Írországi információk és élmények - magyarul

Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -

Október 1.

Most vonult át a kerten a Harry-re olyan nagyon hasonlító macska. Most merészebb volt, mert jött a konyhaablak alá, ahová egy kis csirkebőrt szórtam ki. Kinyitottam az ablakot, Harry-ztem neki, talán már csak megszokásból, mire ő rám nézett áthatóan zöld szemeivel, nézett ki, nyúlánk kis fejéből, s máris kikerült a látókörömből: a csirkebőr nagyobb attrakció, mint egy fura néven szólongató ember. Csodás a rajzolat rajta, ugyanolyan erős, élesen elkülönülő fekete foltok, kacskaringós, mint Harry hátán, oldalán.

Még ha meghalt is, jó volna tudni biztosra.

Október 2.

A kis szünet után, még mindig rendetlenkedő belsővel mentem ma dolgozni. Csütörtök óta nem ittam kávét, még jó, hogy Mariella csicsergős, így legalább nem szunyókáltam el álltomban. Semmi sem volt eladható, illetve találtam egy igencsak elszúrt sütimaradványt, amin mosolyognom kellett, hogy na, azért kellek még, ezt nem tudja más megcsinálni, csak én. Legalábbis az itteniek közül ;-) Amit lehetett, megsütöttem, miközben kifogytam a lisztből. Holnapra nagy megrendelés van, sok süti, sok kis cup cake, lesz meló.

Ma jönnek anyósomék, egyhetes látogatásra. Jó lesz együtt megnézni az új-zélandi diákat, mesélni, érdeklődőknek.

Október 9.

Ma elütöttek. Na jó, túlzok, fellöktek kocsival. Megtoltak. Az volt a szerencsém, hogy állt az autó, majd elindult, én pedig még előtte voltam. Az rémisztett meg, hogy meglökött, majd nem állt meg, hanem lökött rajtam még egyet, s akkor megijedtem, hogy ez át fog menni rajtam! De nem, szerencsére. Ugyan nem vagyok egy óriási darab, de azért azt csak észrevette a kedves hölgy, hogy a kocsija motorháztetőjére dőlök :-) Még csak meg sem ütöttem magam. Mindkét kezemben volt egy-egy, konyharuhákkal megtömött szatyor, az megvédett. Továbbmentem, ő rám dudált, kiabált az ablakon át, jézusmária, jól vagyok-e? Bólogattam, úgy legényesen intve hozzá, hogy persze, hogy jól, de azért a sarkon túl meg kellett állnom, hogy kiengedjem a lábamból a remegést. A kezem fején van egy kis horzsolás, ez minden.

Amúgy hülyék voltunk mind a ketten, mert ő nappal szemben a piros lámpát nézte, hogy zöldre vált-e már, én pedig az utolsó pillanatban mentem át előtte, mikor a lámpa váltott. Ezért nem vett észre, szerintem. Nekem is pirosat mutatott a lámpa, a fene tudja, miért, amikor ott hosszan piros a kocsiknak, a gyalogosaknak azonban mégsem zöld. Szóval magamra kell, hogy vessek.

* * *

Anyósomék ma délután utaztak el. Így, hogy dolgoztam, nekem igen gyorsan elmúlt a hét, nekik valószínűleg hosszabbnak tűnt. Voltak nagy beszélgetések, közös könnyek, ittunk remek hazai borokat, és voltunk a Strawberry Tree vendéglőben, amely szerintem nagyszerű, de azért még lehetne jobb is. Pl. a főfogásnál miért nagyobb „méretű” a desszert? Hogy az elfogyasztatlan csokoládétömegtől még rosszabbul érezzem magam? S miért ér hozzánk az amúgy igen profi módra viselkedő főpincér, amikor kérdezünk a kajával kapcsolatban? Megtudtuk, hogy a Verővel a sajttálhoz sajtot összeválogató cseh fiúnak balassagyarmati a keresztapja, s a női WC-t kedden-csütörtökönként egy bizonyos Emese, anyósom druszája tisztogatja.

Oda még vissza kell menni. A húsok omlósak voltak, a lilakáposzta kissé túlcukrozott, a desszert fenséges, de túl-túl, a zöldség pedig – első osztályú! El nem tudom képzelni, hogy az este gyertyával megvilágított, fekete, tükröződő mennyezetű terem napközben mire hasonlíthat, de nem lehet jó. Mert este romantikus, a sok gyertyával, visszafogottan világító lámpákkal díszítve, de napközben alighanem egy alacsony mennyezetű barlangra hajazhat.

