Írországi információk és élmények - magyarul |
|
|
Alien – a homemaker December 12.
Ma nem volt semmi nagy extra megrendelés a kávézóban, elegendő süteményt csináltam erre a napra, így Michelle elengedett, hadd menjek haza esküvői tortát készíteni. Hurrá! A DART felé mentemben zöldre vágyva átvágtam a még télen is csodás St. Stephen’s Greene-n, meg is lett a jutalmam. Stephen Rea, a színész, jött velem szemben egy idősebb férfival, elmélyülten beszélgettek. Én pedig elmélyülten tanulmányoztam a bálványt a szemem sarkából, amíg el nem mentünk egymás mellett. Wow. A Leinster House előtt pedig Charlie Bird, az ír újságírás fenegyereke álldogált csevegve két másik emberrel. Átlagos fővárosi nap, hírességekkel.
A bevásárló utcán tartott a karácsonyi nyüzsgés amúgy, de a DART-on kevesen voltak. Akadt bőven tenger felé eső ülés, nézelődhettem. Majd kiestem az ablakon, amikor Dalkey és Killiney között a tengerben egy úszó férfit pillantottam meg, búvárruha nélkül, nyugodt tempóban úszott, én pedig sállal a nyakamban üldögéltem a kezemet magam alá húzva, hiába fűtöttek a DART-on, fáztam. Ő nem.
A Bray-i végállomás után jó 20 perces séta haza a viktoriánus házak és ápolt kertek között. Holnap zöldkuka-nap, minden ház előtt átlátszó zacskóban a reciklálandó szemét. Az egyik kevésbé ápolt épület előtti két zacskót csak sörös dobozok töltötték meg. Szívesen betértem volna hozzájuk, hogy elmagyarázzam, okoskodóként, hogy ha összetaposnák laposra a dobozokat, több férne el a zacskóban, de várt Emma és Dara esküvői tortája, így ilyesmire nem volt időm, haha.
Odahaza lehiggadtam kicsit a gyaloglás után, elnyomtam magamban a tortakészítés felett érzett aggodalmat, majd elolvastam, mi kell a dekorációhoz, és nekiveselkedtem egy lélekerősítő kávé után. 2 óra 15 percet dolgoztam a téli tájat idéző tortán: először marcipán réteg került a csoki tortára, aztán arra a világoskék cukormáz-réteg. Ennek a tetejére jégtáblát utánzó fehér cukormáz-lap jött. A torta oldalára fehér dombokat imitáló lapos cukormázréteg került, itt-ott rátapasztott fehér fenyőfákkal. Azokon ezüst cukorgolyók a díszítések. A torta tetejére egy hóember és egy hóhölgy került, menyasszonyi fátyollal a fején, Emmát és Darát szimbolizálandó. Közéjük egy bébi pingvint ültettem, aki Trevort, a kisfiúkat akarja jelezni. Ők kérték, hogy ez legyen a „design”. Egy magazinban találtam a tortát, ott szánkázó pingvinek vannak a torta tetején, de Dará-ék hóembereket kértek. Cukormázból és marcipánból szobortam ki őket. V. szerint a pingvin egy kövér galambra emlékeztetett elsőre, így megpróbáltam megnyújtani a testét kicsit, és pingvinesebb szárnyat csinálni neki. Azt hiszem sikerült.
December 14.
Tegnap délután hazajövetel után megcsináltam a sima piskóta tortát, fehér cukorbevonattal, amiből kivágtam egy hópehely mintát (kinagyítása V.-nek köszönhető.) Amikor megszáradt, telefonoztam először Susan-nak, hogy akkor hová vihetem a tortákat? Ő továbbpasszolt Emmá-nak, aki továbbpasszolt Dará-nak (ők egyébként éppen a másnapi esküvőt gyakorolták a pappal), és ő mondta, hogy vigyem a tortákat nyugodtan a Summerhill Hotel-be, Enniskerry-be, ott a feldíszített teremben már vár Susan testvére. Dobozokban gondosan elrendeztem a mézeskalács hóembereket és hópelyheket (ez került az asztalokra névkártyák helyett) és a tortákat, V. lelkére kötöttem a szélsőségektől mentes vezetést, és irány Enniskerry. Azon a régi, keskeny úton mentünk fel a falu felé, amerre párszor régen Bettit vittük haza a lakhelyére. (Emlékek...) A hotelben a recepciós megmutatta a termet, ami lélegzetelállítóan szép volt, hirtelen kicsinek és jelentéktelennek tűntek benne a tortáim. Minden fehér és borvörös, szép poharak, patyolatfehér abroszok... nagyon szép volt. A tortákat egy emelvényre raktuk, a fickó jót vigyorgott a hóembereken és a pingvinen. Kezembe nyomott egy borítékot, mondván, Susan küldi, mindent nagyon köszönnek. Remegő gyomorral jöttem el, V. nyugtatott, hogy jók azok a tortát, nem fognak leesni az emelvényről, ne aggódjak, nem lesz éjjel földrengés, nem fog arra járni takarítónő porszívóval... A fizetség mellett egy kedves karácsonyi kártya is ott lapult a borítékban, „Susan, Robbie and the gang” aláírással. Az első karácsonyi lapunk!
