Írországi információk és élmények - magyarul

Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -

Szeptember 2.

 

„A day in the life of a Resource”, avagy egy nap a kávézóban

 

Resource fél 6-kor kel. A Newstalk rádióadóra (hamarosan országszerte hallható!) ébred, és halkan kel, hogy az alvó férjét fel ne riassza. Kint vele kel a Nap. Néha felhő mögött, néha felhőtlen égen. Zuhany, lent a konyhában a Csirke névre hallgató papagáj kalitkáját 5.50-kor takarja ki. Üdvözlő csipogás mindkét részről, majd kávé és reggeli készítése. 6-kor férj felébresztése. Közös reggeli, a hírek megtekintésével egybekötve. SkyNews és EuroNews vegyesen.

 

6.20-kor indulás a LUAS felé, 6.30-as villamossal irány a belváros. Az úton a dombnak lefelé hajtva rácsodálkoznak a szép színű égre – már ha éppen nem takarják felhők a Napot. Szeptember első napján csodás faltól-falig szivárvány kívánt nekik jó reggelt. A megállóban mosolygós fiatalember kék egyen-esőkabátban átnyújtja az aznapi ingyenes újságot, és jó reggelt kívánnak egymásnak. A LUAS-on olvasgatás, vagy bóbiskolás, előző napi fekvés idejétől függően. 6.52-kor érkezés a belvárosba, Harcourt Street-i megálló. Resource mindig éppen átér a villamos előtt a járdaszigetre, majd onnan elballag a Garda Headquarters oldalánál, minden nap rácsodálkozva a falból kimeredő, a téglákat összefogó gyökércsomóra, amiről már régen levágták a fát. Kicsit úgy néz ki, mintha valaki éppen megpróbálna átkapaszkodni a kerítés, a rendőrök elől menekülve. Néha jókora sirályok vijjognak a feje felett, mediterrán hangulatúvá varázsolva a hűvös reggelt.

 

A sarki, Harcourt nevű kávézóban most nyitnak, a ránézésre spanyol fiú mindig éppen akkor pakolja ki a szélvédőket az asztalok köré, köszönés nélkül pillantanak egymásra. Amikor a Camden Street-re ér, a Simon feliratú charity shop-nál Resource balra fordul, be az utcába, majd Noel autókereskedő boltja előtt jobbra, be a Pleasant Place nevű keskeny utcácskába. A túl hangos kapucsengő kódját sietve üti be, nehogy felébresszen esetleg valakit a hosszas bíííppel. A kapuval együtt beljebb nyomja a földön heverő, egymáshoz nejlonozott hat műanyag flakon tejet is, amit a kávézónak szállítanak minden reggel. A szűk udvaron néha szarkák/galambok/rigók ugrálnak, riadtan rebbenve fel az érkezésére.

 

A meggyötört tök növényke levelein lévő hernyókat Resource lepöcköli a földre (minek, holnapra visszamásznak), majd kinyitja a kávézó ajtaját. A bent lévő szaunamelegtől bepárásodik a szemüvege, kitárja a másik dupla ajtót is, hadd jöjjön be a friss levegő. Átveszi a fehér munkapólót, és felveszi hozzá a sötét rózsaszín kötényt, amire az ígérettel ellentétben még nem hímezték fel a kávézó nevét. A tejeket berakja a hűtőbe, majd beüzemeli a mosogatógépet, és felkapcsolja a szagelszívót.

 

A pulton a jegyzettömbre rá van írva, aznap mi mindent kell sütnie. A lista mindig hosszú, gyakran szívja a fogát, sosincs lazítás. A listát általában maga készíti el előző nap, látva, hogy mire lehet, vagy van szükség, miből fogynak ki hamarosan. Főnöke ehhez kiegészítéseket tesz. Mindig van kiegészítés. Mindig van egy „We need” című lista is az elvégzendők felett, kell vaj, tojás, hasonlók, ez a lista napközben hosszabbodik. De reggel 7-től 8-ig a műsor mindig ugyanaz: 15 scone elkészítése (amolyan édes pogácsaszerűség, amit a jobb fogyaszthatóság érdekében lekvárral és tejszínnel szoktak tálalni), ebből négy sima, a többi mazsolás. Ezek után két ír szódakenyér elkészítése a feladat. A szóda kenyerek mellé be lehet rakni az amerikai típusú, széles, férfitenyérnyire laposított sütiket: cookies névre hallgatnak, a tészta egyengyúrmány, három részre osztva, mazsolával, valamilyen maggal és csokoládélencsével vannak ízesítve. Ezekből 9 készül, 3-3 mindegyikből.

 

A scone-ok éppen elkészülnek, amikor megérkezik Ali, a másik resource. Alison Hayes, Ausztráliából. Rövid üdvözlés, előző délutáni események megtárgyalása, miközben jár a kezük. Ali asztalokat pakol, viaszosvászon terítőket simogat rájuk, majd elkészíti a szemnyitogató kávét. Kéretlenül rakja Resource elé a tejeskávét, dupla eszpresszóval. Resource szomorú, mert Ali hamarosan elmegy a kávézóból, és egy utazási iroda alkalmazottjaként fogja az íreknek megszervezni az ausztrál útjaikat.

 

8-kor nyitás. Az első vevő legtöbbször mindig ugyanaz az ember: a barna bőrű alacsony Tony, aki szintén egy meleg országból jött (Kuba), angolja még nem tökéletes (de jár tanfolyamra), az egyik közeli irodában dolgozik, sokat dumál Alival, és a rap zene a kedvence. Resource a beszélgetésükbe nekik háttal állva hallgat bele, mert a pult, amin egész nap gyúr/kever/formáz/dekorál, a fal mellett, a könyves/teás pult alatt található, ahol a többi pultnak, a vevőknek és a kávégépnek háttal állva dolgozik. Ha úgy akarja, egész nap nem lát semmit a nyüzsgésből.

