|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Május 2.
Csak kicsit húzom fel magam, az uram pedig nevet, hogy nem érdemes, de én
megteszem. A legutolsó találkozó óta nem hallottam gimnáziumi
osztálytársaimról, mert nem tartom senkivel a kapcsolatot. Tavaly volt
megint találkozó, futólag eszembe jutott, hogy na, talán menni kellene, de
akkor áprilisban voltunk Ma.o.-n, miért menjek megint májusban? A szervező
erre rövid beszámolót kért, mi történt velem az elmúlt 5 évben. Szépen
megírtam, vártam rá a választ, nem vagyok igényes, egysoros mailt csak, hogy
milyen volt találkozó, hányan mentek el. Erre nem jött semmi, de ma kaptam
tőle egy kör-emailt, hogy hú, küldjem ezt a levelet tovább, mert fizetnek
érte stb. Micsoda??? A férjem tanácsára, a levélre a http://yikes.tolna.net/hoax
oldallal válaszoltam, mert a hülyeség ellen, ha lehet, és eszköz is van,
harcolni kell, mielőtt elárasztja a földet. Bár, amennyi süket magazint és
szennylapot látok, lehet, hogy már túl késő.
A hasonló „semmiből feltűnő régi ismerős” kapcsolatfelvétellel szemben most
már eleve gyanakvó vagyok. Már pár éve itt laktunk, amikor váratlanul
felhívott egy ezer éve nem látott/hallott egykori osztálytársam, akivel a
gimiben sem voltunk valami haj, de nagy haverok. Az első örömömben
elkiáltott „Hát Te hogy vagy?” kérdés után – amire válaszul elhadarta, hogy
jól, család, gyerekek -, mindjárt kiderült, azért hív, hogy vásároljak abban
az internetes áruházban, aminek valamilyen módon ő is tagja, netán
alkalmazottja. Innen, Írországból magyar internetes áruházban. Amikor még
Magyarország nem is volt EU-tag. Szintén gyorsan elhadart valami kódot, amit
döbbenetemben még le is firkáltam egy papírra, ahelyett, hogy elengedtem
volna a fülem mellett... Csak, amikor letettem a kagylót, ütött szíven a
csalódás, mert tényleg, őszintén örültem, hogy egy régről ismert hangot
hallok. Azt hittem, talán nosztalgiázni akar, mert ilyesmire is volt példa,
hogy valakinek eszébe jutottam, s csak megkérdezte, hogy vagyok mostanság,
merre, mit csinálok – s ennél többet nem is várt.
Amúgy kipróbáltam a kódot, és nem működött. Üzenem Misinek, ennyit megtettem
az internetes áruházáért.
Május 3.
Éppen most olvastam vissza a webnaplómban – nem blog ez kérem, hanem napló
-, hogy Harry mikor tűnt fel a kertben. 2001 szeptemberében írtam róla
először. Most bőgés szorongat és szomorúság, mert Harry eltűnt, már több
mint egy hónapja.
Néha reménykedve ellenőrzöm az ágyát, de mindig hideg, a dobozt senki nem
használja, az alját, oldalát lassan eszegetik a csigák, a tányérjába
reménykedve kitett szárazkaját pedig a szarkák viszik el, vagy a szomszéd
macskák, akik szintén bejárnak a kertbe, s közben beledugják az orruk az
edénybe.
De Harry sehol. Utoljára április elején láttam, ebédszünetre jöttem haza, ő
pedig a kert végében, a felfordított virágládán napozott. Azóta semmi nyoma.
Ami végképp aggasztó, az az, hogy mostanság a boltban 4 hirdetésen is eltűnt
macskát, kiskutyát keresnek.
Már kétszer álmodtam vele, mindkétszer ugyanazt: bámulok a konyhaajtón át
kifelé, egyszerre megjelenik, ellenőrzi a tálját, ahogy mindig szokta, majd
rám néz, hogy ugyan már, miért is üres az a tál?
Aztán felébredek, s rossz.
* * *
Amúgy ma estig szalma vagyok, az uram vidéken, csoportszellemet épít, de
kora estére hazajön. Aztán vacsorázni visszamegy, mert egy igen neves
vendéglőbe viszik őket, a neve Strawberry Tree (http://www.brooklodge.com/food_strawberry.htm),
az ország egyetlen olyan vendéglője, ahol majdnem minden étel bio
zöldségből, bio hozzávalókból készül.
Elhatároztam, hogy ma remek napom lesz, feldobva mentem dolgozni, erre rossz
napunk volt a boltban, igen sok vevő (meg kell emelnem a kenyérrendelést,
nincs mese), sok undok és neveletlen, valamint „kedvencem”, egy ostoba nő,
akit mindenki utál a boltban, de ez hosszú sztori, lényeg, hogy okunk van
rá, nem csak nyavalyogni akarok. Na, ő kétszer visszajött ma, hurrá.
