|
|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Augusztus 2.
Mivel ma sem kezdtem el a kávézóban dolgozni (halasztás rulez) ehelyett
kivasaltam az összes ágyneműt. Az összeset! Tessék vállon veregetni,
elismerően bólintani, mert igenis, baromi nehéz egy túl méretes flanel
lepedőt/huzatot úgy összehajtani, főleg nekem, hogy közben nem kerülök alá,
nem takar be az egész, és még a sarkokat is megtalálom. Elsőre. Elárulom,
nagy üres felület kell hozzá, ami felett egyenesre lehet rázogatni a
széleket, aztán vasalódeszka, vízpermet, s hajrá. Így kifejezetten
élvezetes.
Visszavonultam fórumokról, innen-onnan, mert what a waste of time most of
the time, megállapíthattam, hogy ez határozottan jót tett az
időbeosztásomnak, de azért még hajlamos vagyok időnként irányirországot
olvasgatni, de csak azért, hogy meglegyen a napi gyomorsav pluszom.
Félelmetes, miket ad az emberek szájába a butaság! Chili blogját továbbra is
naponta látogatom, élvezet olvasni, nagyszerű olvasmány, bár némelyik
szlenges beszólástól megrándul a szemöldököm, de mit csináljak, ha nekem ez
a fajta fogalmazás nem tetszik. A fotók nagyon jól sikerültek, egyfolytában
irigykedem, s mindig a konyhában ér véget az olvasás (a hűtő előtt). Esetleg
vádolhatnám őt a fölös kilókért? Hm... Ma is leültem olvasni, aztán
hamarosan az ötödik (igaz, vékonyka) virsli is eltűnt a hűtőből. Így nem
lesz fogyás! Gyorsan ittam sok vizet, nehogy további virsli-fogyasztásra
vetemedjek.
Ma reggel telefon, hogy tudnék-e szombatra ilyen és ilyen tortát csinálni,
és az a múltkori süti, amit a piaci kávézóban látott, arról már ránézésre
tudta, hogy az én kezem műve volt, mert ilyen kis pofásakat csakis és
kizárólag... Na, ez jót tett a lelkemnek. Szavak, mégis.
Augusztus 3.
Ma nagy tűz volt a hegyen. Égett a sülzanótos. Valamint a fák. Aggódtam is
rendesen azért a csoportnyi fenyőért, amelyek között lemenőben átsüt a Nap,
és olyan szépen néznek ilyenkor (is) ki. Fél 12-kor már biztosan égett a
domboldal, mert sütés kezdete után mentem teregetni, és már gomolygott a
füst, a rádióban pedig éppen a fél 12-es hírek mentek. Megnéztem
messzelátóval, egyre riasztóbb lett, magasra csaptak a lángok. Rohamosan
terjedt. Néha hallottam a tűzoltó autókat. Néhány távvezeték összeomlott, de
gond nem lett belőle, máshonnan kapta az áramot a telep és a környék – így a
rádió. Délutánra már egy ház közelében égett a bozótos. A rádió először csak
2 után mondta be. Este 6-ra már eloltották, de kínlódtak vele vagy öt órát.
Megvolt az idei „izgalom”. A kedvenc nagy fenyőfáim tövéig tiszta fekete a
hegyoldal. Vajon mitől kapott lángra?
Holnap pedig megyek dolgozni.
* * *
Anna szerencsésen visszatért Nepálból! Annyira örülök, végre újra itthon
van, ugyan folyton küldött e-mailen beszámolókat, de azért volt aggódnivaló.
Kezdetnek összeszedett egy gyomorfertőzés, majd részt vett egyhetes hegyi
túrán, és volt jógatanfolyamon, és nyelvtanfolyamon. A történetek mellé még
hozott nekünk illatos fekete teát, egy szépen hímzett kistáskát, és egy
aprócska nepáli házmodellt, valamint egy indiai lampiont. Fotókat is ígért,
azok még előhívás alatt vannak.
Augusztus 4.
Hogyan is kezdjem? Hogy éjjel sütéssel álmodtam, és reggel lerágtam a
körmömet a kocsiban, és tanakodtam, hogy a vaníliaport vigyem-e be a mai
próbasütéshez, vagy a vodkába áztatottat? Így utólag, hogy tudom, milyen
állapotban van a hely, nevetek naivságomon, és túlbuzgóságomon. Egy koszos
nadrágot és egy nyűhető pólót kellett volna vinnem, nem lelkesedést, és
munkakedvet. Nem ám. Az autózás során mondtam V.-nek, hogy nincs bennem
semmilyen elvárás, odamegyek, megmondják, mit kell csinálni, s kész.
