-t megcsinálja Anna,
szerintem szép eséllyel indulnánk!
* * *
Verő ma megnézett egy ajánlatot új-zélandi repjegy terén, s úgy döntött,
célszerű elfogadni, ennél olcsóbbat, ha fene fenét eszik is, nem fog
találni. Amint megjön az éves jutalma, megyünk az utazási irodába. Izgulok!
* * *
A boltban kiraktam a frissen sült, dekorált sütiket, egy vevő máris
érdeklődve köröz a kosárka felett. „Ezek hatosok? Ma 6 évesek? Nahát!” de
nem mer venni, amíg a kosárka rögzítésével kínlódom. Aztán gyorsan
megcsinálom a rendelést, s elmesélem Susan-nak Nuala telefonhívását az én
szemszögemből. Mint mondja, igen meglepte, hogy Nuala őt megkerülve nekem
telefonált egyből, előtte csak halvány érdeklődést mutatott az én sütijeim
iránt. De Susan-ék évfordulós tortájához már volt szerencséje, tudja, mire
vagyok képes.
Kértem Susan-t, mondja el neki, hogy amíg a kávézó nyitva, nem tudok
Nuala-nak és a papoknak sütni, azután is csak csütörtökön, de akkor igen
szívesen. Csokitorta, répatorta, sajttorta (majd nézek egyszerűbb, nem
annyira időigényes receptet), karácsonykor gyümölcstorta, húsvétkor
Simnel-torta, karácsonykor esetleg mézeskalács templom... Ha nem is tart rám
igényt, azért az utóbbit már csak azért is megcsinálom.
Amikor jöttem haza a boltból, olyat láttam, hogy még. A Ballance (sic) nevű
szomszédos fodrász szalonból az egyik fodrászkisasszony jókora, ún. golf
ernyő alatt kísért ki egy vendéget, aki boldogan rázogatta hosszú, frissen
ápolt szőke sörényét. Nahát, micsoda kiszolgálás! Nekem csak sima ernyőm
volt, így az alig öt perces út alatt szépen megnyirkosodott térdtől lefelé a
nadrágom szára, jól fog most jönni egy kis tea...
* * *
Ma lefoglaltam a színházjegyeket a Fesztivál előadásaira. Az egyikre –
micsoda meglepetés! – Marijával megyek. Annyira fellelkesedett azon, hogy
lesz egy darab orosz társulat előadásában, hogy feltétlenül menni akart.
Egész nap erről beszélt. (Azóta nem dolgozom vele a delinél, áttették a
pénztárhoz, csak néha dolgozik a delinél, mint pl. holnap, amikor engem
helyettesít. Szerencsémre, mert igen lassú, és – hát, igen – lusta is.
Továbbra is csicsergős, barátságos leányzónak tartom, de sajnos, dolgozni
nem tud, vagy nem akar. Rose már tartott neki lelkifröccsöt, remélhetőleg
hat majd...) Mondtam neki ugyan ezt a darabot (White Cabin) ugyan nem néztem
ki, de miért ne? Három másik darabot szemeltem még ki, az egyik bábelőadás a
Sztálingrádi csatáról, a másik Rómeó és Júlia egy litván társulat állítólag
merész és formabontó, újszerű előadásában, s az egész darab egy pizzázóban
zajlik (hm, egyszer Hamlet egy vurstliban, most pedig a szerelmesek egy
pizzázóban? Meglátjuk!) A Brontë nővérekről szóló darabra már egy fia jegy
nem volt, ellenben a Véres vasárnapról szólóra még igen.
Akit érdekel, itt megnézheti a fesztivál kínálatát:
www.dublintheatrefestival.com
Szeptember 20.