Mindjárt az első órában, hogy a remek napomat megalapozza. Elsőre
végiglapoztatta velem a kétkilós pulykamell-sonkát, mire megtaláltuk a neki
tetsző két szeletet. De előbb még a milliméter vastag bőrt is le kellett
róluk húznom. S kicsípnem a közepéből a szerinte véres foltot. Másodszorra
csak egy rollra kellett halmoznom hatféle tölteléket, de ez már könnyű volt.
Jó hír, hogy a legostobább kollégám, akit én és a többiek csak a village
idiot vagy bitch névvel illetnek, talált másik munkahelyet, ez az utolsó
hete nálunk. Hurrá!
Május 7.
Egy régebben itt élő ismerősünk volt pár napot látogatóban Dublinban, és
hétvégén Wicklow-ba mentünk, hogy találkozzunk vele, és egy nagy, közös
evészeten vegyünk részt, barátainál, ahol aludt. Vegyes társaság jött össze,
magyarok, franciák, egy ír. Csaba hozott fantasztikusan finom csabai
házikolbászt (nem tréfa, Békéscsabáról való), és jófajta pálinkát. Ő maga is
csinál néha kolbászt. Evés közben mesélte, hogy egyik ismerőse rendszeresen
vitt kolbászt Brüsszelbe, kollégáinak. Egyszer sietett, nem volt ideje a
házit beszerezni, boltban vette a kolbászt, amit ajándékba vitt. Mint
mesélte, közfelháborodás tört ki, a belgák követelték, hogy legközelebb „ne
gyárit, hanem házit” vigyen!
* * *
Több érdekes dolog is történt: ma kenyérsütést tanultam Dun Laoghaire-ben,
Botondék régi lakhelyétől két percnyire. Hát valami remek volt! Az iskola
egy régi viktoriánus házban van, az alsó szinten. A terem maga két
egybenyitott szoba volt, kilátással a hátsó kertre és a tengerre. Az egyik
szobában álltak az asztalok, ahol két-két ember gyúrt, mért, formázott egy
mérleggel, eszközökkel, hozzávalókkal ellátott asztalnál, a másikban voltak
a sütők, ahol a műveinket kisütötték, a mosogató és a hozzávalókat
tartalmazó szekrények, hűtők. Most már azt is tudom, hol lehet rendes
élesztőt kapni (Superquinn sütödéje), és azt is, hogy miért nem kelnek meg a
kenyereim rendesen, vagy miért nem sülnek meg szépen. Gyúrni kell, kérem
szépen, nem addig, amíg a recept írja, mondván, 5-10 perc, hanem amíg a
kenyér szakadós, merev tésztaalomból átalakul csodásan selymes, rugalmas,
fényes, képlékeny csodává. Na, akkor jó. S ha kell, izzadtság borította
homlokkal kell gyúrni, de gyúrni kell. Az egyik férfi átizzadta a hátán az
inget, mire kidolgozta az első kenyértésztáját, de megérte: hatalmas,
illatos, fényes világosbarnára sült kenyere lett.
Aztán Levente és Ede értem jöttek. Már itthon, a konyhában lelkendeztem
nekik a tanultakról, szagolgattuk a hazahozott, frissen sült kenyerek,
banános kenyér és scone-ok illatát, majd Ede egy olyan tervvel állt elénk,
ami alaposan – igen jó irányba – megváltoztatná az életünket. Amikor ebből
lesz valami (mert számos akadály kerülhet elénk), megírom a fejleményeket.
* * *
Csütörtökön voltam a városban, megnézni jövendőbeli munkahelyemet, amiből –
legnagyobb csalódásomra – csak a falak állnak, se pultok, se konyha, se
semmi nincs még készen, csak egy WC-csésze lóg ki a falból, építési
törmelék, anyagok mindenütt. Igen kicsi! Elvileg március végén nyitottunk
volna. Szerintem lesz ebből szeptember is, ha azok a nyamvadt (ide mást
írtam, de kihúztam, nyomdafesték, s hasonlók) builderek ilyen lendülettel
dolgoznak. A kávézó ez alatt a lakótömb alatt lesz, a kép alján lévő fehér
perem tulajdonképpen a kávézó teteje, illetve a mellettünk lévő könyvkötő,
kis nyomda ablaka: www.felicity.foc.com/new/daintree.html Óriási csalódás
volt, de igyekeztem, hogy ne üljön ki az arcomra, Michelle annyira lelkesen
mutogatta, mit hova tervez rakni.
Aznap a városban rengeteg új sütikiszúrót vettem, majd pénteken megjöttek
azok, amelyeket rendeltem Ámerikából, barátnőm hathatós közreműködésével.
