|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Február 4.
Jól elszúrtam imént a kísérleti, dupla élesztős kenyeret: amikor felvettem
melegedő helyéről, megbillent az edény, elkaptam ugyan, de a hatalmasra
kelesztett kenyér így csinált: pfff, és összelappadt. Na, hiszen. Most
várom, magához tér-e a sütőben, vagy lapított kenyeret eszünk estére.
Az Independent cikk elég fanyarra sikerült. A kritikus az alapján írt a
helyről, hogy annak a papírboltnak az udvarán vagyunk, ahol egykor ő az
esküvőjéhez szükséges meghívókat készíttette. Azóta elvált, így eleve abból
indult ki, hogy a kávézóban csakis menyasszonyok és a vásárlásba halálosan
beleunt vőlegények járnak. Ráadásul szerinte inkább Bake Café vagyunk, mint
Cake Café, mert minden étel valami módon kapcsolódik a sütéshez. Te jó ég,
mit gondolt, a sütemények nem sütéssel készülnek, hanem kiugranak a
dobozból? Erőltetetten szellemeskedő cikket írt, Michelle csak vállat
rántott rá, és ment kiszolgálni azokat, akiket a kaja érdekelt, és nem a
helyszín határozta meg a látottakról, megkóstoltakról alkotott véleményüket.
Eddig ez volt az egyetlen kritika, amelyik fanyalgott valamin, de belefér a
pakliba :-)
Ma az újságos felé végigsétáltunk a Promenádon, majd ki, a kikötő mólójára.
Szélcsendes, hideg, de szép idő volt, a nap bágyadtan próbált átsütni a
tenger felől jövő pára paplanán. Sea haar, ha jól emlékszem, ez a neve.
Rengetegen voltak, kutyások, babások, turisták és helyiek. Magyar szót is
hallottunk. Megnéztük a móló végén a horgászokat, a zöld vizet, a hattyúkat,
majd séta vissza. Útközben hétvégi újság berszerzése, hazaballagás.
Legnagyobb megdöbbenésemre kiderült, nemcsak Cork környékén bimbóznak a
nárciszok, ahogy Medve írta, hanem itt is, sőt, nyílnak már. Láttam
téltemetőt, hóvirágot, nárciszt, rózsát (!), és elvonulni már nem akaró
seregélyeket.
Február 13.
Holnap Bálint-nap, kelendő lesz minden, ami szív alakú és piros. Gyártottam
számos csicsás és kevésbé csicsás szivet, felirattal, felirat nélkül,
Michelle-nek nagyon tetszett. V.-vel az egyik ingyenes hirdetési újságban
láttunk bonbonos dobozt, onnan jött az ötlet, hat kis cupcake a
tojásosdobozban, rajtuk felirat: az első háromra I (pont) majd egy szív
kerül, a másik háromra pedig a You felirat. Csináltam pár dobozt délutánra,
fogytak szépen. Tony holnapra tortát rendelt a barátjának, Happy Valentine’s
Day, Baby! felirattal, mivel – mint elmondta -, így szólítják kedveskedőn
egymást. Ezért aztán reggel pimaszul „Hello, Baby!” kiáltással
köszöntöttük... :)
Coralie búslakodva jegyezte meg ma reggel, kávékészítés közben, a maga bájos
tört angolságával: „Ah, Monika, I don’t have a lover, I will hate
Valentine’s day. Couples will come to the Cake Cafe, they will kiss and hug,
and I don’t have nobody.” Majdnem megöleltem, hogy ne búslakodjon, ez csak a
nap a sokból, egy csinált ünnep, a nemzetközi virágmaffia ünnepe, ahogy V.
mondaná. Vigasztaltam, hogy nyugi, a párok hazamennek, és másnap már virág
és sütiszívek nélkül tépik egymást. Nem hiszem, hogy megvigasztalódott.
Voltam én is magányos réges-régi Bálint-napokon, csináltam magamból hülyét
is, mert majd az agyamra ment a magány, és lám, most boldog házasságban
élek, megérte várni, kivárni... De ha valaki ezzel vigasztalt volna
huszonévesen, valószínűleg fejbe csapom. Coralie csak elém rakta a kávét,
fejbeverés nélkül.
Tegnap jött a Dubliner fotósa. Ugyanis Daphne addig ügyeskedett, míg elérte,
hogy készítsenek rólam egy „profile”-t. Az egyik szerkesztő hívott múlt
pénteken, hogy ő ez és ez, ugye, ismerem a magazint, nagyszerű, és
vállalnám-e néhány kérdésre a válaszadást? Azonnal sejtettem, hogy nem a
fantasztikus tehetségem miatt akarnak szerepeltetni, Daphne keze van a
dologban. Mondta, hogy elküldi a címszavakat, azokról kell írni, de úgy
változtatom meg őket, ahogy nekem tetszik. Írjak minél hosszabban. Ravaszul
megkérdeztem, miért én, mire ő, mert olyan érdekes ember vagy. Muszáj volt
hangosan felnyerítenem, mondtam az embernek, tudom, hogy a barátnőm keze van
a dologban, de igazán hízelgő, thanks.