 

Aztán sütni kezdi azt, amit kell, ami a listán van. Brownies-t, barnatésztát, Nigella Lawson receptje alapján, tört mandulával, nagy siker. Két nap alatt elfogy 22 szelet (ennyi jön ki egy jókora tepsiből). Kis és nagy fairy cake-ek készülnek (ezeket amerikai mintára manapság inkább cupcake-eknek neveznek), ezek papírkosárkában főtt piskótatészták, különféle ízesítéssel. Csokis, citromos, kókuszos, de már készül a receptgyűjtemény, ami alapján majd lehet bővíteni a választékot. A sütiket a dekoráció adja el, tetejükre vagy vajkrém kerül és színes cukormáz, szépen csíkozva, esetleg szárított rózsaszirom, reszelt citromhéj, mikor mi. Négy tepsivel készít egyszerre, 96 darabot. Nagyobbakból 24-et egyszerre. Citromos sütemény is készül, Chili és Vanília gasztroblogjáról lenézett amerikai recept, csupa cukor és citromlé, döbbenetes jó, többféleképpen variálható ez is. Aprósütemények, főleg magas sarkú cipő, ruha és retikül formájúak, amiket szintén csicsásra lehet dekorálni, a táska csatja, a cipő csatja is fényes gyöngycukor. Ezek fogynak leginkább, de azért néhány állatos süti is készül, a szüleikkel betérő gyerekeknek.

 

Néha fehérkenyér sütésével folytatódik a reggel, ezeket az Őrnagy úr (Kenwood Major - http://www.electricshopping.com/shop/kenwood/shop.do?cID=128&pID=685) keveri ki, áldassék a neve. Egyszerre 6 vagy 8 készül, aszerint, hogy mennyire kell előre dolgoznia. A gép egyszerre két-három veknit tud meggyúrni, amiket Resource műanyag edényben, kis olívaolajjal megkenve tesz fel kelni a sütő meleg tetejére. Az ebédmenün szereplő egyik fogáshoz szükséges kis tészta csészécskéket, a tart case-eket tucatjával készíti, a hűtőben előre elkészített tésztából (még jó, hogy ezek a tészták sokáig elállnak). Naponta 5-6 ilyen „pite” fogy, az alacsony peremű csészéket mindenféle jóval tölti meg Ali vagy Michelle, a főnök, és salátával tálalják.

 

Michelle általában 9-kor érkezik meg, de inkább későn. Ha később, akkor a kései érkezést ügyintézéssel magyarázza. Resource ezért sokszor bosszús, mert ha dolga van, és Michelle nincs ott, neki kell elkészíteni a reggelit a beeső vendégeknek. Sokan csak egy scone-t esznek, kávéval, de gyakran kérnek sült tojást, pirítós katonákkal. Ez kis porcelánedényben sült tojás, kanálnyi tejszínnel, sóval, borssal, pirítóssal. Néha sült szalonnát is kérnek mellé. Resource utálja elkészíteni, mert folyton aggódik, hogy a tojás esetleg túl lágy marad, és panaszkodni fog a kuncsaft. A tojás bio, a szalonna egy nyugat-írországi füstölő terméke. Csupa finom, válogatott alapanyag, öröm velük dolgozni. Resource-nak főleg a csokoládélencse a kedvence, német termék, a langyos sütőben gyorsan és kifogástalanul olvad egybe a vajjal. A sütéshez használt liszt is bio, ha lehetőség van rá. A tisztítószerek is környezetkímélők.

 

A kávézó forgalma úgy dél felé lendül be igazán, akkorra már nemcsak Michelle, de kisegítőként a barátja, Declan is kötényesen sürögnek-forognak. Declan dél felé jön meg, hatalmas papírzacskóban hozza a Temple Bar-i pékségből származó kenyereket, magosakat, a szendvicsekhez. Resource irigy, mert nem ismeri ezeknek a pihekönnyű kenyereknek a titkát. Dupla adag élesztő? Spéci recept? Szívesen megsütné, de kísérletezésre nincs idő a kávézóban.  Michelle levest főz, amit elvileg Resource-nak kellene, de a sok sütés miatt erre már nem ér rá. Gyakorlatilag ráérzésre főzi őket, belerak mindent a 7 literes fazékba, vizet önt hozzá, a Resource által behozott lengyel ízesítővel és egyéb fűszerek segítségével ötletszerűen üti össze az aznapi levest. Resource vágyik arra, hogy ő is ilyen könnyedséggel tudjon improvizálni, egyelőre mereven ragaszkodik a receptekhez. Majd, talán, idővel.

 

Néha beesik egy-egy sütemény megrendelés is. Vagy tortát kell sütnie, csokoládésat (a világ legjobb csokoládétorta receptje, a Good Food magazin jóvoltából). Esetleg citromkrémeset. Két kerek, pufók piskóta közé citromkrém kerül, arra tejszín. A piskóta oldalát tejszínnel keni le, tetejére citromlével higított cukormáz kerül. Nem egy kalóriaszegény torta! A fehér cukormáz közepére néhány rózsaszirom darabra kerül, díszítésnek. Szíve szerint cukrozott citromhéjjal díszítené, de Michelle nagy barátja a szárított szirommal való díszítésnek, a cupcake-ek között is van rózsavízzel ízesített.