Csütörtök este a legbuzgóbb tévénézés közben felhívott Michelle, hogy be
akar engem fizetni egy 3 napos tanfolyamra, az itteni National Bakery
School-ba, „Baking for small businesses” kurzusra, tudok-e szabadságot
szerezni. Hogy kapjak szabadnapot, hét közepére, május végén, cserébe
elvállaltam Susan szabadsága alatt egy hosszú pénteket, amikor is elvileg
sütnöm kellene a piacra, de sebaj.
De miért nem jött fel a National Bakery School oldala, amikor kurzusokat
kerestem?
* * *
Anyám küldött egy újságkivágást, a megyei újságból, mondván, biztos érdekel,
s biztosan ismerem az íróját. Egy bizonyos (számunkra ismeretlen) „Anikó”
jelentette Írországból, hogy a követség nem segíti a magyarok összetartását.
Azt írja, hogy megszűnt a „lapunk”, és támogatás híján a követségi
összejövetelek. Bosszantott a dolog nagyon, mert a „lapunkon”, az Ír
Gulyáson sosem dolgozott Anikó, nem értem, hogyan nevezheti „lapunk”-nak
azt, amit mi páran szerelemből csináltunk, érdeklődőknek, de korántsem a
magyarokat összefogandó. Verő tovább ment, mert felhívta az újságot, a
szerkesztő email címét megszerezte, s megírta neki, hány tévedés van ebben a
nem egészen 100 szavas szösszenetben, kijavítva az összes téves állítást.
Megírta azt is, hogyan segített bennünket a követség a HCSI fennállása
idején, amely nem a támogatás miatt szűnt meg, hanem mert szétesett a
társaság. A követség is kapott egy példányt a levélből és a cikkből,
gondolom, ők a maguk módján reagáltak a cikkre.
Helyesbítésünkre természetesen nem jött válasz.
Május 10.
Hétfő este telefonált anyósom, felháborodva, hogy gond van a lakóval. A lakó
egy meghatározhatatlan korú, az elhasználtság jeleit mutató láncdohányos
takarítónő, aki az uram lakását bérelte, majdhogynem fillérekért. Eddig még
mindent megengedett neki az én türelmes férjem, a dohányzást például, azzal,
hogy majd távozáskor kifesteti a lakást. Még akkor sem üvöltötte le a fejét,
amikor a megőrzésre otthagyott értékes csergét darabokra vágta, hogy legyen
mibe törölnie télen a sáros lábát az ajtó előtt (biztos vagyonokba kerül
Magyarországon a lábtörlő). Még kutyát is tarthatott, ami mellé macska is
került a falatnyi lakásba, aminek a béréből fizettük otthoni költségeinket.
Kiderült, hogy se szó, se beszéd, kiköltözött, jelentős tartozást hagyva
maga után, kifizetetlen közös költségek és számlák képében. Amikor ezt
anyósom felemlegette neki, még volt pofája visszaszólni, hogy a szekrényében
megpenészedtek a ruhái – milyen rend lehetett ott? - ami neki jelentős kár,
szerinte ettől „egálban” vannak. Nem csoda, hogy anyósom kis híján
szívszélhűdést kapott, nekem is felment a pumpa erősen, míg az uram
mondhatni elnéző mosollyal ismételgette, hogy nyugi, ez csak pénz. A zár
azóta gyorsan kicserélésre került, nehogy még több holmit vigyen el, azokon
kívül, amit elvitt, mert volt közöttük pár, ami bizony nem az övé, köztük az
uram ősrégi, de szívének igen kedves számítógépe.
Néha meglepődöm, milyen szemetek tudnak lenni az emberek. Jótett helyébe jót
ne várj, igaz?
Levente kikérte pár ember tanácsát, kiderült, gyakorlatilag nem sokat tehet,
s azzal a nem sokkal – hacsak nem ukrán verőemberekről lenne szó –, a
pénzének csak részét szerezhetné vissza - mármint legális úton. Nem lettem
boldogabb. Ő meglepően nyugodtan fogadta a vihart, csendesítgette az anyját
és engem, s úgy döntött, ez a dolog a legjobbkor jött, égi jel, eladja a
lakást. A szülei is rámondták az áment (elvégre ők vették neki annak
idején). Egy ismerős ingatlankereskedő fogja rajta tartani a szemét a
lakáson, aztán ősszel eladják.
Május 11.
JUHÉÉÉÉÉ! Ma megjöttek a színházjegyek – június 17, délutáni előadás, Márai
Sándor „A gyertyák csonkig égtek” című regényéből készült darab, Embers
címmel. Ami az eredeti könyv angol fordításaként pár éve nagy sikert aratott
(olyannyira, hogy már egy másik könyvét is lefordították, de annak nem volt
akkora visszhangja). Még az íreknél is sikerként emlegették, akik ugyan
kicsit furcsállták helyenként a szóvirágos leírásokat, de a könyv hangulata
a remek fordításban őket is megragadta.
S most színházi előadásként Londonban is látható. Alig várom!