Szóval ma jött a fotós lány, jahaj. Igen kényszeredett vigyoraimról számos
változat készült, majdnem szétvetett az idegesség, amíg észre nem vettem,
hogy a fotós leányzónak remeg a keze... Hah, ő is aggódik, akkor jó.
Próbálta enyhíteni a helyzetet, talán tanították rá, feltett egypár kérdést,
lazításul, míg én próbáltam úgy mosolyogni, hogy elfogadható legyek a képen.
Közben a kuncsaftok nézték, miért villog a vaku, miért vágódik merev pózokba
a lisztes kötényű kelet-európai a pult mögött? A csajok pedig bíztattak,
hogy így fordulj, úgy fordulj. Utána alaposan meggusztálták a képeket,
mondtuk együtt a lánynak, melyik jó, melyik borzalmas... Ha rajtam múlik, és
időm is lett volna rá, elébe rakok egy süteményes tálat, ezt fotózd, ezt
mutasd helyettem. Szebb.
Persze, kértem engedélyt Michelle-től, mondtam, jönnek engem fotózni.
Félreértett, azt hitte, a kávézó miatt jönnek. Hogy, mikor, merre, meddig,
kik is? Magyaráztam, hogy most miattam jönnek, egy barátnőm intézte stb.
Coralie és Marielle gratuláltak, hogy ez nekem jár, végre megtudják a népek,
ki is süt a kávézóban.
Az emailt a kérdésekkel még nem kaptam meg. Talán elfeledték. Ha mégis lesz
ebből valami, lesz mit küldeni haza anyámnak, hadd dicsekedjen. Saját
bevallása szerint azoknak dicsekszik új karrieremmel, akik nem kedveltek.
Minek? Néha nem értem a viselkedését.
Ma kora délután hívták V.-t a management company-tól, hogy megnéznék a
hibákat a lakáson, ha ráér. Végigmutogatta a nedves foltokat a falon, a
vizet mindenfelé, csak a csatornába nem spriccelő vízelvezetőt, és a faltól
elhajlott esőcsatornát. A hálószoba külső vakolatát fel kell újítani,
mielőtt leszakad, így az ember, aki profi volt, V. szerint. Az erkélyre nem
mondott semmit, pedig... Azt mondta, előbb egy bizottság elé kell vinnie a
panaszokat, és ha ők rábólintanak, akkor megcsinálják. Az az érzésem, nem
véletlen, hogy éppen az éves pénzügyi beszámoló előtt küldték ki az
emberüket, nyilván nem tenne jót az image-üknek, ha ott valaki panaszkodni
kezdene. Nem hiszem, hogy elmegyünk (hiszen csak bérlők vagyunk, bár Ede
aláírná a meghatalmazást, és át is faxolná), de ő éppen akkor lesz itt
Dublinban, s nem igazán szeretnénk unalmas ülésen üldögélni, amikor a
társaságában lehetünk.
Jó sűrű lesz az a hét. Várunk egy igen nagy megrendelést a VHI-tól (ezer
cupcake, bizony), jön forgatni a Capital D tévéprogram a kávézóba, és 21-én
megyek theory test-re. Jaj.
Február 19.
A kérdések kedd délután jöttek meg, arra szépen írtam, sokat, azt mondták,
annyit írjak, amennyit csak tudok. V. elolvasta, azt mondta, okés, mehet.
Kíváncsi vagyok, mit fognak húzni belőle, illetve mikor jelenik meg. Vajon
mit fog szólni hozzá Michelle?
A piac lecsendesedése idején Daphne-val vagy háromnegyed órán át beszéltem a
munkámról, Michelle managelésével kapcsolatos problémákról. Ő tagja egy
csoportnak, ahol saját üzleteiket igazgató nők a tagok, adnak egymásnak okos
tanácsokat, azt mondta, nem ártana Michelle-t elküldeni egy ilyenre,
tanuljon meg bánni az emberekkel, egy kis szervezettség is ráférne.
Múlt hét húzós volt, pénteken fel is hívtam V.-t kora délután, nyafogni egy
kicsit, mert a 45 munkaóra, ami mellett nincs magánélet, eléggé zavaró.
Nyugtatgatott, hogy csak lazán, ne hergeljem fel magam, de igen fáradt és
ideges voltam már péntek délutánra. Aznap 10 órát dolgoztam, utána már nem
volt türelmem sütizni, akármennyire is ígértem Josh nagyijának, inkább
felkeltem szombat regel korábban. Két zacskó sütit készítettem, ennyire
futotta az erőmből.
