|
|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Július 1.
A Somme-i csata 90. évfordulójára
A Soldier’s grave
Then in the lull of midnight, gentle arms
Lifted him slowly down on the slopes of death,
Lest he should hear again the mad alarms
Of battle, dying moans, and painful breath.
And where the earth was soft for flowers we made
A grave for him that he might better rest.
So, Spring shall come and leave it sweet arrayed,
And there the lark shall turn her dewy nest.
Francis Ledwidge, ír költő, meghalt 1917-ben, az I. Világháborúban
Akit érdekel egy jól sikerült összefoglaló, olvassa el itt: http://www.ireland.com/focus/thesomme/
Ezt az évfordulót először ünnepelték hivatalosan az írek, az
Islandbridge-nek nevezett háborús emlékkertben. Ma a piacon a vevők között
egy feltűnően kiöltözött embert láttam egy idős hölggyel, a férfi mellkasa
tele volt aggatva jelvényekkel, egy pipacs is piroslott rajta, azonnal
tudtam, hogy az ünnepélyre megy. Megkérdeztem, elvinne-e a nevemben egy
csokor virágot, mivel a piac miatt nem tudok elmenni a megemlékezésre.
Bólintott, így gyorsan vettem a piacon egy kis csokor kerti virágot, kezébe
nyomtam, köszöntem a kedvességét szépen. Kölcsönösen meg voltunk lepve, én
azon, hogy engem most mi is késztetett erre a gesztusra, ő pedig azon, hogy
egy fura akcentussal beszélő külföldinek vajon mi köze az Islandbridge-i
megemlékezéshez? Nekem valószínűleg a német temetőben nyugvó Rumpf futott át
az agyamon, aki ugyan a II. világháborúban halt meg, valamint a családi
legenda szerint a cattarói matrózfelkelésben részt vett rokon (állítólag
nagyapám egy férfirokona volt az említett matróz), és a pár éve olvasott, az
első világháború idején (is) játszódó megrendítő könyv, a Birdsong,
Sebastian Faulks műve. Ennél borzasztóbb könyvet nem olvastam, mármint a
téma volt borzasztó, de igen tetszett, nagyon jó könyv. Talán ezek jártak a
fejemben, amikor annak az Islandbridge felé tartó taxisofőrnek a kezébe
nyomtam a virágcsokrot. Ígérte, elviszi, rárakja az oltárra.
Aztán a tévében még megnéztem az ünnepség részleteit, s elgondolkoztam azon,
hogyan érezhették magukat azok a férfiak, akik túlélték ezt az egészet,
visszatértek Írországba, ahol szembe kellett nézniük a közösség
megvetésével, pusztán azért, mert ilyen, vagy olyan okokból, de az angol
hadsereg oldalán harcoltak a németek ellen. Nem számított, hogy mi ellen, az
volt a lényeg, azért sújtotta őket megvetés, és azért nem kaptak segélyt/hadinyugdíjt
sem az államtól, mert az (ősellenség) angol hadseregben harcoltak, önként
(pénzért, naná, de legalább volt miből megélnie az otthoniaknak). S ezért
ünnepelte az ország annyi év után csak most először hivatalosan ezt a napot.