Valamint megjöttek a kért könyvek, anyósomnak hála. Bart István – ő írta a
remek Angol-Magyar kulturális szótárt – két újabb könyvéről van szó. Ha nem
lenne ma egész napos sütés, már régen ott ülnék egy nagy bögre teával a
kanapén, s hol az egyiket, hol a másikat lapozgatnám. Ezeket és a Kóstoló c.
könyvet is mindenkinek csak a legnagyobb elismeréssel tudom ajánlani. Remek
kiadványok!
De most elég a lelkendezésből, ideje a konyhába menni, vár a munka.
* * *
Az évtized legsommásabb, Írországról szóló hozzászólását itt lehet olvasni:
http://www.iranyirorszag.com/index.php?option=com_simpleboard&func=view&catid=6&id=335#335
Ez a magát james007-nek nevező gyermekded lélek (sejtésem szerint lehet vagy
19) azonnal „retkes, büdös, igénytelen szigetnek” nevezi az országot, miután
alig egy hét alatt átverte egy A) magyar barátja, B) a hostelben – ahol
feltehetően nem írekkel lakott együtt -, kellemetlen élmények érték, C) a
lába elé szart egy lengyel az utcán, tehát máris kiderül, hogy az írek
milyen szemetek. Egyhetes élményei máris feljogosítják arra, hogy leírja az
országot, mert az „egy undorító féreg a nemzetiségeivel együtt”. Az
országból nem látott semmit, de véleménye az van. Hát van, nekem is. Róla.
Ahogy máshol, barátnője kissé visszafogottabb hozzászólásából kiderült,
angolul alig tudnak, s még meg vannak lepve, hogy nem találnak munkát.
Kijöttek, mert a haver mondta, hogy jó a hely, kérdés, mennyire néztek körül
előtte Interneten, máshol, hogy mire számíthatnak? Bless them. Agata öregedő
lengyel nőkről szóló sztorija jutott eszembe egyből. A harsogó, agresszív
butaság tipikus megnyilvánulása. Verő azonnal komzumidiótának titulálta a
nyájas hozzászólót, aztán még felemlegette a panelproli szót is. Íme, egy
ember, akinek talán most először kellene életében megoldani egy nehéz
helyzetet, amibe eléggé nyilvánvalóan maga mászott bele, s mivel nem rakják
segge alá a megoldást, hát, csapkod maga körül. S mindenki hibás, csak ő
nem.
Erre mondta volt Sándor György, hogy ha a hülyeség nem is xilofonozik, de
foszforeszkál.
S igen, fel lehet nekem hánytorgatni, hogy nemrég én akartam habzó szájjal
szidni az íreket, de azért ilyen szavak nem jöttek volna a számra,
akármekkora is a csalódásom... Kritizálni – jogosan - lehet mocskolódás
nélkül is.
Május 12.
Dörög, néha kicsiket villámlik, és szakad. A nyár ígéretét hozó, három napja
tartó meleggel együtt megjöttek a zivatarok is. A fű szinte láthatóan nő,
alighanem a csütörtökönkénti nyírása nem lesz elég. A minap 20 perc alatt
kész voltam a nyírással, hála Tony múltkori gondos munkájának. Ugyanis
amikor láttam, hogy az általam elhanyagolt fű lassan térdig ér, és a mi
elektromos fűnyírónk aligha fog megbirkózni vele, megkértem Tony-t (a bolt
körüli terület gondnokát), hogy ugyan, átjönne-e, rendbe tenni a kertet (nem
ingyen, persze). Egy csütörtök este el is jött, és egy óra alatt irigylésre
méltó gyorsasággal és profizmussal megcsinált mindent, egyenesre nyírta a
gyepszélt, eltűntette a kiülős rész kövei között felnyurgult gazt, és
zacskóba pakolta a levágott füvet – amit el is vitt egy szeméttelepre
magával. Ami nekem egy délelőttömbe került volna, és egy halom eltüntetendő
fűbe, azt ő, aki ebből él, egy óra alatt megcsinálta! Teát-kávét sem
fogadott el, sietett haza, 7 óra volt már, mire végzett.
A fűnyírás után a szép futómuskátlit is kiültettem, amit a piacon vettem,
szépen felvezetem majd a falra, legyen valami szín, amíg a bal oldalról
érkező futó be nem takarja az egész betonfalat. De ehhez még várni kell jó
pár évet. Mindenesetre öröm nézni, ahogy a vadszőlő növendék levelei ott
zöldellnek a beton előtt. Üde zöldek, kicsit ezüstösek még, majd nyárra
fognak besötétedni. Szépen futnak, vezetgetem őket műanyag akasztók
segítségével. Csak a szél le ne törje a fiatal ágakat.
Május 15.
Ahogy egész hétvégén, most is esik. Este botrányra készülünk,
dokumentumfilmet fognak vetíteni az ír kórházi orvosok munkakörülményeiről.