Anna vasárnap Pedarral az oldalán elutazott Kathmandu-ba, megmutatni a
fiúnak az országot, amit szeret. Pedar többször is megkérdezte tőle, félig
viccesen, félig komolyan, hogy vajon élve haza fognak-e jönni, mert
ismerősei mindennel riogatták: Maoisták támadásától kezdve a súlyos
gyomorrontáson át a lavinától való elborításig minden ijesztő szóba került.
Anna ígért emailt, fotókat.
Holnap érdekes és izgalmas napunk lesz, megy az uram Bristol-ba begyűjteni a
új autóját (új, mert nekünk az lesz, de régi, mert 6 éves, Alfa Romeo
166-os). A korai géppel megy, hogy haza tudjon jönni még aznap, a kora
délutáni gyorskomppal. A gép fél 7-kor indul, így 4-kor indulunk, fél 5-kor
V. kitesz a kávézónál, majd ő továbbmegy a reptérre, én pedig megágyazok a
kávézó padján, és édesen alszom – remélhetőleg alszom – 7-ig. Aztán ha
sikerül, a fél hármas komppal hazajön, ha nem éri el, akkor az estivel.
Kérdés felmerül: de miért megyek én is vele, miért nem megyek be Bray-be
busszal? Az első busz fél 7-kor indul innen a sarokról, s nincs bent 7-re,
amikor kezdenék. A DART-ot meg sem néztem, én kényelmes lélek, inkább
bevitetem magam az urammal, és megpróbálok aludni – kedvenc takaróm védelme
alatt – ott, a szivacspárnás padon.
Apropó, az ezer cupcake, amit említettem. Igen, megrendelték. Nem
riasztották el őket a kissé összecsapottra sikerült minták. Pénteken
megkérdeztem Michelle-t, mikor és hogyan állunk neki. Válasz: majd ő,
vasárnap egy-két ismerőssel, vagy a lányokkal, akik plusz pénzt akarnak
keresni, megcsinálja... Vasárnap? Amikor hétfőre kell? Hitetlenkedtem. Mire
ő, nem várhatja el tőlem, hogy vasárnap is dolgozzak, hét közben pedig,
amikor hajtás van, nincs rá idő... De hát nekiállhatnánk csütörtökön is,
amikor lecseng a lunchtime rush, legalább kisütni valamennyit az ezerből.
Nem felelt semmit, mire mondtam, ha segítségre van szüksége, szóljon, de
ennél többet nem mondtam, eldönti majd, mit akar. Nekem a 350 cupcake
kikeverése, sütése 4 muffinsütő forma segítségével 5 órán át tartott, ezen
felül volt még a dekorálás, és most ezeket a cupcake-et egyenként csomagolni
is kell, celofánba, szalaggal átkötve. Erre egyetlen napot szán... Őrült, de
majd összerántja a barátait, és megcsinálja.
Apropó, Ede írt, hogy az elhúzódó fogászati kezelés miatt egy héttel később
jön.
Február 20.
Ma a Capital D műsora jött a kávézóba forgatni. Nem voltunk különösebben
feldobva a média jelenlététől. Először be akarták záratni a kávézót a
forgatás idejére, de erre Michelle még korábban nemet mondott. Valamint
reggel, úgy 9 magasságában telefonált rám, és kérte, csináljak egy
nagyobbacska sütit, és írjam rá, hogy Capital D, mert a tévések részéről ez
az óhaj, amit az imént közöltek vele, hogy a süti képével kezdenék, vagy
zárnák a műsort. Legyen, félretettem minden mást, ezek szerint nem olyan
fontosat, gyorsan kikevertem a tésztát, és éppen végeztem vele, mire a
vártnál korábban megjelent a csapatuk. Határozottan undok voltam a
riporternővel, mert amikor bejött, azonnal unszimpatikusnak találtam. (Ha
valaki még nem tudná, rögtön és azonnal ítélek :)) Erősen affektált hangon
közölte, hogy ő kicsoda, majd – anélkül, hogy a mi nevünkre kiváncsi lett
volna -, kijelentette, hogy márpedig akkor ők most forgatni fognak. Resource
vagyok, de nem szeretem, ha ezt éreztetik velem. Kölcsönös bemutatkozás,
netán kézfogással kísérve? Ugyan kérem, ezek csak az alkalmazottak, akik
majd jól fognak mutatni a háttérben.
A bemutatkozás amúgy sem az írek erőssége, telefonban még senkitől nem
sikerült bemutatkozást kicsalnom azzal, hogy én kapásból megmondom a nevem,
amikor felveszem a telefont. Amikor beköltözésünkkor a szomszédokat láttuk
kint cigizni a ház előtt, és odamentünk, hogy jó napot kívánok, mi vagyunk
az újak a tömbben, és bemutatkoztunk, ők nem tették meg. Biztosan úgy
gondolták, arra az egy hétre, amíg még itt laknak, felesleges... Ugyanis azt
kapásból közölték, hogy egy hét múlva költöznek el innen.
