|
|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
2006. január
Annyira fut az idő, mire felnéztem az elfoglaltságaimból, már október vége
felé járt, s még nem írtam egy sort sem. Aztán eljött a november, majd a
sűrű december, s még mindig nem ültem le a gép elé. Aztán Karácsony, újév, s
tessék, január van!
A következők történtek velem/velünk:
Október: az első alkalmak, amikor nem kellett sütni Michelle-nek, furán
teltek. Kódorogtam a lakásban, elfoglaltság után nézve, végül a vasalás
maradt. Bevételem megfelelőzött, megharmadolódott, de az űrt igyekeztem
kitölteni házimunkával, vagy a hétvégéről maradt újságok olvasásával. Nagyon
kedvesen meghívott minket, segítőket egy kora esti vacsorára magához.
Mesélte, hogy iskolákat, gimnáziumokat fog majd látogatni, s megpróbálja
megértetni a gyermekekkel az egészséges étkezés jelentőségét, bemutatja
nekik – á la Jamie Oliver – a zöldségeket, egyszerűbb recepteket. Arról,
hogy ezt milyen hosszú távon képzeli el, nem esett szó.
A Színházi Fesztivál: érdekes darabokat láttam. Az első a Stalingrad: A
Requiem c. bábelőadás volt. Grúzok adták elő. Nagyon szívfacsaró darab volt,
amely arról szólt, ki hogyan élte meg a sztálingrádi csatát, magát a háborút
az aprócska hangyától az orosz és német katonán át. Egyedül az rontotta el
az élvezetet, hogy az angol hangalámondás azonos hangerőn folyt a grúzzal,
alig értettem belőle valamit. S némelyik szó olyan oroszosan hangzott,
ismerősnek! Csoda volt ez az előadás, annyi ötlet, fantázia volt a bábokban,
nagyon tetszett.
Igen tetszett még a Rómeó és Júlia egy litván társulat előadásában. A két
család két egymással rivalizáló pizzériában éldegélt, így a darab elején
sűrűn szállt a liszt, a tésztadarabok. S amúgy is nagy jelentőséget kapott a
tészta, és a pizza készítéséhez szükséges eszközök a darab során. A darabot
litvánul adták elő, a színpad két oldalán jókora képernyőkre és a színpad
fölé vetítve az angol szöveget. Amit én magamban egyfolytában magyarul
hallottam! Arany János fordításában. S mennyivel jobban hangzik a „Hogy forr
a kis csupor!” mondat a „You are hot’” helyett... ugye...
A szünetben a mellettem ülő pár hölgytagja beszélgetést kezdeményezett.
Azonnal kiderült, hogy volt egy magyar évfolyamtársnője. Amikor pedig
kiderült, hogy lakóvárosukat, Birr-t, ismerem, sőt többször jártam ott, már
egészen felém fordulva melegedett bele a beszélgetésbe. Megbeszéltük az idei
színházi fesztivál darabjait, elmeséltem, mekkora csalódás volt a Saville
Inquery c. előadás a számomra – ez a Derry-ben 1981-ben történt vérengzés, a
Véres Vasárnappal kapcsolatos, nemrég befejezett vizsgálat legdrámaibb
pillanatait adta elő, mintha mi is ott ültünk volna a tárgyalóteremben.
Nagyon száraznak találtam, volt néhány magával ragadó pillanata, de slussz.
Ráadásul előttem két sornyi magát halálra unó német diák ült, végig
mocorogtak, beszélgettek. Már majdnem kibukott a számom egy „Leise!”, de
tartottam tőle, hogy esetleg németül szólnak vissza, s akkor már nem tudok
mit mondani :-) Szóval kellemesen elbeszélgettünk a hölggyel, kiderült, hogy
ők minden este Birr-ből autóznak fel színházba, majd még aznap este vissza
is autóznak - a szó szoros értelmében az ország közepéről! Birr főterén van
egy kő, amely az ország középpontját jelzi.
A legfurább, legmegdöbbentőbb előadást Marijának köszönhetem. Ő kérdezte,
van-e kedvem elmenni egy oroszok által előadott darabra. Mert már alig
várja, hogy orosz szót halljon. Mai napig azon töprengek, miről szólt az,
amit láttunk, alig egy órában (hála az Égnek, hogy csak addig tartott).
