|
|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Március 13.
Az uramat előléptették, szintet lépett, ami fizetésemeléssel is járt.
Csodás! A legjobbkor! Igen büszke voltam rá. Igaz, hogy el lesznek halmozva
munkával a nyáron, de akkor is jó, hogy végre egy kicsit elismerik a jó
munkáját.
Számomra hétfőn pedig újra kezdődött a munka. Még múlt héten bementem a
boltba, „beköszönni”, amiből majd 25 perces csevegés lett, míg az uram
otthon várt reggelire, majd nem várt, s neheztelését elég egyértelműen
tudomásomra is hozta, amikor bejött utánam a boltba. Csendben vörösödtem,
pirult a fülem, de nem lehetett eljönni, muszáj volt beszélgetni,
meghallgatni, mi történt, mert történtek dolgok.
Rose jön vissza a szülési szabadságról, Szt. Patrik-nap utáni héten, alig
várják, mert a helyettesítő manager keze alatt eléggé megromlott a fiatalok
munkamorálja. Először csak részmunkaidőben, majd idővel, ha a kislánya
beleszokott a tőle való távollétbe, akkor megint teljes munkaidős lesz. Rose
élettársának mamája fog vigyázni a kicsire, fizetett nagyiként.
Meghalt egy kollégám, a hallgatag Dan, vagyis Daniel a teljes 21 évével.
Esténként dolgozott, suli után, s péntekenként, napközben, amikor a
piaszállítmányt pakolta a nagy beer fridge-be. Nem beszélgettünk, mert nem
volt az a beszédes, barátkozós típus (még a családnevét sem tudom,
szégyen-gyalázat). Susan fiával, Colm-mal járt focizni egy csapatba, a
Wayside Football Club-ba. Mindig nehezteltem rá, mert kérdezés bejött a deli
pult mögé, s kiszolgálta magát, szalonnát melegített a sütőben, holott
eleget mondták neki a managerek, hogy ne tegye. Elvált anyjának egyetlen
gyermeke volt. A mamája az óta a helyiek által csak „szanatóriumnak”
titulált elmegyógyintézetbe került, idegösszeomlással. Dan egy átiszogatott
szombat este után kajáért akart menni a haverokkal, de úgy érezte, hogy túl
sokat ivott, ezért átadta a volánt a barátjának, aki szintén részeg volt, s
egy kanyarnál nekiment egy falnak, valahol Dun Laoghaire-ben. Dan nem volt
bekötve.
Ilyen hírekkel fogadtak a kollégáim. A temetés részleteivel, a döbbenettel,
ami az óta sem ült el bennük... Sem bennem. Most más jön pakolni
péntekenként a söröket, s az élet megy tovább. Az nem áll semmikor, még egy
hökkent pillanatra sem.
* * *
Az első munkanapomon csak a kezem dolgozott, rutinból, a fejem Új-Zélandon
járt. Jobbára vigyorogtam, tele emlékekkel. Agata panaszkodott, hogy pokol
volt az egész, utált rendelést csinálni (naná, túlaggódta az egészet), s a
rendelt áruk listája kissé megrövidült, de sebaj, lényeg, hogy túlélték.
Oda-vissza ölelgettük egymást, jó volt látni őket megint. Azóta - fél év
töketlenkedés után - végre beüzemelték a bolti képernyőket, amin különféle
termékhirdetések videója megy, illetve új rádióadó van, egy Impulse nevű,
kizárólag boltok számára készülő adó (nyilván az impulse buy-ra utal), igen
jó zenékkel, és friss hírekkel minden félórában. Messze jobb, mint a korábbi
nyilvános rádióadó, amint ugyanaz a szám naponta többször is felbukkant.
Igaz, itt termékhirdetéseket kell hallgatni, de még így is jobb.
Március 16.
Jelenleg apró hópelyhek szállingóznak az égből, 4 fok van, s a levelibéka a
tévében reggel szibériai hidegfronttal fenyegetőzött. Hm... Ráztam én már
havat a bokrokról Húsvétkor, de azért tavaszodhatna már. Igaz, már annak is
örülök, hogy világos van, amikor kelünk, s vannak virágzó nárciszok a
környéken, sőt, virágzó fák is, csak meg ne bánják. Nekem az egyik szép
muskátlim hozott égőpiros virágot, de szerintem csak kínjában. Kint telelt
át, akkora, hogy nem tudom a házban ablakpárkányra rakni. A sok
szélben-esőben megvastagodtak, megfásodtak az ágai.
Számos hószakadás után hideg van és elállt a hó. A gázóra leolvasó bácsi –
akivel tegnap összefutottam a boltban, s meglepve ismert meg –, az imént
távozott. Közölte velem, hogy túl kevés pénzért dolgozom a Londis-ban.
Néztem, miről beszél, honnan tudja vajon, mennyit keresek? Ami kevés, de ő
honnan gondolja? Mondtam, hamarosan új helyem lesz, ahol én fogok sütni,
jobban megfizetnek. Saját kávézót kellene, hogy nyisson – így ő.
Mosolyogtam. Nem nyertem meg a lottót a héten, sajnos. Amikor elment,
eszembe jutott, hogy látta már a konyhát egy ilyen csütörtökön, telipakolva
hűlő süteményekkel, aztán látott a Londis-ban, kombinált, s azt hiszi, ott
árulom a süteményeket.