Ma aztán éppen hazafelé autóztunk, amikor kaptam egy textet Susan-tól, hogy a tortáknak óriási sikere volt, és még egyszer köszöni a munkámat. Megnyugodtam!
December 25.
Boldog Karácsonyt! Nollagh Shona!
Holnap irány Barcelona, mindkettőnknek kijár a pihenés. Verő hűségesen fuvarozott munkába és haza minden nap, amióta csak elkezdődött a hajtás, és csak nagy sokára jegyezte meg, hogy este, az ágyban talán már nem kellene munkáról beszélnem. Ritka volt az, amikor mondta, hogy most nem tud összeszedni, jöjjek később. Előfordult, hogy beverekedte magát a kora esti csúcsforgalomban, hogy elszállítsa Michelle-t és a rakat kaját egy catering event helyszínére. Michelle azóta is emlegeti. Ugyanis taxi sehol, hiába akart foglalni, esett, ilyenkor képtelenség kocsit fogni, mire az én uram - kérésemre - zokszó nélkül elvitte a tálcákat és a főnökömet a buli helyszínére, ami abban az őrületes araszolásban úgy másfél órájába került.
Az én uram...
Az én uram megkérdezte, mit kérek 40. születésnapomra, s tette ezt azok után, hogy számos ajándékötlet már megvalósult, vagy megvalósulóban volt. „Elviszlek a kedvenc vendéglődbe” – mondta, mire én nyitottam a számat, hogy melyik ittenibe is menjünk, de mielőtt válaszolni tudtam volna, már mondta, amire gondolni sem mertem: The Four Cats, Barcelona. „Te hülye vagy!” szakadt ki belőlem, Barcelona? A 4 Macska? Közelebb is van kedvenc étterem, ha kedveskedni akar, de mire kimondtam, már elképzelhető lett, miért is ne?!
Egy napra rá megrendelt mindent, repülőjegyet, szállást (Botond javaslata), sőt, az éttermet is felhívta, hogy biztosan nyitva vannak-e a két ünnep között. Nyitva vannak. Hurrá!
Így holnap igencsak korán kelünk, mert 2 órával előbb kint kell lenni a reptéren. Majd alszom a gépen. Remélem, megint fogom látni a csodás hegyeket.
* * *
Miért is nem írtam az eltelt hetekben? Talán azért, mert volt, amikor csak aludni jártam haza. Az utolsó héten 61 órát dolgoztam. Hozzá kell tennem, önként és dalolva. 19 mézeskalács házra vettünk fel rendelést, 9 embernek mondtunk nemet. (Két extra házat csináltam, egyet egy piaci kollégám kérésére, másikat Coralie-nak, születésnapi ajándékba.) Még szombaton is dolgoztam. Azt hittem, úgy délután egyre végzek, s mehetek vásárolni, az uramtól kapott ajándékbont elkölteni a könyvesboltban. Délután 3-kor végeztem csak, átvágtam (volna) a St. Stephen’s Green-en a Waterstone’s felé, ha ki nem derül, hogy fél 4-kor már zárják a mellékkapukat. Futkostam, mint egy csapdába esett egér, 4-re értem a könyvesboltba, ahol egymás sarkát taposó tömeg fogadott. A listáról megkaptam ezt-azt, volt néhány impulse buy-om is (hiba volt, azóta beléjük olvastam jobban, hiba!), s mivel nincs kosár, a karomban cipeltem a könyvhalmot a pénztárhoz. Sokperces sorban állás után fizettem, két megtermett szatyorral siettem a kocsihoz, mert az uram elém jött. A kocsiban izgatottan bontogathattam Evetke ajándékcsomagját (az uram debreceni ismerőse, csikornyás bajszú matricamacskát küldött, rengeteg Boci csokit és egy szép nyakláncot – maga csinálta!), s csak ezután mentünk vissza a kávézóba. Útközben rájöttem, hogy bent felejtettem a sütőben egy tortát. Riadt telefonálás. Amivel elkéstem. A torta persze feketére égett, gyorsan összeütöttem még egyet, aztán indulhattunk csak haza. Itthon bontom Michelle borítékjait: nahát, kaptam karácsonyi bónuszt, és születésnapi ajándékot: egy bont az ország legjobb vendéglőjébe!
S közben hírét vettem, hogy Trim-ben egy hotelben a menün Gundel-palacsinta szerepel, a konyha magyar cukrászának köszönhetően. El kellene menni, nincs messze, és a Gundel hírnevét hirdetni kell sok-sok rendeléssel!
