|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Június 2.
Első munkahelyem tanszékké való alakulásának 20. éves évfordulójára kaptam
meghívót. Először csak amolyan kutatócsoport volt az egyetemen, ahol
dolgoztam, majd tanszék lett. Régi kedves kollégám küldte, e-mailben, amire
sajnálkozva közöltem, hogy nem tudok elmenni – s elgondolkodtam, mi lenne,
ha mégis elmennék. Bírnám-e gyomorral?
Az első munkahely. Apám szerezte. Többet nem is kellett közbelépnie, attól
kezdve „fennmaradtam”, de az első munkahelyet ő intézte el nekem, így lettem
a kutatóintézetben műszaki rajzoló. Valamint könyvtáros. Majd gépeltem is
anyagokat, lettem amolyan mindenes, illusztrációkat és dög nagy posztereket
rajzoltam. Főnököm a jegyzet összes ábráját megrajzoltatta velem merev
kartonra, előadási segédanyagul - egy teljes szekrényt megtöltöttek.
Locsoltam még a virágokat is – 18 évesen már ez is óriási lehetőség. Sokáig
vak voltam, istenítettem a főnökömet, akiről azt hittem, a világ egyik
legrendesebb embere - ez az érzés hat hónapig tartott. Akkor úgy átvert,
mint sz*rt a palánkon – egyből nem tűnt olyan rendes embernek. Jó lecke
volt.
Szereztem ott életre szóló barátot, valamint ellenséget, voltam halálosan
szerelmes – az ember vagy mindig halálosan szerelmes, vagy sehogy -, kis,
mindennapos, ma már triviálisnak tűnő drámák részese voltam – akkoriban nem
mosolyogtam rajtuk úgy, mint most. Életre szóló leckéket kaptam, többek
között hatalomról, emberségről (nagy szavak, ugye?), megkaptam, bele az
arcomba, hogy mégis mit akarok, én csak egy kis műszaki rajzoló vagyok,
maradjak a helyemen. Valamint, hogy minek nekem az angol nyelv tanulása
(ezért, vághatnám most a kedves ember szemébe, de nem teszem. Minek?) Azt is
megtanultam, hogy nem árt, ha az embernek magas, megfelelő helyen vannak
pártolói, s hogy néha hazudni is kell, ha meg akarjuk tartani a
munkahelyünket. Ha nem hazudunk, ne lepődjünk meg, ha egyik napról a másikra
úgy kivágnak bennünket, hogy még. Valami mondvacsinált indokkal.
Akkor aztán elkerültem másik osztályra, majd másik tanszékre – de az elsőt
nem lehet feledni. Most mennem kellene vissza, kiöltözve, „baráti
találkozón” hasat behúzva boldogan mosolyogni, beszédeket hallgatni
(csendben unatkozni, várva, hogy valaki azért csak beszúr egy ironikus
megjegyzést), és borospoharat szorongatni, netán a régen titokban, vagy nem
annyira titokban utált ellenségnek szerény mosollyal mesélni
eredményeinkről, amit ő valószínűleg semmiségként értékelne. Netán ülhetnék
vacsoraasztalnál, feszengve, ismerős szempárba kapaszkodva,
összemosolyognánk, csak a szemével intene, nyugi, túl fogjuk élni... Utána
talán még kocsmázás is lenne, menne inni a „mag”, folyna a régi dolgok
felelevenítgetése, már söröskorsókba kapaszkodva szidnánk, akit kell, és
akit már lehet. Számolhatnám a ráncokat a másik arcán.
De nem megyek. Felidézem az az óta elhunyt öregeket, akiket kollégáknak
nevezhettem, akiknek az okossága, kedvessége mindig megfogott, őrzök néhány
könyvet egy fogadott nagyapától, akit elvitt a gyomorrák, de addig is a
Jóistenbe kapaszkodott, egy levelet, egy másik professzortól, aki néhány
sorával több önbizalmat adott, mint amit addig bárkitől kaptam. Sokáig
mentem úgy dolgozni, hogy ámulva léptem be a nagykapun, hogy jé, én itt
dolgozom, s sokáig mentem be úgy a nagykapun, hogy ja, tessék, itt dolgozom.
Amikor már fájt a méteres darabokban leszakadó vakolat látványa. Mi mocsok
rejlik a falak mögött. Szó szerint is.
Nagy szavak.
Nagyon szerettem a Botanikus kert fáit ősszel és tavasszal, a híres
gesztenyefasort, és azt, hogy hullott, piros Mikulás-almát ehettünk az D
épület mögötti fa tövében, ahol egyszer be is dobáltuk az almákat a
hallgatóknak egy előadásra a nyitott ablakon át. Az egyik magas fa
macskapisi szagú termései a fűben, az A épület mellett. Az apró japán juhar
leveleinek vöröse ősszel. Egy lassan telő nyári napon az egyik elnyújtott
ebédszünetben a selyemfenyő lehullott, selymes tűin feküdve Bruce
Springsteen-ről és a Monty Python-ról beszélgettünk, s olyan nagy dolgokról,
mint élet, és halál. Intézeti kutatáshoz festettem több szám fenyőfára
jelzőszámot, összegyantázva-festékezve kedvenc narancsszínű pulcsimat.
Megtanultam két ujjal igen gyorsan gépelni, a főnöki titkárnő uralta és
levezette kávéfőzés-ivás „élménye” helyett inkább az Alternatív Teaklub
tagjaként nesztelenül osonni ki a szobámból át a másik irodába, pár lopott
percért – lázadás! Megtanultam a WC-papír takarékos használatát – nem lehet
végtelen mennyiséget igényelni, ugye -, s megtanultam azt is, milyen
hasznos, ha jóban vagyunk a takarítónőkkel. S hogy azt is, hogy az a
bizonyos jellegzetes parfümillat melyik kollégámat jelzi a folyosón.