No, de a tévésekre visszatérve, mivel Michelle még nem volt sehol, kissé
feszélyezetten bámultunk egymásra, nem tudva, hogyan kezeljük a helyzetet.
Kint kezdtek rendezkedni, majd megjelent egy asszisztens, papírtömbbel a
kezében. „Akkor nektek mi is a nevetek?” hangzott el a kérdés. Fiona, az
északír lány, felsorolta a nevünket, ránk mutogatva, én pedig voltam olyan
kedves, hogy még oda is integettem a lánynak, a keverőgép mellől. Kis idő
múlva megint jött a riporternő, és ezúttal nem a nagy semminek, hanem nekem
címezte a kérést: „Akkor te most itt sütni fogsz, ugye?” Felnéztem a három
adag kenyértésztából. „Hát, ha muszáj.” – morogtam. Valahogy nem megy nekem
ez a hamiskodás, az ilyen
és-akkor-most-látni-milyen-buzgón-dolgozik-is-a-resource-ebben-a-szuper-kis-kávézóban
c. életkép.
Nagyon nem bírtam a viselkedését. Azt hiszik, mert jöttek a tévétől, akkor
megáll az élet, és mindent át lehet rendezni, hogy jól mutasson, és
beleférjen a kép négyszögébe. Fiona és Rosie szintén a hátukat fordították a
kameráját mindenhová odadugó operatőrnek, és a kávézóban mindenki – kivéve
Michelle-t, akinek egyszerűen muszáj volt -, elutasítottuk az interjúra
vonatkozó kérést. Senkinek nem akaródzott szerepelni.
Szegény Michelle! Kiöltözött, rengeteg lógó csingilingivel a nyakában, mert
tudta, hogy interjút fognak vele készíteni. A sok csingilingi aztán szépen
csörgött, amikor spontán, többször be kellett bicikliznie a kávézó udvarára,
majd dinamikus léptekkel - szintén spontán módon - át kellett sietnie az
udvaron. Vagy háromszor.
Akinek nagyon ment ez a spontánság, aki nem bánta az arcába dugott kamerát
(s akinek talán sikerült névvel is bemutatkoznia a bájolgó riporternőnek),
az az egyik vendég volt, akit megkértek, hogy üljön ki az udvarra, és
nyilatkozzon. A kávézóról, gondolom. Vagy a kávézás divatjáról. Spontán.
Kapott egy friss kávét, hogy mégsem az ellaposodott habú cappuccinója töltse
be a képet, lapozgatott egy magazint, miközben az operatőr ott keringett
körülötte. Mi néha félszemmel odasandítottunk, hogy no, hol tartanak. Vagy
két órán keresztül ott voltak, szerintem nem volt olyan zuga az udvarnak, a
kávézónak, ami nem került megörökítésre. Michelle később mondta, hogy
mindenféle, hozzánk hasonló helyekről csinálnak műsort, 6-7 perceset.
A Capital D feliratú sütit később darabokban láttam viszont, egy kávéscsésze
mellett. Sóhajtozva söprögettem a maradványait a szemetesbe. Rosie morgott
arról, hogy vajon hány vendéget ijesztettek el a tévések azzal, hogy
mindenkit kitereltek a helyiségből a napos, de azért hűvös udvarra. Volt,
aki felháborodottan távozott ugyanis, mert zavarta, hogy nem tudja békében
meginni a kávéját, csak azért, mert „itt a tévé” és még csak háttérként sem
maradhat ott a képben.
Kiváncsi vagyok, milyen lesz a műsor, valamikor március végén adják le. A
program weboldalán lévő képen fel sem ismertem a riporternőt, olyan dögösre
van ott kikészítve. Biztos egy spontánul elcsípett felvétel volt. A munka
végeztével odajött, hogy „mindent köszön”, s jelentőségteljesen nézett a
szemembe. Well. Mindig is rajongtam az életszagú, spontán műsorokat
készítőkért... A valóságot a maga kendőzetlen állapotában bemutatókért.
Ma megint DART-tal jöttem haza. Negyed négykor szépen eljöttem, mert
elhatároztam, hogy saját magam józansága érdekében nem maradok, hacsak nem
élet-halál kérdése. Amikor elindultam a kávézóból, még sütött a nap, mire a
megállóhoz értem, már beborult, és Killiney állomásánál már az alacsonyan
lógó felhőkre csodálkozhattam rá, amint araszolnak felfelé a villák felett,
a Killiney domboldalon. Bray Head felhőben volt fél 5-re, olyasfajta
nedvesség érkezett az égből, amiről nem lehetett eldönteni, hogy súlyos
köd-e, vagy szemerkélő eső. V.-re gondoltam, hogy remélem, a kompja azért
indulni fog, és még ma este hazaér, a kocsivásárlásból.