 

Resource déltől fél 2-ig, 3-ig a pultjához szorul vissza, és igyekszik nem lenni senki útjában, mert ebédidőben ülnek mind a 14 asztalnál, nagy a tömeg, Michelle szakácskodik, Declan pincérkedik, Ali kávét főz egyre-másra. Elkel a segítség, így néha Michelle a maga vezette másik kávézóból áthívja Aniz-t, a mexikói lányt, vagy Virginiát, aki spanyol, kissé éles, érdekes arcvonásaival egy megkínzott katalán nőre emlékeztet, pedig nem az. Ők nagyon ügyesek, Resource-szal kedvesek, a kezük folyton jár, gyorsaságuk irigylésre méltó. Aniz fotózik, Virginia vékony termetével, érdekes arcával akár modellkedhetne. Resource irigyli Virginia lapos hasát és vonzó külsejét, mert az utóbbi években kissé megereszkedett, úszógumi került a dereka köré, és minden nadrágja kissé szűköcske. (Az arca pedig folyton izzadtságtól fényes, a pult alatt lévő hűtőszekrény motorja fújja rá a meleget, kellemetlen.) Resource reménykedik, hogy a LUAS-tól való hazagyaloglás majd segít lefogyni, és sikerül megszabadulnia a fölös kilóktól, bármennyire is elkedvetlenítette egy ismerőse, miszerint ezektől már sosem fog megszabadulni.

 

Néha a nagy tömeg miatt a konyhát elkerítő pult mellé is leülnek páran, ami karnyújtásnyira van tőle, nem szereti, ha belebámulnak az arcába, nézd, mit csinál, mondják, jaj de édes az a süti, nahát és milyen érdekes! Zavartan a csodálkozókra mosolyog, igyekszik nem bénáskodni, nem leejteni dolgokat, nem eltörni a sütit nagy igyekeztében.

 

Néha Michelle kér tőle valami programon kívülit, jaj, hirtelen kell 5 tésztacsésze, kapkodva előkerül a tészta a hűtőből, hideg, merev, tenyere között melegíti, vagy a sütő tetején, aztán sietősen kinyújtja, kibéleli vele a formát, 10 perc alatt le is sül, lehet tölteni, lehet felszolgálni. Szerencsére ilyen eset nem sok van, de a kapkodás, a sietős munka nem az erőssége. Még tanulnia kell, hogyan boldogulhat egy konyha sürgetős környezetében. Közben Declan morog, hogy fel kellene még venni valakit, mire Michelle elmagyarázza, hogy megy ez, csak ügyesen kell megszervezni a dolgokat, ami az ő szájából elég érdekesen hangzik, mivel igen szétszórt - és gyakran hűbelebalázskodik. Meglepő módon éppen a kávézó dolgait hanyagolja időnként riasztó nemtörődömséggel.

 

Amikor Alinak van egy perce, Resource megkéri egy második kávé elkészítésére. Ekkorra már éhes, de megállásra legtöbbször nincs idő, ha mindent meg akar csinálni, ami a listán van. Citromos vizet iszogat, kaja helyett, hátha fogy ettől is. Kettő órakor már nézi az órát, ami még belefér a maradék egy órába, azt sietősen végzi el. Közben az asztaloktól lassan fogynak az ebédelők, nem ritka, hogy elüldögélnek a boruk mellett, vagy rendelnek még egy pohárral, urambocsá, egy üveggel. A mosogatógép egyfolytában üzemel, ontja magából a forrón gőzölgő edényeket, tányérokat. A mellette lévő mély mosogatóban néha halomban állnak a koszos csészék, tányérok, némelyiken ételmaradék. Resource-nak fáj, ha valamelyik vendég nem eszi meg az összes finomságot, amit elé tettek, fáj kidobni a fél szelet kenyeret, amit sütött, a finom olajbogyókat, vagy szárított paradicsomszeleteket. (Mert ha lehet, azért segít a gép megpakolásában, törölgetésben is, de az ilyen percek ritkák.) Különösen utálja a hamutartókat, a kint dohányzók füstjét néha behozza a kis terembe a szél, fúj.

 

3-kor végez, leteszi a kötényt, ha nagyon koszos, táskájába gyűri, este kimossa, másnapra leszárad. Megírja a tennivalók listáját másnapra, megbeszélik, mi kell. Átveszi az utcai pólóját, néha lemossa arcát a szűk személyzeti mosdóban (olyan kicsi a helyiség, hogy csak lapjával fér el az ajtó és a mosdó között, s igyekeznie kell, hogy ne verje be valamijét egy hirtelen mozdulattal). Néha hazaviszi a törölgető ruhákat is, a szervezetlenség miatt előfordul, hogy nincs tiszta, és egy konyhában a konyharuha (száraz, meleg konyharuha) igen fontos.

 

Elbúcsúzik a többiektől (ha csend van, vége a rohamnak, Michelle és a többiek ilyenkor esznek, szendvicset vagy egy levest), és az udvart a főutcától elválasztó papírbolton át kimegy a Camden Street-re. A villamosmegálló öt perc, újra elmegy a sarki kávézó előtt, amelynek (a város legjobbnak tartott gyümölcslevét hirdető) tábláján hibás a felirat: Hacourt szerepel Harcourt helyett. Hiába, külföldi a személyzet.

