Írországi információk és élmények - magyarul

Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -

Május 2.

Csak kicsit húzom fel magam, az uram pedig nevet, hogy nem érdemes, de én megteszem. A legutolsó találkozó óta nem hallottam gimnáziumi osztálytársaimról, mert nem tartom senkivel a kapcsolatot. Tavaly volt megint találkozó, futólag eszembe jutott, hogy na, talán menni kellene, de akkor áprilisban voltunk Ma.o.-n, miért menjek megint májusban? A szervező erre rövid beszámolót kért, mi történt velem az elmúlt 5 évben. Szépen megírtam, vártam rá a választ, nem vagyok igényes, egysoros mailt csak, hogy milyen volt találkozó, hányan mentek el. Erre nem jött semmi, de ma kaptam tőle egy kör-emailt, hogy hú, küldjem ezt a levelet tovább, mert fizetnek érte stb. Micsoda??? A férjem tanácsára, a levélre a http://yikes.tolna.net/hoax oldallal válaszoltam, mert a hülyeség ellen, ha lehet, és eszköz is van, harcolni kell, mielőtt elárasztja a földet. Bár, amennyi süket magazint és szennylapot látok, lehet, hogy már túl késő.

A hasonló „semmiből feltűnő régi ismerős” kapcsolatfelvétellel szemben most már eleve gyanakvó vagyok. Már pár éve itt laktunk, amikor váratlanul felhívott egy ezer éve nem látott/hallott egykori osztálytársam, akivel a gimiben sem voltunk valami haj, de nagy haverok. Az első örömömben elkiáltott „Hát Te hogy vagy?” kérdés után – amire válaszul elhadarta, hogy jól, család, gyerekek -, mindjárt kiderült, azért hív, hogy vásároljak abban az internetes áruházban, aminek valamilyen módon ő is tagja, netán alkalmazottja. Innen, Írországból magyar internetes áruházban. Amikor még Magyarország nem is volt EU-tag. Szintén gyorsan elhadart valami kódot, amit döbbenetemben még le is firkáltam egy papírra, ahelyett, hogy elengedtem volna a fülem mellett... Csak, amikor letettem a kagylót, ütött szíven a csalódás, mert tényleg, őszintén örültem, hogy egy régről ismert hangot hallok. Azt hittem, talán nosztalgiázni akar, mert ilyesmire is volt példa, hogy valakinek eszébe jutottam, s csak megkérdezte, hogy vagyok mostanság, merre, mit csinálok – s ennél többet nem is várt.

Amúgy kipróbáltam a kódot, és nem működött. Üzenem Misinek, ennyit megtettem az internetes áruházáért.

Május 3.

Éppen most olvastam vissza a webnaplómban – nem blog ez kérem, hanem napló -, hogy Harry mikor tűnt fel a kertben. 2001 szeptemberében írtam róla először. Most bőgés szorongat és szomorúság, mert Harry eltűnt, már több mint egy hónapja.

Néha reménykedve ellenőrzöm az ágyát, de mindig hideg, a dobozt senki nem használja, az alját, oldalát lassan eszegetik a csigák, a tányérjába reménykedve kitett szárazkaját pedig a szarkák viszik el, vagy a szomszéd macskák, akik szintén bejárnak a kertbe, s közben beledugják az orruk az edénybe.

De Harry sehol. Utoljára április elején láttam, ebédszünetre jöttem haza, ő pedig a kert végében, a felfordított virágládán napozott. Azóta semmi nyoma. Ami végképp aggasztó, az az, hogy mostanság a boltban 4 hirdetésen is eltűnt macskát, kiskutyát keresnek.

Már kétszer álmodtam vele, mindkétszer ugyanazt: bámulok a konyhaajtón át kifelé, egyszerre megjelenik, ellenőrzi a tálját, ahogy mindig szokta, majd rám néz, hogy ugyan már, miért is üres az a tál?

Aztán felébredek, s rossz.

* * *

Amúgy ma estig szalma vagyok, az uram vidéken, csoportszellemet épít, de kora estére hazajön. Aztán vacsorázni visszamegy, mert egy igen neves vendéglőbe viszik őket, a neve Strawberry Tree (http://www.brooklodge.com/food_strawberry.htm), az ország egyetlen olyan vendéglője, ahol majdnem minden étel bio zöldségből, bio hozzávalókból készül.

