|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Április 1.
Ma némi utánajárással csak sikerült sima Absolut vodkát szerezni (valamiért
a környékbeli boltok csak ízesítettet tartottak), délután szépen bele is
raktam Chili és Vanília (http://chiliesvanilia.blogspot.com) utasításai
alapján a 12 szál vanília rudat. Anyósom jóvoltából, aki elküldte a kért
rudakat, vaníliapor és egy CD-társaságában (köszönet!). Most év végégig van
vaníliaporom, de különleges alkalmakra a vodkában érlelt vanília esszenciát
akarom majd használni.
Április 2.
Ezt a napot Feriékkel töltöttük. Búcsúebéden vettünk részt. Hétfőn, 10-én
utaznak Olaszországba (jut eszembe, múltkor elírtam jövendőbeli lakhelyük
nevét, Verocchio lesz az, nem Vecchio, San Marino mellett.) Még előttük a
pakolás nagyja, várják a kamiont, várják a háziúr döntéseit, mi marad, mi
megy, mit kell csomagolni... Egyik szemem sír, a másik nevet: sajnálom, hogy
elmennek, de ők örömmel mennek, s ennek örülnöm kell. Aliz mondta, hogy
tudja, hogy lehetett volna jobb is, ha nem kókler és hanyag írekkel
találkoznak, s ha tudták volna beszélni a nyelvet, hogy ne másra kelljen
hagyatkozni, de mégis sokkal jobb lesz nekik Olaszországban, ahol élt már,
amit szeret. S nyáron majd jönnek vissza Kisaliz diplomaosztójára, mert
június végén fejezi be a National Stud kurzusát. Ami után máris három helyre
mehetne gyakorlatra, olyan elismert ez a diploma. Igen büszkék rá, hogy a
„gyerek” ilyen ügyes a maga 20 évével, de Aliz szomorkodott, hogy felnőtt
már a lány, kirepül a fészekből...
Április 6.
Takonykór kínoz. Ebben a nyálkás, se nem tél, se nem tavasz időben számosan
betegek körülöttem. Jana, a cseh lány hangosan, ugatva, szinte fulladásig
köhög, némelyik vevő riadtan nézi az elvörösödött arcú lányt, aki időnként
levegőért küzdve görnyedezik. Már többször hazaküldték, rossz volt
hallgatni, de mivel kevés az ember, s végül is nem ágyban fekvő beteg
(„csak” köhög), ezért újra és újra felkerül a neve a beosztásra. Bernie
gyerekei chest infection-nel voltak otthon egy hetet, mint nemrégen én is,
Marija néha orrot fúj, s engem most kapott el a megfázás. Mindenhova egy
tekercs WC-papírral járok, mert az puha, nem kell kis műanyag borításból
előrángatni, mint a papír zsebkendőt, s lehúzható.
* * *
Persze, nem bírom ki, folyton nézegetem-szagolgatom a vaníliákat, ahogy
áznak a vodkában, a folyadék illata máris fenséges, a színe mély, egészen
sötét borostyánszínű, csodás. Egy hónap után használható, írja a blogon
Chili, de minél tovább hagyjuk állni, annál jobb.
Kissé aggódom, egy hete írtam egy mailt Michelle-nek, a kávézó részletei
iránt érdeklődve (vett-e már kellékeket, használhatom-e a magamét, mekkora a
konyha stb.), de még nem válaszolt. S nekem a legkisebb bizonytalanság is
elég ahhoz, hogy sötét gondolatok vegyenek rajtam erőt. Nem lesz ebből
semmi? Itt fogok állni a rengeteg kiszúróval, s nem tudom majd használni
őket? (Dehogynem, rajtam áll, milyen formájú sütit készítek a piacra.) A
piacon sajnos, limitált, hogy mit lehet eladni, abból nem élek meg, a
boltban pedig muszáj tovább dolgoznom, ha ez nem jön össze. Még az is
megfordult a fejemben, hogy ha ez nem sikerül, akkor megvárom, amíg a
közelben kinyit az új Dunnes Stores sokboltos új bevásárlóközpontja, akkor
oda fogok menni, dolgozni. Privát sütödéhez nincs alaptőkém, s konyhában a
sütő ajtaja kezd tönkremenni, már így is a szemetessel kell kitámasztanom a
meggyengült ajtót, ha nem akarom, hogy a konyhát fűtsem fel a sütő helyett.
Ó, borús gondolatok!
Április 13.