„Unatkozó” anyósomnak hála minden ruhadarabunk (kivéve néhány kósza szennyest), kimosva, vasalva, s rendrakás is volt. Bőröndben elhozták a fél konyhát, a hűtő tömve, először alig fért be a teljes rúd párizsi, amiről állította anyósom, hogy a „hentes tévedése”, szerintem egy félméteres rudat elég nehezen lehet összekeverni az általa állítólag rendelt 25 centissel, de erről kár vitát nyitni. Egy darabig még azon élek.

Megnéztük az új-zélandi diákat, kiválogattam a javát. Kegyetlen vágy fogott el az ország után. Emlegettük, hogy na, akkor 2011-ben megyünk. Erre a tévében mit mutatnak? Ausztrália+Új-Zéland kiállítás az RDS-ben, nem csak utazási, hanem bevándorlási is. Eszünkbe jutott a 15 pont, valamint a szülők vészes hallgatása, amikor sóhajtozva emlegettük az országot. Esélyünk semmi, az uram nem programozó, se diplománk, csak az ügyes kezünk, az ügyes agyunk, a gyakorlatunk, de annak nem dől be egy bevándorlási ügynök sem. Másrészt pedig messze van. Onnan nem lehet „csak úgy” hazaugrani egy vizitre.

* * *

Közben kissé feszesen ülök itt, az oktató telefonját várva (howtodrive.ie). Elvileg ők fognak majd belém lelket verni, és megtanítani vezetni. Talán harmadszorra, öt év kihagyással átmegyek a rettegett vizsgán. Well... Közben megbeszéltem anyósommal, hogy az uramnak időben elkezdett gyógyszeres kezeléssel jó esélye van megőrizni a szeme világát, ami másképp igen megromolhat, „hála” a családi szembetegségnek, amely a fiúgyermekeket sújtja, ezért ez az egész „megtanulok-vezetni-ha-addig-élek-is” dolog nem annyira hiúság részemről, hanem szükség. Csak mersz is kellene hozzá... Hol keressem?

* * *

Pénteken Roisin Ingle születésnapjára készítettem két tortát (http://www.amazon.co.uk/Pieces-Me-Roisin-Ingle/dp/034083918X). Ő maga jött be megrendelni őket, állítólag törzsvendégünk, de meg nem ismertem volna, hiszen csak az újságban lévő képéről ismerem. Jó nagydarab, arra emlékszem :-) Állítólag a torták leszállításakor a vendéglő személyzete odáig volt a design-tól, amit Peggy Porschen könyvéből vett kölcsön a főnököm, s reszketeg kézzel sikerítettem rá a csoki tortákra, mert közben látogatóim is voltak a kávézóban, anyósomék személyében. Hogy Ms. Ingle-nek hogy tetszettek, nem tudom, de remélem, ízlett. Legközelebbi jobban fog sikerülni.

Az új szakács, Anne, furcsa nő. Igen profi, igen gyors, de néha katonásan kurta a stílusa, a lányok szerint határozottan barátságtalan.Főleg, amikor rengeteg ember jön egyszerre, akkor lesz pattogós, de nyilván ez a rendszer egy igazi konyhában, nem bájolgás folyik, hanem munka. Néha pedig csevegős, mosolygós, gondolom, hangulatember, akárcsak én. Sűrűn ki van akadva Michelle összevissza szervezésétől, és zavarja, hogy inkább főz, mint süt. Szombaton azonban, amikor ő dolgozik, én nem, szabad teret kap, akkor süt inkább. Kiderítette, hogy miért esnek össze újabban a csokitortáink, pedig szóról-szóra követjük a receptet. Megmutatta, milyen alaposan ki kell keverni a cup cake keveréket, ha nem akarom, hogy a sütőben kidagadjanak önmagukból, miközben a belsejük üres marad (Őrnagy úrnak gyengesége, hogy a folyósabb keverékeknél nem mindig keveri fel az edény alján lévő masszát, ahol vaj, cukor megmaradhat, utána kell dolgozni egy fakanállal). Igen gyorsan dolgozik, ámulat, milyen hamar összeüt egy levest. Nagyon hamar átvette a zöldségrendelés gondját Michelle-től, ha valami nincs, nem habozik, mint mi, megy a boltba, s megveszi.