Elhatároztam, hogy ma remek napom lesz, feldobva mentem dolgozni, erre rossz napunk volt a boltban, igen sok vevő (meg kell emelnem a kenyérrendelést, nincs mese), sok undok és neveletlen, valamint „kedvencem”, egy ostoba nő, akit mindenki utál a boltban, de ez hosszú sztori, lényeg, hogy okunk van rá, nem csak nyavalyogni akarok. Na, ő kétszer visszajött ma, hurrá. Mindjárt az első órában, hogy a remek napomat megalapozza. Elsőre végiglapoztatta velem a kétkilós pulykamell-sonkát, mire megtaláltuk a neki tetsző két szeletet. De előbb még a milliméter vastag bőrt is le kellett róluk húznom. S kicsípnem a közepéből a szerinte véres foltot. Másodszorra csak egy rollra kellett halmoznom hatféle tölteléket, de ez már könnyű volt.

Jó hír, hogy a legostobább kollégám, akit én és a többiek csak a village idiot vagy bitch névvel illetnek, talált másik munkahelyet, ez az utolsó hete nálunk. Hurrá!

Május 7.

Egy régebben itt élő ismerősünk volt pár napot látogatóban Dublinban, és hétvégén Wicklow-ba mentünk, hogy találkozzunk vele, és egy nagy, közös evészeten vegyünk részt, barátainál, ahol aludt. Vegyes társaság jött össze, magyarok, franciák, egy ír. Csaba hozott fantasztikusan finom csabai házikolbászt (nem tréfa, Békéscsabáról való), és jófajta pálinkát. Ő maga is csinál néha kolbászt. Evés közben mesélte, hogy egyik ismerőse rendszeresen vitt kolbászt Brüsszelbe, kollégáinak. Egyszer sietett, nem volt ideje a házit beszerezni, boltban vette a kolbászt, amit ajándékba vitt. Mint mesélte, közfelháborodás tört ki, a belgák követelték, hogy legközelebb „ne gyárit, hanem házit” vigyen!

* * *

Több érdekes dolog is történt: ma kenyérsütést tanultam Dun Laoghaire-ben, Botondék régi lakhelyétől két percnyire. Hát valami remek volt! Az iskola egy régi viktoriánus házban van, az alsó szinten. A terem maga két egybenyitott szoba volt, kilátással a hátsó kertre és a tengerre. Az egyik szobában álltak az asztalok, ahol két-két ember gyúrt, mért, formázott egy mérleggel, eszközökkel, hozzávalókkal ellátott asztalnál, a másikban voltak a sütők, ahol a műveinket kisütötték, a mosogató és a hozzávalókat tartalmazó szekrények, hűtők. Most már azt is tudom, hol lehet rendes élesztőt kapni (Superquinn sütödéje), és azt is, hogy miért nem kelnek meg a kenyereim rendesen, vagy miért nem sülnek meg szépen. Gyúrni kell, kérem szépen, nem addig, amíg a recept írja, mondván, 5-10 perc, hanem amíg a kenyér szakadós, merev tésztaalomból átalakul csodásan selymes, rugalmas, fényes, képlékeny csodává. Na, akkor jó. S ha kell, izzadtság borította homlokkal kell gyúrni, de gyúrni kell. Az egyik férfi átizzadta a hátán az inget, mire kidolgozta az első kenyértésztáját, de megérte: hatalmas, illatos, fényes világosbarnára sült kenyere lett.

Aztán Levente és Ede értem jöttek. Már itthon, a konyhában lelkendeztem nekik a tanultakról, szagolgattuk a hazahozott, frissen sült kenyerek, banános kenyér és scone-ok illatát, majd Ede egy olyan tervvel állt elénk, ami alaposan – igen jó irányba – megváltoztatná az életünket. Amikor ebből lesz valami (mert számos akadály kerülhet elénk), megírom a fejleményeket.

* * *

Csütörtökön voltam a városban, megnézni jövendőbeli munkahelyemet, amiből – legnagyobb csalódásomra – csak a falak állnak, se pultok, se konyha, se semmi nincs még készen, csak egy WC-csésze lóg ki a falból, építési törmelék, anyagok mindenütt. Igen kicsi! Elvileg március végén nyitottunk volna. Szerintem lesz ebből szeptember is, ha azok a nyamvadt (ide mást írtam, de kihúztam, nyomdafesték, s hasonlók) builderek ilyen lendülettel dolgoznak. A kávézó ez alatt a lakótömb alatt lesz, a kép alján lévő fehér perem tulajdonképpen a kávézó teteje, illetve a mellettünk lévő könyvkötő, kis nyomda ablaka: www.felicity.foc.com/new/daintree.html Óriási csalódás volt, de igyekeztem, hogy ne üljön ki az arcomra, Michelle annyira lelkesen mutogatta, mit hova tervez rakni.

Aznap a városban rengeteg új sütikiszúrót vettem, majd pénteken megjöttek azok, amelyeket rendeltem Ámerikából, barátnőm hathatós közreműködésével. Csütörtök este a legbuzgóbb tévénézés közben felhívott Michelle, hogy be akar engem fizetni egy 3 napos tanfolyamra, az itteni National Bakery School-ba, „Baking for small businesses” kurzusra, tudok-e szabadságot szerezni. Hogy kapjak szabadnapot, hét közepére, május végén, cserébe elvállaltam Susan szabadsága alatt egy hosszú pénteket, amikor is elvileg sütnöm kellene a piacra, de sebaj.