A titkos felvételeket ügyvédekkel is megnézették, nehogy legyen valami jogi
buktató, ami miatt nem lehetne bemutatni a felvételeket. Már előre sejtem,
hogy fel fogok háborodni, s jó vastag betűkkel ezt is beírhatom a „Miért nem
szeretjük az íreket?” listába. Vagy írjam inkább: „Miért nem szeretjük az
itteni rendszereket?”
* * *
Verőt hívták a követségről, hogy nem akarnánk-e nyilatkozni az itteni
tévének, mint magyarok, akik már egy ideje itt élnek, letelepedtek, tettek
ezt-azt a magyar közösségért. V. mondta, hogy nem (elég volt egyszer, haha).
Kérdezték aztán, hogy akkor a Baráti Társaság munkájában akarunk-e
közreműködni? V. mondta, hogy nem (elég volt egyszer, haha).
Május 18.
Éjjel megint Harry-vel álmodtam, álmomban éppen takarítottam a kerti
házikót, amikor megjelent, kövérkésen, én pedig örültem, hogy no, biztos jó
helyet talált magának, jól tartják. Még meg is simogattam a fejét, ő pedig
törleszkedett, szokás szerint, aztán pedig mentem tovább takarítani.
Remélem, ez jó jel, és tényleg boldogan éldegél valahol (s nem az örök
vadászmezőkről jelentkezik).
Aztán felébredtem, mert Csirke, Ede papagája, akit két hétre magunkhoz
vettünk, míg Ede Magyarországon tartózkodik, úgy döntött, hogy ha fél 6,
akkor reggel van, induljon az élet! Félálomban lebotorkáltam a földszintre,
a nappaliba, ahol a kék takaróval elsötétített kalitkából energikus füttyök
hangzottak. Áttoltam a kerekes kalitkájában a konyhába, bekapcsoltam neki a
rádiót, és mentem volna vissza aludni. Valóságos szitokáradatot zúdított
utánam, aztán lehiggadt, s néha hallottam csak még az ágyból, hogy átható
hangon csicsereg magának.
* * *
Megkeresett egy magyar rádióadó, hogy adnánk-e telefoninterjút; az
országról, mint turistaparadicsomról kellene beszélni. Érdekességekről.
Élőben. Jesszus. Majd készülök, elvileg kapok néhány irányadó mondatot
arról, hogy miről kell beszélni, mit várnak és hogyan folyna le a műsor. V.
nem akarta elvállalni, mondván, én vagyok az idegenvezető, nekem megy a
kötetlen csicsergés. Aha. Igyekszem majd nem nyökögni.
* * *
Amúgy a kórházi állapotokról szóló dokumentumfilm – aminek a végén már
dühösen és szánakozva bőgtem, olyan szívfacsaró volt -, nem okozott
népfelkelést, mint vártam, de nagyon emlékezetes marad, az biztos. A másnapi
lapokban az egyetlen említésre méltó cikk egy féloldalas bocsánatkérő levél
volt az érintett hatóságoktól, hogy jaj, de sajnálják, hogy öreg és beteg,
netán haldokló embereknek kiszolgáltatottan és rosszullét közepette kell
napokig (!) várakozniuk a kórházak folyosóin, ők igyekeznek mindent jól
csinálni, és maximum 6 órára csökkenteni a várakozás idejét. Továbbra is
folyik az egymásra mutogatás, a nővérek az orvosokat, az orvosok a
szakorvosokat, a szakorvosok a kórházi menedzsmenteket, és valamennyien
Tanaiste (miniszterelnök-helyettes) Mary Harney-t, a nagydarab, ellenszenves
és buta egészségügyi minisztert vádolják, akitől egyébként csak ugyanazok a
szófordulatok telnek, mint pár hónapja. Pedig hogyan ígérte, hogy majd
mindent gatyába ráz! Mindenhez idő kell, de gyakorlatilag semmi sem javult,
sőt. Szégyen.
Május 20.
Már este van, egészen eddig vigyázban vártam a szerkesztő hölgy mailjét,
hogy mégis, mivel, hogyan, merre, meddig kellene készülnöm erre az élő
telefonos interjúra – valami műsormenetet ígért, igaz, csütörtökön
megjegyezte, hogy ezt „nem ma” fogja elküldeni. No, akkor mikor? Mert a mail
csak nem jött, kezdtem aggódni, már este kilenc, mondom V.-nek, levél még
sehol, mi lesz? Mondd le, így ő a másik szobából. Jé, ez nekem eszembe sem
jutott. Írtam is udvarias mailt, hogy hát lemondom. Mert azért zavar egy
kicsit, hogy én készüljek, tőle még egy háromsoros, segítő mailre sem telik.