Ma este – csak hogy bosszantsam magam, s a kispolgári nyugalmam felboruljon
egy időre –, az illegális szemétlerakásról néztem dokumentumfilmet (angol
filmet: http://www.channel4.com/news/microsites/D/dispatches2006//). Még
ingattam is a fejem, hogy az általam kultúrországnak tartott Angliában, lám,
hogyan is folyik ez, hogyan gazdagodnak meg bűnözők illegális szemétlerakók
üzemeltetésén, amit a jogi út lassú bejárásához ragaszkodó helyi tanács csak
évek alatt tud bezáratni. Ej-ej. Aztán ráfagyott az arcomra a lenéző mosoly,
amikor északír szemétfeldolgozót mutogattak, s kiderült, hogy bizony, a
Köztársaság is oda szállítja a reciklálandó szemét nagy részét, ami
bedarálás után megy a telepre, talajfeltöltés lesz belőle. „Fuck it, it’s
rubbish” – nyilatkozott az egyik munkás. A jelzés nélküli, köztársasági
rendszámú kamionok (Cork-ból, Waterford-ból, Dublin-ból, Wexford-ból,
Kilkenny-ből) pedig pakolták le a szemetet. Úgy égett az arcom, könnyekig
feldühösödtem ültemben, ennyit ér az erőlködésem? Ezért fizetek? Ki tudja,
hol ér véget a szemetem, amit gondosan szétválogatunk, dobozolva, aztán
tessék. Ezután még jobban oda fogok figyelni, hogyan is csinálom ezt. Viszek
saját zacskót a zöldségeknek, nem veszek műanyag tálcába pakolt cuccot.
Papírzacskót viszek. De abba nem pakolnak húst... Minánál miért lehet
mindent papírba csomagolni? A Dunnes-ban miért NEM? S hol kezdhetek lobbizni
ez ügyben?
S egyáltalán – változtat bármin is az én privát erőlködésem? A múltkor, egy
zöld módra élő család, aki saját birtokán végez szelektív szemétgyűjtést, és
újrafelhasználást, mondta, hogy év végére egy kukányi szemetük gyűlik össze.
Nekünk havonta 4 x 2 kg zacskó szemetünk van, az egy évben 8 x 12 kiló. 96
kiló szemét. S a reciklálandó anyag pedig lehet, hogy valahol
Észak-Írországban, egy kevésbé lelkiismeretes cégnél végzi, majd a
talajfeltöltésben, bedarálva.
Csodás.
Április 22.
Itt volt Bogi! Sajnos, csak Húsvétra jött, de ez alatt a kurta pár nap alatt
igyekeztünk sokat beleszorítani az időbe. Amikor már ráértem, vacsorázni
mentünk, majd Húsvét vasárnap fel Északra, Annával egyetemben. Anna utoljára
kisgyerek korában járt arra, már alig emlékezett a látottakra, örült minden
újnak. Nevettük, hogy lám, mi az „idegenek” mutatjuk meg neki a hazája
látványosságait.
A már megszokott északi kört jártuk be, Belfast-ig az M1-es úton, majd a
csodás A2-esen, végig látni lehetett Skóciát. Most kivételesen kitérőt
tettünk Torc Head felé, amely egy kiugró, füves sziklaorom, egy lassan rommá
széteső házzal a tetején. Hűvös volt az idő, fújt a szél, de szépen lehetett
látni a szigeteket. Aztán a parti úton mentünk a kötélhídig, ahol elég nagy
tömeg fogadott bennünket. Hiába, hosszú hétvége volt, mindenki kirándult,
aki nem ment külföldre „nyaralni”. Elég hosszú sorállás előzte meg a hídon
való átkelést, de legalább sütött a nap, nem áztunk. Utána óriási
piknikezést csaptunk a Carrick-A-Rede kötélhíd kávézójában, magyar
pulykasonkával egészítve ki a zöldségeket, finom kenyereket, főtt, festett
tojást, s cappuccinót ittunk hozzá. A szomszédos asztaloktól jó pár kíváncsi
pillantásban részesültünk, nézegették az emberek, mit eszik a pár hangos
kelet-európai. Anna igen élvezte a túrát, egészen összebarátkoztak Bogival,
sokat beszélgettek. A Giant’s Causaway-nél túráztunk, bár fújt a szél, és
esett, sőt, még magyarokba is „botlottunk” (akik egy nem túl ízléses
megjegyzést tettek Annára, amit a kissé lemaradt Bogi hallott meg
akaratlanul. Ilyenkor melegszik meg az ember szíve tája a honfitársait
illetően.) A napba még a Dunluce kastély fért bele, aztán irány haza, este
8-ra meg is érkeztünk. A Húsvétot, a túrát egy palack finom Némethpince-beli
aszúval ünnepeltük meg.
Bogi amúgy másfél évre Bilbao-ba készül, ott fog dolgozni. Már megbeszéltük,
hogy megyünk látogatóba, addig is tanul spanyolul (bár az irodában jobbára
angolul fog beszélni). Majd megnézzük, milyen az ottani kajafelhozatal.