Október 14.

Azért maradt rajtam egy-két kék-zöld folt, amit az autóval való „eltolás” közben szereztem be. V. jól leszúrt, hogy lehettem ilyen figyelmetlen.

Az oktató még nem hívott fel, hogy mikor legyen az első óra. Sebaj.

Ma reggel kellemetlen élményben volt részünk. Bill-éknél a fia olyan ferdén parkolt, hogy nem tudtunk kiállni. A másik oldalról az új lakók, a franciák parkoltak (rendesen), de végül csak őket kellett felébresztenünk, mert Bill-éknél hiába csengettünk, nem nyitottak ajtót. Utálom, ha mások baromsága miatt egy ártatlant embert kell kivernem a házából, és sűrű bocsánatkérések közepette magyarázkodnom.

Így jó ¾ órás késéssel indultunk csak Edéhez, pakolni. A piacra menet útközben döntöttem, hogy inkább én is Edénél segítek, mint árulok a piacon, amúgy sem csináltam semmit. Pénteken (13-a!) túlóráztam, hála Michelle újabb üzleti ötletének: a Sheridan Cheesemonger’s foodhall-t nyitott az Arnott’sban, ahová – mint kiderült – mi szállítjuk a sütiket. Ezt azért elárulhatta volna nekem is, hogy tudjam, újabb extra megrendelésekre kell számítanom, amikor már a két kávézónak való sütéssel sem érem utol soha magamat....

Múlt szerdára csináltam egy nagy adag tortát, sütit, akkor arról volt szó, hogy a foodhall megnyitójára. A körül is micsoda buli volt: reggel 9-re kellett volna leszállítani a holmikat. Negyed 9-kor Michelle telefonált, hogy pakoljak, jön a holmikért. Tíz perc múlva felhívott, hogy szerintem biciklivel el tudja-e vinni a sütis dobozokat az Arnott’s-ba? Mondtam, hogy kizárt. Shit, így ő, nem tud taxit fogni, ha esik az eső, nincs kocsi. Ugyan már, menjek ki a Camden street-re, és intsek le egyet. Jó pár percig próbálkoztam, de senki nem állt meg, minden kocsi tele volt, vagy csak intettek, hogy nem. Felhívtam kettőt, az első kapásból elutasított, a másodiknál egy enyhén indignált diszpécser ígért kocsit, de nem sok jót sejttető hanggal. Ezt megmondtam Michelle-nek, aki 9 előtt megint telefonált, hogy na, megjött-e a taxi. Nem. Akkor megint menjek ki az utcára, és próbáljak leinteni egyet. Kezdett vígjátéki hangulatot nyerni a helyzet. Kicsit ugráltam a járda szélén, két másik reménykedő társaságában, aztán feladtam. Felhívtam, s tanácsoltam neki, hogy talán az Arnott’s-tól eljöhetne valaki, s begyűjthetné a süteményeket. Á, az nem jó ötlet. Aztán csak kiderült, hogy jó az ötlet, mert pár perc múlva felhívott, hogy jönnek a sütikért. Hurrá. ¾ 10-kor telefon egy férfihang, hogy ő a taxisofőr, itt áll a ház előtt... Sűrű bocsánatkérések közepette magyarázkodtam, ő csak nevetett, nem gond, gondolom, a sarkon már szerencséje volt, s talált egy puntert az esőben. 10 előtt megérkezett egy fiatal nő, utóbb kiderült, Fiona Corbett, Sheridan-ék üzleti partnere, beraktam a furgonjába a sütiket Marielle hathatós közreműködésével, még vaníliás cukrot is adtam neki, s megdöbbenve tapasztaltam, hogy azonnal lecsapott egy répatorta szeletre... Nevemen szólított, amikor megköszönte a csomagolást, kicipelést – ez még 8 év után is szokatlan, és mindig megnyernek vele -, majd elhajtott.

Aztán kérdezősködtem, így derült ki, nem megnyitóra lesznek a sütik, hanem eladásra... Amitől sznob szívem megmelegedett, mert mégis csak Sheridan-ék, akiknél menőbb sajtkereskedő nincs az országban, s akiknél francia kenyér van, és olajbogyók... Ráadásul mézeskalács házat is rendeltek tőlem, ami mellé teheneket, birkákat képzelek el, s cukorablakot is csinálok, és egy kerek sajt lesz az ajtó felett, s ha odafér, cikornyázva odaírom a nevüket is... Ha sikerül. Ha lesz rá időm.