Július 4-7. Aliz látogatása
Aliz volt nálunk, röpke 4 napig, KisAliz diplomaosztójára jött. Autót sajnos
nem sikerült megfelelő áron bérelni a reptéren, de V. péntek délutánra
szabaddá tudta magát tenni, és így együtt mentünk Kildare-be, a
diplomaosztóra. Ott találkoztunk KisAlizzal, és az igen csak úriemberként
viselkedő angol barátjával, az Angliában élő, de perzsa származású
Borzo-val. A kiosztóról rengeteg fotót csináltunk, mert Aliz elfelejtette a
nagy rohanásban elhozni a fényképezőgépét, mi lettünk megbízva az események
megörökítésével. Ő odabent feszengett Borzo szüleivel egy asztalnál ülve
(nem beszél angolul, így csak mosolyokkal tudott érintkezni a szülőkkel),
míg mi – KisAliz meghívottai - az ajtó előtt ácsorogva próbáltunk fotózni,
hallgatózni. A meglehetősen gügye igazgató elbénáskodta a díjak átadását, és
csak a sokadik kitüntetettnél jutott eszébe, hogy „Aliz Vidacs”-nak nem adta
oda a két szobrot, ami az elért eredményei alapján neki járt. Hogy ezt miért
éppen KisAliznál kellett elkövetnie?! Borzo egy féléves új-zélandi
ösztöndíjat nyert, egy ottani nagynevű méntelepen, aminek hallatán kellően
sóhajtoztunk. (Mint kiderült, ottlétünkkor el is hajtottunk a városka
mellett, de semmire sem emlékeztem arról a környékről). Az új-zélandi
nagykövet adta át neki a díjat, ami azért is nagy szó, mert Londonból
utazott át erre a nemes alkalomra. KisAliz két alkalommal is kapott
kitüntetést, jó hangosan tapsoltunk, amikor végre kiesett a kezünkből a gép.
Utána az évfolyam hivatalos fotózása, hol a lányok közösen, hol a fiúk
közösen, aztán együtt, a fotós ide-oda vezényelte a kis csapatot, háttérben
tó, hattyúkkal, így üljetek le, oda forduljatok... A büszke szülők pedig
tisztes távolból próbáltak még több felvételt készíteni csemetéjükről. Fura
volt, ahogy Aliz mesélte, hogy némelyik szülő egyéb elfoglaltság miatt el
sem jött. Hát, ha az én csemetém végezne egy ilyen iskolában, akkor én
mindenképpen ott lennék. Aliz arca ragyogott, fura módon anyai büszkeséghez
egészen hasonlót éreztem. KisAliz az első magyar, aki ebben az iskolában
végzett. Már állásajánlata is volt az iskolától, ott fog dolgozni 2007
elejéig.
Aliz utána udvariasan lemondta a nagy közös vacsorát a többi fiatallal és a
szülőkkel, mert félt, hogy nem fog tudni semmit csinálni, míg a többiek
beszélgetnek. Így inkább elbúcsúztunk a fiataloktól, és hazajöttünk. Este a
közeli thai étteremben egy vacsorával ünnepeltük meg Aliz lányának sikerét,
sörrel koccintva a sikereire. Remek nap volt. Remélem, a fotók is
sikerülnek!
Szombaton Aliz eljött velem a piacra, de kissé csalódott volt, mert nem
olyan volt a piac, mint amilyennek gondolta. Valóban össze sem hasonlítható
mondjuk, egy magyar piac nyüzsgésével, ahol vidéki kofák hirdetik nagy
hangon a portékáikat. Így inkább sétálni indult, a környéken. Délután
bevásároltunk, ígért néhány ír dolgot az otthoniaknak, amiket megkedveltek
itteni életük során. KisAliz egy váratlan telefonhívása a Dunnes Stores
közepén érte Alizt, aki hangosan felkiáltott, és megdermedt két polc sor
között, olyan hírt kapott: Borzo megkérte a lánya kezét. Na, otthon csak egy
jó adag whisky-vel tudtuk újra szóra bírni, annyira meglepődött, hogy szinte
megnémult, mi pedig örömködtünk. Nem mindennap történnek ilyen izgalmak
errefelé!