Nagy nap a mai. Verő délben kifizette az utazási irodánál az Új-Zélandra
szóló repülőjegyeket és néhány napi szobafoglalást. Mindezt azután, hogy
szombaton, egy órán át fárasztottuk a hölgyet az ebookers-nél
(www.ebookers.ie), míg lett megfelelő jegy és időpont. A tenyerem izzadt,
életemben soha még ennyi pénzt utazásra nem adtam ki, de ez lesz életünk
nyaralása, 4 hét a Hosszú Felhő Szigetén! Ennél messzebb igen nehéz menni
innen. Annak igen örültem, hogy nem kell az USA-n át repülni, így nem kell
megint mennem a követségre, a végtelenül kedves és udvarias tisztviselők
elé, magyarázni a bizonyítványomat, és pénzügyi helyzetemet, s egyéb,
utánozhatatlan stílusban előadott kérdésre válaszolni. Először Manchester-be
repülünk, aztán Kuala Lumpur-ba (ööö...), majd Auckland-be. Visszafelé
ugyanez, de nem Manchester-en, hanem Frankfurton át érkezünk Dublinba.
Szóval – végleges! Most már semmi sem állhat közénk és Új-Zéland közé!
(Kopp-kopp-kopp, a madárinfluenzától tartok kissé....s ettől az uram mindig
ideges lesz, örüljek inkább, ne ezen morfondírozzak!) Mind a három útikönyv
az ágy fejénél, olvasom őket szorgalmasan. Téli csendes estéken, amikor már
nincs kávézónak sütés, és Leventének is véget ér a 12-14 órás munkanapok
sora, akkor lerakjuk a nagy térképet (beszerzendő!) a földre, s
tervezgetünk. Úgy legyen.
Nem hiába dolgoztunk annyit. S még 4.5 hónap kemény gyűjtés áll előttünk,
amit nagyban megkönnyít, hogy mostantól kevesebb lakbért fizetünk, a kocsi
utolsó részletét tegnap kifizette az uram, immár a miénk Inka, koccintottunk
is rá - s jön a karácsonyi szezon, amikor a piacon tetemes bevételre lehet
szert tenni, csak győzzem ötlettel és idővel.
Egyetlen gond, hogy az ismerős hölgy, aki a házat őrizte volna, míg mi távol
vagyunk, lemondta a „house sitting”-elést...
* * *
Nézegettem kora este, milyen új-zélandi újságok vannak a neten. Találtam is
egyet, belekukkantok. A dátumon fennakadok: 21 September, Wednesday.
Aztán leesik. Itt Dublinban este ¾ 8, de ott, a világ másik végén már szerda
van...:-) Nem győzök vigyorogni, ilyen kis hülyeség miatt, de MUSZÁJ!
* * *
Levente még mindig dolgozik, 9-re várom haza. Addig is, újabb élvezet,
felhúzom a szombaton megkapott új ágyneműt. JP, vagyis Jean-Philippe (egyik
magyar barátjának csak – pontatlanul - Jancsi-Pali), aki Verő kollégája,
munkaúton volt Redmond-ban, s elvállalta, hogy elhozza őket Zitáéktól. Az
összeset. Vitt bőröndöt, s noha biztos voltam benne, hogy három készlet,
meglehetősen vaskos ágyneműtől ideges lesz, de nem. Elhozta. Köszönöm.
S most felhúzom. A jajdeprofi csomagolást már fájó szívvel kidobtam, pedig
azokban aztán ügyesen lehetne költöztetni őket. Habár sosem fogom tudni
olyan kicsire összehajtogatni őket, mint újra beleférjenek. Simogatom,
szagolgatom a szövetet. Olyan jó puha. Szinte kivilágosodik a szoba. Élénk
szín, mi tagadás. „Hancúrozós” szín, mondta rá az uram. No, ma inkább
ájultan beleesünk, ő még javában az irodában, én félig hunyt szemmel
ágyazok, a vacsora még sehol. Hosszú volt a nap, reggel rosszul voltam,
kába, koránkeléstől bágyadt, egész nap zavargott a gyomrom, automataként
dolgoztam, nem volt jó. De ez az ágynemű... ez, és a repülőjegyek...
Hátralépek – megcsodálom művemet: minden szépen, ránctalanul, feszesre
simogatva – kész. Ágynemű. Új. Piros. Flanel! Ennyi elég is a boldogsághoz.
Szeptember 21.
Geszt bíztatására – aki vaninnánál (www.vaninna.beats.hu) látta először:
„Most, néhány év után, besorozására várva, egyszeriben másként látta katonai
múltját.” (Salamon Pál: A Sorel ház).