 

A villamos jön. Az utolsó kocsiba száll be, elálldogál az ülések között, amíg nem akad egy szabad hely. Néha a többiekhez hasonlóan MP3-lejátszó hallgatásába menekül, elzár és elkülönít a többiektől a zene, nem kell beszélgetni, van mire fogni a bambulást. 22 perc alatt száguld át a városrészeken, a megállók nevét már tudja oda-vissza, mint egykor a budapesti hidak sorrendjét. Dundrumtól már látszanak a hegyek. Az utolsó megállónál leszáll, s elindul 25 perces gyalogútjára, át az ipartelep épületei között, majd végig, a forgalmas Leopardstown út mellett. A nap szembe süt, a fény bántja a szemét, dudolászgat. Délután négyre ér haza, várja a házimunka, Csirke csiripel a konyhában. Szerdától már sütöget a szombati piacra, apró adagokban, ne legyen fárasztó. Fél ötig internetezik, lazít, pihenteti a lábait (visszeres lesz, riogatta egy ismerős, aki 17 éves kora óta álló munkát végez, lekvárt főz, szállítja Írország-szerte, majd vigyázz a lábaidra, vegyél jó cipőt!)

 

Hamarosan megjön a férje, beszélgetnek, jobbára munkáról. Csirke kijöhet a kalitkából, sokat röpköd, hangosan rikácsol, ha nem vele foglalkoznak, néha a fejükre ül, de nem hagyják, így inkább a szekrények tetején üldögél a madár, üres dobozokat rágicsál a csőrével, papírbolond. 7 felé vacsora. Híreket néznek közben, vagy valami vicceset a Comedy Channel-en, hadd legyen a szórakozásé az este. Néha lábmasszázst kap, vagy fejvakargatásban részesíti az urát tévézés közben. Jó esetben nem alszik el a kanapén, a tévét bámulva. Mostanság kevesebbet tévézik, mint korábban, jobban megnézi, mire szánja rá az idejét, inkább olvasnak (felgyűlt pár könyv), és videóra veszi az esti filmet, amit majd vasaláskor néz meg, másnap, harmadnap. A vacsora mellé pohárka bor, esetleg izomlazító skót whisky jár. Esetleg internetezik még egy keveset, gyakran van megválaszolandó levél.

 

Este tízkor, ha lehet, ágyban vannak, az ablak kétarasznyira nyitva, behallatszik a szomszéd, Bill cseresznyefája leveleinek sustorgása. A közeli költözésre gondol, mit kell kidobni, mit odaadni jótékonysági alapítványoknak, fél is tőle, várja is, végre sajátban... Néha csendesen esik az eső, hamar elalszik. Mindjárt jönnek az őszi ködök, a sötét reggelek, kicsit fél a vaksötétben való keléstől.

Hát így.

Mellé pedig olvasnivalónak az alábbiakban egy Hankiss Elemérnek tulajdonított írás, amin elgondolkozott, s erős szánalmat érzett, mint augusztusban, amikor a ferihegyi reptér felé menet nézte a taxiból a házak udvarait, az óriásplakátokat, s szerette volna megölelni szülőhazáját. Mint egy beteg kisgyereket, aki ugyan beteg, jaj, szegény, de azért egy kicsit pisi szagú is, vagyis az ölelés kicsit féloldalas, nem egész karral, szorosan végzett, „mindent bele” ölelés...

Erős szavak, de ...

"Nem szeretem ezt a Magyarországot azért sem, mert lehet ugyan, hogy Isten kalapja, és lehet, hogy ragyog az orcája, de közben felveri a gaz. Utcái piszkosak, szemetesek. Nem szeretem, mert hatvan évvel a második világháború után még mindig omladozik a házak vakolata. Fővárosának fő utcáin, a házak falán folyik az olajos szenny. Nem szeretem, mert közösségei szétzilálódtak, polgárai fáradtak, közönyösek, rosszkedvűek, békétlenek, türelmetlenek, indulatosak, mindennel és mindenkivel szemben bizalmatlanok.

Nem szeretem ezt a Magyarországot, mert pazarló. Mert hagyja tönkremenni azt, amije van. Mert ezer éven át hagyta, hogy földjeit elöntse az ár- és a belvíz, ahelyett hogy megásta volna a szükséges árkokat, csatornákat, megépítette volna a gátakat, mint tették Európa szorgalmasabb s felelősségteljesebb népei. Mit csináltunk ezer évig? Árokásás helyett mindig csak abban reménykedtünk, hogy most már majd nem jön több eső? Aztán mégis csak újra és újra a nyakunkba zúdult. És tovább tocsogunk.

Nem szeretem, mert igazságtalan. Mert ezer év alatt sem tudta (akarta?) megoldani azt, hogy az országban ne éhezzenek gyerekek tíz- és százezrei, ne fázzanak télen magányos öregei.

Nem szeretem, mert a szegénysorról ma szinte nehezebb feltörni a polgári létbe, mint volt ötven vagy akár száz évvel ezelőtt.

Nem szeretem, mert a családon belüli agresszió tekintetében vezető helyen, rákos megbetegedések számát tekintve az első helyen állunk a világban. Miért?

A várható életkor tekintetében pedig az utolsók között vagyunk a fejlett világban. Idegennyelv-tudásban csaknem valamennyi európai ország megelőz minket. Nem szeretem, mert az új tagországok között csak Máltán és Lengyelországban alacsonyabb a foglalkoztatási szint, mint nálunk. Mert innováció tekintetében a sereghajtók között vagyunk a fejlett világban. Mert az erőszakos bűncselekmények száma folyamatosan nő (1990 100%; 2004: 160%). Mert Közép-Kelet-Európa egyik legeladósodottabb országa vagyunk, és a legnagyobb költségvetési hiánnyal küszködünk. Hogy jutottunk idáig? Hol iszogatják márkás boraikat a felelősök?

Nem szeretem, mert másfél évtized nem volt elég ahhoz, hogy mezőgazdaságunkat felkészítsük az európai versenyre. Asztalunkon ősszel is argentin vagy német alma fonnyad, kertjeinkben s temetőinkben holland palánták virítanak. Nem szeretem, mert falvainak főutcáján hetven-nyolcvan kilométeres sebességgel száguldanak át barbár úrvezetői, nem törődve azzal, hogy embert, állatot gázolhatnak halálra úri jókedvükben.