Az már csak utána jutott eszembe, hogy megnézzem a weboldalukat, hogy mégis
milyen adó is ez, s rögtön rájöttem, hogy ez az egész óriási hiba volt,
legalább 20 évvel vagyok idősebb, mint a célközönség. S arra is rájöttem,
hogy ellenben azzal, amit ők vártak volna tőlem, „túlélési technikákat”
aligha tudtam volna ajánlani, ellenben tudtam volna beszélni nyitvatartási
időről, és történelmi városmagról. Ami őket nem érdekli. Nem vagyok én ehhez
sem „cool”, sem laza.
Hála Istennek.
* * *
Michelle hívott, részletes instrukciókat adott, hogy jövő héten hová kell
mennem a kurzusra. 3 nap, reggel 9-től délután 5-ig vannak az órák, az
öltözet fehér póló, kényelmes cipő, esetleg – ha van – fehér köpeny. Nem
gond, viszem a régi Londis-os egyenruhámat.
A Dublin Institute of Technology (www.dit.ie) weboldalán hamar megtaláltam a
National Bakery School oldalát, amit eddig nem néztem meg. Micsoda kurzusok!
Bárki jelentkezhet. Alig öt percre jövendőbeli munkahelyemtől vagy az utolsó
LUAS megállótól. Ha vannak esti órák, most már biztos, hogy megpróbálok
beiratkozni egyikre-másikra, szeptemberben kezdenek, és tanítanak csupa
olyan dolgot, ami láttán egy magamfajta érdeklődésű ember nyála elcsöppen.
Be-berohangáltam a nappaliba, Verőnek jelenteni, hogy már megint milyen
újabb jó kurzust találtam, ő pedig csak bólogatott, hogy menjek, ha akarok.
Tanulni sosem árt.
Május 21.
Hétvége – tehát esik. Szakadt. Egész nap. Csütörtökön kellett volna
lenyírnom a füvet, de késő bánat, eb gondolat. Csirke hangos csicsergéssel
jelenti, hogy köszöni, megvan, most már hang nélkül végigalussza az
éjszakákat a konyhában. Amikor leveszem róla a takarót, kényelmesen,
ráérősen nyújtózkodik, s csak aztán kezd hangos csicsergésbe. Néha V.
odamegy és udvarol neki, ez a madár pedig ott teszi-veszi magát, mindenféle
akrobatikus mozgásokat hajt végre. Most már biztos, hogy lány. Engem utál.
Pedig én etetem, takarítom, söpröm fel alóla az ezerfelé szórt magokat,
amiket a tálkájából csapkod ki. V. csak odalép, beszél neki egy kicsit, s
máris dúl a szerelem. Féltékeny vagyok!
Tegnap voltunk a Litvanicában, túróért, kovászos uborkáért. Nagy sorállás
folyt, sokan voltak. Zacskós uborkát vettünk, de sajnos, nem volt jó.
Annyira sós volt, hogy vacsora után nem győztük magunkba dönteni a vizet. Az
a zacskós, amit Newcastle West-ben, a Windmill-ben vettünk, valami
szenzációs volt! Kár, hogy nem jegyeztem meg a márkanevét. Utána még a
Slavickajába is átmentünk, ott is vettünk ezt-azt, remek hely az is, még
kovászosnak való zöld uborka is volt, de nem vettem.
* * *
Azért kiváncsiságból végighallgattam a műsort (naná). Nem hiányoztam nekik,
hála Istennek. Kritikán aluli volt. V. az első öt perc után ki akarta
kapcsolni, én azért végighallgattam, netezés közben. Az egyórásra nyújtott
program majdnem háromnegyede zene volt. Egyedül az Írországban dolgozó
szakács nyilatkozata tetszett, de még őt is folyton félbeszakították. Miért
nem lehet egy mondatot hagyni befejezni, ha egyszer ők kérdeztek, nem
kíváncsiak a válaszra? Az idegenvezető srác is alig tudta befejezni a
mondandóit, és ahhoz képest, hogy érdekességeket ígértek, eléggé
közhelyszámba menő dolgokról volt szó. Ír gulyás, sörök, eső és az
„ürü-krumpli” páros uralma az ír konyhában.
Briteknek titulálni az íreket, épületes tudatlanságra vall, Gálváj-nak
ejteni Galway-t, és egyéb baromságokat mondani – örülök, hogy nem voltam
résztvevő ebben.
Legközelebb ellenőrzöm, mire mondok igent.
* * *
Május 22.
Férj a dolgozóban, ma sokáig dolgozik. Mennyi az a sokáig? Este fél 11,
munka van, határidő, hajtás. Szegény. Én legalább tudom, hogy hajtás ide
vagy oda, fél ötkor úgy eljövök a boltból, mint a sicc.
A vasalnivalókkal való birkózás után már régen ágyban kellene lennem,
ehelyett Google Earth-özöm. Auckland. Mt. Cook. A Tasman-gleccser. Már
megismert nevek után kutatok. A legtöbb nevet homályos űrfelvétel mutatja.