Fura, némán (szegény Marija!), vagy hangeffektusokkal előadott, már-már
pantomimszerű jelenetek követték egymást, pl. egy újságpapírba burkolt,
kötéllel átkötözött fickó ugrándozott a színpadon, folyamatosan hagyva el a
lapokat, míg egyszer csak pucéron ugrándozott, s a kedves közönség pedig
elmélyülten bámulta a plafont. Vagy egy nő üldögélt egy asztal előtt,
rágyújtott egy „cigarettára”, s füst helyett szappanbuborékokat fújt a
levegőbe. Miközben az előtte lévő borospalack el-elvándorolt a keze ügyéből
(roppant ügyesen, kötéllel mozgatták). Amikor hazamentem, azonnal leültem a
gép elé, hogy utána olvassak ennek a fura darabnak, de úgy láttam, más sem
volt okosabb nálam, senki nem tudta megmondani miről szólt, poénos volt,
vagy megdöbbentő, rászántam egy órát, de megmondtam Másenkának, legközelebb
én mondom meg, mit nézünk meg a színházban, s a pokolba az orosz
performance-szal!
Októberben Rose elment szülési szabadságra. Sosem hittem volna, hogy ezt
fogom írni, de majdnem megkönnyeztem. Elég furára sikerült a búcsúzás, a
mananegerek betömörültek az irodába, s ott átadták neki a pénzt (!), amit
összegyűjtöttünk, mert Ellen nem ért rá ajándékot venni. Mire felnéztünk, a
búcsúzásnak már vége is volt, Agatával csalódottan néztünk össze, hogy
minket miért nem hívtak oda? Nagyon dühösek voltunk, de aztán, műászakja
végeztével Rose odajött külön hozzánk is, megköszönni az ajándékot, és
elnézést kért, amiért nem lehettünk jelen a búcsúztatón. Azóta megszületett
a lánya, Roisin. Mindenki kapott értesítőt, fotóval, amin egy kicsi, talpig
rózsaszínbe öltöztetett babácska mosolygott.
Okt. 23. – néma csend a követség részéről. Mégis, mit vártam?
Októberben két „adag” vendégünk is volt, Verő egy régi ismerőse a
haverjával, majd hó végén Botondék. Botondnak hála, néhány újabb dublini
látnivalót ismertünk meg, az egyik a Liffey-n való hajókázás lehetősége, a
másik Farmleigh House (www.farmleigh.ie), ami igen kellemes programpont,
ajánlom mindenkinek! A Guinness-család régi nyári laka, csodaszépen
helyreállítva, amolyan állami vendégházként szolgál, tehát ha neves vendég
van, vagy állami meghívott, akkor nem látogatható.
November: Daphne, egy lelkes vevőm, beszerezte a termékeimet egy Passion for
Food nevű boltba, Dun Laoghaire-ben, ahol törzsvevő, és ismeri a
tulajdonost. Napokig szálldostam a büszkeségtől és a hálától. Boldog örömmel
vittem a mintapéldányokat a Daphne által megbeszélt, elég nehézkesen
összehozott találkozóra (valamelyikük mindig „busy” volt), vittem egy
mézeskalács házat is, ami azonnal a kirakatba került. Másnap anyósom
ragaszkodott hozzá, hogy lefotózza a házat a kirakatban. Csendben dagadtam.
Daphne a bíztató találkozó után mindenféle aktákat és rendelési füzetet vett
nekem, ajándékba, nem bírtam lebeszélni róla. Amikor a boltban
rácsodálkoztam egy füstölt angolnára, azt is megvette, kicsit kínos volt.
Áradozott a tulajnőnek, aki evett egyet a sütik közül, mindjárt belerakta a
csomagokat egy üvegtálcába, csendben aggodalmaskodtam, hogy miért nem arccal
kifelé fordítja a csomagokat, de hát ő az árus, ő tudja. Aztán egy hetet
vártam, hátha rendel még, s amikor nem hívott, rátelefonáltam. Jókora
meglepetésben volt részem: hosszú beszédet tartott nekem arról, hogy ő nem
adhatja a piacival egyező áron a sütijeimet, mert akkor a piac „elviszi” az
ő üzletét, adjam a sütiket olcsóbban, nagybani áron. Magyarázott valamit
három árról, hogy minden terméknek 3 ára kell, hogy legyen, de isten bizony,
nem értettem. Egy estét rágódtam rajta, aztán felhívtam, hogy ilyen
feltételekkel nem vállalom a dolgot, nem tudom, és nem is akarom olcsóbban
adni a sütiket, a házat. Nem akartam mondani, hogy ha a vevői hajlandók pár
cent megtakarítása végett szombat reggel felkelni, és fél tíztől sorban
állni Kilternan-ban, akkor becsókolok. Nem lett volna illendő, na.