Próbáltam semmire sem számítani. De azért ennél jobbra számítottam.
Csak pár percet késett Michelle, az a pár perc elég volt ahhoz, hogy
letöröljem a csalódottságot az arcomról. A kávézó még mindig úgy néz ki,
mint egy festés alatt álló helyiség, amibe a későbbi bútorokat felhalmozták,
s uralkodik rajta a szervezetlenség. Érdemleges munka annyi volt, hogy
fertőtlenítővel kimostam a számos kis hűtőszekrény belsejét. Ez talán fél
órát tett ki. Leültünk megbeszélni a menüt, közben néha jött egy-egy
szállítóember, megjött a liszt, a vaj, a gyümölcsök, amiből – elvileg – ma
főztünk volna lekvárt, chutney-t. De nem főztünk. Az egy hónapja megrendelt
„szakember” kegyeskedett megjelenni, mindjárt kiakadt, hogy nem fér hozzá a
szagelszívóhoz, aminek a csövét ki kellett volna vezetnie az udvarra. Mivel
ott vannak a derékmagasságú hűtők, és az őt akadályozza a munkájában.
Részletezzem még? Felesleges. Fojtott hangú vita, aztán megjött a főnök,
akivel Michelle elbeszélgetett, nem emelte fel a hangját, de azért
határozottan kérte az embertől, foglalja írásba, miért késett egy hónapot ez
a munka, és egyáltalán. Én inkább kimentem telefonálni V.-nek, próbáltam úgy
panaszkodni, hogy az arcomon ne látszódjék, éppen anyázok.
Az az ember, aki megmutatta volna nekünk a sütők használatát, el sem jött.
Lényeg: semmilyen komoly munkát nem végeztünk. Egy, a közeli nagybaniban
történő rövid bevásárlás és egy ebéd után ¾ 13-kor utamra lettem bocsátva,
sűrű bocsánatkérések közepette. De legalább találkoztam egy másik
alkalmazottal, és Michelle jóízű akcentussal beszélő, Declan nevű
barátjával. Mert más haszna a mai látogatásomnak nem volt. Ó, a
szerződésemről kiderült, hogy egy fél gépelt oldal, aminek lényege, hogy a
fizetésen kívül mindenre a kormány ilyen és ilyen számú törvényében
foglaltak érvényesek. Könyörgöm, ezt írásba kell foglalni! Elkértem a
cetlit, és megkérdeztem, bánja-e ha otthon kiegészítem a szerződést, nem
okoskodásból, hanem mert mindkettőnknek jobb, ha írásban megvan minden.
Tegyem. Kicsit zavart, hogy a menü taglalása során Michelle mondta, a jó
szervezés a lényege mindennek, nekem pedig ott volt a kezemben az
összecsapott szerződésem, amit kis szervezési készséggel már régen meg
lehetett volna írni. Eh, mindegy. I’ll go with the flow. V. nem volt boldog
a fejleményektől, és attól sem, hogy hétfőn megint jelenésem van a
kávézóban, mert addigra feljön Cork-ból Michelle mamája, és megtanít egy-két
dolgot. A remélhetőleg már rendbe rakott helyiségben.
Amúgy minden vadonatúj, rengeteg eszköz, rengeteg „stainless steel” felület
és cucc, nagy örömömre kiderült, hogy egy másik Őrnagy úr is vár rám –
szegény csak úgy be volt hányva a szekrénybe. Lelki szemeim előtt kenyerek
illatos halmát láttam a pulton (már amikor éppen oszladozott fejem körül a
méreg okozta fekete felhő).
Valahogy megcsináljuk. Ha nem válik/válok be, akkor is megpróbáltam
legalább. Elvileg jövő csütörtök este nyitó parti. God help us.
Augusztus 8.
KÁVÉ, TEA, SÜTEMÉNY
Ma már jobban mentek a dolgok. Hétfőn (Bank Holiday, de én „dolgoztam”)
Michelle mamája megmutatott néhány sütit, s ez azért volt fura, és
időpazarlás, mert valamennyit megtanultam már más kurzuson, ahogy erről
Michelle-nek be is számoltam. Alighanem elfeledte. Azért kellemesen
elvoltunk az Őrnagy úr társaságában, aki még a rettegett shortcrust pastry-t
is úgy kikeveri, mint a huzat. Banános süteményt (banana cake), scone-okat
csináltunk, és kis tészta csészécskéket, amiben a tölteléket majd a
nyitóparti előtt fogjuk tenni.