Nem fogok elmenni, hanem írok kedves üdvlapot, amit majd valaki eltesz a
fiókba (jó esetben, vagy egyszerűen csak kidob, netán megtartja a szép
madaras bélyeget), s ennyi. Vagy nem is írok. Pár év az életemből, pár
életre szóló leckével. Több keserűséggel, mint kellemes emlékkel.
Történésekkel, amik még most is bántanak. Vagy megmosolyogtatnak.
Köszönöm.
Június 3. – Vágyam tárgya megvételre kerül
Csütörtökön Michelle-lel találkoztam, megmutatta a menüt, hogy mit szeretne
velem süttetni-főzetni a kávézóban. Valamint a felszerelés lista is
előkerült, keveset tudtam hozzátenni, majdnem mindenre gondolt. A közös
kávézás után, pedig kissé remegő gyomorral mentem a Brown Thomas-ba, pénzt
költeni. Egy Kenwood Major volt álmaim netovábbja, amit már a kenyérsütős
tanfolyam óta nézegettem, s reméltem, az angoloknál látott árakhoz nem
raknak sokat hozzá az írek. Kerestem pár boltban, de csak itt volt.
Meglepően visszafogottak voltak, nem volt sokkal drágább, mint az angol
oldalakon. Múlt héten alaposan szemügyre vettem, minden oldalról,
összehasonlítgattam a rivális Kitchen Aid gépeivel, s valóban nincs
erőteljesebb, mint ez. 1200 W. A vásárlásnál látványosan kellett ide-oda
nézegetnem, míg valaki végre észrevette, hogy bizony kiszolgálásra várok
(ja, nem voltam kiöltözve). Fizettem, de a kedves hölgy jól elszúrta a
kártyás fizetést, először visszautalták a pénzt a kártyára, majd megint
levonták. Hja, itt is csak úgy bénáznak az eladók, mint akármelyik külvárosi
boltban ;-)
Mivel imádottam (ezután ez lesz a fedőneve) egy ÓRIÁSI nagy dobozban
érkezett, a hozzá bonuszként csomagolt turmix-géppel, rögtön láttam, hogy
ezt aztán nem fogom tudni hazacipelni egyedül. Az ember mondta, segít
elvinni a LUAS-hoz, de a pénztáros nő leintette, hogy túl nehéz. Amikor
végül kínomban kinyögtem, hogy ha kell, az uram bejön értem a városba,
elmagyarázta, hogy az épület túloldalán, a parkolóházban hol fog várni rám a
csomag. S lőn. V. bejött értünk, nagy nehezen le is parkolt a
szállítókamionok és idióta módon parkoló sofőrök között (rendszernek nyoma
sem volt), s a készséges kapuőr bepakolta imádottamat a csomagtartóba. V.
itthon megnézte még, hogyan bontom ki, majd ment vissza dolgozni. A konyhát
betöltötték a tartozékai és a hozzá kapott leírás, szakácskönyv, jelenleg is
a doboza tetején vannak szétteregetve az alkatrészei, a keverőtartozékok,
mert máshol már nincs hely. A pultra nagy nyögve felraktuk, el is foglalja
az egyik pult felét, de foglalja csak! Nagy, kenyérkészítős terveim (is)
vannak vele.
* * *
Szombat este Annával búcsúvacsorára mentünk. Egy hét múlva indul Indiába,
Nepálba, meglátogatni azokat az ismerőseit, akikre pár éve tett szert,
amikor egy kis nepáli faluban 8 hónapig angolt tanított. A Monthy of
Kathmandu nevű vendéglőbe mentünk, amit már ismert, és igen jó véleménnyel
volt róla. Alig ültünk be, figyelmes lettem a háttérben – szerencsére alig
hallhatóan – szóló zenére. Anna egyből forgatni kezdte a szemét, és
elmesélte, hogy amikor buszozott a falu felé, ilyen zene szólt üvöltve a
busz hangszórójából. Így tartják magukat ébren a hosszú, veszélyesen
kanyargós hegyi utakon a sofőrök. Itt azonban enyhítettek a hangerőn, hála
az égnek, nem kellett idegbajt kapni tőle, mint egy bizonyos, a világ másik
végén lévő thai „étteremben”, ahol öt perc után már éreztem, hogy
meg-megrándul az arcom.
A kipróbált ételek finomak voltak, csípősek, különösen az előételnek
választott – hm – báránytatár, vagy minek nevezzem. Mert a nepáli nevét
sehogy sem tudtam megjegyezni, lényeg, hogy frissen darált nyers bárányhús
volt összekeverve fűszerekkel, élénk piros színe volt, és felséges íze,
kísérőként mellé kapott whiskey (Paddy’s?) külön emelte a fényt. Bár nem
tudom, mióta autentikus egy ír whiskey-vel „dúsított” fogás, de nem
tiltakoztam ellene, félretettem az étkezés végére. A kísérőként rendelt rizs
hatalmas adagokban érkezett, talán ha pár kanállal ettünk belőle, inkább a
húsra koncentráltunk. Anna mesélt az útiterveiről, hová érkezik, merre fog
menni. A nepáli zavargások miatt úgy döntött, hogy először Indiába repül, s
ha tiszta a levegő, akkor megy Nepálba. Hallgattam a sok idegen nevet,
amiket ő már ismerősként említett. Némi aggódás töltött el, mert egyedül fog
utazni. De hát talpraesett, járt már arrafelé, csak nem esik baja!