Daphne később pirulva mesélte, hogy kiderült, a nő kémet küldött
Kilternan-ba, s ki volt akadva, hogy neki 5 centtel drágábban adom a sütiket,
mint a piacon. Ez meglepett, először bosszankodtam, aztán nevettem. Majd
sajnálkoztam, hogy nem mentem el a házért. Daphne azonban igen, sőt, egy
jótékonysági összejövetelen árverés volt a házra, 200 euróért vette meg
valaki, sőt, meg is ették Karácsonykor. Daphne-tól kaptam karácsonyi lapot,
mellékelte a ház árát, amennyiért én árultam volna azt a piacon. Jó fej ez a
nő, mesélte, hogy besétált a boltba, kérdezte a nőt, mit fog csinálni a
házzal, s amikor az csak vonogatta a vállát, elkérte tőle. Nem megvette,
elkérte. S utána elvitte a jótékonysági estre. Hálám örök!
Novemberben vendégeink voltak anyósom és apósom. Igyekeztünk érdekes
látnivalókat, programpontokat biztosítani nekik, többek elvittük őket
Minához, rengeteget ettünk, főleg az ilyenkor időszerű panettónét, amiből
egyedül is meg tudnék enni egyet, annyira finom... Mina nagyon büszke volt,
mert idén olyan pékség termékeit sikerült árulnia, amelyik csak neki és a
Harrods-nak szállít, Londonba.
Anyósom végre pihent, könyveket tudott olvasni, nem kellett folyton
ugrálnia, gyerekre vigyázni, hanem lazíthatott. De azért egyszer, mire
hazajöttem, minden ki volt vasalva, mert sokáig tétlenül ülni nem tudott...
Pedig próbáltam rátukmálni még több könyvet... Esténként pedig nagy
evészeteket csaptunk, elmentünk például Enniskerry-be, egy olasz vendéglőbe,
ahol a himlőhelyes arcú főpincér csak olaszul hajlandó beszélni. Amíg
dolgoztam, ők sokat sétáltak Verővel. Voltunk kiállításon, régi flamand
mesterek metszeteit néztük meg – igazán megtanulhatnám már, hogy kiállításra
nem szabad menni hétvégén, az utolsó napokban!
December: sütés, karácsonyi őrület a piacon. De előtte még Michelle hívott,
s munkát ajánlott! De nem ám alkalmit, hanem rendes, teljes munkaidős
állást. A galériában tavasszal újra megnyílik a kávézó, de kibővült menüvel,
oda akar engem szakácsnak. Visszakérdeztem, viccel-e? Nem vagyok szakács,
csak egy lelkes háziasszony, aki sütöget. De, de, ő engem akar,
találkozzunk, beszéljük meg. Zsibbadt kézzel tettem le a telefont, aztán
megindult az agyam, azóta sem akar leállni. Találkoztunk, vittem neki a
karácsonyra rendelt mézeskalács házat, aminek láttán közölte, ha ilyet tudok
csinálni, süti-főzni is tudok, ő nem aggódik. Vázolta a fizetést, a
munkabeosztást – a reggel 7.30-as kezdés hallatán szívtam a fogam, mondván,
hogyan érek be a belvárosba Sandyford-ból, de végül abban maradtunk, hogy
biztosan később is elég, ha beérek, de kenyereket frissen sütni kell. Az
uram rettenetesen boldog volt, szerintem jobban örült, mint én, minden
kétkedő kérdésemet félresöpörte azzal, hogy semmit nem veszítek, ha
megpróbálom, mindig ilyen lehetőségre vágytam, akkor ne nyafogjak, tessék
menni és csinálni.