KisAliz aztán vasárnap délelőtt elutazott Magyarország felé, Borzo Angliába,
mi pedig e rövidke látogatása után elvittük Alizt a dublini reptérre, hogy
visszatérjen Vecchio-ba. Olyan jó volt, hogy itt volt pár napot, lehetett
pletyizni, csupa női dologról dumálni, főzésről, hízásról, fogyásról,
párjainkról. Hallgatni, milyen az élet az olasz birtokon, miért változott
meg a tulaj viselkedése, miért is mennének vissza Magyarországra, amint csak
lehet. Miket terveznek a jövőre, hogyan lehetne megélniük Magyarországon,
talán újra venni egy tanyát, ahol Aliz csirkéket, Feri pedig lovakat
tenyészthetne, talán lenne munka egy lovas táborban mindkettőjüknek... és
enni egy igazi, általa olasz módra elkészített bruschettát, amit még V. is
megkedvelt, pedig előtte igen húzta a száját a jó fűszeres, olajos,
paradicsomos keverék láttán. Mondván, hogy „hús nincs benne?” Aztán nem
győztük elhessegetni a kezét az edény fölül, mert ő merítgette leginkább a
fokhagymás, paradicsomos keveréket.
Július 17.
Rekkenő meleget ígérnek, 28 fokot. A levegő máris izzik, pedig 9 óra van
csak. Az egész kert sápadt, megfakult. Azt hiszem, ma nyitva hagyok minden
ablakot, és lehúzom a rolókat.
Catriona hívott az imént. Mi a helyzet az új munkámmal? Még nem kezdtem el.
Mivel azt hallotta, nem jött össze a munka, és csak azt szeretné, hogy
tudjam, bármikor visszamehetek a Londisba, mindig lesz nekem egy állás, ha
úgy gondolom. Magyarázkodtam, hogy minden OK. Csak késik a nyitás. Nem
tudtam eldönteni, nevessek-e vagy sem. Mert azért hízelgő, hogy ilyet
mondott, de valószínűleg csak emberhiány van. Mert azt már lassan
megtanulom, hogy resource vagyok, nem egy piedesztálra emelt deli-csoda.
Meséltem V.-nek, mondta, erre nem lesz szükséged, drágám. Nekem pedig a
kieső fizetés járt az eszemben, s az, hogy talán mégsem kellett volna olyan
korán felmondanom, csak amiatti félelmem miatt, hogy nem kapok egy napra
szabadságot, hogy elmehessek vezetni a Barakának. Hm....
* * *
Eddigi kísérleteim közül a legbonyolultabb kenyér kel (remélhetőleg) a hot
press melegében. 6 órát kel, kis szünetekkel, amikor gyúrni és formázni
kellett. „A három nővér kenyere”. A „három nővér” nem más, mint háromféle
mag, alaposan beáztatva. A kenyér bővelkedik illatos olívaolajban, és
egészséges teljes őrlésű lisztben. A képen igen csábítóan néz ki: barnára
sült, lisztes, hosszúkás cipó. Leheletvékonyra szelt lilahagymát és pármai
sonkát képzelek rá, esetleg Aliz-féle bruschettát.
Július 23.
Ma egy rendelés megbeszélése során végre hírt kaptam arról, hogy mikor nyit
a kávézó. A gyakorlatozást 31-én kezdenénk, aztán egy hét, másfél hét múlva
hivatalosan is nyitna a Cake Café. Eddig azért voltam ideges, hogy na, mikor
nyitunk máááá’, most azért kicsi a gyomrom, hogy Úristen! Nyitás!
Most már csak az a kérdés, hétköznapra esik-e az ismerősömnek ígért
városnéző vezetés időpontja. Nem tudom, de kissé hülyén venné ki magát, ha
mindjárt az első héten szabadságot kérnék... Már írtam Cininek, várom a
jelentkezését, mert ha nem hétvégén kell vezetni, akkor meg vagyok lőve...
* * *
A „három nővér” kenyere igen jó lett, kellemes rágható, benne a puha
magokkal. Kicsit ugyan szétkelt, úgy értem, rosszul tekertem bele a
konyharuhába, és nem tartotta meg a formáját, de addig-addig simogattam,
lapogattam (nehogy a levegő kimenjen belőle), amíg szép hosszúkás formája
lett újra, ahogy a képen. Ennyi elég is volt a bonyolult kenyerekből, azóta
visszatértem a félbarna változathoz, amit V. szeret, és leginkább ezt
esszük, ha hideg vacsora van.