De miért nem jött fel a National Bakery School oldala, amikor kurzusokat kerestem?

* * *

Anyám küldött egy újságkivágást, a megyei újságból, mondván, biztos érdekel, s biztosan ismerem az íróját. Egy bizonyos (számunkra ismeretlen) „Anikó” jelentette Írországból, hogy a követség nem segíti a magyarok összetartását. Azt írja, hogy megszűnt a „lapunk”, és támogatás híján a követségi összejövetelek. Bosszantott a dolog nagyon, mert a „lapunkon”, az Ír Gulyáson sosem dolgozott Anikó, nem értem, hogyan nevezheti „lapunk”-nak azt, amit mi páran szerelemből csináltunk, érdeklődőknek, de korántsem a magyarokat összefogandó. Verő tovább ment, mert felhívta az újságot, a szerkesztő email címét megszerezte, s megírta neki, hány tévedés van ebben a nem egészen 100 szavas szösszenetben, kijavítva az összes téves állítást. Megírta azt is, hogyan segített bennünket a követség a HCSI fennállása idején, amely nem a támogatás miatt szűnt meg, hanem mert szétesett a társaság. A követség is kapott egy példányt a levélből és a cikkből, gondolom, ők a maguk módján reagáltak a cikkre.

Helyesbítésünkre természetesen nem jött válasz.

Május 10.

Hétfő este telefonált anyósom, felháborodva, hogy gond van a lakóval. A lakó egy meghatározhatatlan korú, az elhasználtság jeleit mutató láncdohányos takarítónő, aki az uram lakását bérelte, majdhogynem fillérekért. Eddig még mindent megengedett neki az én türelmes férjem, a dohányzást például, azzal, hogy majd távozáskor kifesteti a lakást. Még akkor sem üvöltötte le a fejét, amikor a megőrzésre otthagyott értékes csergét darabokra vágta, hogy legyen mibe törölnie télen a sáros lábát az ajtó előtt (biztos vagyonokba kerül Magyarországon a lábtörlő). Még kutyát is tarthatott, ami mellé macska is került a falatnyi lakásba, aminek a béréből fizettük otthoni költségeinket. Kiderült, hogy se szó, se beszéd, kiköltözött, jelentős tartozást hagyva maga után, kifizetetlen közös költségek és számlák képében. Amikor ezt anyósom felemlegette neki, még volt pofája visszaszólni, hogy a szekrényében megpenészedtek a ruhái – milyen rend lehetett ott? - ami neki jelentős kár, szerinte ettől „egálban” vannak. Nem csoda, hogy anyósom kis híján szívszélhűdést kapott, nekem is felment a pumpa erősen, míg az uram mondhatni elnéző mosollyal ismételgette, hogy nyugi, ez csak pénz. A zár azóta gyorsan kicserélésre került, nehogy még több holmit vigyen el, azokon kívül, amit elvitt, mert volt közöttük pár, ami bizony nem az övé, köztük az uram ősrégi, de szívének igen kedves számítógépe.

Néha meglepődöm, milyen szemetek tudnak lenni az emberek. Jótett helyébe jót ne várj, igaz?

Levente kikérte pár ember tanácsát, kiderült, gyakorlatilag nem sokat tehet, s azzal a nem sokkal – hacsak nem ukrán verőemberekről lenne szó –, a pénzének csak részét szerezhetné vissza - mármint legális úton. Nem lettem boldogabb. Ő meglepően nyugodtan fogadta a vihart, csendesítgette az anyját és engem, s úgy döntött, ez a dolog a legjobbkor jött, égi jel, eladja a lakást. A szülei is rámondták az áment (elvégre ők vették neki annak idején). Egy ismerős ingatlankereskedő fogja rajta tartani a szemét a lakáson, aztán ősszel eladják.

Május 11.

JUHÉÉÉÉÉ! Ma megjöttek a színházjegyek – június 17, délutáni előadás, Márai Sándor „A gyertyák csonkig égtek” című regényéből készült darab, Embers címmel. Ami az eredeti könyv angol fordításaként pár éve nagy sikert aratott (olyannyira, hogy már egy másik könyvét is lefordították, de annak nem volt akkora visszhangja). Még az íreknél is sikerként emlegették, akik ugyan kicsit furcsállták helyenként a szóvirágos leírásokat, de a könyv hangulata a remek fordításban őket is megragadta.

S most színházi előadásként Londonban is látható. Alig várom!