A piacon idén valahogy kisebb volt a karácsonyi lendület, de így is sikerült
eladnom pár tortát, főleg kicsiket, s néhány házat. Négyet, pontosan. Hogy a
megemelt ár miatt nem volt-e akkora a lelkesedés, mint tavaly, nem tudom, de
úgy általában mindenki kevesebbet adott el, mint tavaly. Egy régi Magyar
Konyha nyomán csináltam egy mézeskalács templomot is, dekorációnak a piacra
(jelenleg a lakás egy sötét, hűvös sarkában várja, hogy jövőre is dekoráció
legyen.)
Január 16.
Újra feltűnt életünkben _a_ rokon. Aki felettébb nem kívánt. Kétszer
vendégeskedett itt nálunk, s nem kívánom senkinek sem a társaságát. Mivel
vagy 4-5 éve nem hallatott magáról, az összes mailjét is eltüntettem a
süllyesztőben, reméltük, sosem bukkan fel többet. De sajnos, rájött a
rokonozhatnék, s hosszú hallgatás után küldött karácsonyi üdvözletet az
otthoniaknak. Mivel nem tudta, hogy Kinga meghalt, neki is küldött. Ez
érthetően felzaklatta az érintetteket, s íziben írni akartak neki, hogy
tudassák vele a hírt, s ezzel le is rázzák mintegy. Egyedül az uramnak volt
csak meg egy régi email-címe, arra írt, s ostoba módon a telefonszámunkat is
megadta, kérve, őt keresse a rokon, ha tudni akar valamit, ne a szülőket
zaklassa.
Erre az uram elutazott, s hopp, hazajövök délben, kinek az üzenete vár a
telefonon? A rokoné. A gyomrom ökölnyi lett a borzalmas kenetteljes hangja
hallatán, ami félúton van az arrafelé megszokott „torokból beszélek” és a
kivehetetlen motyogás között, amit egyszer kerek 3 órán át hallgattam,
amikor küzdelmes sorsát mesélte el. Igazságtalan vagyok, mert tényleg nehéz
gyerekkora volt, a sztori elsőre még megható is volt. Ugyan szerintem az
ember idővel túlteszi dolgokon magát, s nem a nehéz gyerekkorát elemzi még
negyvenévesen is, szerinte ez nem így van. Amikor már Verőnek is elemezte a
küzdelmes sorsát Belfast és Coleraine között a vonaton, akkor áruló módon
úgy tettem, mint aki alszik, s hagytam szegény uramat a pácban. Mert nem
jutott eszembe semmilyen ügyes elterelő mondat. Sem magyarul, sem angolul.
De ez még a kisebbik gond, a rokonnal az a baj, hogy semmilyen tekintettel
nincs a többiekre, s kicsit sem érdekli, hogy vendéglátóinak magánélete is
van, s neki erre, mint vendégnek, tekintettel kellene lennie. Amikor egyszer
hajnali kettőig idegesen vártam haza, mert nem volt kulcsa, s rettegtem,
hogy kopogtatásával felébreszti a többieket, s óvatosan megjegyeztem, hogy
telefonálhatott volna, hogy hol van, ne aggódjunk, közölte, kedves
mosollyal, hogy ő felnőtt, s tud magára vigyázni. Vagy amikor elcsapott
gyomorral letámolyogtam teáért, gyengén és betegen, mint egy őszi légy,
megkérdezte jobban vagyok-e, s mire azt találtam mondani, én hülye, hogy a
bit better, megkért, vágjam le a haját... S nem mondtam nemet, mert olyan
kedvesen és kérőn mosolygott, és folyton megölelt, amit utáltam, engem ne
ölelgessen távoli rokon (se). S olyan trükkösen és ügyesen elérte, hogy az
legyen, amit ő akar, hogy csuda, kihasználva a mások udvariasságát. Hogy
velünk ezt tette, még hagyján, de hogy Verő szüleit is felidegesítse a
dolgaival, az már túlmegy a határon. Egyszer, második látogatása alkalmával
jutottunk el oda, hogy eddig és ne tovább, leráztuk, menjen egyedül misére,
mi addig elmegyünk barátokhoz. Meg volt lepve, de nem volt ideje tiltakozni,
mert kocsiajtó becsuk, s mehetett dolgára. Máig szégyellem magamat, de volt
egy rokonmentes óránk!
Miért is írtam le ezt? Talán azért, hogy mindenkit meggyőzzek róla, egy
hívókijelző telefon jól jön a lakásban...
Január 18.