* * *
Amúgy még mindig tart a meleg idő. Ma reggel migrénre ébredtem, s csak késő
délutánra múlt el, pedig azonnal vettem be gyógyszert. Hol a szemem mögött,
hol a halántékom lüktetett, rossz volt. Sokáig aludtam, éppen csak újságért
mozdultam ki ebben a szauna melegségű időben. Még a www.met.ie oldal aznapi
esőket mutató radar képét is megnéztem, reménykedve, hogy az ígéretesen
gyűlő felhőkből lesz-e valami, de csak azt láttam, hogy az ország néhány
elszórt pontján volt kevéske eső. Ide, persze, nem jutott semmi.
* * *
Zita barátnőm már ezer éve ígérte, hogy augusztusban jönnének pár napra.
Budapesten vannak, ő és a gyerekek több mint egy hónapig, Dávid a munka
miatt valamivel rövidebb ideig. Hát jönnének, de egy párizsi esküvőre is
elígérkeztek, s oda sem időben szervezték meg a jegyüket – a férje, Dávid
munkája mindig bekavart. Nem olyan egyszerű elszabadulni az irodából, az
USA-ban még nehezebb. Dublinba sincs olcsó jegy, átszállással való utazásra
pedig nem akarnak elvesztegetni drága időt, a szabadságból – a megérdemelt,
hosszú magyarországi tartózkodásra szánt idő – csak 4-5 nap jutna Dublinra.
Tartok tőle, hogy nem fognak tudni jönni, pedig amióta elköltöztek az
USA-ba, nem voltak itt, s mindannyian nagyon várjuk ezt a látogatást,
találkozást. Zitáékat nem láttam nagyon régóta, V. most találkozott velük
januárban, amikor Seattle-ben járt. Milyen ideális lenne, ha mi ugorhatnánk
át Budapestre, de sajnos, ez sem lenne olcsó mulatság. V. nem tud
elszabadulni hét közben, én sem, itt a friss munka... Talán hétvégére? Át
kell még ezt gondolni.
* * *
Tegnap V. hosszan beszélt egy régi ismerőssel, aki több barátunkhoz
hasonlóan szintén az USA-ban találta meg a boldogulását. Nemrég vettek
házat. Rengeteget dolgoznak a feleségével, néha (sokszor) éjszakába nyúlóan,
de meg is van az eredménye. A fura az, hogy minden telefonbeszélgetés
alkalmával felmerül, vagy direkt, vagy mellékesen, mi miért nem megyünk oda,
mert mennyivel könnyebben meg tudnánk alapozni az életet (értsd: ház,
kocsi). V. mindannyiszor elmagyarázza, hogy a) nincsenek gyerekeink, akiknek
a jövőéért felelősek lennének, b) a prioritásaink mások, elutazzuk, feléljük
a pénzünket, c) s néha az is szóba kerül, hogy igen, jó az a pénz, amit ott
fizetnek, de micsoda munkatempót várnak el az embertől? Lehet, sőt,
valószínű, hogy itt sosem lesz saját házunk életre szóló eladósodás nélkül,
de legalább meg lehet élni úgy is, hogy nem hatalmasodik el az ember életén
a munka. Ráadásul a nem túl barátságos bevándorlási törvények mellett
valóságos kanosszát kellene járnom, ha én is dolgozni szeretnék, nem
beszélve a papírokra való jelentős várakozásról. (Arról nem is beszélve,
hogy nem kifejezetten kedvencem az az ország, sőt.) De amikor két szöges
ellentétben álló életszemléletről van szó, nem érdemes vitatkozni, meggyőzni
úgysem lehet a másikat.
* * *
„Hol akarsz megöregedni? – kérdezte a férjem. - Barcelona vagy ....?”