Nem szeretem, mert körülményes, bürokratikus. Mert korrupt. Mert urambátyám országgá lett újra. Mert itt vannak megint az arisztokraták, a dzsentrik, csak most éppen felső tízezernek és yuppie-knak hívjuk őket. Fenn van már megint az ernyő, és nem is mindig üres a kas.

Nem szeretem, mert önámító. Régen azzal büszkélkedett, hogy „lovas nemzet”, vagy hogy hamarosan „Kelet-Európa Svájca” lesz. Ma azzal ámítja magát, hogy a „tehetségesek országa” (miközben nem becsüli meg, elűzi tehetségeit), hogy „lendületben van” (holott egyelőre még legfeljebb csak lendületesen bukdácsol), hogy „európai középhatalom” (s nem elég hangosan teszi hozzá, hogy esetleg azzá válhatna, ha politikusai és polgárai felelősségteljesen és kitartóan dolgoznának ezen).

Nem szeretem Magyarországot, mert nem becsüli meg a teljesítményt. Nem szeretem, mert kevesebbet tesz, mint amire képes volna. Mert nem ismeri igazi értékeit, és nem határozta meg kellő pontossággal teendőit. Mert ide-oda ráng különböző gazdaság- és társadalomelméletek között, anélkül hogy bármelyiket is pontosan meghatározta volna, vagy bármelyiket is igazán komolyan venné.

Nem szeretem, mert tehetetlenkedik, nem tud dönteni. Mert nem bízik önmagában. Mert zavaros a jövőképe, kapkod, tizenöt év sem volt elég arra, hogy kidolgozza fejlődéspályájának komoly stratégiáit. Mert még ma sem igazán tudja, hogy milyen szerepet akar játszani az Európai Unióban és a nagyhatalmak alkotta erőtérben, vagy akárcsak saját kisebb térségében. Mert hagyja, hogy lemaradjon a kelet-közép-európai országok versenyében. Mert ahelyett, hogy győzelemre törne, eleve alibiket keres a kudarcra. Vádolja a másik pártot, a világgazdasági helyzetet, s még jó, hogy nem nyúl vissza a török hódoltságig.

Nem szeretem, mert nem működik. Vagy legalábbis a lehetségesnél rosszabbul működik a politika, a parlament, a pártrendszer, a súlyok és ellensúlyok rendszere, a közigazgatás, a regionális rendszer, a mezőgazdaság, az egészségügy, az oktatási rendszer, a sajtó… és sorolhatnám tovább."

Szóval, jaj. Idemásolhatná még öccse egyre borúsabb e-mailjeit illusztrálásképpen, de minek. Minden külföldön élő magyar kap ahhoz hasonlókat.

Szeptember 7.

 

- Mintakenyeret sütök – mondom az uramnak, miközben a konyharuhát spriccelem be a rozsos-köménymagos csoda második kelesztéséhez.

- Olyan lesz, mint a kenyér? – kérdi ő.

 

No comment.

 

*          *          *

 

Holnap dolgozom utoljára Ali-val, és ettől végtelenül szomorú vagyok. Minek utána alaposan kitárgyaltuk Michelle hozzáállását a kávézóhoz, kölcsönösen megállapítottuk, hogy milyen remek munkaerők vagyunk, és hogy fogunk ennek a helynek hiányozni. Ali azt mondta, nélkülem és a sütijeim nélkül nem lenne kávézó. Túlzás, de jól esett. Fényesítettük a saját glóriánkat :-)

 

Szeptember 10.

 

Tegnap délután szokásos sziesztámat töltöttem, amikor irgalmatlan zajra riadtam. Már megint bontják a járdát – gondoltam, s még jobban a fülemre húztam a takarót, pedig amolyan „felkelek-megnézem-mi-ez-a-zaj”–típusú ember volnék, de most lusta voltam, húzott az ágy. Csak amikor félóra múlva felkeltem, és elhúztam a függönyöket, esett le az állam: Bill cseresznyefája nem volt sehol. Kivágatta!

 

Minden világosabbnak, de üresebbnek is tűnt. Az uram mondta, hogy azonnal le is darálták a fát, nem maradt utána semmi, csak egy kis kavicsokkal betakart púpocska a tőcsonk felett, és némi forgács, amit áthordott a szél a mi gyepünkre. Döbbenet. Egy újabb lökés a minden szívfájdalomtól mentes költözés felé. Szerettem a fát, sokszor gyönyörködtem ősszel a színesedő levelekben, este pedig megnyugtató volt hallgatni a levelek sustorgását a szélben. Most nincs, kész, eltűnt. Billék valószínűleg el fogják adni a házat, vagy pedig maguk költöznek vissza, de inkább az előbbi, mert alighanem a ház körül látott ingatlanügynök javasolta, vágják ki a nappalikat/hálószobákat beárnyékoló fát. S lőn.

 

Mindent a több pénz érdekében.

 

Megnéztem a két házat elölről, jellegtelenek, tucatházak így a fa nélkül. Ha lesz rá időm, fel fogok rakni egy képet, hogy milyen volt az utcafront fával, és milyen most.

 

*          *          *

 

Jött a háziúr, rendbe tenni a kertet. Ő persze, örült, hogy a fa eltűnt, már többször emlegette, hogy nem jó az ott, a gyökerekkel csak felnyomja a kerítést, mindenfelé kis cseresznyefák ütik fel a fejüket...