Add tovább - page 23 játék:
1. Ragadd meg a hozzád eső legközelebbi könyvet
2. Csapd fel a könyvet a 23. oldalon
3. Keresd ki az ötödik mondatot
4. Tedd közzé a szöveget az oldaladon ezekkel az instrukciókkal együtt.
Szórakozzunk együtt!
* * *
Nagy Őszi Meeting – nem szavaztunk, hogy eladjuk-e a piac birtokát, avagy
sem. Mindössze arról volt szó, hogy hogyan állnak a dolgok, milyen papírokat
kért az ügyvéd, milyen papírokat adott vissza a volt ügyvéd, mik a
lehetőségek, hogyan folyt le a környékbeli földbirtokosokkal az adás-vételt
(mármint azokkal, akik elfogadták a felajánlott árat), kellene-e
ingatlanügynököt felfogadni, stb. Jó sokáig folyt a szócséplés, csak
félszívvel jegyezgettem, megkönnyebbültem, mert úgy tűnt, a többség ellenzi
az eladást…
* * *
Egy régebben olvasott, nem túl pozitív kicsengésű vers, Seamus-nak
köszönhetően, így, ősz előtt (nem kifejezetten kedvcsináló az ideköltözéshez
):
Choose Ireland.
Choose driving rain and grim, grim days.
Choose cold turkey (raw in fact) brought about by wind-induced power cuts.
Choose watching the years fly past without so much as fifteen minutes of
consecutive sunshine to banish the sickly pallor.
Choose no snow. Ever.
Choose only the worst kind of wet, oily slush.
Choose hurricane force winds which arrive with monotonous regularity to
drive people indoors, knock trees and strip slates off roofs.
Choose nine months of winter and three months of early spring.
Choose January. Choose heavy colds brought about by waiting in the perpetual
rain for public transport that never comes.
Choose wintry shards of sunshine which last just long enough to convince you
that the umbrella is unnecessary.
Choose absolutely savage downpours which immediately follow the wintry sun
shards. Choose the smell of wet wool in overcrowded pubs.
Choose being driven from the pub into the sleet by dour barmen shouting:
'Have yis no homes to go to'.
Choose children coughing in your face, passing on their weather-related
illnesses.
Choose more colds. And coughs. And running noses and streaming eyes.
Choose the central heating breaking down and the chimney going on fire.
Choose burst water mains and flooded flats.
Choose winter. Choose black ice and white ice. Equally slippy. Born slippy
even.
Choose biting easterly winds. Painful hailstones.
Choose no atmospheric frost. Only bleak and dreary drizzle.
Choose frost. Choose leaking shoes and lost hats.
Choose rain. And more rain. And still more rain.
Choose Ireland.
Szeptember 23.
Péntek. Ma délben ünnepélyesen megnyitották a Harvey Nichols első (s
valószínűleg utolsó) üzletét a Dundrum Shopping Centerben. A 10 millió
euróba kerülő üzletet állítólag azért volt érdemes megnyitni itt, mert annyi
módos ír járt át a londoni üzletbe, hogy úgy gondolták, el fognak azok itt
is tartani egy egész üzletet. Az élelmiszerosztályra kíváncsi vagyok, hátha
találok angol ételkülönlegességeket, s gyűjthetek díszítési ötletet. De
amiért erről a hírről itt írok, az az, hogy a város másik überelegáns és
drága boltja, a Brown Thomas azonnal ellentámadásba lendült, nehogy
elveszítse vevőkörét: azonnal feltűntek a női hangon elsuttogott, Brown
Thomas-hoz való hűségre csábító hirdetések a rádióban... Susan ma mesélte,
hogy a Marks and Spencer-ben már Halloween-ra készülnek, oda sem ártana
bemenni, ötlet- és dekorációgyűjtés érdekében. Remek kis cukraik vannak, jól
mutatnak a tortákon!
Szeptember 29.