Frissíthetnék már. Nézzünk valami felkapottat: Auckland. A belváros képe nem
elég részletes. Elmosódott. Itt jártunk. Az elmosódott folt közepén. Nézzük
tovább. Whangarei. Életlen. Hm. Vissza Auckland-be. Kikötő. Ez legalább
éles. De itt nem jártunk. A belvárost akarom.
Továbbra is életlen.
S ettől miért kell bőgni?
Május 29.
Mivel úgy két hete kis híján az arcomba robbant a sütő biztonsági üvege –
bajom nem esett, mert nem hajoltam eléggé eléje, de a papucsom, kötényem
tele lett üveggel, és azóta egészen érdekes helyekről kerülnek elő
üvegdarabkák a konyhában. Például az ablakpárkányról. Vagy a
fokhagymatartóból, ami szintén elég mesze van a sütőtől, és magasan, a
pulton. Új sütőt kellett venni. A háziúr áldását adta a vételre, pénteken
meg is vettük a kinézett sütőt, ami elvileg passzol a régi helyére. Szintén
elvileg holnap szerelik be, reggel elviszik a régit, délután jön az új. Ez
így nagyon ígéretes, de errefelé a pontosság nem erény, úgyhogy mindenre el
vagyok készülve. Michelle-nek már jeleztem, hogy előfordulhat, nem tudok
neki sütni, mondta, nem gond.
* * *
Nem tudom, milyen szavakat használjak, hogy a lelkendezésemet át tudja adni.
Múlt héten 3 napig diák voltam, tanonc inkább, kenyérsütést, süteményeket
tanultam a National Bakery School-ban. A kenyérsütés érdekesebbnek
bizonyult, a sütiknél nem sok újat tudtak mondani, de a kenyerekről...
hajaj! Van még mit tanulni. Két mester pék tartotta a foglalkozásokat, jó
humorú, kedves ember mindkettő, kisujjukban a szakma. Megtanultam kenyeret
formázni (gyúrni nem, mert az géppel ment, feltételezik, hogy a small
business, aminek dolgozni fogok, szerez keverőgépet. Kétlem, hiszen amilyen
kenyereket Michelle kér, és amennyit, annak aligha kell gép, majd a két
kezemmel.)
Lelkesedésemben a 3 napos okítás végeztével beiratkoztam a két féléves
sütési kurzusukra, heti egy foglalkozás (3-4 óra), minden, amit a kenyérről
tudni kell, a különféle kovászokról, a különféle népek kenyereiről, a
hozzávalók jelentőségéről, használatáról... Csak vegyenek fel! Állítólag
hosszú a várólista, de vigasztaltak, hogy most, a kurzus után már ismerik a
nevem, valószínűleg be fogok kerülni. Ha nem most, hát akkor majd később, de
nagyon szeretném!
Reggelente Verő vitt a LUAS-hoz, s mint minden ember, én is talpig bejáró
felszerelésben utaztam: MP3 lejátszó, tatyó, elrévedő mosoly az ablak felé.
Kezünkben valamelyik ingyenes újság. Nőknél napszemüveg, kistáska.
Férfiaknál inghez véletlenül sem passzoló nyakkendő csíkos zoknival,
díszítésül hajzselé. LUAS-ról lelépve forró kávé papírpohárban. Amit lehet
szürcsölgetni gondtalanul, a suli felé menet, amíg ránk nem hörren egy
nagykabátos, komor arcú ember – csak úgy, elnézve a fejünk felett: „Yeah,
right, just ENJOY your drink!”
* * *
Az utolsó okítási estén, a LUAS-tól jövet Verő – aki megérkezésemig a
parkolóban várt - rámutatott az út szélén fájdalmasan lassan ballagó két
kisöregre: „Kérdezd meg tőlük, ne vigyük-e el őket valahová, régóta itt
állnak már a megállóban, szerintem taxira várnak.” Megálltunk, kiderült, két
amerikai turista, a közeli Bewley-s Hotelbe tartanak, miután tényleg taxira
vártak mindhiába. Arra várhatnak, az ipartelep ezen részén nem jár taxi.
Elfogadták az ajánlatot, az öreg hölgy a kocsiba való beülés – beszuszakolás
– közben megjegyezte, még sosem ült háromajtósban, ezen utóbb remekül
szórakoztunk. Második napjukat töltötték Dublinban, egész nap járkáltak,
ezért volt olyan lassú az araszolásuk a hotel felé, elfáradtak nagyon. Hamar
odaértünk a hotel elé, közben kiderült, hogy nem írek vagyunk, hanem
magyarok, erre a néni mindjárt említette, hogy egy építész ismerősük most
készül Budapestre. Verő adott egy névjegyet, hátha van valami, amit az
építész tudni akar, egy jó étterem, egy látnivaló, egy jó tanács...