 

Ali tegnapi búcsúztatója elég furára sikeredett. Páran összejöttünk a kávézóban: Ali, Michelle, Pí (vagyis Pernulla) a svéd lány, részmunkaidős diák, Ruth, aki a Michelle managelte Curved Street Café-ban dolgozik, és Aniz. Ittunk pár pohárka bort, nagy semmiségekről beszéltünk, a szünetekben Alit kérdezgettem, hogyan lesz a tanfolyam, amire megy, Brighton-ba, mert csak e tanfolyam elvégzése után fogja alkalmazni az AusTravel. Nem sokat tudtunk beszélgetni, mert megérkezett Michelle egy barátja és felesége a tíznapos csecsemőjükkel, s onnan kezdve a baba dominált. Azon kívül, hogy cute, és how small, mit lehet mondani egy csecsemőre?

 

Még így is meglepően későn jöttem el, azt hittem, félórát maradok, de csak másfél óra után LUAS-oztam haza.

 

Megjegyzem, nem szeretek este LUAS-ozni, amikor mulatásból hazatérőkkel, vagy oda indulókkal teli a villamos, harsányakkal, és részegekkel, a nappal szép tiszta kocsik valahogy baljóslatú árnyalatot kapnak, ráadásul látom a tükörképemet az ablakban, és ezt a látványt inkább megtakarítanám magamnak.

 

Szeptember 11.

 

Ma valamilyen rejtélyes okból, süteménytészta kavarás közben eszembe jutott Betti. Nem Amerika, nem „nineeleven”, nem a terror, hanem Betti bukkant elő a gondolataimban. Meglepett, hogy ennyi év után is elfutja a szememet a könny, amikor rá gondolok. Nem túl jó, ha az embert munka közben sírás fojtogatja, inkább gyorsan arra gondoltam, amikor közösen kirándultunk, és ez azért vidámabbá tett. Vidámabbá, mint a halálára való gondolás, vagy az, hogy amikor először „meglátogattuk” (mármint a nyughelyét), egy kis Mikulás volt a kő elé rakva. Az ilyenektől nagyon nagy szívfájdalma támad az embernek, akárhol is van, akármit is csinál. Jaj, Betti...

 

S nagyon szeretném orrba verni a rábízott ír kölkeket, amiért megették a Mikulás-csomagját, amit a mamája/barátja küldtek neki, amikor még itt dolgozott Enniskerry-ben.

 

Szeptember 14.

 

Bill-ék háza elé kikerült a For Sale tábla.

 

*          *          *

 

Erika volt itt, igen futólag. Jött a lányáért, begyűjteni a bébisintérkedéssel töltött 3 hónap után. Meglepetésként érkezett, titok volt, hogy eljön Enikőért. Ha már jött, hozta néhány, az ország után érdeklődő barátnőjét is, többek között azt a Monka nevű hölgyet, akivel tavaly voltak itt. Cork-ba érkeztek, s Dublinból repültek vissza Mao-ra. Szerdán, utolsó itt töltött estéjünkön, munka után futottunk össze az Elephant and Castle-ben, mert a csirkeszárny múltkor is nagyon ízlett, oda feltétlenül el akarta vinni a barátnőit. Kicsit szűken voltunk az asztalnál, a sok salátás tányért, vizes- és söröspoharat megpróbáltuk ügyesen elhelyezgetni, asztalon, mögöttünk lévő ablakpárkányon, magunk között, a padon... Közben - amennyire tudtunk -, dumáltunk is, mesélték az élményeiket. Az egyik hölgyet a domboldalon legelő birkatömeg fogta meg, a másikat az ég kékje... Remekül sikerült ez az út is, sok nevetéssel, kis bénázásokkal, mert itt-ott eltévedtek, és a baloldali közlekedés is szokatlan volt...

 

Amennyire tudtam, részt vettem a beszélgetésben, de begyulladt gyomrom, el-el tűnő hangom nem segített. Enikő kendővel a torkán, némán üldögélt – hozzám hasonlóan beteg volt, csak suttogva tudott (volna) beszélni. Búcsúzáskor már fáradtan, nyűgösen sírdogált, fura volt látni a nyáron megismert mosolygós kiscsaj elfacsarodott arcát.

 

Kaptunk Vilmost!!!

 

*          *          *

 

Kacsahangos állapotomban éppen a konyhában tettem-vettem, amikor egyszer csak egy Harry-hez igen csak hasonlító macskát láttam meg a falon. Valahol tudtam, hogy nem ő az, de ez nem akadályozott meg benne, hogy kapkodva kinyissam a konyhaajtót, ami az udvarra vezet, s ne rohanjak oda, rekedten kiabálva, Harry, Harry... Persze, közelebbről még jobban látszott, hogy ez nem ő, a fejformája más volt, nyúlánkabb, a szeme pedig igen szép kandúrzöld. De azért hápogtam még neki, mert az oldalán, hátán ugyanolyan sötét rajzok vannak, mint Harry-én voltak. Egy család? Ugyanaz az a szülő? Gyanakodva nézett rám a fal tetejéről, hiába a később suttogássá szelídült hápogásom, nem figyelt rám, leugrott.

 

Szeptember 15.

 

Ma reggel Michelle alig ért be (3/4 11-kor, khm, khm), amikor a barátja hívta telefonon, hogy éppen most említették meg a kávézót a rádióban, a Newstalk-on (oh), Orla Barry műsorában. Valami nő lett meginterjúvolva, aki áradozott a kávézó süteményeiről (khm), hogy itt ette eddig a legjobb süteményt, mire Orla Barry, hogy hát milyen szívesen eljönne majd ide, maga is kipróbálná a süteményeket. Michelle feje ragyogott, én méterrel a föld felett lebegtem, csak tudnám, milyen sütit evett a nő. Michelle hétfőn el akar vinni személyesen egy dobozzal a stúdióba, csak tudnám, mikor fogom azokat reggel összeütni.