Aztán a Shiva söröknek köszönhetően kacarászva elindultunk a parkoló felé,
és elhatároztuk, hogy útközben benézünk a kávézóba. Még ott találtuk
Michelle-t, a barátjával és néhány ismerős társaságában éppen a kávézó falát
festették újra. Rövid csevegés, aztán irány a kocsi. Hazafelé menet
észrevettem, hogy a folyó tele van sárga apró valamikkel. Kiderült, hogy
aznap volt a Kacsaúsztató verseny, a Duck Race, amelyet jótékonysági
megmozdulásként találtak ki. Több, mint 10 ezer műanyag kacsát engedtek
útnak a folyón, s amelyik előbb elérte a Liffey utolsó hídját, az nyert.
Illetve a tulajdonosa. Ugyanis meg lehetett szponzorálni a kacsákat. Sok
iskola, intézmény így is tett. A rakparton megálltunk, kipattantunk a
kocsiból, és a folyóhoz vezető lépcsőn leügetve felkaptunk pár kacsát, azok
közül, amelyek már túl voltak a verseny izgalmán. Így most itt a számgép
asztalon üldögél a 74 115. sorszámú élénksárga kacsa (Made in China).
Alaposan meg kellett mosni szegényt, mert kosz bőven tapadt rá. Hiába
állítják, hogy a Liffey a legtisztább az Európa fővárosain átfolyó folyók
közül, azért voltak kétségeim, látva a kacsa hasára fekete kört író koszt.
* * *
Vasárnap keresztelőre voltam hivatalos. A bolt majdnem összes
nőalkalmazottját meghívta Rose a kislánya keresztelőjére. Bernie-vel és
Susan-nal mentem el. Nagy nehezen megtaláltuk a város másik végében lévő
templomot, ahol meglehetős késéssel gyülekezett az aznap keresztelt négy
kisgyermek családja. Udvariasan megcsodáltuk az ünneplőbe öltöztetett
Roisin-t, s Susan (6 gyermek anyja) hangosan szörnyülködött, amikor meglátta
az egyik kisbabát, aki olyan fiatalka volt, hogy még a fejét is alig bírta
tartani, de már – kissé elmért – öltönybe volt öltöztetve a keresztelőre.
Susan főleg azon háborgott, hogy az ifjú atya mennyire rosszul nyúlt a
kisbabához, sosem támasztotta ki az apró fejecskét. Szerencsére a baba
végigaludta az egészet.
A pap vidáman, viccesen beszélt, én jobbára az üvegablakokat, a
meghívottakat bámultam, s próbáltam a hasamon lazára húzogatni az elmúlt
hónapokban kissé szűkké vált ünneplő ingemet. A családok négy csoportban
ültek a padokban, négyszer ismétlődött minden. Meglehetősen kurtára szabott
ünnepség volt, hála az égnek. Utána természetesen hivatalosak voltunk egy
kis eszem-iszomra, Rose új házába, aminek a felújítását nemrég fejezték be.
Bőven öltek pénzt az épületbe, főleg az az ötlet tetszett, hogy az aprócska
kert végébe még egy kis épületet emeltek, ahol a férj szórakozhat a
barátaival: nagy tévé a falon, biliárdasztal, bárpult, és az egyik sarokban
egy fürdőszoba, zuhanyzóval – jó ötlet, főleg a közelgő futball
világbajnokság miatt. A kis család nyugodtan aludhat a házban, míg apuék
hátul őrjöngenék a dühöngőben. A konyha nagyon tetszett, tágas, középen
pulttal - hatalmas, vadonatúj tűzhellyel, jól megbámultam. Rosemary büszkén
mutogatta végig a szobákat, amelyek még nagyon belakatlanok, de igen szépek,
de nem az én ízlésemnek valók. Főleg a könyvespolcok hiányoztak, ellenben
minden hálószobában volt hatalmas tévé.
A bemutató után a vendégek jövés-menésétől hangos, aprócska kertben
üldögéltünk. Az egészet lefedték fapadlózattal, a fal mentén rengeteg
cserépben rengeteg új virág – még az árcédula is rajtuk fityegett.
Udvariasan iszogattuk a bort, csevegtünk a rokonokkal, régi ismerősök tűntek
fel, de nem éreztük magunkat valami fényesen. Mégis, hogyan érezhetnénk
magunkat a főnökünk házában? Bernie és Susan feszesen mosolygott, ettük a
rágcsálnivalót, néha összenéztünk, menjünk már. Rose kiküldött hozzám néhány
rokon apróságot, akik kórusban dicsérték meg az ajándékba vitt angyalkás
sütiket. „Did you bake them? They are gOOOOrgeous!” – mondták teleszájjal,
Rose pedig a konyhaablakból integetett felém. Hamar felálltunk, köszöntük a
vendéglátást, megdicsértük még egyszer a házat, néhány jó ötletet
elraktároztam az agyamban, és huss. Kicsit lefáradtam. Most már hamar
megtaláltuk a hazafelé vezető utat, megbeszéltük, mi tetszett, mi nem
tetszett a házon, s sokadszorra fogadtam meg, hogy az ilyen meghívást
legközelebb udvariasan elhárítom. Már ha lesz :-) Susan-ék mindig a
megfelelő kérdéseket tették fel a megfelelő helyen, nekem az ilyen laza
csevegés nem megy. Ehhez az írek értenek csak igazán.
Június 5.