Valamint megjöttek a kért könyvek, anyósomnak hála. Bart István – ő írta a remek Angol-Magyar kulturális szótárt – két újabb könyvéről van szó. Ha nem lenne ma egész napos sütés, már régen ott ülnék egy nagy bögre teával a kanapén, s hol az egyiket, hol a másikat lapozgatnám. Ezeket és a Kóstoló c. könyvet is mindenkinek csak a legnagyobb elismeréssel tudom ajánlani. Remek kiadványok!

De most elég a lelkendezésből, ideje a konyhába menni, vár a munka.

* * *

Az évtized legsommásabb, Írországról szóló hozzászólását itt lehet olvasni: http://www.iranyirorszag.com/index.php?option=com_simpleboard&func=view&catid=6&id=335#335

Ez a magát james007-nek nevező gyermekded lélek (sejtésem szerint lehet vagy 19) azonnal „retkes, büdös, igénytelen szigetnek” nevezi az országot, miután alig egy hét alatt átverte egy A) magyar barátja, B) a hostelben – ahol feltehetően nem írekkel lakott együtt -, kellemetlen élmények érték, C) a lába elé szart egy lengyel az utcán, tehát máris kiderül, hogy az írek milyen szemetek. Egyhetes élményei máris feljogosítják arra, hogy leírja az országot, mert az „egy undorító féreg a nemzetiségeivel együtt”. Az országból nem látott semmit, de véleménye az van. Hát van, nekem is. Róla. Ahogy máshol, barátnője kissé visszafogottabb hozzászólásából kiderült, angolul alig tudnak, s még meg vannak lepve, hogy nem találnak munkát. Kijöttek, mert a haver mondta, hogy jó a hely, kérdés, mennyire néztek körül előtte Interneten, máshol, hogy mire számíthatnak? Bless them. Agata öregedő lengyel nőkről szóló sztorija jutott eszembe egyből. A harsogó, agresszív butaság tipikus megnyilvánulása. Verő azonnal komzumidiótának titulálta a nyájas hozzászólót, aztán még felemlegette a panelproli szót is. Íme, egy ember, akinek talán most először kellene életében megoldani egy nehéz helyzetet, amibe eléggé nyilvánvalóan maga mászott bele, s mivel nem rakják segge alá a megoldást, hát, csapkod maga körül. S mindenki hibás, csak ő nem.

Erre mondta volt Sándor György, hogy ha a hülyeség nem is xilofonozik, de foszforeszkál.

S igen, fel lehet nekem hánytorgatni, hogy nemrég én akartam habzó szájjal szidni az íreket, de azért ilyen szavak nem jöttek volna a számra, akármekkora is a csalódásom... Kritizálni – jogosan - lehet mocskolódás nélkül is.

Május 12.

Dörög, néha kicsiket villámlik, és szakad. A nyár ígéretét hozó, három napja tartó meleggel együtt megjöttek a zivatarok is. A fű szinte láthatóan nő, alighanem a csütörtökönkénti nyírása nem lesz elég. A minap 20 perc alatt kész voltam a nyírással, hála Tony múltkori gondos munkájának. Ugyanis amikor láttam, hogy az általam elhanyagolt fű lassan térdig ér, és a mi elektromos fűnyírónk aligha fog megbirkózni vele, megkértem Tony-t (a bolt körüli terület gondnokát), hogy ugyan, átjönne-e, rendbe tenni a kertet (nem ingyen, persze). Egy csütörtök este el is jött, és egy óra alatt irigylésre méltó gyorsasággal és profizmussal megcsinált mindent, egyenesre nyírta a gyepszélt, eltűntette a kiülős rész kövei között felnyurgult gazt, és zacskóba pakolta a levágott füvet – amit el is vitt egy szeméttelepre magával. Ami nekem egy délelőttömbe került volna, és egy halom eltüntetendő fűbe, azt ő, aki ebből él, egy óra alatt megcsinálta! Teát-kávét sem fogadott el, sietett haza, 7 óra volt már, mire végzett.

A fűnyírás után a szép futómuskátlit is kiültettem, amit a piacon vettem, szépen felvezetem majd a falra, legyen valami szín, amíg a bal oldalról érkező futó be nem takarja az egész betonfalat. De ehhez még várni kell jó pár évet. Mindenesetre öröm nézni, ahogy a vadszőlő növendék levelei ott zöldellnek a beton előtt. Üde zöldek, kicsit ezüstösek még, majd nyárra fognak besötétedni. Szépen futnak, vezetgetem őket műanyag akasztók segítségével. Csak a szél le ne törje a fiatal ágakat.

Május 15.