Barcelonai tapasztalataink alapján valószínűleg nem fogunk csalódni. Ő is
szeret enni :-) Kiderült, hogy kedvenc gasztro-blogom tulajdonosát jól
ismeri, barátnők, sőt, már beszélt is rólam a hölgynek. Kicsi a világ!
* * *
Húsvétra Agata hozatott nekem cukorbárányt Lengyelországból. Náluk ugyanis
nem hoz a húsvéti nyúl semmit, sőt, húsvéti nyúl sincs (az germán szokás),
nincs csokinyúl vagy csokibárány, hanem mindenki egy kosárkát készít elő,
amibe a lengyeleknél szokásos húsvéti ételek kerülnek, egy cukorból
készített báránnyal egyetemben (olyan állagú, mint nálunk a süvegcukor). A
Húsvét záró aktusaként utoljára a kosárból a cukorbárány kerül
elfogyasztásra. Amikor mesélte, annyira tetszett nekem az ötlet, hogy
gondoltam, megpróbálok kis vízzel kikevert cukorból báránykát készíteni, de
mondta, ne erőlködjek, majd hozat ő a vőlegényével, akinek, sajnos,
temetésre kellett hazautaznia, mert meghalt a nagymamája.
Ezzel kapcsolatban leírom, hogy milyen érdekes módon lehet részvétet
nyilvánítani az íreknél, ha közeli ismerőst ér gyász. Boltokban, vagy a
papnál lehet venni úgynevezett misekártyát. Az ember először is vesz egy
részvétet nyilvánító kártyát, amiben általában rövid vers, vigasztaló sorok
vannak. Ehhez néhány euróért vehet egy misekártyát, amelyet valamely olyan
szerzetesrend szállít a boltba, amelynek a világ egy távoli, szegény
országában, vagy Afrikában dolgoznak a szerzetesei, papjai, akik tanítanak,
betegeket ápolnak, jótékony munkát folytatnak. A misekártyára rá kell írni
az elhunyt nevét, és a részvétet nyilvánító nevét. Az elhunyt neve pedig egy
könyvbe kerül, s időről-időre a szerzetesrend egy tagja begyűjti ezeket a
neveket, s miséik során egy éven keresztül név szerint megemlékeznek az
elhunytról. Ilyen kártyát vettünk Susannal közösen, Agata vőlegényének,
Lucasnak, részvétünk kinyilvánításhoz, és így került az ír misekártyás
könyvbe a lengyel nagymama, Kazimira neve, amelyet majd egy afrikai kis
faluban fog felemlegetni egy miséző ír pap.
* * *
Közben megbeszéltem Michelle-el, hogy majd egyik szabadnapomon benézek
hozzá, s megmutatja, milyen állapotban van a kávézó. Végre egy
telefonbeszélgetés alkalmával elárulta, hogy igencsak csúszik a nyitás
ideje, az építőmunkások alig-alig dolgoznak a kávézón, elnézést kér, és a
türelmemet. Jaj, valami könnyebbet! Alig várom már, hogy ott dolgozhassak.
Április 25.
Ma befizettem egy egynapos kurzusra, kenyérsütésről fognak kiokítani. Egy
magazinban láttam meg az iskola hirdetését, délben már fel is hívtam őket,
és május 7-én fogok menni ide: http://www.cooksacademy.com/
Remélem, jó lesz, és beváltja a hozzá fűzött reményeket.
Amikor szabadság után fejembe vettem, hogy egy profi képzésen veszek részt,
sok oldalt nézegettem, keresgéltem, de az ő címük nem jött fel. A legjobbnak
ez az oldal tűnt, az uram bólogatott is, hogy ha rendbe jövünk anyagilag, el
kellene végeznem náluk egy egyhónapos kurzust (http://www.irishcookeryschool.com/).
De azóta rájöttem, hogy nem fogok tudni egy hónapra elszabadulni a munkából,
sem most, sem később, mert náluk nyáron nincs képzés, nem tudom, a kávézó
mikor nyit, és ha megnyit, akkor pedig már azért nem lesz időm... de egy
profi kurzus elvégzése nagyon jó lenne – bár a kávézóban való
munkavállaláshoz enyhén szólva túlképzett lennék, ha elvégeznék egy ilyet!
Most legalább tudom, hogy nem kell Észak-Írországba menni, hozzánk sokkal
közelebb is van ilyesmi. Ha alkalmam lesz rá, nézek még kurzusokat.
Április 26.
Tegnap megnéztem a Chernobil Heart című dokumentumfilmet.
Horror. Horror.