Bank Holiday, remek idő. Mai program, fűnyírás, kenyérsütés – a tegnapi
próbálkozás elkedvetlenítően rossz eredményt hozott, imádottam ugyan kevert,
ahogy a nagykönyvben meg volt írva. Lépésről-lépésre követtem a
szakácskönyvben írtakat, mégis pocsék lett az eredmény. Valószínűleg
túlkevertem a tésztát, vagy az élesztővel szúrtam el valamit, mert megkelni
is alig-alig volt hajlandó. Kemény lett, lapos, bosszankodva dobtam a
szemétbe. Pedig nagy reményeket fűztem hozzá, és nem sikerült. Majd egy
könnyebb tésztájúval próbálkozom legközelebb.
Sütni is kell ma még Michelle-nek, s csökkenteni a vasalnivaló halom
méretét. S vacsorát főzni. És... és... A lista mindig végtelen.
Június 9.
Ma felmondtam. Kissé szoros gyomorral mentem dolgozni, kezemben a gondosan
megfogalmazott, sokszor átnézett levéllel. Alig egy hete kértem, hogy ne
kelljen péntekenként dolgoznom, amire meglepően könnyedén rábólintott, s
most ez. Mit fog Rose mondani? Aggódtam ugyanis, mivel először a pénteket
kértem el, aztán majd jövök, hogy kellene egy nap szabadság egyik hétfőre
(vezetek a Barakának). Torkomnak fog ugrani, ahogy szokott. Jaj, mi legyen?
Addig vergődtem, míg az uram mondta, mondjak fel előbb, ne stresszeljek már
annyit egy szabadnap miatt. Rám fér a pihenés, lazítok két munkahely között.
Kapva-kaptam az ötleten! Micsoda megkönnyebbülést hozott!
Várakozásommal ellentétben nem vonta össze a szemöldökét, hanem gratulált,
érdeklődött az új munkahely felől, hogy jaj de jó is lesz, mennyivel jobban
passzol az majd hozzám. Óriási megkönnyebbüléssel mentem vissza dolgozni.
Susan elsápadt, morcosan fogadta a hírt, de aztán megöleltem, mondtam, ne
haragudjon, de tudhatta, hogy erre előbb-utóbb sor kerül. Aznap mindenkinek
elmondta, hogy felmondtam, nem hiszem, hogy a vevőket különösebben megrázta
volna a hír, akikkel eddig szoktam beszélgetni, azok udvariasan érdeklődtek,
hová megyek, és sok sikert kívántak. A többieket pedig úgyis csak az
érdekelte, hogy megkapják a szendvicsüket.
* * *
Ír életkép:
Gyerek bejön, vajat kér a bagettjére. Majd vesz mellé egy sós-ecetes
burgonyaszirmot. Kint a szemetes edény tetején kibontja a papírzacskóba
tekert bagettet, rászórja a crisps-et (a szél viszi mellé a felét), majd a
zacskót ledobja a szemetes mellé. Nem bele – mellé.
Nekünk pedig higiéniai okításon kell részt vennünk, és ha a kedves vevő
ételmérgezést kap, mi, az eladók, vagy a termék lesz megvádolva. No comment.
Június 10.
BBQ a piacon. Csokoládétortát készítettem, és Anna kérésére elvállaltam a
desszertosztást. V. a marhaszeletek sütésénél segédkezett. Jobbára kint
voltam, V. mellett, s mivel idén a fa alá is tettünk asztalokat, oda ültem
le enni, egy ír-horvát házaspár társaságában. Beszélgettünk, hamar kiderült,
hogy a közelben laknak, a nő a Cégnek dolgozott egy ideig, és utálta. Mivel
nem állt soha szóba vele senki. Meséltem, hogy nekem is mennyire nem
tetszett, amikor hatalmas VISITOR táblácskával az ingemen végigmentem a
fülkék között, V.-t keresve, s senki nem köszönt vissza.
Anna sürgött-forgott, ő volt idén a fő rendező, és remekül dolgozott.
Sajnos, a szórakoztatásunkra - Anna ötleteként - megrendelt énekes lány nem
volt nagy siker, az egyik öregasszony még meg is jegyezte – ó, a kis
udvarias -, hogy zavarja, ha evés közben valaki énekel a háttérben, és ő
különben is beszélgetni akar... Anna mosolygott a megjegyzés hallatán, aztán
kijött, s megegyeztünk, hogy akkor is kierőltettünk néhány percnyi csendet,
s az este záróakkordjaképpen megkért mindenkit, hogy hallgassunk meg néhány
dalt a lány előadásában. Sikerült, de látni kellett volna az öregasszony
arcát, idegesen húzogatta az arcát. Mindig tudni, mikor bosszús, mert
ilyenkor az átlagosabbnál is erősebb a tikkje (vagy minek hívják az ilyen
ideges arcrángást).
A parti végén aztán pakolás, mosogatás, törölgetés, az utolsók között
távoztunk. Annával még azért találkoztunk elutazása előestéjén, boldogan
mesélte, hogy sokan gratuláltak neki az est sikeréhez. Tényleg sokat
dolgozott rajta, meghívókat rajzolt, jegyeket tervezett...
S most 6 hétig távol lesz. Hiányozni fog!
Június 12.
Már csak 5 nap. 5 x 8.5 óra meló. Ma délután elbúcsúztam Mossie-tól, aki az
előrecsomagolt muffinokat, flapjack-eket szállítja. Mossie the Muffin Man.
Két hét múlva jön megint (nyaralni megy), akkor már nem leszek
Londis-alkalmazott. Fura érzés volt. Ma reggel Catriona, az egyik
segédmanager, megölelt, ahogy ott álltam Da Duffy 90. születésnapjára
készített tortával, s sok sikert kívánt. Hétvégén mondta meg neki Rose, hogy
elmegyek.