Ballagtam haza, tavaszi kertekre és kis kerek arcú nárciszokra csodálkozva,
amikor megzizzent a telefon, üzenetet kaptam. Marielle-től jött. Azt írta,
hogy ma beszélt Michelle-el, szóba került, hogy többen panaszkodtak rá, sőt,
telefonáltak Michelle-nek a viselkedése miatt, és némi vita után arra
jutottak, hogy jobb, ha Marielle felmond. Erről szólt a text. Azonnal
felhívtam, s míg hazagyalogoltam, beszélgettünk. Szegénykém, ha már
szóbakerült a viselkedése – amely magunk közt legyen mondva, néha tényleg
elég kurta, de legtöbbször a nem tökéletes nyelvtudás is nehezít a helyzeten
-, szépen elsorolta Michelle-nek, mi minden van rosszul szervezve a Cake
Café-ban, felemlegette a stresszt, az állandó beosztás-változást.
Megemlítette azt is, hogy míg az ő arcára rosszkedvű arckifejezésként ül ki
a stressz, addig másnál mi történik. Coralie például folyton rosszul érzi
magát, most is váratlanul 4 napra hazament Brest-be, mert belefáradt
dolgokba. Múlt héten ugyanis könnyes szemmel panaszolta nekem, hogy nem
bírja, fáradt, kedvetlen, a kajától fáj a gyomra, nem boldog, nem látja
célját ennek az egész dublini ittlétnek. Tény és való, a lányok már tavaly
óta tervezik az új munka keresését, mert elégedettlenek. Minimálbért kapnak,
mindig, minden héten vannak utolsó pillanatban elkövetett változások, én is
háborognék. Ami igazán szíven ütött, az Michelle egy mondata volt, amikor
Marielle felhánytorgatta, hogy két hete heti egy napos pihenőnappal
dolgozott, heti 42-43 órákat. Mire Michelle: Hát nem olyan sok az a 43
óra... Én 45 és felet húztam le múlt héten, s amikor nyüszögve felhívtam az
uramat múlt pénteken, mert kezdett szakadni a cérna, akkor ő mondta, hogy ne
túlórázzak, csináljam meg azt ügyesen, jó időbeosztással, ami napi 8 órába
belefér, és ha nem kérnek rá, hogy maradjak, 3-kor legyek szíves elindulni
hazafelé... Ezek szerint ez nem számít soknak?!
Aggódom Marielle-ért, mert valóban néha látványosan kiülnek az érzelmei az
arcára (ismerős, nekem is ki szokott :)), de igen dolgos, hajt, ha kell, de
hát fiatal, s nem az övé a Cake Café, hogy mindent feláldozzon, nevetséges
fizetésért. Szerintem el fog menni, Michelle pedig meg lesz könnyebbülve,
hogy a legszókimondóbb alkalmazottja elmegy, és lám, máris van helyette
másik jelölt: egy Sorcha nevű lány tegnap adta le az életrajzát,
gyakorlatilag könyörögve valamilyen munkáért. S amig lesz valaki, aki
munkáért könyörög, Marielle-ekre nem lesz szükség.
A fenébe. Hangos, néha kissé túlságosan is az (áthatóan mély, rekedtes
hangja van), néha rettenetesen körülményesen fogalmaz... de hiányozni fog...
Mégis, jobb lesz, ha vált, és keres olyan melót, ami szigorúan napi 8 óra,
és mellette tud élni, és látni is. Szívből kívánom.
* * *
Amúgy az uram éppen a kompon ül, hozza a kocsit. Elvileg elérte volna a fél
3-as kompot is, de az nem indult. Tükörsima tenger, szél sehol – talán nem
lett volna gazdaságos indítani a járatot, ezért nem jöttek. Késő estére fog
csak hazaérni, mert az új autót leviszi a céghez Sandyford-ba, aztán
Aircoach-csal irány a reptéri parkoló, összeszedni a Focust, azzal haza...
Majd holnap, egy kolléga társaságában irány az Alfa-szerelő. Úgy márciusban
már talán én is meglátom az új autót. Amelyikbe még választanom kellene egy
őrző-védő állatot. A Focus-ban is van, mégpedig Tip, a birka, akit a
Tóvidéken szereztünk be. Egy hobbibolt előtt árulták őket, kosárból.