 

Erre azt tudom mondani, Ryder Cup, me arse.

 

Ugyanis jött egy ember, párszor már evett a kávézóban, s kérdezte Michelle-t, sütné(n)k-e kis bucikat a Ryder Cup golfozóinak. Hogy majd telefonál, bejön, részleteket megbeszélni. Újságoltam az uramnak, ő pedig az összes ismerősnek, hogy Ryder Cup-os golfozók fogják a fejüket tömni a kenyeremmel, de sajnos, ebből nem lett semmi, az ember nem jött vissza. Michelle mondta is, amúgy sem tudtuk volna megcsinálni, hétvégén is kellett volna sütni.

 

Csak tudnám, miért fogalmazott többes számban...

 

Amúgy szerda óta nincs hangom, ami kevéske van, az egy nyakaszorította kacsáé. Tegnap eléggé lassan dolgoztam, látta, hogy punnyadok erősen, nagylelkűen hazaengedett fél 1-kor, azonnal ágyba kerültem, és aludtam, mint a bunda. Kora este aztán száraz, összeragadt torokkal ébredtem, de azért csináltam vacsorát, sutyorogva beszéltem az urammal, s Anikó receptje alapján némi Vilmos-körtés izzasztókúrán vettem részt (hála Erika palackjának). Ma nem valami vígan mentem dolgozni, enyhe hőemelkedés, önsajnálat rulez, ahogy már lenni szokott. Nem voltam mártír üzemmódban, nem megy nekem az ilyesmi, nagyon haza akartam jönni. De, mint minden pénteken, hajtós napunk volt, lett volna még tennivaló, egy-két órácskára való, de engem húzott az ágyikó, némi lelkifurdalás kíséretében negyed négykor eljöttem.

 

S most azon gondolkozom, ne vigyek-e néhány sütit hétfő reggel, mert aligha leszek kész 11-re a válogatott finomságokkal, amiket Michelle Orla Barry-nak szán. Reklámnak nagyon jó lenne, ha a nő esetleg még áradozna egy-két sort, de hétfő reggel a kávézóban a szombati roham után gyakorlatilag semmi sincs, nemhogy választék. Makes me think - mennyit áldozzak fel egy átlustálkodásra szánt vasárnap délutánból a kávézó – Michelle kávézója - sikere érdekében?

 

Szeptember 17.

 

Te jó Ég, már elmúlt szeptember közepe...

 

Persze, csináltam sütit. Brownies-t, és whisky-s szeletet, és csokoládés tésztát, amit majd a kávézóban sütök ki, hétfő reggel. Remélem, Michelle értékelni fogja az erőfeszítéseimet. A torkom még mindig vacakol, kamillateával ápolom, tegnap mézes-fokhagymás-Vilmosos löttyel ápoltam. Már nem köhögök annyit...

 

Most tengerparti sétára bíztatom a számgép elé ragadt uramat. Az újságot már kiolvastam – mosott a gép kettőt, régi magazinok egy nagy halmát kidobáltam, és félreraktam a lakásban szanaszét heverő Sunday Times-okat, csomagolás céljára.

 

Teregetés közben remekül szórakoztam, mert a szomszéd tujáján átszellemülten éneklő vörösbegy trilláira a nyitott konyhaablakon át Csirke válaszolt sivítva.

 

Szeptember 26.

 

Nyitva hagytam az ablakot, míg a konyhában voltam, hadd hallgassa megint Csirke a vörösbegyet. Előkészítettem a holnapi reggelihez a bögréket, vitaminokat, ezzel is több idő marad a reggelire. Csirke felfújt tollgombócként terpesztett két lógó játéka között (így pihen), s hallgatott, csak néha tekergette a fejét, ha a vörösbegy hangosabbra váltott. De nem válaszolt neki. Így inkább becsuktam az ablakot, a torkom amúgy sincs még rendben, szokatlanul elhúzódott a göthös, köhögős időszak. Odakint halk, csendes, enyhén őszies idő. Most már nem tudom Bill cseresznyefáján lemérni az ősz közeledtét, a levegőt szagolgatom. Reggel már kell a kabát, de délutánonként még szép, napos az idő.

 

Holnaptól új kolléganőm lesz. Kissé aggódom, Culinary Arts-ot végzett a DIT-n, tehát képzett ember, nem olyan maga okította, mint én. Talán megtanít a díszítési trükkökre. Talán nem. Fiatal, 25 éves.

 

Amúgy most a következő emberek dolgoznak a kávézóban: Marielle, francia, Brest-ből. Amelie, francia, Evian környékéről. Corelie, szintén francia, szintén Brest-ből, de nem Marielle ismerőse, mielőtt valaki rákérdez. Csak földik. Itt, a kávézóban találkoztak először. Hannah (Mullan), ír, Dublin4-ból. Pernullát nem láttam egy ideje, az ukrán/litvány lány, Kseniia sem jött a héten. A lengyel lány, Isabella sem jött már egy hete. Pedig ő tudott oroszul, tudott segíteni fordítani Ksenia-nak, akinek az angoltudása enyhén szólva is kívánnivalókat hagyott maga után. Jobbára kézjelekkel beszélgettünk, egyedül Michelle és Amelie voltak kíméletlenek, és beszéltek hozzá, folyamatosan angolul, értse meg belőle, amit tud. Szerettem, mosolygós, igyekvő lány volt, de rém lassú, annak ellenére, hogy állítólag szakácsként dolgozott otthon. De az arca alapján szerintem alig hagyta el a középiskolát. Majd holnap megkérdezem, mi van az eltűntekkel?