* * *
Amúgy decemberben elkészült a polc (haza kellett ugrania a lengyel főnöknek Lengyelországba, ezért nem jelentkeztek, de amikor újra előkerült, onnantól kezdve zökkenőmentesen mentek a dolgok). Egy szombat délelőtt jöttek, Lesek és a társa. Úgy délután négyre kész lett minden. Még fel is takarítottak maguk után. A polcok lelakkozva, szépen fénylettek az éppen besütő napfényben. Olyan boldog voltam, időre kész volt, ahogy mondták, azon az áron, ahogy mondták. Csak ajánlani tudom őket. A polcok nagyon hamar tele is lettek könyvvel. Az ablak felé az angolok, a konyha felé a magyarok sorakoznak. A szakácskönyvek (és a hobbi könyveim) külön polcra kerültek, valamint a referenciaként használatos könyvek is, albumok, útikönyvek stb. Annak az 5 doboz könyvnek, ami még öcsém irodájában várja az utazást, már nincs is hely.
(Amitől zavaromban kissé kivert a víz, s nem tudtam hová tenni, az az volt, hogy búcsúzáskor az angolul nem tudó beosztott asztalos kezet csókolt. E szokatlan gesztust később a régimódi kelet-európai udvariasság számlájára írtam, és furcsa módon igen szégyelltem magam. Ki vagyok én, hogy nekem bárki kezet csókoljon...)
December 30.
Barcelona – a katedrális előtt koncertező zenekar zenéjére összekapaszkodva népi táncot járó kisöregek. A papírpoharakból Cola-maradékot összetöltögető hontalan öregasszony. A hatalmas, különös fa a katedrális oldalában. Az erkélyünk alatti cukrászatból minden reggel felfelé szálló sütemény illat. A parányi kávézó a mellékutcában, a pultja mögött sürgölődő férfival. Az a fura narancsprés a pult végében. A fuvolázó lány a katedrális előtti téren, minden este ugyanazzal a repertoárral. A hatalmas, tájképpé kibővített betlehemes a város egyik terén. Picasso bugyuta emberalakjai az épület homlokzatán. A Zenepalota koncertterme Beethoven zilált hajú mellszobrával. A hontalan csaj az alvó kutyáival. A vacsorák a 4 Macskában. A sok növény az erkélyeken. A céltalan mászkálás a keskeny sikátorokban, kézen fogva, csak az ösztöneinkre, s nem térképre hagyatkozva. Csak a szemünk, az agyunk fényképez. A La Pedrera megannyi lépcsője, a tetőteraszról a Sagrada di Familia látványa, Barcelona háztetőivel és széles sugárútjaival. A minden érzékszervet kényeztető piac. A hajnali kukásautó zaja, a kongatás minden negyedórában, a hömpölygő tömeg, a cukrászboltok, a csinosan öltözött emberek, (sehol egy kivillanó hájdarabka). A napfény, az „orujo gallec” furán sárga színe a pohárban, a jamon ibérico papírvékony szeletei, a sok, nem túl magabiztosan elmotyogott „holá”, és ügyetlenül kiejtett, katalánnak távolról sem hangzó, de annak szánt mondatunk. Un espresso (izé) porfavor, cafe amb llat, gracies, és társai. A tapas tányérkák barnája a Püspök tavernájában, ahol halászlé íze volt a hallevesnek. Paprikás íze, és remek, sötétvörös színe.
Barcelona.
Igen jó volt. Jövőre megint megyünk.
* * *
Úgy döntöttem, megírom, miket olvastam ebben a hónapban, mi tetszett, mi nem. Hátha más is kedvet kap, vagy éppen ellenkezőleg, sikerül elrettentenem az olvasót egyes könyvektől :-)
Judy Rumbold: Reasons not to move to the country: Borzalmasan rossz. Városi entellektüel vidékre költözik, majd mindenen fanyalog, ami „vidékies”. Vagyis mit várhatunk valakitől, aki a Guardian fashion editor-ja volt egykor? Elég keveset, főleg, ami az írása minőségét illeti. De közben azért kiderül, hogy de jó is neki ott. Megfogott a címe, a könyv kellemes kötése, így jár az, akinek sietve kell összekapkodnia ezt-azt a könyvesboltban, s nincs ideje beleolvasni a könyvbe, ami rámosolygott egy kupacról. Viszem az Oxfam-ba hamarosan.
Meg Rosoff:
Justin Case – remek, de nem tudtam hová tenni. Mint egy kamaszkori
lidércálom, olyan, talán annak is szánta, hiszen kamaszoknak szól, nem
felnőtt könyv. Az első könyvét évekkel ezelőtt olvastam (How I live now),
szintén kiskamaszoknak írta, az nagyon tetszett, de ezzel már nem voltam
annyira megelégedve. Ugyanakkor csodaszépen van megírva, irigykedtem. | |