Meglátni és megszeretni. Nevét pedig egy pásztorkutyáról nyerte, akinek
szobrot állítottak a Tóvidék egyik dombján. Évtizedekkel ezelőttről való a
történet: gazdájával ment ki, behajtani a birkákat, meglepte őket egy
hóvihar, és a gazda meghalt a hidegben. A kutya pedig hűségesen őrizte a
tetemét heteken át. Amikor megtalálták a kutyát, csont és bőr volt, nem
sokat élt már azután. A világ minden tájáról jöttek adományok, így lett
szobra a kutyának, éppen akkor jelentette a helyi tévé az avatást, amikor
ott voltunk. Annyira megkapott minket a történet, hogy újonnan beszerzett
birkánkat róla neveztük el Tip-nek.
Február 24.
Átmentem a vizsgán! 37 kérdésre tudtam a választ a negyvenből. Elég jól
szervezetten mennek a dolgok, félórával előbb odaértem, azonnal megnézték a
papírjaimat, nem kellett várnom. Egy ember leültetett egy gép elé,
ellenőrizte az adataimat, s hogy nincs szükségem semmilyen speciális
segítségre a vizsgához. Csináltak rólam egy borzalmas digitális fotót, majd
mehettem a 6-os géphez. Sok kérdés ismerősként köszönt vissza, de volt olyan
is, amin elcsodálkoztam, pl. Csúszos úton a traktorommal felhajthatok-e az
út menti füves sávra, hogy ne csússzak meg? Ott, a helyszínen fedeztem fel,
hogy a Rules of the Road sok színes képpel díszített vékonyka kötete helyett
azóta már az íreknek is van rendes KRESZ-könyve... amit talán nem ártott
volna tanulmányozni, mielőtt vizsgázni megyek. De a hivatalos
CD-segítségével végzett edzés is eredményesnek bizonyult, ennek ellenére be
fogom szerezni a könyvet, mert erős elhatározásom, hogy olyan szabályosan
fogok vezetni (ha fogok), mint még senki.
25 perc alatt végeztem, némi körömrágás után rákattintottam a vizsga
befejezése gombra, s kimentem. Rendesen hagyják ám az embert főni a saját
levében, nem mondanak semmit, csak odahívnak, hogy írjam alá a
kijelentkezést - majd a fickó elém csúsztatott egy összehajtott lapot.
Átmentem? – így én, de nem válaszolt, széthajtottam a lapot, és
szembetaláltam magam a gyermekek ijesztegetésére kiválóan alkalmas fotómmal,
és egy Congratulations! kezdetű levélkével. Akkor leesett a kő a
szívemről... Első akadály vétele megtörtént, mehetek szemészhez, papírért,
hogy látok, aztán kérhetem az ideiglenes jogsit, aminek a birtokában már
tanulhatok megint vezetni. Az uram nagyon örült.
Vizsga után megint DART-tal mentem haza. A vizsgaközpont ugyanis a Pearse
street-i megálló mögötti utcában van. Mint egy nappal korábban, megint
megcsodáltam az Oisin Gallery kirakatában a szép festményt, ami elvileg egy
mexikói közmondás szó szerinti „fordítása” akar lenni, de amikor másnap
Anizt faggattam erről, nem tudta megmondani, melyik közmondás lehet az (http://www.oisingallery.com).
(Nagyon tetszik nekem, de súlyos ára a képvásárlás gondolatától alaposan
elriaszt. Majd letöltöm a netről, kicsiben. Amúgy is van elég kép a
lakásban, amely még el- és felhelyezésre vár.) Sok hamukeresztes homlokú
embert is láttam, főleg idősebbeket. A DART-on is ült egy család, ahol anyu
homlokán ott volt a kereszt, a család többi tagjain nem. Emlékszem, az öreg
Duffy is mindig be szokott jönni, mindig hamus volt az ő homloka is, nagy
templombajáró volt az öreg. Futólag elfogyott a de-tartoznék-valahová
érzése, de aztán azonnal rájöttem, hogy kapcsolatom a Kaporszakállúval ennél
bizalmasabb, megbeszélem én vele mindenféle külsőségek és hivatalos keretek
szorítása nélkül is, ami megbeszélnivalóm akad. Jobbára meg is hallgat.
Mivel kedden ugye, Húshagyó kedd volt, Rosie megkért, hogy keverjek ki egy
jó nagy adag palacsintát (ír recept szerint, szódabikarbónával), és mini
palacsintákat csinált a kávézó vendégeinek, kinek cukorral, citromlével,
kinek tejszínnel, ízlés szerint. Nem volt nagy roham a rendelésnél, még
maradt is a keverékből. Amelie, a harmadik francia pincérlány a kávézóban
ellenben hozott nekünk igazi – értsd magyarosan nagy és szép vékony –
palacsintát, el is kértem tőle kettőt, és az lett V. keddi vacsorája a nagy
kaland után.