Agatától, aki eléggé kedvetlenül fogadta a hírt, kértem, ne csináljanak
felhajtást. Egyszer már kiléptem a boltból, akkor kaptam bőven ajándékot,
most csak írjanak egy kártyát, amit el tudok rakni, és kész.
* * *
Nézegetem a vevőket, főleg a neveletlenebbjét, s ismételgetem magamban: „Na,
téged sem szolgállak már ki többet. A nőt, aki kérdésünkre: „small or large
container?” tévedhetetlenül mindig azt válaszolja: „medium”, holott soha nem
volt medium méretű műanyag edénykénk a delinél. Az építőmunkást, aki
rendszeresen Wha’?-val válaszol, ha megkérdezem, kér-e vajat a bagettjére. A
telepi kamaszt, aki gyakorlatilag hörrenésekkel kommunikál, és mindig csak
másodjára értem meg. Édeseim, nem fogtok hiányozni.
Maria, aki nem tudta, hogy elmegyek, csak meglepődve nézett, majd tőle is
kaptam egy ölelést. Pedig mostanában tartom a távolságot, ugyanis lopott a
delitől, én pedig bejelentettem, hogy érzésem szerint ő volt az, nézzék már
meg a videofelvételt. S bizony, ő volt. Óriási, leírhatatlan csalódás,
felháborodás, hogy a hátam mögött, és egyáltalán... Agata éppen aznap
közölte velem a gyanúját, miszerint Marija cigarettát lopott tőle és
Lukastól, de nem tudja, mit tegyen. Én tudtam, mit tegyek, azóta
mosolyszünet. Őrület, hogy senkiben nem lehet bízni, hogy valaki mosolyogva
lehet ilyen kétarcú.
Június 17.
London! London!
Reggel izgatott indulás (otthon is hagytam a fényképezőgépet), gyomorban
feszülő izgalom, megyünk Londonba! Utoljára több mint 10 éve töltöttem
„hosszabb” időt (egy napot) Londonban, ahová mindig is nosztalgiával
gondoltam vissza. Életem egyik boldog korszaka volt az ott töltött majdnem 6
hónap.
A parkolás elég nehézkes volt, tele volt a piros parkoló, irány a kék, a
percek gyorsan teltek, lényeg, hogy az elhúzódó parkolás, az óriási tömeg
miatt gyakorlatilag úgy estünk be a gépbe. Még jó, hogy nem volt csomag,
mindössze egy kis hátitáskával a kezemben szálltunk fel. Nem vicc az kérem,
ha a rádió is bemondja, hogy 90 perccel gépindulás előtt kint kell lenni,
akkor ott kell lennie, és kész.
Az oda vivő repülőutat végigbóbiskoltam, csak leszállás előtt kezdtem
bámészkodni, ellágyuló arcvonásokkal. Ó... London. A reptéren reggeliztünk,
abban a téves hitben várva a reggel fél 10-et, hogy csak azután lehet
igénybe venni a napijegyet, ami szigorúan off-peak time-ra szól. Később
kiderült, hétvégén nincs ez a megkötés. Reggelizés közben az ír-új-zélandi
rögbimeccset néztük (vajon kinek drukkoltunk?), döntöttük magunkba a kávét.
Aztán irány a belváros, több átszállással végül Golders Green
metróállomásánál kötöttünk ki. Az ÉN metróállomásomnál. Itt szoktunk
leszállni Gyöngyivel, au-pair társammal, innen gyalogoltunk haza a North
Square-en lévő házig, ahol dolgoztunk és laktunk. Jobbára emlékeztem, merre
kell menni, az utcanevekre nem, de a „terepi objektumokra” igen: Hoop Lane-i
krematórium, szemben a zsidó temető, át a kis parkon, aminek pergoláját már
jó alaposan benőtte a növényzet az elmúlt 17 évben. Itt megálltunk, hogy
kifújjuk magunkat, furcsán ideges voltam. A sarkon Davidson-ék háza, az
ólomüveg ablakokkal, ott takarítottam... majd a kis zsákutca végén a
keskeny, sövények szegélyezte utcácskán át először a South Square, a
hatalmas templommal, s máris szemem elé került az ismerős North Square, csak
most zöldebb volt, mint 1989 őszén-telén, s ott a ház a sarokban... 5 North
Square, NW11 7AA, 455-2726, még mindig fejből tudom, noha a telefonszám már
régen megváltozott, de ők még mindig ott laknak sejtésem szerint, Annie
Walker és Angus, a férje és négy lányuk... bizony.
A ház ugyanolyan volt, mint régen, de a vajszínű nehéz függönyöket
lecserélték belülről felszerelt spalettákra, a sövény magasra nőtt, s az
emlékeimben élő, kerek legfelső folyosói ablakról kiderült, hogy
négyszögletes. Nem bámészkodtunk sokat, megmutattam V.-nek a kopott
teniszpályát, ahol egy őszi délutánon Gyöngyivel játszottunk, amíg Annie ki
nem jött, s le nem teremtett bennünket, hogy talán ideje lenne elindulni
Esther nevű lányáért az iskolába. Mi lapítva mentünk be a házba, mindketten
elfeledtük, hogy ez a mi feladatunk lett volna. Szerencsére más félreértés
nemigen volt köztünk, bár egyszer kimostam egy nagy kék fürdőlepedőt a többi
szennyessel, s utána egy darabig nem engedte, hogy egyedül tömjem meg a
gépet. Rengeteg emlék rohant meg, meséltem V.-nek, aztán gyalogoltunk, le a
közeli főutcára, ahol egy kis kávézóban fagyival és jeges kávéval próbáltuk
emberi hőfokúra hűteni magunkat. Sikertelenül.