 

Aniz a másik kávézóban buzgólkodik. Hiányzik. Lehet, hogy elvállalta a managerséget, amit Michelle felajánlott neki.

 

Aliról nem tudok. Talán küldök neki egy sms-t a napokban, hogyan sikerült a tréning, dolgozik-e már?

 

Ja, Orla Barry-nak sütött csomagom nem jutott el a címzetthez, mivel akkor szombaton mindenből kifogyott a kávézó, Michelle részben kirakta a sütiket a pultra, részben átvitte őket a másik kávézóba, ahol szintén kongtak az ürességtől. Azóta nem hozom szóba a dolgot, és nem nyüzsgök kéretlenül.

 

Csütörtök reggel a LUAS-nál akar sütit osztani. Hátha sikerül a munkába igyekvők közül párat becsábítani hozzánk, kávéra, netán egy scone-ra.

 

*          *          *

 

Tegnap írtam a háziúrnak, hogy egy volt kollégám, a kínai Joey érdeklődik a ház iránt. Agata említette neki, hogy november elsejével költözünk. Ma már beszéltek is egymással, vasárnap jönnek össze itt nálunk. Ez remek lenne valamennyiünknek: Joey-ék már egy hónapja keresnek olcsó házat, de csak drága van. A háziúrnak sem mindegy, hogy azonnal akad-e bérlő utánunk, vagy üresen áll egy ideig a ház. Nekünk is megnyugvás, ha rendes emberek kerülnek ide utánunk.

 

Egyetlen gond, hogy a pletyi szerint Joey-ék heten költöznének ide, nem tudom, ehhez mit szól Con, de ez már az ő gondja.

 

*          *          *

 

Másik nagy hír, hogy tegnap vezettem. Úgy 5-6 év szünet, két sikertelen itteni vizsga után. Aki ismer, az tudja, számomra ez mekkora fegyvertény. Kettesben száguldoztam a Gyár üres, sötét parkolójában, az uram bíztató, magyarázó mondataitól kísérve. Nem fulladtam le. Nem mentem rá a járdaszegélyre, csak majdnem. Túléltem.

 

De hogy lesz-e ebből valaha is vizsga, azt ne kérdezze senki. Nem tudom rá a választ.

 

Szeptember 29.

 

Nem akarok magyarokkal barátkozni, találkozni. Egyáltalán. Amiket összeolvasok tőlük, róluk, ami kijön a szájukból, jaj, de ijesztő! Vagy az a gond, hogy a chat-room-okban csak a hülyéje fordul elő? Az értelmesebbje maga is megtalálja a választ mindenre, s nem szorul rá ilyen, „képzeld, nálam ez úgy volt” sztorikra? Botondékkal sem chat-room-ban találkoztunk, mert nem szorultak rá. S lám. Milyen jó fejek, milyen értelmesek, az egyik legjobb barátaink.

 

Tehát szűkítek. Nem akarok olyan magyarral találkozni, akiket olyan borzasztóan megnyilatkozni látok a chat-roomokban?

 

Tovább szűkítek: nem akarok senkivel találkozni, barátkozni. 40 éves leszek. Szokásaiban, görcseiben, állapotában megcsontosodott. Senki kedvéért nem változtató. Minek ide újdonság, új ember, új barát?

 

Hát nem?

 

Majdnem éjfél:

 

Még fent vagyok, mert holnap nem megyek piacra, köszönhetően ennek a stomach flu-nak (don’t ask, it IS nasty), a vasaláson, mosógép betöltésén kívül nem csináltam mást, csak aludtam, és izzadtam a láztól, de azért kiteregettem a meglepően meleg, napos udvaron. Megnéztük egy Minit, Bray-ben, a szimpatikus, de egyfolytában kereskedői szöveget nyomó kereskedőnél (naná, milyen szöveget nyomna?). A Mini cute, és British Racing Green és automata, ami egy álom, nekem, a váltásoktól iszonyodónak, amúgy van még nekik egy-kettő, de nem mind automata, és vonzóak, módfelett, csak ne lenne az a Rover badge némelyik orrán. Ma már azért sikerült lefulladnom s Gyár parkolójában, még kicsit hisztiztem is, mert tolatásnál mögöttem volt egy másik kocsi, és nyomkodtam a pedálokat össze-vissza, very confusing. Gondoltam az imént, még írok pár sort, így leoltottam a villanyt a nagyszobában, s kedélyesen botorkáltam a számgép felé (kedélyesen, hála az 59 fokos skót nedűnek, ami hátha átmossa a gyomrom, hátha megpusztulnak tőle a vírusok), aztán eszembe jutott, hogy leírom még néhány futó gondolatomat, illetve leírnám, de a program csak nem akar reagálni, mitől ilyen lassú? Miért kell perceket várni, hogy megnyíljon a szeptember? Addig is lehet ezt (http://www.aatravel.co.nz/101-must-dos-for-kiwis/) bámulni, amikor V. délután megnézte, azt mondta, basszus, itt sem voltunk, ide is vissza kell még menni... Délután kitöltött valami kérdőívet, ahhoz, hogy bevándorolhasson Új-Zélandra (sóhaj), kellene 100 pont, 15 van, tizenöt? elnyíló szem és száj, méééér’ csak tizenöt? Mer’ se diplomám, programozó sem vagyok, így ő, akkor marad a jó öreg Európa, így én.

 

Marad. Tudnám, miért akarok ennyire messzire menni, amikor még vezetni sem merek.

 

Következő írás