Odakint 12 fok van, s komolyan gondolkodom a fűtés bekapcsolásán. Igaz, a
szobák melegek a reggeli fűtéstől, de a tavasztól fűtetlenül tartott konyha
hideg. (Apropó, októbertől 25 %-kal emelik a gáz árát – nem aprózzák el a
dolgot, az biztos-, s több mint 4 %-kal az áram árát.) Teával melegítem
magam, az előttem álló napi feladatokat és a reggelit emésztve. Ma csinálom
meg azokat a sütiket, amivel megszponzorálom a Színházi Fesztivált. Az egyik
gyermekkórház javára ír hírességek kedvenc Andersen-meséiket fogják
felolvasni a beteg gyermekek, és látogatóik előtt, miután a szponzorok
ajándékokat osztanak szét a gyermekeknek. A sütijeimből készült kis,
szalaggal átkötött, a logómmal ékesített csomagokat a hírességek kapják, a
részvételt igazoló oklap mellé, hogy legyen egy romlandó emlékük is a
maradandó mellé. Szponzorként a Monika’s Biscuits olyan nevek mellé kerül,
mint a Brown Thomas, Az O’Brien’s Sandwich Bars, a UCG Cinemas, és a Viking
Splash Tour. Külön melengette elismerésre vágyó lelkemet, hogy a
rendezvények után majd felolvassák a szponzorok nevét... Mondjuk, az sejtem,
hogy ezután sem fogják a megrendelők egymást taposni az ajtó előtt, de azért
ez már valami, nem? Névtelen senkiként a Színházi Fesztivál egyik programját
szponzorálom a sütijeimmel...
Ha minden igaz, ma sütök utoljára a kávézónak, bezárnak. Felújítás,
átalakítás, vendéglő lesz belőle. Végre lesz időm kihímezni azt a
könyvjelzőt, amit februárra ígértem valakinek...
S valóban, délután 3-kor jön az sms a rendeléssel, Anna hozzátette, hogy ez
a legutolsó. Kíváncsiságból megnéztem a galéria weboldalát, írnak-e a kávézó
bezárásáról, mint ahogy annak idején a megnyitásáról megemlékeztek. S jé! Az
egész galériát bezárják jövő tavaszig, óriási átalakítás lesz, s tervük a
következő a kávézóval: „an informal cafe/restaurant with views overlooking
an internal courtyard garden is planned for the basement area”. Hm, vajon
azután szükség lesz-e rám? Mindenesetre vettem egy köszönő kártyát
Michelle-nek, végül is, kereshetett volna valaki mást is, és csak Annára
hallgatva engem választott. (Annának majd másképp mondok köszönetet...)
* * *
To release = kiadni, elengedni, megjelentetni. Mostanában ez a legtöbbet
hallott szó az uramtól. Új játékokat adnak ki, számos nyelvre, stresszes
időszak, munkával teli. „Rilízeltünk!” – mondja, s aznap este kicsit
nyugodtabb. S másnap már jön a következő nyelvre való „rilízelés”, újabb
aggodalmak, javítandó bug-ok, újabb bent töltött esték, s nekem újabb
lelkifurdalás, hogy a munkájától elrángatom, mert ugyan már, vigyen le
kocsival ide vagy oda. Pl. mint tegnap este, amikor kiállítás megnyitóra
mentem, Dalkey-ba. Piacos társamtól, a Bostonban született Janet-től kaptam
a meghívót. Róla tudni kell, hogy amerikai, de lány korában még Kenyában
ismerkedett meg ír férjével, aki éppen ott épített hidakat. Bostoni
akcentusát máig is őrzi, és sző, szőnyegeket főleg, van is tőle egy szép kék
csíkos szőnyegünk a kisszobában. A fia a családjával Seattle-ben él,
akárcsak a barátaink, így mindig meséli, ha látogatóba odautazik. Mivel
valaha én is szőttem, és kötök, akárcsak ő, mindig kapok tőle meghívókat
rendezvényekre, de most értem rá először elmenni.