Ahogy egész hétvégén, most is esik. Este botrányra készülünk, dokumentumfilmet fognak vetíteni az ír kórházi orvosok munkakörülményeiről. A titkos felvételeket ügyvédekkel is megnézették, nehogy legyen valami jogi buktató, ami miatt nem lehetne bemutatni a felvételeket. Már előre sejtem, hogy fel fogok háborodni, s jó vastag betűkkel ezt is beírhatom a „Miért nem szeretjük az íreket?” listába. Vagy írjam inkább: „Miért nem szeretjük az itteni rendszereket?”

* * *

Verőt hívták a követségről, hogy nem akarnánk-e nyilatkozni az itteni tévének, mint magyarok, akik már egy ideje itt élnek, letelepedtek, tettek ezt-azt a magyar közösségért. V. mondta, hogy nem (elég volt egyszer, haha). Kérdezték aztán, hogy akkor a Baráti Társaság munkájában akarunk-e közreműködni? V. mondta, hogy nem (elég volt egyszer, haha).

Május 18.

Éjjel megint Harry-vel álmodtam, álmomban éppen takarítottam a kerti házikót, amikor megjelent, kövérkésen, én pedig örültem, hogy no, biztos jó helyet talált magának, jól tartják. Még meg is simogattam a fejét, ő pedig törleszkedett, szokás szerint, aztán pedig mentem tovább takarítani. Remélem, ez jó jel, és tényleg boldogan éldegél valahol (s nem az örök vadászmezőkről jelentkezik).

Aztán felébredtem, mert Csirke, Ede papagája, akit két hétre magunkhoz vettünk, míg Ede Magyarországon tartózkodik, úgy döntött, hogy ha fél 6, akkor reggel van, induljon az élet! Félálomban lebotorkáltam a földszintre, a nappaliba, ahol a kék takaróval elsötétített kalitkából energikus füttyök hangzottak. Áttoltam a kerekes kalitkájában a konyhába, bekapcsoltam neki a rádiót, és mentem volna vissza aludni. Valóságos szitokáradatot zúdított utánam, aztán lehiggadt, s néha hallottam csak még az ágyból, hogy átható hangon csicsereg magának.

* * *

Megkeresett egy magyar rádióadó, hogy adnánk-e telefoninterjút; az országról, mint turistaparadicsomról kellene beszélni. Érdekességekről. Élőben. Jesszus. Majd készülök, elvileg kapok néhány irányadó mondatot arról, hogy miről kell beszélni, mit várnak és hogyan folyna le a műsor. V. nem akarta elvállalni, mondván, én vagyok az idegenvezető, nekem megy a kötetlen csicsergés. Aha. Igyekszem majd nem nyökögni.

* * *

Amúgy a kórházi állapotokról szóló dokumentumfilm – aminek a végén már dühösen és szánakozva bőgtem, olyan szívfacsaró volt -, nem okozott népfelkelést, mint vártam, de nagyon emlékezetes marad, az biztos. A másnapi lapokban az egyetlen említésre méltó cikk egy féloldalas bocsánatkérő levél volt az érintett hatóságoktól, hogy jaj, de sajnálják, hogy öreg és beteg, netán haldokló embereknek kiszolgáltatottan és rosszullét közepette kell napokig (!) várakozniuk a kórházak folyosóin, ők igyekeznek mindent jól csinálni, és maximum 6 órára csökkenteni a várakozás idejét. Továbbra is folyik az egymásra mutogatás, a nővérek az orvosokat, az orvosok a szakorvosokat, a szakorvosok a kórházi menedzsmenteket, és valamennyien Tanaiste (miniszterelnök-helyettes) Mary Harney-t, a nagydarab, ellenszenves és buta egészségügyi minisztert vádolják, akitől egyébként csak ugyanazok a szófordulatok telnek, mint pár hónapja. Pedig hogyan ígérte, hogy majd mindent gatyába ráz! Mindenhez idő kell, de gyakorlatilag semmi sem javult, sőt. Szégyen.

Május 20.

Már este van, egészen eddig vigyázban vártam a szerkesztő hölgy mailjét, hogy mégis, mivel, hogyan, merre, meddig kellene készülnöm erre az élő telefonos interjúra – valami műsormenetet ígért, igaz, csütörtökön megjegyezte, hogy ezt „nem ma” fogja elküldeni. No, akkor mikor? Mert a mail csak nem jött, kezdtem aggódni, már este kilenc, mondom V.-nek, levél még sehol, mi lesz? Mondd le, így ő a másik szobából. Jé, ez nekem eszembe sem jutott. Írtam is udvarias mailt, hogy hát lemondom. Mert azért zavar egy kicsit, hogy én készüljek, tőle még egy háromsoros, segítő mailre sem telik.