Október 22.

Whitcoulls, Choc Shop („your favourite chocolate shop, Malaysia”), Larry’s Market, New Zealand, Naturally – dobálom ki az őrizgetett nylonszatyrokat, félrerakott csokis dobozokat díszítő selyemszalagokat, félig leégett gyertyát, eddig féltve őrizgetett (üres) mini whisky-s üvegeket – szelektálok. Ma délelőtt még összeraktam a mézeskalács színházat a kávézóban, majd megebédeltünk egy még sosem próbált, a máltai Don Vito nevezetűre nagyon hasonlító kis olasz vendéglőben, ahol román volt a mosolygós pincérnő, aztán leszállítottuk a tortát Daphne-nak, akivel kibeszéltük a főnökömet, majd irány Bray, pár dobozzal. Most tartunk ott, hogy mindkét helyen enyhe káosz uralkodik, itt is, ott is dobozhalmok. V. holnap hívja a tisztítóvállalatot, hogy mennyiért hajlandóak kitisztítani a házat a hó végén.

Eseménydús hétvége volt, az biztos. Tegnap reggel ráérős kelés, majd irány a kávézó, megsütöttem a maradék sütiket, kidekoráltam a mézes (szín)házat, de nem tudtam összeállítani, folyton jövés-menés volt a pult körül, s amikor Michelle átnyúlt mellettem, és bekapcsolta az Őrnagy urat, majd tetőtől-talpig beterített liszttel, akkor mondtam, hogy egye a fene a vasárnapot, bejövök, édes magányban összerakom a házat. Jobb is, hogy senki nem látja, mit bénázok. Szabadkozott, hogy jaj, a vasárnapom, de beleegyezett. Nem is volt más választása.

Ebből a mézeskalács színházból kerekedett amúgy első, és remélhetőleg utolsó vitánk. Már hét elején mondta, hogy lehet, lesz egy nagy megrendelés, egy mézeskalács házat kell csinálni, de templom formájút. Nem gond. Csütörtökön még sehol a megrendelés, ellenben akkor délután bejött két ember, megnézték a mézeskalács házat (amit karácsonyi mintának készítettem a pultra), mondták, jaj de szép, jaj de jó, de 3x ekkora kell. Sápadtan tiltakoztam, hogy akkorát képtelenség megcsinálni, magukba omlanak a mézes lapok, Anne is közbeszólt, hogy amikor Budapesten, a 4 Seasons-ban csináltak ekkora házat Karácsonyra, dekorációnak, kartondoboz volt a közepén, az tartotta a falakat. Michelle hitetlenkedett, és úgy tárgyalt a vevőkkel, hogy engem nem hívott oda, hogy na, ekkora ház sütése-összerakása lehetséges-e egyáltalán. Rosszul esett, végül is, az én bőrömre ment a dolog.

Eltelt a csütörtök, kérdeztem, lesz-e valami a megrendelésből, de nem volt róla hír. Péntek délelőtt, sehol semmi. Péntek délután, fél 2-kor kaptuk a telefont, hogy igen, kell a ház, és hozzá több mint száz négyszögletes süti, a színházi iskola logójával díszítve. Éppen előtte való nap beszéltük Anne-nal, meg kellene kérni Michelle-t, ne vállaljon el mindenféle utolsó percben beeső rendelést, nem tudjuk megcsinálni, a csokoládétortának hűlnie és állnia kell, volt, amikor még lötyögős mázzal vitte el a vevő a sebtiben összerakott tortát, hát tartsunk már valami szintet...

Szóval ott helyben elsápadtam, és kértem Michelle-t, ne csinálja ezt már velem, miért vállal el egy ekkora melót az utolsó előtti pillanatban? Elvileg 3-kor végzek, egy házat megsütni, dekorálni, összerakni 2 óra, hát akkor ezt a nagyot? Nem, nem csinálom, ez borzasztó. Remegett a kezem, gyomrom, igen ideges lettem! V. jött értem 3-ra, mert menni kellett a bankba, mikor jövök vissza? Mikor csinálom meg, mégis, mit képzel?! Kissé fojtott, majd nem annyira fojtott hangon vitáztunk, én tiltakoztam, mire ő, hogy neki 5 teljes munkaidős alkalmazottat kell fizetni, és nem fogja egy ekkora cégnek, egy ilyen jelentős kuncsaftnak azt mondani, hogy nem, mindent el kell vállalnunk, ami megrendelés csak van. De hogy miért nem tudott belőlük egy megrendelést mondjuk, csütörtök reggel kierőltetni, azt nem tudom. Sosem mondta, hogy nem megy jól a bolt, hogy mindenre bólogatni kell.