Amúgy még kedden este szerencsém volt Böhömhöz (ez mostantól a régi-új
autónk neve). V. a komptól egyből hazajött, és bemutatta nekem. Egyből az
szaladt ki a számon, hogy hát ez a kocsi óriási, ezért is lett a neve Böhöm.
Ami ugyan nem illik egy ilyen szép és elegáns kocsihoz, de tényleg, nincs rá
jobb szó, böhöm. Főleg hátulról nézvést, óriási segge van, hely van benne
bőven. Nem élénkpiros, hanem bordó. Fekete bőrülések, elől fűthetők, kis
karokkal állítgathatók, még egy támasz is van, amit az ember kiemeltethet az
ülésből, hogy megtámassza a gerincét. Nekem, akinek elég fájós a háta,
hosszú utakra ez nagyon jól fog jönni. Automata, és minden a kényelmet
szolgálja. Nem sportosan kemény rugózású, mint a Focus, hanem ring, mint egy
hajó, cruise control, klíma, nem győzök áradozni róla – élmény lesz vele
Magyarországi autózni.
Egy kis közbevetett sztori, amely talán megmagyarázza, miért is Angliából
vettünk kocsit. Ami ír Alfát megnéztünk, korban hasonlókat Böhömhöz,
mindegyik meglehetősen le volt strapálva. Karcolások, elhanyagolt
szervizelés, agyonkínzott dísztárcsák, megviselt ülések... Böhöm most lett 7
éves, és kifogástalan állapotban van, eltekintve két-három apró, alig
látható karcolástól és egy csúnya horzsolástól az egyik dísztárcsán. A
motorháztetőn van pár apró folt, alighanem kavicsfelverődés nyomai.
Szervizkönyvét pontosan vezették. V. másnap levitte Kilternan-ba, az ottani
Alfa-kereskedőhöz, hogy néhány, a kocsi működéséhez szükséges kódot
megkapjon. Az egyik panelt elmozdították, s úgy rakták vissza, hogy nem
kötötték be újra a helyükre a panelban található kapcsolókat. Már ez
szemöldökráncolásra ad okot, de ami még rosszabb volt, hogy amikor az uram
visszavitte a kereskedőhöz a kocsit, és kérte a kapcsolók helyreállítását, a
szerelő egy csavarhúzóval feszítette fel a panelt, nyomot hagyva a
műanyagon. Hát, ffs. Elriasztó ez az igénytelenség akkor, amikor a)
másvalakinek a tulajdonáról van szó, b) még fizetni is kell azért a kegyért,
hogy kárt tesznek az ember kocsijában. Abban a kocsiban, amivel mindkét
kereskedő ment egy kört, mert ilyenben még nem ültek. Írországban nem divat
a 3 literes kocsi, sok adót kell fizetni utána, és a biztosítók abból
kiindulva, hogy erőteljes motorú kocsival az ember nagyobb valószínűséggel
követ el ostobaságokat (tényleg?) a biztosítás is több rá...
Marielle mesélte, hogy még kedd este sms-est kapott Michelle-től, hogy
gondolja át a távozást, esetleg dolgozhatna teljes munkaidőben a másik
kávézóban... Persze, hogy nem akarja elengedni, hiszen, mint mondtam, jó
munkaerő, még ha a stílusával gondok vannak néha. Közben Marielle a
lakótársától hírül vette, hogy van két álláshely is az Avoca Food Hall-ban,
ahol a lakótárs, Cecile dolgozik. Fizetett betegszabadság, a munkaidő
betartása, jobb pénz, szerződés (mert azt Michelle-től nem kapott sosem),
nincsenek váratlan telefonok, hogy be kellene jönni dolgozni a
szabadnapon... esténként a romlandóbb kajákat odaadják az
alkalmazottaknak... Mondtam neki, menjen, amíg van hely, ne habozzon. De nem
tudja, mi lenne jobb. Erősen gondolkodik.
Közben Coralie-val is beszélt, aki eldöntötte, hogy a nyáron végleg
hazautazik Brest-be, nem marad Dublinban. Most is csak azért jön vissza,
mert nem akar kellemetlenségeket okozni a lakótársainak, akik egy évre
vették ki a lakást, és a bérleti idő valamikor a nyáron jár le.
Azt néztem ma, nosztalgikus sóhajtozás közepette, hogy hol jártunk tavaly
ilyenkor. Ezen a napon intettünk búcsút a vadromantikus Cardrona hotelnek,
és az ablakon át közlekedő macskájának, és indultunk el Te Anau felé, hogy
közelebbről megismerkedjünk a Settlers vendéglő marhaszeleteivel, majd a
Doubtful Sound szépségével. Olvasgatom a naplóbejegyzéseimet, Csanád blogját...
Remek hely, akár turistaként megy valaki, akár komoly szándékú
bevándorlóként. Ahogy az az ember mondta a kivinézős túra után,
Wellington-ban, vannak problémák, de szerencsére kevesebb, mint más
országokban, és élhető, nyugis ország az az Új-Zéland.