Átfutott az agyamon, hogyan néztük folyton az osztrák tévé műsorát húsz
évvel ezelőtt, azokban a napokban, anyánk nem engedett el sehová, csak ha
muszáj volt (pl. iskolába). Rettegtünk. Mindeközben a magyar tévéből nem
lehetett megtudni semmit, információkat a Szabad Európából és az osztrák
tévéből kaptunk. (S most nem térek ki arra, hogy Magyarországon mostanság
ugyanazok uralkodnak, akik annak idején május elsején kihajtották az
embereket ünnepelni az utcára.)
Azok a szerencsétlen gyerekek.
* * *
Amúgy ma, éppen ezen a napon jutottam el odáig, hogy elismertem az uramnak,
és barátaimnak, hogy tele lett a micsodám az írek fura dolgaival. Majd
részletezem, de nem itt. Eddig mindig csitítottam a kritikusokat, hogy nem
olyan rossz az, de ha eszembe jutnak a látott-hallott-olvasott dolgok, forog
a gyomrom, annyira megharagudtam rájuk. Kinyitottam az újságot, néztem a
tévét az elmúlt hetekben, s egyre gyűlt bennem a düh és az elkeseredés.
Panaszkodtam barátnőmnek, aki maga is itt élt pár évet, látta, mi a helyzet,
és nem hagyta, hogy a rózsaszín felhő eltakarja a szeme elől az ország
hibáit. Ő vigaszul egyfolytában mondogatta, máshol is vannak ám ilyen
dolgok, ne gondoljam, hogy ez egyedi, amúgy pedig milyen kár, mert micsoda
remek kis ország lehetne ez.
Bizony, micsoda remek kis ország lehetne. De nem az.
Alaposan kiveséztük a kérdést Agatával, és amikor a managerünk megkérdezte,
hogy miről beszélgetünk (közben mindketten a salátát vágtuk fel másnapra,
szó sem volt lazsálásról!), mondtuk, azt gyűjtjük össze, mi jó és mi rossz
az országban. „Hogy mi jó Írországban?” – kérdezett vissza, maga elé nézett,
gondolkodott, majd megvonta a vállát, és továbbment.
Hát ha ő, az ír, nem tud jót mondani, akkor hadd mondjak én. Majd arról is
születik lista, régóta adós vagyok ezzel is. Mert jó is van, sok, de amikor
az embernek annyira szúrja a szemét a rossz, akkor valahogy arról előbb áll
össze a lista...
Április 30.
A hónap utolsó napját egy Newcastle West nevű kisvárosban töltöttük,
ismerősök társaságában. Limerick megyében található a hely, Dublintól 2.5
óra kocsival. Új építésű házban laknak, tágas, világos, kezelhető méretű
kerttel, dublini szemmel nézve nevetségesen kevés lakbért fizetnek. Az
óriási konyhát irigykedve néztem, a utility room háromszor akkora, mint a
miénk, és az utca csendes, nincs rohangálás, gyerekzsivaj.
Mindannyiuknak került munka rövid időn belül. Jól érzik magukat a
kisvárosban, a nyüzsgő és kevésbé toleráns Dublin után. Késő délután sétálni
mentünk, s közben megnéztük a Windmill nevű kelet-európai élelmiszereket
áruló boltot, alaposan bevásároltam! Rengeteget beszélgettünk, közben ki
munkába ment, ki éppen onnan érkezett. Látszott, hogy igen keményen
dolgoznak a céljaik elérése érdekében. Öröm volt hallgatni a terveiket,
pontosan tudják, miért és meddig vannak itt, mit akarnak elérni. Üdítő volt
ez a határozottság ahhoz képest, amiket néha olvasok-hallok, a sok „jönnék,
aztán majd lesz valahogy”, vagy „angolul nem tudok, de jó munkaerő vagyok”,
vagy „tudtok valami melót?” típusú megnyilvánulások, topikon, privát
levelekben. Elkeserítő, némelyek mennyire nem tudják, mire számíthatnak itt,
s az országról összegyűjtött tudásuk Magyarországon hallott, pletyka értékű
információkból tevődik össze. S nem csak a magyarok ilyenek! Agata mesélte,
hogyan volt fültanúja annak, amint az itteni lengyel újság szerkesztőségébe
megérkezett két, késő 50-es jól öltözött lengyel asszony, akik 3 napja
hostelben laknak, pénzük már alig, angoltudásuk SEMMI, és szinte követelték
a szerkesztőtől, hogy szerezzen neki munkát, akár feketén is. Amikor az elég
emelt hangon okította ki őket, a felelőtlenségükért, még nekik állt feljebb.
Nem retúrjeggyel érkeztek, mert az minek, mert „hallották”, hogy itt remek
az élet, könnyű munkát szerezni... minden szép és jó...
Édes Istenem. Adj türelmet.
Következő írás |