Alig jöttünk haza, sms-eztem Michelle-nek, hogy megjöttem, s hogyan áll a
kávézó ügye. Áll. Azt mondta, sűrű elnézések közepette, hogy még legalább
4-5 hét. Khm. Lesz május is, mire kinyit, érzésem szerint. Pedig már igen
mennék, igen kezdeném a „kreatívkodást” – remélhetőleg alkothatok is! De
mindjárt megkért, hogy ugye, tudnék neki sütni megint, mert ismét rábízták
egy kávézó ideiglenes felügyeletét, és kellene brownies és piskótavirág...
Szóval megint kezdődik a hétfő és csütörtök délutáni sütés, V. szállít majd,
kedden reggel és péntek reggel, sőt, Michelle csináltat neki egy kulcsot a
kávézóhoz, ne kelljen várnia a nyitásra. Hurrá! Az extra bevétel most igen
jól jön, s a piac is fog örülni, hogy lesz kis plusz pénz (ugyanis a piacon
át árulok, a biztosítás miatt).
Március. 23.
Ma hajnalban a SAS és az amerikaiak emberei többhónapos fogságából
kiszabadították az angol túszt, Norman Kembert. Örültem. Milyen nagyon
boldog lehet és hálás most, a felesége. Tiszteletben tartom a nézeteit, de
remélem, azért egy kicsit tanult ebből. Mire számított, hiszen ott már
polgárháború van, akármennyire sem akarják leírni ezt a szót az újságok.
Apósomnak igaza volt, nem kell oda külföldi, a szunni megöli a sítát, a síta
a szunnit. Nem lesz béke. Őrület.
Március 24.
Ma este találtam két blogot, beléjük olvasgattam, kíváncsiságból, másnak
milyen itt az élet, milyennek találják az íreket, aztán csodálkoztam. A
stíluson, a szóhasználaton nem, mert az mindenkinek sajátja és szíve joga,
hanem azon, hogy tényleg ennyire nehéz lenne beilleszkedni? Vagy nem is
akarnak, mert minek, a lenézendő írek közé? Tényleg ennyire mindenki a
pénzre hajt, hogy közben elmennek mellettük a napok, s nem látnak semmit az
országból, ami szép? S nem éreznek semmi közösséget azzal az országgal,
amelyet saját elhatározásukból lakhelyül választottak? S Dublin koszfészek
és az írek balf***ok? Akkor pedig minek? Vagy majd nekik is 8 év múlva lesz
szép és jó? S akkor kezdi őket érdekelni jobban a környezet, amiben élnek?
Egyre hálásabb vagyok a sorsnak, hogy nekünk sikerülnek a dolgok („Dolgoztok
rajta elég keményen” – mondta minap Susan, mikor ezen morfondíroztam neki),
ha van is véleményünk az országról, mégis csak jól érezzük magunkat itt.
Levente talán kevésbé, nincs kibékülve az írekkel, a dolgokhoz való laza
hozzáállásukkal. Neki és nekem sem „haza”, de nekem már ez az itthon, még ha
anyám ennek a szónak a kiejtése előtt – ha Írországot érti rajta -, kicsit
khm, khm-özik. Nekem ez az itthon. Ahol a férjem, ahol a könyveim, a
vackaim, amelyek már nem a Mami házát lepik el, az az otthonom. Bérelt, ki
tudja, meddig bérelhető, de otthon. S az is lesz jó darabig, s élem a
kétlaki életet, ünneplek március 15.-ét kokárdával, és Szt. Patrik-napot
lóherével, s egyszerre drukkolok ír és magyar csapatnak/versenyzőnek, s
jobban ismerem már az itteni újságok szereplőit, mint az otthoniakat. (Ki az
a Győzike???)
Lehet, hogy nem fenékig tejfel, de nem hagyom bántani. Azt csak nekem szabad
:-)
Március 30.
Most, hogy a levélnyíláson hangos csattanással bezuhant az új havi National
Geographic, jutott eszembe, hogy még ez előzőt sem láttam. A múlt heti újság
szekciói itt-ott hevernek a lakásban, hol itt kapok fel egyet, hol ott, alig
jut rá idő. A vasalásra váró halomról ne is beszéljünk. Kicsit össze kell
szedni magam, kialakítani a rutint, különben minden a fejem tetejére fog
zuhanni. Úgyhogy most megyek, kislista a hűtőre, egy jó kávé a belsőmbe,
aztán munkára fel!
Tegnap vacsorára jött Anna. Emlékeim szerint néha hagytuk beszélni is :-)
Nyáron megy vissza Nepálba egy-két hónapra, ahogy az anyagiak engedik,
meglátogatni régi ismerősöket, ahol egykor önkéntes angoltanárként dolgozott
egy kis faluban. Most keményen hajt, az apja üzletében intézi a számlázást,
a belvárosi nagy bolt mindennapjaival ismerkedik, és rémes történeteket
mesél kiskorú, anyjuk által betanított tolvajokról, nehézfejű
beosztottakról, tárgyalási módszerekről, és hogy milyen hangerőt kell
használni ahhoz a telefonban, hogy a szállítóból ki lehessen csikarni az
árut vagy a pénzt... Azt is hozzátette, hogy az angol és az ír szállítók
között nem csak a hangerő különbözik, hanem a határozottság foka is.
Következő írás |