Ma fürdés után a zuhanyzó alól kiléptem a szekrény nagytükre elé. Megnéztem
magam. Még egyszer. Balról. Jobbról. Hátulról, kifacsart nyakkal. Felemeltem
a két karom. A hurka maradt.
Jézusmária
* * *
Az uram volt üzleti úton, melynek eredménye rendkívül sok újféle sütikiszúró,
mézeskalácsház sütő forma, s a barátnőm által ajándékba vett műanyag
sütiformák, amik egyben mintát is nyomnak a sütibe. Valamint egy
sütiautomata, amibe csak tésztát kell belerakni, nyomni a gombot, s a másik
végén – ha mindent jól csinálunk – jön a sütemény... Most már lassan annyi
sütős holmim van, hogy alig férek a konyhában tőlük, minden szekrény
pukkadásig pakolva. Alig várom, hogy kipróbálhassam a piacon az új holmikat,
de egyelőre minden a munka és Új-Zéland körül forog, mert tervezzük ám már
az utat... Január elején ismét járt nálunk Laca, aki családjával két évig
ott élt. Nagy ívű listánkat (mit kell megnézni) alaposan megnyirbálta, majd
egy kurta oldalnyit kaptunk vissza, mondván feszített tempóban, de ennyire
lesz talán időnk. Lekornyadtunk. Egy üveg bor mellett, térképet
szétteregetve a földön tervezgettünk, közben mesélt az országról, fotókat is
nézegettünk, jól belenyúlt az éjszakába a tervezés. Nagy piros pöttyök
kerültek a térképre, számok, ismeretlen helységneveket próbáltunk helyesen
kiejteni... Mindjárt megyünk!
Február 3.
Idegesen ülök, várom Michelle megérkezni nem akaró sms-ét, mert elvileg
lenne egy nagy megrendelés hétvégére. 3 nappal az elutazás előtt szakad rám
egy ilyen, hogy a fene egye meg, de nem mertem nemet mondani. Ráadásul az
elmúlt hetet jobbára ágyban töltöttem, cold, chest infection, néha még most
is ugatok, mint egy kutya, és érdekes dolgokat köhögök fel a tüdőm mélyéről.
A hétvégét inkább tölteném az utolsó dolgok elintézésével a nagy utazás
előtt, mint hogy sütizzek. Ráadásul olyan sütiket kért rajta keresztül egy
hölgy, amilyenekhez nincs is kiszúróm, kartonpapírból kivágott minta mentén
kell a tésztát körbevágnom késsel. S ilyenből kellene 210 darab. Teljes
cukormáz bevonattal, kipingálva. Hülye voltam, nemet kellett volna mondanom.
Jövő héten már nem lesz ilyesmire időm, amiket ő rendelt, 300 darab sütit
egy esküvőre, azt megcsináltam tegnap, tea és rádió mellett, ráment 8 órám.
Jelentkezhetne már.
Ma szépen elrendezgetem a piac dolgait, régi papírjait, s holnap átadom a
doboznyi régi iratot, fotókat, feljegyzéseket, meeting-ek feljegyzéseit
Betty-nek, ő lesz az elkövetkező 3 évben a secretary. A committee-be
beszavaztak, továbbra is járok havi gyűlésekre, de papírmunka nem lesz már.
Hurrá. Csináltam, de eléggé félszívvel, néha nyűg volt a feljegyzések
gépelése, s mindig volt valami hiba, ami miatt szóltak, hogy ezt nem így,
hanem úgy...
* * *
Ha valakit esetleg érdekel: James december elején befejezte a kezeléseket, a
két kör kemót. Megkapta az all-cleart, januártól dolgozik újra, decemberben
a cége rendkívüli nagylelkűséggel elengedte egy hónap fizetett szabadságra,
mondták, pihenjen, erősödjön. Clarissa túlesett a műtéten, felépült, azóta
ismét árulja a potato bread-eket a piacon, minden héten, rendületlenül.
Az élet szép.
Február 9. – március 9.
Nyaraltunk. Új-Zélandon. Igen jó volt. Írtam több mint 170 oldal naplót,
annak begépelése folyamatban. 16 tekercs dia, 2 tekercs film. A plüssállat
gyűjteményem egy Steak nevű kivivel gyarapodott. Emlékek tömkelege. Csodás
emlékeké...
Következő írás |