A hotel előtt udvarias elbúcsúzás közben említették, hogy nemrég
Spanyolországban voltak, bortúrán - erre eszembe jutott a Casas Del Bosque,
a férfi orra alá nyomtam a bor nevét, mondván, meg kell kóstolnia, 2004-est
igyon, ha van még. Erre mesélni kezdte, milyen bort ittak a spanyoloknál,
csodás, próbáljuk ki, tempranillo nevű szőlőből készül. Sajnos, vörös. Majd
francia borokat hozott szóba, előtte megkérdezve, iszunk-e francia bort?
Hebegtem, mert nem vagyok járatos a francia borok terén (sem), az utolsó,
amit ittam, a lefolyóban végezte, olyan borzalmas volt. Verő utóbb
elmagyarázta - mert neki fürgébben jár az agya -, hogy ez afféle beugratós
kérdés is lehetett (vagy csak ő paranoiás): a férfi amerikai (texasi) létére
ellenezte az iraki háborút, mert továbbra is ivott francia borokat – annak
ellenére, hogy az amcsik bojkottálják a francia termékeket. (Hogy még mindig
bojkottálják-e, nem tudom, de a háború kezdetén megtették.) Franciaországban
is bortúráztak, a Sancerre nevű borra hívta fel a figyelmet, hogy az biztos
ízlene. Van belőle fehér, és vörös is. Olyan lelkesen mesélt, nekem pedig
kezdett elködösödni a tekintetem, mert nem bírtam követni a sok nevet, amit
említett. Próbáltam megjegyezni, aztán majd megnézzük, lehet-e kapni az
íreknél, s megkóstoljuk. S ha tényleg jelentkezik az építész, elküldjük a
Kádár kifőzdébe, és a Biarritz-ba, valamint a Kiskakukkba, hadd egyen jót!
Hazáig tele szájjal röhögtünk azon, hogy a néni még sosem ült háromajtós
kocsiban, elképzeltem a hatalmas texasi benzinzabálókat, amelyeket eddig
használhatott...
* * *
Csirke már hozzászokott az itteni léthez, átvette a konyhában az uralmat.
Azért ott tartjuk, mert onnan hallatszik át a szomszédba a legkevésbé a
csivogása – ami időnként átcsap poharat repesztő visításba. Este 7-kor
kikívánkozik – ilyenkor vadul tépi a csőrével a kalitka ajtaját – csak úgy
peng a drót. A nappaliban röpködhet kicsit – leginkább a fejünkön üldögél,
vagy Verő karján, esetleg végiggyalogol az asztalra tett újságokon. Magától
visszamegy a kalitkába, ha elég volt neki, aztán kezd halk, pattogó, csőrt
csikorogtató zajokat kiadni – jelzi, hogy aludna már. 9-fél, 10 felé
leterítem a takarójával, jóccakát kívánok neki, s reggel ¾ 7-kor ébresztem.
Igen szemetes jószág, a konyhaajtó előtti sarokban sűrűn kell söpörni (ezt
utálja), annyi a szétszórt apró mag.
* * *
Hétvégén moziban voltam, Ancsával, akit az Interneten át ismertem meg.
Moziba keresett partnert, a film érdekelt – elmentem. Mielőtt találkoztunk
volna, gondoltam, benézek Michelle-hez, útba esett a kávézó. De már zárva
találtam. Ellenben a kirakatüvegre ragasztott újságkivágásokon ismerős arcot
pillantott meg, Michelle-ét. A kávézóról szólt a cikk, két újság is írt
róla. A harmadik kivágáson, az itteni egyik társasági/divat magazin egy
lapján megláttam három sütimet, egy csinos dobozkához támasztva őket: Hand
made, decorated biscuist, 1 euro each, Curved Street Café. Csak néztem!
Hiába kerestem ezt a számot már az újságosnál, a múlt havi volt, majd
megkérem Verőt, fotózza le nekem.
Michelle igazán szólhatott volna!
Május 30.
Csoda! Ma reggel jött az ember (időben), kiszerelte a régi sütőt, Verő itt
ült vigyázban az ebédidőm kezdetéig, akkor aztán elment dolgozni, s pontban
12-kor megjött az új sütő. Akkor elmentem vissza dolgozni, V. hazajött, s ő
őrizte a lakást, amíg a villanyszerelő visszajött s bekötötte a sütőt. Ami
nem egy fergetegesen bonyolult meló, színkódolt drótok, 70 euróért volt
nálunk kétszer 10 percet, ami ritka olcsó ahhoz képest, hogy évekkel ezelőtt
a felső fürdőben lévő hideg vizes csap tömítésének cseréjéért (szintén alig
tíz perces munka) 87 fontot (!) fizettem. Ebből 7 font volt a tömítés ára, a
többi munkadíj.
Úgyhogy íme az ember neve: Brendan McCabe, ha bárkinek megbízható
villanyszerelőre van szüksége, adok telefonszámot.
Most megyek, használati utasítást olvasni!
Következő írás |