Izzasztó, füllesztő nyári nap volt, tömeg, meleg, túl sok ember, túl sok
épület, mindenhol, túl sok befogadnivaló – túl nagy ez a város. Míg
bebuszoztunk a belvárosba, alaposan megizzadtunk. Aznap nem először és nem
utoljára. Mellettünk a dupla ülésen egy fekete pasi ült, önfeledten evett
egy doboznyi rákot, a lehántott bőrüket maga mellé, a padlóra dobva. Hosszan
háborogtam, persze, halkan, majd előbbre ültünk. A Viktória pályaudvarnál
szálltunk le a buszról, a közelben lévő Hyde Park-ban a királynő
születésnapi ünnepségére készülődtek. Persze, erre csak kicsivel utóbb
jöttünk rá. Hatalmas jet repült el a busz felett, két vadászgép kísérte, már
kezdtem pánikolni, mert V. mosolyogva megjegyezte, hogy egy vadászrepülőktől
kísért jet elég gyanús. Hamarosan megjelent a Red Arrow vadászgépcsoport,
húzva a kék, piros és fehér füstcsíkot maguk után. Királyi lovasok jöttek,
aztán meglódult a busz, s kimaradtunk a további látványból. Mentünk a
színházba. Átszállás metróra, le a föld mélyébe, szüntelenül az járt a
fejemben, mennyivel kisebbek a kocsik itt a budapesti metrónál, eszembe
jutott a tavalyi robbanás, te jó ég, milyen lehetett, a tömött metróban, a
töksötétben, a föld alatt... Brrr...
Az épületet hamar megtaláltuk, feljőve a fullasztó metróból. A kezdésig egy
Starbuck’s-ban ittuk a kávét, ettük ebéd gyanánt a sütit. V. pólót váltott,
majd felfrissülve keringtünk még egy sort a színház előtt, nézve, milyen
lesz a közönség. Senki sem volt különösebben kiöltözve, erre emlékeztem még
’89-ből, amikor meglepve láttam, hogy még az esti előadásra sem öltöznek ki
nagyon. Semmi flanc. Semmi ünnepélyesség.
A fölössé vált jegyeket odaadtuk egy házaspárnak, akik a pultnál álltak
sorba jegyért (eredetileg négyen mentünk volna, de elbénáskodtam a
jegyvételt, a másik párnak már volt programja erre a hétvégére, mert ők
májusi színházazásra számítottak). Köszönték szépen, a szünetben egy italra
invitáltak, de nem fogadtuk el. Az érzéseimmel voltam elfoglalva, mert
addigra már kezdtem a darab hatása alá kerülni, annak ellenére, hogy az első
felvonás elég vontatott volt. Talán azért nem ért meglepetés, mert olvastam
a könyvet. Régen olvastam, nem is nagyon értettem akkor. Sőt, nem értettem
egyáltalán. A második felvonás közepén azt vettem észre, hogy csorog a
könnyem, a gyomrom kicsi lesz, s aggódva várom a megoldást, a befejezést.
Kanálként tartottam a markom a fülemhez, hogy mindent értsek, nem akartam
semmit sem elmulasztani. Utána sokáig ültem összeszorult szívvel, V.
nyugtatgatott. Jó volt, igen jó volt. Csak ne változtattak volna a könyvön,
de mégis, nagyon tetszett, dacára az első felvonásnak.
Színház után a Trafalgar Square-re jutottunk ki, megbámulhattam azt az új
szobrot, ami egy rokkant nőről készült, az új szobor furán fehérlett a többi
régi alkotás mellett. A London Eye-hoz akartunk eljutni, de a kinézett
buszon döglesztő volt a hőség, feladtuk. (Közben magyarok mentek előttük,
feltűnően turistás szerelésben, térképpel a kezükben.) A hatalmas folyó
partján leültünk egy padra, újra erőt vettek rajtam az érzelmeim, megint
megbeszéltük a darabot, a három ember kapcsolatát. Egyfolytában fojtogatott
a sírás, soha még így darab nem hatott meg, film már igen, de színházi
előadás még nem. Végül beértük azzal, hogy sétáltunk a folyóparton,
messziről nézve a hatalmas kereket. Az út szélén turistabuszok sorai, köztük
a Fehérvár Tours-é. Végül ismét metróra ültünk, irány Heathrow. Az utolsó
megállónál sokcsomagos kínai néni nyomakodott be az ajtón a kiáramlani
kívánó tömeg ellenében – miért pánikolt? V.-ből kiszaladt valami
válogatottan csúnya, én csak nevettem. Meleg volt, és fogytán volt már
nagyon a türelmünk. A duty free-ben (már akinek az) kinéztünk két üveg skót
whisky-t. Nem próbáltam még ezeket, s itt olcsóbbak voltak, mint Dublinban.
Egy nylon szatyorral súlyosbítva újra a levegőben, felszállás után a lassan
sötétségbe és sűrű párába (szmogba?) burkolózó várost bámultam, máris olyan
letisztultnak tűntek az aznap látottak, a képekből lemaradt a meleg, a
tapadós ing, az izzadás, a kosz, a ragadós nyak, az eltömődött orr, és a
kellemetlenségek.
Rövid repülőút, jó érzés volt csomagfelvétel nélkül átmenni a kapun,
cipekedés nélkül. Inka hűségesen várt a parkolóban, a levegő jó illatú, nem
volt meleg. Az átizzadt ing a szennyesbe került, a nap véget ért. A
műsorfüzetet eltettem, a könyvet néha majd előveszem még.
London! London...
Június 19.