Dalkey szép, otthonos, kedves kis faluközponttal rendelkezik, s a helyszínt
sem volt nehéz megtalálni. A híres Queen’s pub mellett van, ahová néha Bono
jár. (Ezúttal nem volt ott.) Mivel túl korán értünk le (nagyobb forgalomra
számítottunk), kóvályogtam egy darabig, megnéztem a boltok kirakatait, a
plakátokat (rengeteg közösségi rendezvény van, a Dalkey-beliek
összetartanak), majd bementem a kocsmába. Iszogatás közben megbámultam a
kocsmabelsőt, az elég szolid vendégeket – naná, jó környék ez, nem fognak
itt lepukkant arcok tömörülni a pult előtt . Aztán 7 előtt pár perccel
átmentem a szomszédban lévő Dalkey Castle and Heritage Centre kiállító
termébe. Igen kicsike kiállítás volt, kis jóindulattal azt írhatom, hogy két
fél termecskét foglalt csak le. Janet fogadott, aláírtam a vendégkönyvet,
kaptam cím- (és ár-) listát a kiállított szőttesekről, s az ilyen
alkalmakkor elmaradhatatlan borospoharat szorongatva néztem körbe. Azonnal
felfedeztem a céh egyetlen magyar tagjának, Dóri O’Connell-nek
(www.geocities.com/rugweaver22) alkotását. Volt néhány szép darab, de
elriasztóak voltak az árak. Mire elkezdődött a megnyitó, már háromszor
körbejártam, minden egyes darabot alaposan szemrevételezve. A beszédet tartó
hölgy röviden beszélt csak, kiemelve a szövés, a fonalkészítés hasznosságát,
majd megemlített pár érdekes weboldalt, s míg beszélt, arra lettem
figyelmes, hogy Janet piros öntapadós pöttyöket ragaszt némelyik
szőnyeg/sál/kép alá. Nagy örömmel és büszkeséggel láttam, hogy Dóri képe
kelt el legelőször, több mint 400 euróért. Egy szép sál is gazdára talált,
amire fájt ugyan a fogam, de az ára elijesztett. Inkább kötök hasonlót, már
ha lesz rá időm. Finom csipkeminta, vékony, pehelykönnyű fonalból. Az a
fajta sál, amely szépségével egyből kötésre buzdít, de ennek a fonalát a
hölgy maga sodorta, festette.
Egy órát töltöttem ott, találkoztam más piacos ismerőssel is, volt kivel pár
szót váltani. A legjobban egy olyan, papírból, szövetszálakból szőtt kép
tetszett, amelyen halványan kivehető volt egy női arc, egy narancsszínű
emberi körvonal, fekete csíkok tették szinte fotószerűvé – de mégis alaposan
meg kellett nézni, hogy ki lehessen venni, mit ábrázol. Egy holland lány
csinálta, s Menekültek volt a kép címe. Az a kép ihlette meg, ami a tévében
látott, hogy hogyan vehető ki egy kamionban a hőérzékelővel készült képen az
ott rejtőző menekültek alakja…
* * *
Az Irish Ferries komptársaság ravasz terve: végkielégítéssel utcára tenni
több, mint 500 embert, aztán Kelet-Európából személyzetet toborozni, s a
hajókon alkalmazni őket óránként 3.50 eurós fizetésért. Hogy ez kevesebb,
mint az ír minimálbér? Erre is találtak megoldást: az összes hajójukat újra
fogják regisztráltatni a Bahama szigeteken, ahol a minimálbér jóval
alacsonyabb, s így már legálisan adhatnak ilyen keveset a felbérelt
kelet-európaiaknak.
Naná, hogy óriási a felháborodás, a személyzet hétfőre sztrájkot tervez, a
hétfői kompokra jegyet váltók aggódnak – jogosan -, s az egésznek igen-igen
erős szaga van... Botrány, ír módra.
Szeptember 30.
Tegnap este összeállítottam a 7 csomag süteményt, szalaggal átkötve, logóval
ellátva, ahogy megbeszéltem Annával. Ma délután, míg az ebédemen rágódtam,
felhívott, hogy nagyon tetszettek mindenkinek a sütis csomagok, és a
Fesztivál general managere, Mark, aki Anna főnöke is egyben, szeretne
meghívni az ünnepélyes megnyitóra. Sajnálkozva lemondtam (egyrészt sütés
ezerrel, másrészt – s az utólag jutott eszembe -, a megfelelő öltözet hiánya
miatt). Cipőre van szükségem, mégpedig hamarost! S fekete farmer is kellene,
mert a munkában elhasználtam mindkettőt, szakadtak, rojtosak alul...
Következő írás |