Hétfőn 8 órát voltam talpon egy rövid ebédszünettel, ma hét órát. Fáj a
hátam, a talpam, fura feszültség ül a hasamban, ma reggel ráadásul migrénnel
köszöntött be a kedd. Ma már több hasznos dolgot műveltem, eszköz is több
volt, mint tegnap. Elég szervezetlenül folyik a beszerzés. Őrnagy úr van,
remek nagy, ipari sütő szintén, nagy edények, de apróságokból van hiány.
Sodrófa. Sütőlapok. Fakanalak. Kanál. Sorolhatnám, de minek. Majd apránként
beszerzi ezeket is. Addig használom a magamét.
Reggel Starbucks kávéval buzdítottam magam, mentem a kezemben eszközökkel
teli zacskót cipelve, másik kezemben jókora kávé. A kávézó előtt várakoztam
egy kicsit (catching some rays – üzentem V.-nek, a nagyokat idézve), míg
megjött Michelle barátnője, az ausztrál Louise, akit nem kedvelek. Kedvesen
mosolygós, olyan fele kínai, fele fehér, kissé lapos arcú, igen ausztrál
akcentussal, de valahogy kis hülyének érzem magam mellette. Biztos nem
szándékosan kezel úgy, mint egy kis hülyét, de mégis. Nem tudom
megmagyarázni. Vasárnap elutazik a welsh férjével egyetemben Szingapúrba, 12
hónapos szerződésre, így nem zavar majd többet.
Hat óra felé már látványosan tettem a semmit, a sütiket megsütöttem,
Michelle közben elrohant, hogy egy hibás nyomdai munkát kijavíttasson, csak
Louise és Declan maradt ott. Louise végül szólt, hogy ha gondolom, mehetek,
viszlát holnap. A LUAS megállóig csendben eláztam, de hamar jött a villamos,
hurrá. V. már keresett. A LUAS-on a lehető legkifejezéstelenebb bejáró-arcot
felvéve álldogáltam, hallgatva a közelben félig maguknak, félig az
utazóközönségnek lármázó kamaszok szellemeskedéseit. Aztán került ülőhely,
fülembe nyomtam az MP3 lejátszó megváltó füleseit, s hajrá! Szinte egy
csapásra megváltozott a hangulatom, mit nekem kamaszok, mit nekem eső,
amikor jó zene szól a fülembe, lehet másra figyelni, nem arra, hogy vajon a
kezeim kellő lazaságot árasztva vannak-e elhelyezve a táskám tetején?
Sikerült-e eltakarnom az egyik kezemmel a másikon lévő ekcéma-foltokat? Még
egy volt vevőmet is felfedeztem a vagonban, emlékszem, kissé rekedtes hangja
van, mindig halkan rendelt, kicsit felém hajolva, hogy halljam a bolti zenén
túl is.
Shake it, shake it, shake it like a Polaroid picture... Többet nem ülök
villamosra füles nélkül. Jobb, mint az újság, amely ugyan páncélként
szolgálhat, de az ingyenes kiadvány olyan, amilyen, vagy a könyv, aminek
hosszú fejezeteiben nem lehet eléggé elmélyülni a rövid villamosút alatt...
Marad a zene.
Augusztus 12.
Azért vezettem ám a Barakának... Munka után felhívtam Cinit, hogyan sikerült
a vezetés. Mondta, minden remekül ment, utána szétengedte a népet
szabadfoglalkozásra, majd kora este találkoznak a Nassau Street-en, a
busznál. Gondoltam egyet, s mondtam neki, munka után oda mennék, s míg
lebuszoznak Glendalough-ba, tudnék válaszolni az utasok esetleges
kérdéseire. Ez így meg is felelt neki, így meló után kicsit
könyvesboltoztam, megbeszéltük Verővel, hogy lejön értem Glendalough-ba, s
Cinivel együtt, a már bejáratott helyen, a Wicklow Heather-ben vacsorázunk.
Cinivel a busz közelében találkoztunk, bemutatott az utasoknak, aztán az
esti forgalomban irány Glendalough. Volt kérdés elég, némelyik elég érdekes,
kajákról, oktatásról, párszor szabadkoznom kellett, hogy nem tudom a
választ, pl. hány százalék a munkanélküliség, és ilyenek. Gazdaságra
vonatkozó kérdések nem mentek, de tudtam beszélni a házakról, a
mindennapjaikról, szokásokról. Az ír sofőr, amikor felismerte az ír kaják
nevét (angolul is mondtam), csak mosolygott, vagy hallottam, azt mondja: „Yummy.”