A hét meglepetése: kiderült, hogy Rose és Cathy managereim is beadták a
felmondásukat. Rose még előttem pár nappal. Hát ezért volt neki olyan
mindegy, hogy elmegyek! Július közepéig marad, aztán gyermeket nevel. Cathy
pedig vidékre költözik.
Utolsó napokra is maradt érdekesség: Marija pénzt kért kölcsön. Először
Agatát környékezte meg, aztán jöttem én. Magyarázkodtam, hogy nem tartok
magamnál sok készpénzt, kártyával fizetek. S még én éreztem magam rosszul!
Jaj Istenem, minél előbb eltűnök innen, annál jobb... Kérdezte ugyan
korábban, hogy miért vagyok vele olyan szűkszavú, csak hümmögtem, de még ez
sem akadályozta meg, hogy pénzt kérjen.
Volt még aztán egy hangosan kiabáló ember, akinek az okozott ideggörcsöt,
hogy be akartam csomagolni a kajáját. Mondja nekem, a csomagolás szennyezi a
környezetet. Elnézést, így én, muszáj, valamire rá kell ragasztanom az
árcetlit. Nem, nem, ne csomagoljam be alufóliába, adjam a kaját a _kezébe_.
Néztem, ahogy ott legyezett követelődzőn a kezével a pult fölött, s az járt
az agyamban: akkor hová ragasszam az árcédulát, a homlokodra? Amíg haboztam,
legyintett, nem kell a kaja, NEM KELL. Elindult kifelé. Rose odajött, mi
volt ez hangoskodás? Semmi különös, fura volt kissé a vevő. Amikor Rose
visszalépett a borospolc elé, visszajött és odament hozzá az ember, s kezdte
kioktatni arról, hogy miféle káros csomagolóeszközöket használunk. Rose mit
válaszolt, nem hallottam, csak arra lettem figyelmes, hogy a pasi kiabál. De
úgy kiabált, és ágált Rose előtt, hogy a pánikgomb megnyomásán gondolkodtam,
mert féltem, hogy megüti. Rose kérte, legyen szíves távozni a boltból.
Megint nem halottam az ezt követő szóváltást, de a pasi továbbra is ott
handabandázott a pénztárak előtt, hogy ő innen nem megy, hívja csak Rose a
rendőrséget, ha akarja, majd megmondja ő, hogy... S ez így ment, hosszú
perceken keresztül, a pénztárosok ijedten néztek, mi lesz ebből. A boltban
ott keringő két férfi közül egy sem lépett közbe. Egy nő jött oda hozzám,
sonkáért, kérdezte, mi ez a kalamajka. Fizetés közben rászólt az emberre,
hogy legyen csendesebb, megijeszti a gyerekeket. A nő szólt közbe, a pasik
eltűntek a polcok között. Persze, szegény, ő is megkapta a magáét az arcába.
Aztán csend lett, a fickó – még mindig handabandázva - kiment, még egy
darabig füstölgött a bejárat előtt, majd eltűnt. Ijesztő volt. Rose vörös
arccal eltűnt az irodába, megnézni, mennyi látszik a veszekedésből a
felvételeken, ha esetleg a pasi visszajön. Hihetetlen, mi megtörténhet
csendes délutánon egy külvárosi boltban. A travellerek egyre sűrűbben
lopnak, már lengyelt is láttunk a boltban lopni, idegbeteg vevők, kinek kell
ez? A múltkor a rendőr csak a vállát vonogatta, nem tudnak ők mit csinálni
az enyveskezű travellerekkel. Azt hittem, rosszul hallok. Hát nem csírájában
kellene az ilyet elfojtani, hogy nagyobb stiklikre ne kerüljön sor?
Június 21.
Utolsó munkanapom. Volt két ember, aki miatt még könnyedebb szívvel jöttem
el – undok vevők. Naná. Felemás érzésekkel dolgoztam egész nap, a
boldogságomat beárnyékolta, hogy Agata igen le volt törve, mert a vőlegénye
munkaóráit megint megnyirbálták. Néhányszor oldalba kellett böknöm, mert ha
úgy szólt/kért valamit a vevő, simán kicsúszott a száján egy alig hallható,
de azért hallható „Fuck”.
A boltban megsimogattam az agyongyötört (Made In New Zealand, Christchurch)
sütőt, amit egyszer véletlenül felgyújtottam, megsimogattam a kenyeres
állványt, sziasztok, édeseim. Ez volt az én privát hülyeségem, de még a
hűtőszobának is köszönni szoktam hétfő reggel, Hello, another week, I hope
everything was OK during the weekend, s hasonlók.
Délután 3-kor, amikor Agata végzett, vörös szemekkel jött, hogy menjek az
irodába, Rose látni akar. (Nem miattam volt vörös a szeme, még mindig
bosszankodott.) Sejtettem, hogy miért hívnak. Ott volt az összes kollégám,
mármint azok, akikkel nap, mint nap együtt dolgoztam, Rose, Bernie, Susan,
Marija, Agata, Catriona: kezembe nyomták a kártyát, és egy hatalmas,
alufóliába tekert valamit húztak elő a kantinból, ami egy óriás cupcake-re
hasonlított. Néztem, te jó ég, mi ez? Kiderült, hogy az a műkavicsokból
(khm) összerakott lámpa volt, amit Rose lakásában udvariasan megcsodáltam a
keresztelőn. Igen örültem, ez lesz majd az olvasólámpám az új lakásban. Az
arany foglalat elég borzalmas, de talán meg fogom tartani. Megöleltük
egymást mindenkivel, aztán mentünk a dolgunkra, lehetett hagymavágásra fogni
a néhány (tényleg csekély számú) könnyet. Mert azért bizonytalanság ide-vagy
oda, örülök neki, hogy vége.