Így a bankig hangosan káromkodtam, keseregtem a kocsiban, majd a süket dugó miatt jó másfél óra múlva értem vissza. Anne addigra kikevert 3 adag tésztát, azokból kivágtam a lapokat, és megsütöttem őket. Amilyen peches voltam, a csodás tészta jobban dagadt, mint máskor, a cukorablakok szinte beleolvadtak a tésztába, vakargathattam ki őket. Elég csunyák lettek a szépen, gondosan kivágott ablakok, de nem érdekelt. Fő, hogy megvan. Estére végeztem, úgy 7 felé. Amikor visszaértem, már kissé szégyelltem magam kirohanásomért, mondtam Michelle-nek, bocs, nem tudtam, hogy így állunk, megteszem, ami tőlem telik. Ő pedig, amikor V. eljött értem, kezembe nyomott egy üveg prosecco-t, fogadjam el, sajnálja, hogy így alakult a péntek estém, köszöni, stb. Kínosan feszengtünk.

No, szombaton dekorálás után aztán hazajöttünk, rendeltünk paniniket Minánál, majd elindultunk Newbridge felé. Ott az autóban ülve megkajáltunk, majd felvettük Zsókát, és a holmijait. Elmentünk volt főnökéhez, ahol kölcsönös mosolygások és ironizálások közepette csak kiharcolta a maradék fizetését, majd sietve, s nagy megkönnyebbüléssel magunk mögött hagytuk a baljós emlékezetű MyNu Products épületét. Zsóka azonnal felderült, mert saját bevallása szerint elég stresszes volt ez az itt töltött pár napja. Amúgy mindig magabiztos, határozott teremtés, szókimondó is, de most azért érezhetően megkönnyebbült, hogy a dolgok rendeződtek.

Muszáj volt megmondanom neki, hogy rémesen lefogyott, a betegség, a stressz miatt is, csupa csont és bőr az amúgy is sovány termete... De mondta, hogy folyamatosan hízik, láttam volna két hete, akkor még soványabb volt. Na, hiszen!

Szombaton este aztán megsütöttem Daphne tortáját, míg V. elment vásárolni. Kora este, hideg vacsora után már csak beszélgettünk, Zsóka fáradt volt, hamar elment aludni, én még megnéztem a kedvenc krimisorozatom soron következő részét, aztán alvás nekünk is. Éjjel rosszul aludtam, egyfolytában elrontott tortákról, utolsó pillanatbeli disaster-ekről álmodtam, aztán reggel már félálomban próbáltam „megálmodni”, hogy fogom összerakni a házat... Össze is raktam, két és fél órámba került, nem ehető lett, hiszen dobozvázra ragasztottam, rengeteg cukormáz hathatós segítségével. Michelle húzta is a száját, mert ő ehető házat ígért a megrendelőnek, de nem érdekelt. A csipkésre sült szélű ablakokra – menteni, ami menthető - zselatinlapokból az utolsó percben ragasztott színes „üveget”, így javított nem annyira szép (ritka ronda) külsejűkön. Addigra már gyűlöltem szegény házat. Két mondat között azért megjegyeztem, hogy többet ilyet nem csinálok, de szerintem nem hallotta. Hétfőn délután jött érte a kuncsaft, ezért és a 150 sütiért, amit közösen fejeztünk be, hétfő délelőtt. Elvileg este maga a miniszterelnök feszegette le a házról a ajtót, így nyitva meg a Gaiety School of Acting új épületét. De ez nem nagyon vigasztalt. Ha időm van rá, szebbet is tudtam volna csinálni.

* * *

Hamarosan jönnek majd Joey-ék, a számlákról beszélünk, és arról, hogy mi marad, mi jön velünk, de őszintén? Nem látom át ezt a listát, de az tény, hogy számtalan takaró és ágynemű gyűlt össze a korábbi lakótársaink után.

Következő írás