„Barcelona.” – feleltem habozás nélkül (vagy?), de mire kimondtam, már
eszembe jutott a meleg, ami ott van nyaranta, és a nyelvtudás hiánya. „Jó,
akkor spanyolul fogok megtanulni.” – így ő.
Így telnek a napjaink. Álmokkal. Tervekkel. „Olé!”
* * *
A májusban emlegetett, életünkben beálló változás a következő lenne: Ede
nevű barátunk elköltözik az országból, ám a lakását nem akarja (legalábbis
most) eladni. Bérelnénk-e, azzal a feltétellel, hogy ha eladja, a befizetett
lakbér (jelzálogkölcsön) összegét visszakapnánk. Ilyen megtisztelő ajánlat
nem mindennap hullik az ember ölébe. Meglepve, hálásan elfogadtuk.
Néhány nehézkes banki kört leírva kiderült, hogy Edének legfeljebb bérlői
lehetünk. De már ez is jobb megoldás anyagilag, mint a mostani bérlet, ahol
a pénz végleg eltűnik a háziúr zsebében. (A rendes háziúr zsebében, de
mégiscsak végleg.) Mindegy, a dolog csak annyiban változik, hogy másnak
fizetünk, s idővel a kifizetett összeg megtérül.
Szeptember végi költözés lenne ideális, de lehet, hogy október eleje lesz
belőle. Vagy közepe. Minden Ede munkájától függ, a még elvarratlan projektek
befejezésétől. Addig is, lehet pakolgatni, szelektálni, to-do-listát
készíteni, dobozokat gyűjteni a boltból, netán megkezdeni a nem sűrűn
használt ruhák elpakolását. Például mindjárt azzal kezdem, hogy
megszabadulok ezeréves magazinoktól, amelyeket sajnáltam kidobni, modván,
jók lesznek még unalmas estékre. Unalmas estéken mindig más csináltam, a
magazinok csak álltak, és foglalták a helyet. Kedden jönnek zöld (reciklálós)
kukát üríteni, abba bele fog kerülni jó pár adag újság. Bye-bye.
Most már úgy hiszem – lehet nevetni -, hogy Harry is azért „tűnt el”, hogy
könnyebb szívvel költözzek le Bray-be, egyik hegy tövéből a másikba. Ez a
költözés, ha megtörténik, ősszel fog megtörténni, addig papírmunka,
megfelelő „morgács” (mortgage – jelzálog) keresése, de ez már a fiúk dolga,
mert ehhez a kérdéshez annyit értek, mint az a bizonyos tyúk az ABC-hez.
Majd a szendvicseket szállítom a megbeszélésekhez.
Július 25.
Hétfőre jó nagyot rendelt Michelle, lesz ma este valamilyen rendezvény,
amihez fekete cukormáz bevonattal díszített 60 db mini cup cake-eket kért,
és ugyancsak fekete bevonatú B-betűket. Valamilyen Blackboard-ot emlegetett,
ezért a fekete szín. Elég furán néztek ki, de nem lett annyira ijesztően
fekete a bevonat, mint gondoltam a kikeveréskor. Nem lébecoltam el a napot a
gép előtt, délután 4-ere kész voltam, magamat is meglepve. Este szépen
leszállítottuk a többi megrendelt cuccal együtt. Szerettem volna sétálni
egyet a tengerparton, de V.-nek még vissza kellett ugrania az irodába egy
programért. A meleg még mindig tart.
* * *
A cup cake-ek elkészítése mellett még maradt időm arra, hogy imádottam, az
Őrnagy Úr (Kenwood Major, haha) segítségével tegnap olívaolajas kenyeret
készítsek. Minától vettünk remek olajat, áradozott róla hosszan, s még
kóstolót is adott abból az olíva bogyóból, amiből ezt az olajat sajtolják.