(kb. Fincsi.)
Glendalough-nál már eléggé ki lettem fárasztva, örültem, hogy utána vacsora
és csevegés. Cini mesélt a vendégházról, amit nemrég nyitott, az utolsó
útjairól... Sokára értünk csak haza, de nem bántam. Vezettem is, meg nem is.
Nem tudom, jövőre be tudok-e iktatni egy szabadnapot a vezetéshez, de majd
meglátjuk.
Augusztus 21.
„Sorry Mama,
I did not mean to hurt you,
I did not mean to make you cry
But tonight
I am cleaning out my closet”
:-) Eminem
Zitáék nem tudtak eljönni, a gyerekek betegek lettek, a párizsi túra
kimerítő élmény volt, Dávid is lebetegedett - sajnálkoztam, bosszankodtam,
de nagyon. Nem láttam őket már 4 éve!
Olyannyira bosszankodtam, hogy az uram aznap este leült a gép elé, majd
szólt egy negyedóra múlva, hogy lefoglalta a jegyet, megyek haza 19-én
délelőtt (a dátum hallatán megállt bennem az ütő, anyámék házassági
évfordulója ez a nap), jövök 20-án délután, jó lesz ez így?
Ilyen a férjem. Nem csinált belőle ügyet, elintézte, hogy utazzak, és
meglátogathassam a barátainkat.
Piac helyett reggel irány a reptér, egy hátizsákba gyömöszölve a váltás
zokni, bugyi és póló, olvasnivaló, víz, jegyek, bankkártya, és útlevél. Mi
kell még a villámlátogatáshoz? Talán csak a reptéren vett ajándék. Abból
duplikátum, mert valamivel meg akartam lepni anyámékat is a házassági
évforduló alkalmából, nemrég lett DVD/CD-lejátszójuk, gyorsan, valami
tipikusan írt, zenét, filmmel, ami bemutatja, milyen szép is ez az ország,
ha nincs ember a színen. Az is elfért a csomagban. Csak az érintettekkel
közöltem, hogy no, akkor futólag Bp.-en leszek. Amszterdamban átszállás
(jelentem, a reptéri székek roppant kényelmetlenek), a Budapestre tartó KLM+Malév+Northwest
(csöpp gép) közös járatán szigorúan angolul szólt hozzám a stewardess,
kezdett kényelmetlen lenni a dolog, biztos le fogok bukni az akcentusom
miatt, így elkövettem azt a hibát, hogy magyarul válaszoltam. Jaj. A
mellettem ülő férfi erre megkérdezte, milyen az idő „odahaza”, mire én, azt
hallottam, meleg.... S innen kezdve nem volt megállás, beszélt, azóta
mindent tudok az olajkutatás részleteiről, informatív, részletgazdag volt a
monológja, tényleg érdekeseket mesélt, de én bámészkodni akartam, és
olvasni, és pocsék kávét szürcsölgetni Mináé helyett... Néha elkalandozott a
tekintetem az arcáról, ki az ablakon, mindjárt leszállunk... ugye? A
reptéren Zitáék vártak, remek érzés volt a csomagjukra várók mellett azonnal
kimenni az előtérbe.
Ölelések, a torokszorító érzés: Zita! Dávid! De a fullasztó melegben máris
mentünk a kocsikhoz, át a városon, bámészkodtam, és beszélgettem,
csatlakoztam a bevásárlásukhoz, mert másfél nap múlva, 6 hét után ők is
indulnak hazafelé, Seattle-be. Vettem teát, illetve Zita vette nekem, nem
engedett költeni. Néztem, csupa ismerős holmi, Dublinban is ugyanezek
kaphatók, de azért van néhány érdekes dolog, ami megmosolyogtatott, pl. a
Limo, gyermekkorunk kedvence.
Sokáig köröztünk az áruházban, felvettem-letettem néhány videófilmet, minek,
azt sem nézem meg, ami otthon van. Zitáéknak kajavásárlás, sok apró kis
csata, ezt vigyünk? Azt vigyünk? Végül csak hazaértünk hozzájuk a tapadós,
vihar előtti melegben, és ott végre találkoztam az aprónéppel. Hanna babát
eddig csak képen láttam. A kisfiú talpig Dart Vader-nek öltözve, dőlt belőle
a szó. Csirkepörkölt volt az ebéd, nokedlivel! Dávid bort bontott,
beszélgettünk, hihetetlen volt, hogy végre nemcsak telefonon át. Pletyik,
történések, ki-hogyan él, hogyan megy az élet Dublinban és Seattle-ben.