Az már csak utána jutott eszembe, hogy megnézzem a weboldalukat, hogy mégis milyen adó is ez, s rögtön rájöttem, hogy ez az egész óriási hiba volt, legalább 20 évvel vagyok idősebb, mint a célközönség. S arra is rájöttem, hogy ellenben azzal, amit ők vártak volna tőlem, „túlélési technikákat” aligha tudtam volna ajánlani, ellenben tudtam volna beszélni nyitvatartási időről, és történelmi városmagról. Ami őket nem érdekli. Nem vagyok én ehhez sem „cool”, sem laza.

Hála Istennek.

* * *

Michelle hívott, részletes instrukciókat adott, hogy jövő héten hová kell mennem a kurzusra. 3 nap, reggel 9-től délután 5-ig vannak az órák, az öltözet fehér póló, kényelmes cipő, esetleg – ha van – fehér köpeny. Nem gond, viszem a régi Londis-os egyenruhámat.

A Dublin Institute of Technology (www.dit.ie) weboldalán hamar megtaláltam a National Bakery School oldalát, amit eddig nem néztem meg. Micsoda kurzusok! Bárki jelentkezhet. Alig öt percre jövendőbeli munkahelyemtől vagy az utolsó LUAS megállótól. Ha vannak esti órák, most már biztos, hogy megpróbálok beiratkozni egyikre-másikra, szeptemberben kezdenek, és tanítanak csupa olyan dolgot, ami láttán egy magamfajta érdeklődésű ember nyála elcsöppen. Be-berohangáltam a nappaliba, Verőnek jelenteni, hogy már megint milyen újabb jó kurzust találtam, ő pedig csak bólogatott, hogy menjek, ha akarok. Tanulni sosem árt.

Május 21.

Hétvége – tehát esik. Szakadt. Egész nap. Csütörtökön kellett volna lenyírnom a füvet, de késő bánat, eb gondolat. Csirke hangos csicsergéssel jelenti, hogy köszöni, megvan, most már hang nélkül végigalussza az éjszakákat a konyhában. Amikor leveszem róla a takarót, kényelmesen, ráérősen nyújtózkodik, s csak aztán kezd hangos csicsergésbe. Néha V. odamegy és udvarol neki, ez a madár pedig ott teszi-veszi magát, mindenféle akrobatikus mozgásokat hajt végre. Most már biztos, hogy lány. Engem utál. Pedig én etetem, takarítom, söpröm fel alóla az ezerfelé szórt magokat, amiket a tálkájából csapkod ki. V. csak odalép, beszél neki egy kicsit, s máris dúl a szerelem. Féltékeny vagyok!

Tegnap voltunk a Litvanicában, túróért, kovászos uborkáért. Nagy sorállás folyt, sokan voltak. Zacskós uborkát vettünk, de sajnos, nem volt jó. Annyira sós volt, hogy vacsora után nem győztük magunkba dönteni a vizet. Az a zacskós, amit Newcastle West-ben, a Windmill-ben vettünk, valami szenzációs volt! Kár, hogy nem jegyeztem meg a márkanevét. Utána még a Slavickajába is átmentünk, ott is vettünk ezt-azt, remek hely az is, még kovászosnak való zöld uborka is volt, de nem vettem.

* * *

Azért kiváncsiságból végighallgattam a műsort (naná). Nem hiányoztam nekik, hála Istennek. Kritikán aluli volt. V. az első öt perc után ki akarta kapcsolni, én azért végighallgattam, netezés közben. Az egyórásra nyújtott program majdnem háromnegyede zene volt. Egyedül az Írországban dolgozó szakács nyilatkozata tetszett, de még őt is folyton félbeszakították. Miért nem lehet egy mondatot hagyni befejezni, ha egyszer ők kérdeztek, nem kíváncsiak a válaszra? Az idegenvezető srác is alig tudta befejezni a mondandóit, és ahhoz képest, hogy érdekességeket ígértek, eléggé közhelyszámba menő dolgokról volt szó. Ír gulyás, sörök, eső és az „ürü-krumpli” páros uralma az ír konyhában.

Briteknek titulálni az íreket, épületes tudatlanságra vall, Gálváj-nak ejteni Galway-t, és egyéb baromságokat mondani – örülök, hogy nem voltam résztvevő ebben.

Legközelebb ellenőrzöm, mire mondok igent.

* * *

Május 22.

Férj a dolgozóban, ma sokáig dolgozik. Mennyi az a sokáig? Este fél 11, munka van, határidő, hajtás. Szegény. Én legalább tudom, hogy hajtás ide vagy oda, fél ötkor úgy eljövök a boltból, mint a sicc.