Itthon aztán nekiálltam összehasonlító elemzést végezni a két olaj között, s
a karakteresebbikből készült a kenyér. Egy kiló liszt kellett hozzá, a
receptben előírt fehérítetlen bioliszt nem volt kéznél (mik vannak...),
ezért strong white flour-ból és sima lisztből készült a kenyér. Őrnagy Úr
nagyokat nyögött a keverésnél, s percenként kellett visszatuszkolnom a
dagasztóra felmászott tésztát, de kidolgozta. Köszöntem neki szépen. Remek
gép. Ma a konyha takarítása közben – mert vendégek jönnek, muszáj a szebbik
felünket mutatni, ugye -, átszerveztem a pultot, így Őrnagy Úr az ablakhoz
került, oda, ahol a pult fölötti polcnak-szekrénynek már vége, így szépen
fel tudom nyitni Őrnagy Úr tetejét anélkül, hogy nekicsapódna a polcnak. A
kissé megviselt gyümölcsöskosarat megszüntettem, a kávéfőző gép foglalja el
most a felszabadult helyet.
* * *
Nézem a hatalmas, kertünket rendszeresen látogató fehér-szürke loboncos
macskát. Feláll a zöld vödör szélére, s úgy issza belőle a bizony elég
állott esővizet, ahogy Harry szokta annak idején. Harry még az egyik hátsó
lábát is oda szokta tenni a vödör szélére, nevettünk is rajta, micsoda bénán
nézett ki.
Július 28.
Esik: vagyis inkább azt mondom, valami halvány fátyolszerűség ereszkedik alá
az égből, már nem köd, de még nem is eső, de NEDVESSÉG! Szitál, mondja az
uram.
* * *
Ma meglepetésszerűen becsengetett a háziúr (én éppen könyékig a sütőben),
majd jön kertet rendbe tenni, ház alján lévő fekete sávot lefesteni egy hét
múlva, már augusztusban. Nem említettem a költözést, körbejártuk a kertet,
beszélgettünk erről-arról, új munka, mikor épült a telep, s hogyan dolgoztak
3 évet Kuvaitban.
* * *
Haragban vagyok a macskákkal: megölték a szőlőrigót, amelyik a kertben elég
sűrűn feltűnt az utóbbi hetekben. Két napja hajnalban egetverő sivításra
ébredtem. Félálomban azt hittem, valami újfajta riasztót hallok. Aztán
rájöttem, hogy ez alighanem madár lesz. Well, gondoltam, evvan, elkapott
valamit a macska, s ha el tudja kapni, akkor annak oka van. Hosszan
hallatszott a ví-ví-víííí-víííííí, élesen, magas hangon, aztán csend lett.
Reggel, teregetéskor találtam pár tollat, no, gondoltam, három toll, nem
sok, biztos sikerült elszabadulnia. A ház előtt azonban puha tollak tömege
fogadott, több maroknyi, akkor már sejtette, ennek a madárnak annyi lett.
Aztán, amikor a háziúrral jártunk végig a kerti falak mentén a bokrokat
vizsgálgatva, mit kell nyírni, mit kell vágni, egyszerre csak odamutatott a
sarki bokor alá: ott hevert a szőlőrigó teteme. Nylonkesztyű, zacskó,
eltakarítottam a tetemet, haragosan, mert ha megfogták, akkor ették is volna
meg, hülyék.
* * *
Az eső erősödni látszik. Jaj, csak tartson sokáig, jaj, csak áztassa át
rendesen a földet, jaj, csak érjen véget ez a hőség. Jaj, csak múljon el a
torkomból ez a feszültség, a gyomromból ez a kő, ez a folyton bőgni-akarás,
ez a folyton bizonytalankodás.
Miért nem tudok felhőtlenül, maradéktalanul, úgy istenigazában boldog lenni?
Miért kell mindig valami, amin aggódhatok, feleslegesen, amin
bosszankodhatok, feleslegesen, aminek a végkifejletén rágódhatok –
feleslegesen? Annyira aggaszt ez az egész újmunka-dolog, hogy még.
Következő írás |