Messzire kerültünk.
Sokára értem csak oda anyósomékhoz, este volt már, Zita elvitt, addig is
együtt voltunk, beszélgettünk. Még a kocsiban is ültünk vagy húsz percet,
annyi volt a mondanivalónk. Anyósomnak szabadkoztam, mert elszaladt az idő
Zitáéknál. „De hát azért jöttél, hogy őket lásd!” Terített asztal várt, sok
kérdés. Meséltem. Azt hiszem, ettem is, de biztosan nem eleget :-)
A falatnyi nappaliban felállított vendégágyon egy hatalmas szőrbirka várt a
párnán, s ajándékcsomag az asztalon. A birka hálótársnak remek volt, félig
azon aludtam, félig a párnán. Hajnalban locsolóautó zajára ébredtem, majd
madarakra. Szt. István napja volt, este tűzijáték, én pedig megyek haza.
Reggel jött a taxi, korán indultam, miután elbúcsúztunk egymástól. A sofőr
csodálkozott, hogy csak egy napra iderepültem, pedig ránézésre nem vagyok
egy „bizniszmen”, fura volt magyarázkodni egy vadidegennek. Néztem a még
csendes várost a kocsiból, elhajtottunk a tűzijátékhoz kikészített töltetek
mellett, biztonsági emberek őrizték. Hirtelen elfogott valami szánalom, elég
rosszul éreztem magam. S a fene sem gondolta volna, hogy estére milyen
felfordulás lesz, ünnep helyett.
A reptéren sokat ültem, megint egy lötty kávé időtöltésnek, aztán végre
indulás. Figyeltem, mert jó oldalon ültem, így megláttam a Fertő-tavat, az
utak segítségével hamar belőttem Sopront is, a Károly-kilátóval, a
TV-toronnyal. Összeszorult a torkom. Ott élnek a szüleim... Ott dolgozik
keményen a testvérem, hogy jusson valahová, de nem jut... Addig meregettem
oda a szemem, amíg lehetett, ugráltak előtte kis szürke foltok, nagyon
erőltettem, hátha meglátom a Fő-teret, de hogyan is lehetne ilyen
távolságból... Sokszor mondtam neki pá-t, amíg el nem tűnt az Ausztria
felett gyűlő felhők alatt.
Amszterdam előtt vagy félóra keringés, jókora vihar volt. Most már tudom, ez
a vihar döntötte romba a 20-ai ünnepséget. A reptéren halálosan unalmas
várakozás, hiába hallgattam zenét. Jöttem-mentem, végre felfedeztem, hogy
boltok is vannak, sokáig válogattam, azzal is ment az idő. Aztán pedig az
utolsó egy óra, s végre megint Dublin. Meleg volt, V. várt, s Erika lánya,
Csuri. Először virágcsokor, aztán némi leszúrás, mert nem érvényesíttettem
valami SIM-kártyát, és jaj. Ült a torkomban a csomó, nem is igazán tudtam,
miért, a kártya miatt, vagy mert olyan kis leharcolt a szülőhazám? De otthon
aztán lehetett bőgni az ágyon fekve, lehetett sajnálni, hogy mennyire....
mennyire... eh.
De legalább láttam a barátaimat. S ettem megint párizsit!
Aug. 29.
Voltam/voltunk művelődni. Először Riverdance-en, aztán a Pittsburghi
Szimfonikusok koncertjén. Hát... A Riverdance „Show” néven fut, az is.
Műfüst, színjátszós ingek, a táncok köré sikerített sztorik – hát. Nem
tudom. Hígítás, ami alól csak néhány – ám annál tartalmasabb - percre
bukkant elő a táncolni tudás sallangok nélküli bemutatása. Amikor elfogta az
embert a gyomorszorító izgalom. Pedig elvileg ez lenne a műsor lényege, hogy
micsoda tudás, micsoda technika, micsoda izmok, hány év gyakorlata van
néhány percnyi ír sztepptánc mögött. De nem - show, jaj, de nagyon show.
Főleg a flamenco-t táncoló spanyol hölgy előadása tetszett, lenyűgöző volt,
szenvedélyes, csodás! Magával ragadó.