Elbúcsúztam a tárgyaktól és az emberektől (ebben a sorrendben), ez a deli
már nem az „én delim” többé, lenyeltem a pánik és a bizonytalanságérzet
okozta gombócot a torkomban. Hazajöttem, megittam a tegnapról maradt
cider-t, s utána ilyen „mit nekem ez az egész?” érzéssel tettem a dolgom. Az
önsajnálatomat azonnal eloszlatta, hogy beszéltem anyósommal, aki
panaszkodott, mert Mao-n ÁFÁ-t emelnek, és nehéz, igen nehéz lesz, s
nyugtatóval tudott csak úrrá lenni a tegnapi esti felháborodásán és
félelmén. Hogy egy eddigi életét munkával töltő nyugdíjas csak nyugtatóval
tudjon magának szerezni egy átaludt éjszakát – nos, ez vérlázító. S
ünnepélyesen megátkozom Lopcsányt, s vigyázzon, mert ez nekem működni
szokott. S az Isten nem csak bottal ver.
A slusszpoén: a Londis-nak új tulajdonosai vannak, Basil, a nagyfőnök, Rose
nagybátyja, eladta a részvényei nagyobb százalékát két korábbi
társtulajdonosnak, elköltözik Spanyolországba, megnősült, ott majd boldogan
él, míg meg nem hal. Minden marad a régiben, csak két új tulaj van, Kiaran
és Fergal nevű pasik, sosem láttam őket. Valószínűleg ezért mondott fel Rose
is. De már nem számít.
* * *
Erika volt itt, futó látogatáson! A lánya – aki nemrég tette le a sikeres
középfokút angolból -, úgy döntött, hogy au-pair szeretne lenni, talált is
szimpatikus ír családot. Néhány hónapról lenne csak szó, iskolakezdésre
vissza kell utazni Mao-ra. 19-én érkeztek, és Erika ma reggel utazott el.
Elkísérte a lányát, egyrészt meg akarta magának nézni, mégis, hova, milyen
családhoz kerül a gyermek, másrészt, olyannyira beleszeretett az országba a
tavalyi látogatás után, hogy mindenképpen jönni akart. Ötgyerekes családhoz
került Enikő, mint az orgonasíp, úgy sorakoztak a fotón a gyerekek. Hétfőn
este érkeztek, már elég későn, így rövid csevegés után ágyba bújás
következett. Anyósom ismét rengeteg mindent küldött, amit Erika zokszó
nélkül cipelt idáig.
Kedden reggel aztán V. kíséretében kocsit béreltek, s elautóztak Ballinasloe
felé. Leányzó átadása megtörtént, Erika jött vissza, s az este a miénk volt.
(Mindjárt kiderült, hogy jó pár kilométerrel odább képzeltem ezt a
kisvárost, 2 óra alatt simán ott lehet lenni.) Dumáltunk, megnéztük a
készült fotókat, megpróbáltuk – eredménytelenül – korábban leadni az autót.
Így el is szúrtuk az időt, ezért a tervezett kocsmázás/cider iszogatás
elmaradt. Ehelyett inkább a konyhában ültünk le, egy üveg hazaival koccintva
a szerencsés jövőre. Erika másnap már ment is haza, mi pedig vártuk,
kapunk-e telefonhívást a lányától, de e helyett csak vidám email érkezett.
Megnyugodhattunk, jól van, jó helyen, és feltalálja magát. S ha gond lenne,
hamar fent van Dublinban.
Június 26.
Ma – mivel a Barakásokat vezettem – nem volt fura érzésem, mert ugyanolyan
korán keltem, mint máskor, sőt, még előbb, és a vezetés előtti izgalom
elnyomta azt az érzést, hogy ma először nem megyek egész napos munkára a
boltba.
Poén: a Fitzwilliam-téren vártam éppen a buszba lassan visszaszivárgó
turistákra, amikor ismerős arcot pillantottam meg az egyik ajtó előtt. Az
egyik vevő(m) volt, akinek Walter nevű kisfia akkor született, amikor
nyitottunk, s rendszeresen jött reggeliért, kávéért. Odaköszöntünk
egymásnak, beszédbe elegyedtünk, kérdezte, mit csinálok egy busznyi ember
társaságában (mint kiderült, ő ott egy privát rendelőben nővér). Mondtam, a
György-korabeli házakat jöttünk megnézni. „Ó, tényleg, szoktam is nézni,
miért jön ide annyi turistabusz, mit fotóznak az emberek.” Neki aztán nem
volt újdonság, hogy ennyi szép ház között dolgozhat. Magyaráztam, hogy
Magyarországon ilyen nincs, de egyben furcsállottam, hogy nem tudja, micsoda
látványosságot jelentenek ezek az épületsorok. Aki ott él, ott jár-kel
mindennap, annak bizonyára nem újdonság.
A vezetés okés volt, állítólag többet beszéltem, mint tavaly, de pl. a Szt.
Patrick-katedrális előtt álldogálva, az egyik vezetőre hagytam, hadd
beszéljen ő a katedrálisról, elblicceltem ezt. Beszéltem helyette a
környékről és másról. Kissé ködös idő volt, nem látszottak a Dublin-hegység
halmai, határozottan őszies volt az időjárás. Az első olyan vezetés volt,
hogy csepegett az eső.
Június 27.
Az intézeti találkozóra amúgy nem küldtem lapot. Ma kaptam beszámolót egy
baráttól, lehetett mosolyogni, bólogatni, „nem megmondtam, hogy ilyen lesz”
mondatokat mormolni levele olvastán. Jó, hogy nem küldtem semmit.
Következő írás |