A vasalnivalókkal való birkózás után már régen ágyban kellene lennem, ehelyett Google Earth-özöm. Auckland. Mt. Cook. A Tasman-gleccser. Már megismert nevek után kutatok. A legtöbb nevet homályos űrfelvétel mutatja. Frissíthetnék már. Nézzünk valami felkapottat: Auckland. A belváros képe nem elég részletes. Elmosódott. Itt jártunk. Az elmosódott folt közepén. Nézzük tovább. Whangarei. Életlen. Hm. Vissza Auckland-be. Kikötő. Ez legalább éles. De itt nem jártunk. A belvárost akarom.

Továbbra is életlen.

S ettől miért kell bőgni?

Május 29.

Mivel úgy két hete kis híján az arcomba robbant a sütő biztonsági üvege – bajom nem esett, mert nem hajoltam eléggé eléje, de a papucsom, kötényem tele lett üveggel, és azóta egészen érdekes helyekről kerülnek elő üvegdarabkák a konyhában. Például az ablakpárkányról. Vagy a fokhagymatartóból, ami szintén elég mesze van a sütőtől, és magasan, a pulton. Új sütőt kellett venni. A háziúr áldását adta a vételre, pénteken meg is vettük a kinézett sütőt, ami elvileg passzol a régi helyére. Szintén elvileg holnap szerelik be, reggel elviszik a régit, délután jön az új. Ez így nagyon ígéretes, de errefelé a pontosság nem erény, úgyhogy mindenre el vagyok készülve. Michelle-nek már jeleztem, hogy előfordulhat, nem tudok neki sütni, mondta, nem gond.

* * *

Nem tudom, milyen szavakat használjak, hogy a lelkendezésemet át tudja adni. Múlt héten 3 napig diák voltam, tanonc inkább, kenyérsütést, süteményeket tanultam a National Bakery School-ban. A kenyérsütés érdekesebbnek bizonyult, a sütiknél nem sok újat tudtak mondani, de a kenyerekről... hajaj! Van még mit tanulni. Két mester pék tartotta a foglalkozásokat, jó humorú, kedves ember mindkettő, kisujjukban a szakma. Megtanultam kenyeret formázni (gyúrni nem, mert az géppel ment, feltételezik, hogy a small business, aminek dolgozni fogok, szerez keverőgépet. Kétlem, hiszen amilyen kenyereket Michelle kér, és amennyit, annak aligha kell gép, majd a két kezemmel.)

Lelkesedésemben a 3 napos okítás végeztével beiratkoztam a két féléves sütési kurzusukra, heti egy foglalkozás (3-4 óra), minden, amit a kenyérről tudni kell, a különféle kovászokról, a különféle népek kenyereiről, a hozzávalók jelentőségéről, használatáról... Csak vegyenek fel! Állítólag hosszú a várólista, de vigasztaltak, hogy most, a kurzus után már ismerik a nevem, valószínűleg be fogok kerülni. Ha nem most, hát akkor majd később, de nagyon szeretném!

Reggelente Verő vitt a LUAS-hoz, s mint minden ember, én is talpig bejáró felszerelésben utaztam: MP3 lejátszó, tatyó, elrévedő mosoly az ablak felé. Kezünkben valamelyik ingyenes újság. Nőknél napszemüveg, kistáska. Férfiaknál inghez véletlenül sem passzoló nyakkendő csíkos zoknival, díszítésül hajzselé. LUAS-ról lelépve forró kávé papírpohárban. Amit lehet szürcsölgetni gondtalanul, a suli felé menet, amíg ránk nem hörren egy nagykabátos, komor arcú ember – csak úgy, elnézve a fejünk felett: „Yeah, right, just ENJOY your drink!”

* * *

Az utolsó okítási estén, a LUAS-tól jövet Verő – aki megérkezésemig a parkolóban várt - rámutatott az út szélén fájdalmasan lassan ballagó két kisöregre: „Kérdezd meg tőlük, ne vigyük-e el őket valahová, régóta itt állnak már a megállóban, szerintem taxira várnak.” Megálltunk, kiderült, két amerikai turista, a közeli Bewley-s Hotelbe tartanak, miután tényleg taxira vártak mindhiába. Arra várhatnak, az ipartelep ezen részén nem jár taxi. Elfogadták az ajánlatot, az öreg hölgy a kocsiba való beülés – beszuszakolás – közben megjegyezte, még sosem ült háromajtósban, ezen utóbb remekül szórakoztunk. Második napjukat töltötték Dublinban, egész nap járkáltak, ezért volt olyan lassú az araszolásuk a hotel felé, elfáradtak nagyon. Hamar odaértünk a hotel elé, közben kiderült, hogy nem írek vagyunk, hanem magyarok, erre a néni mindjárt említette, hogy egy építész ismerősük most készül Budapestre. Verő adott egy névjegyet, hátha van valami, amit az építész tudni akar, egy jó étterem, egy látnivaló, egy jó tanács...