Megnéztem a Riverdance-t, egyszer kellett, többször - köszönöm, nem.
(Vajon az Anúna-ból is ez lett? Higított énekek, show-műsor? Együtt kezdtek
a Riverdance-szel volt, hogy együtt léptek fel. Ugye, ők nem kurvultak el?)
Amitől kissé ideges lettem, az nézőtársaim fotózási kényszere. Kispolgár
vagyok, a „szabál”, az nekem „szabál’”. Ha nem lehet fényképezni, nem
teszem. Titokban sem. Elég, hogy ismerőseimnek – ha ugyan érdekli őket -,
azt mondom, képzeld, voltam a Riverdance előadásán, de nem akarom fotókkal
igazolni, hogy jé, „télleg”. Mert NEM szabad. S nem akarom megérni, hogy
mint valami engedetlen gyerekre, a szünetben a jegyszedő rám szóljon, hogy
hagyjam már abba a fotózást, mert micsoda – hm, mi rá a legjobb szó? – „tziki”
ez, kérem. S egyébként is. Behave. Az egész színházban kattogtak a gépek,
amúgy. Sok volt a turista.
Aztán – már kettesben – voltunk az urammal koncerten. Először nagyon nem
akart eljönni, de aztán mégis. Jó régen nem voltam a National Concert Hall
épületében, egy nagyon kellemetlen, betegség okozta rosszullét emléke
kötődik hozzá – avagy hogyan gázoljunk át félsornyi hallgatóságon, nagyon
gyorsan, nagyon émelygősen, miközben a szomszédunk részvevő arccal
érdeklődik a párunknál: „Is she expecting?” -, de elmentünk, eljött velem
végül. A koncert jó volt, a második rész darabjait – Bernstein, West Side
Story – ismertem, habkönnyű előadás, naná’, azért választottam, mert a
hétfői koncert az már komolyabb volt, műértőknek szólt, a vasárnap estit
nekünk, kis kultúrsznoboknak tartották – gondolom én.
Lényeg, elmentünk, meghallgattuk. Jó volt. Tetszett. Valahogy onnan tudom,
hogy tetszik-e a zene, hogy le merem hunyni a szemem közben, elmerülni az
érzéseimben, amit a zene okoz, a gyomorban az a kellemes érzés, az a „jaj-de-jó,
ezt tetszik” érzés. Nem tudom másképp leírni. Ez az az érzés, amitől az első
percekben sírni szeretnék, aztán kicsit lebegek tőle, majd az este végére
lassan földet érek. Az estét a zenén kívül az is érdekessé tette (számomra),
hogy öt sorral előttem ült az egyik, általam nagyra becsült ír színész (khm,
nem annyira ifjúkori rajongásom tárgya), Stephen Rea, összes gyermekével.
Pár éve, egy emlékezetes jótékonysági koncerten két méterre álltam tőle,
teljesen odáig voltam, mert nekem ez az ember valahol felhőmagasságban
lebeg, főleg, mióta megismertem az ő előadásában Louis McNiece Írországhoz
írott versét. Azóta is, ha olvasom, az ő hangján hallom a sorokat.
(Ahhoz a bizonyos koncerthez még fűződnek érdekes emlékeim, ismerősünk
döbbenettől elkerekedő szeme, amikor megrendeltem a koncert helyszínén lévő
bárban a 9 euro/centes Midleton whiskey-t. Mert hallottam, hogy igen finom,
és olyan fenemód kíváncsi voltam rá, valamint mert a kisördög bújt belém, s
meg akartam mutatni neki, hogy „fussa”, megfizetem, nem sajnálom rá a pénzt,
látod? Élvezem az életet. Vele ugyanis elég sokszor vitatkoztunk a pénzről,
mert amit ő csinált, azt én kuporgatásnak neveztem, az én viselkedésemet ő
pedig valószínűleg bűnös pazarlásként ítélte el. (Ő az az ember, aki
telefonbeszélgetések során elég sokszor felemlegette, hogy milyen remekül
meg lehet alapozni az életet az USA-ban, a Cég ottani központjában.)
Egész palack Midleton-t azóta sem vettem, kemény 120 euro, ellenben az íze
valami fenséges, enyhén narancsos, csodás, az emléke egyre szebb, de mindig
jöttek más whiskey-k, más italok – de az az enyhén megrovó tekintet, az az
enyhe fejrázás előttem van ma is. Nem tudom, melyikünk sajnálta akkor jobban
a másikat.)
Következő írás |