A hotel előtt udvarias elbúcsúzás közben említették, hogy nemrég Spanyolországban voltak, bortúrán - erre eszembe jutott a Casas Del Bosque, a férfi orra alá nyomtam a bor nevét, mondván, meg kell kóstolnia, 2004-est igyon, ha van még. Erre mesélni kezdte, milyen bort ittak a spanyoloknál, csodás, próbáljuk ki, tempranillo nevű szőlőből készül. Sajnos, vörös. Majd francia borokat hozott szóba, előtte megkérdezve, iszunk-e francia bort? Hebegtem, mert nem vagyok járatos a francia borok terén (sem), az utolsó, amit ittam, a lefolyóban végezte, olyan borzalmas volt. Verő utóbb elmagyarázta - mert neki fürgébben jár az agya -, hogy ez afféle beugratós kérdés is lehetett (vagy csak ő paranoiás): a férfi amerikai (texasi) létére ellenezte az iraki háborút, mert továbbra is ivott francia borokat – annak ellenére, hogy az amcsik bojkottálják a francia termékeket. (Hogy még mindig bojkottálják-e, nem tudom, de a háború kezdetén megtették.) Franciaországban is bortúráztak, a Sancerre nevű borra hívta fel a figyelmet, hogy az biztos ízlene. Van belőle fehér, és vörös is. Olyan lelkesen mesélt, nekem pedig kezdett elködösödni a tekintetem, mert nem bírtam követni a sok nevet, amit említett. Próbáltam megjegyezni, aztán majd megnézzük, lehet-e kapni az íreknél, s megkóstoljuk. S ha tényleg jelentkezik az építész, elküldjük a Kádár kifőzdébe, és a Biarritz-ba, valamint a Kiskakukkba, hadd egyen jót!

Hazáig tele szájjal röhögtünk azon, hogy a néni még sosem ült háromajtós kocsiban, elképzeltem a hatalmas texasi benzinzabálókat, amelyeket eddig használhatott...


* * *

Csirke már hozzászokott az itteni léthez, átvette a konyhában az uralmat. Azért ott tartjuk, mert onnan hallatszik át a szomszédba a legkevésbé a csivogása – ami időnként átcsap poharat repesztő visításba. Este 7-kor kikívánkozik – ilyenkor vadul tépi a csőrével a kalitka ajtaját – csak úgy peng a drót. A nappaliban röpködhet kicsit – leginkább a fejünkön üldögél, vagy Verő karján, esetleg végiggyalogol az asztalra tett újságokon. Magától visszamegy a kalitkába, ha elég volt neki, aztán kezd halk, pattogó, csőrt csikorogtató zajokat kiadni – jelzi, hogy aludna már. 9-fél, 10 felé leterítem a takarójával, jóccakát kívánok neki, s reggel ¾ 7-kor ébresztem. Igen szemetes jószág, a konyhaajtó előtti sarokban sűrűn kell söpörni (ezt utálja), annyi a szétszórt apró mag.

* * *

Hétvégén moziban voltam, Ancsával, akit az Interneten át ismertem meg. Moziba keresett partnert, a film érdekelt – elmentem. Mielőtt találkoztunk volna, gondoltam, benézek Michelle-hez, útba esett a kávézó. De már zárva találtam. Ellenben a kirakatüvegre ragasztott újságkivágásokon ismerős arcot pillantott meg, Michelle-ét. A kávézóról szólt a cikk, két újság is írt róla. A harmadik kivágáson, az itteni egyik társasági/divat magazin egy lapján megláttam három sütimet, egy csinos dobozkához támasztva őket: Hand made, decorated biscuist, 1 euro each, Curved Street Café. Csak néztem! Hiába kerestem ezt a számot már az újságosnál, a múlt havi volt, majd megkérem Verőt, fotózza le nekem.

Michelle igazán szólhatott volna!

Május 30.

Csoda! Ma reggel jött az ember (időben), kiszerelte a régi sütőt, Verő itt ült vigyázban az ebédidőm kezdetéig, akkor aztán elment dolgozni, s pontban 12-kor megjött az új sütő. Akkor elmentem vissza dolgozni, V. hazajött, s ő őrizte a lakást, amíg a villanyszerelő visszajött s bekötötte a sütőt. Ami nem egy fergetegesen bonyolult meló, színkódolt drótok, 70 euróért volt nálunk kétszer 10 percet, ami ritka olcsó ahhoz képest, hogy évekkel ezelőtt a felső fürdőben lévő hideg vizes csap tömítésének cseréjéért (szintén alig tíz perces munka) 87 fontot (!) fizettem. Ebből 7 font volt a tömítés ára, a többi munkadíj.

Úgyhogy íme az ember neve: Brendan McCabe, ha bárkinek megbízható villanyszerelőre van szüksége, adok telefonszámot.

Most megyek, használati utasítást olvasni!
 

Következő írás