Február 25.
Felhívtam az anyámat a születésnapja alkalmából. Kissé morózusan vette fel,
éppen a vasárnapi sziesztához készülődtek (így jár az, aki nem gondosan
kiszámított időpontban, hanem csak úgy durrbele telefonál.) Nem sok
beszélnivalónk volt, hamarosan már csak hm-k, és hát ja-kra rövidültek a
mondatai. Kiderült, beteg a kutya (amelyik már nem az enyém), egy hete nem
eszik, de még nem vitték orvoshoz. Hm.
Meséltem anyámnak Böhömről, de nem volt valami érdeklődő. Nem tudom
lenyűgözni őket a dolgainkkal, úgy tűnik. Átadta apámnak a kagylót, aki
elmesélte, hogy egy számítási módszerét már egész Európában használják,
kivéve Angliát és Írországot. Gratula! Hogy én is jöjjek valami újjal, no
és, gondoltam, férfi, csak érdeklődőbben reagál a kocsi hírére, neki is
elmeséltem Böhöm megérkeztét a családunkba. Mondtam, V. vett egy autót. „S a
régivel mi lesz?” „Azt megpróbálom majd én vezetni. „Fog az menni?” - így az
apám -, „mert ugye, a múltkor, ott a vízesésnél nem nagyon ment neked a
vezetés...”
A gyomrom ökölnyire húzódott össze. Volt rá érkezésem, hogy megköszönjem,
hogy emlékeztetett erre, és további jó pihenést kívántam nekik. Fel mertem
tételezni, hogy jobbhorogként kaptam meg ezt a megjegyzését, mivel talán egy
perccel korábban vontam kétségbe az ő döcögős angolnyelv-tudását (mondtam,
elküldöm a review-kat fordításokkal együtt, mire ő, hogy nem kell,
lefordítja, mire én, hát hogyan, amikor néha megkérsz, hogy ezt-azt
fordítsak le, - ritkán, de van rá példa -, mire ő, aztán úgyis visszaküldöd,
hogy nem tudod megcsinálni, mire én, nem hát, nem értek a szakmai
szövegekhez, szóval ment a kultúrált adok-kapok).
Szóval alighanem ennek folytatásaként jött a megjegyzése. Ez a bizonyos,
vízesésnél történő leégésem úgy 6-7 éve történhetett, még igen kezdő mazsola
koromban, szüleim első, és valószínűleg utolsó írországi látogatása idején.
Meg akartam mutatni, mit tanultam, és a Powerscourt vízesés bejárata előtt
átültem a vezetőülésbe, hogy behajtsak a vízesésig. Anyám mögöttem ült...
Remegő gyomorral indítottam, s sikerült háromszor (vagy tán többször is?)
lefulladnom elindulás helyett, amit akkorra már simán tudtam. De hát az
izgalom, az a rohadt megfelelni akarás... Anyám megjegyezte, hogy na, akkor
innen ma nem mozdulunk... Ez a mondata, az egész jelenet néhány más, jól
célzott mondatukkal egyetemben ma is bennem van, de hogy apám is emlékezik
rá, azt nem hittem volna. Talán számon tartják a kudarcaimat? E leégés
felemlegetése előtt mesélte, hogy ő milyen büszke rám, mennyit dicsekszik
velem, majd úgy belém mártotta a kést, hogy csak na.
Larkin-nak igaza volt, amikor bölcs versében megírta: „they fuck you up,
your mum and dad”... De a következő sorával, miszerint „they don’t mean to,
but they do”, nem értek egyet. Igenis, szándékosan csinálják. Kell, hogy
legyen valami oka, de ehhez én túl tudatlan vagyok, valaki magyarázza meg.
Mi lehet ez? Mibe került volna anyámnak akkor azt mondani, sebaj, majd
legközelebb, egy ilyen epés megjegyzés helyett. Főleg úgy, hogy egyikük sem
vezet, nem is próbálták soha.
A telefonhívás után volt egy igen nehéz félórám, mintha megint a kocsiban
ültem volna, Sopron és Kapuvár között. De azt hiszem, különösképpen nem kell
magyarázgatnom többet senkinek, hogy miért nem csábítanak holmi
magyarországi látogatások.
Estig rágódtam a dolgon, hogy egyáltalán menjek-e szülőket látogatni. Nem
voltunk Mao-n két éve, igaz, közben jöttek anyósék, tavaly szűk egy napra én
is elugrottam Bp-re, a barátaimat megnézni... Nem hiányzik. De aztán este
nálam bölcsebbek és tapasztaltabbak megmagyarázták, hogy a szülő az szülő
marad, legyenek akármilyenek, menni kell, mosolyogva, mert nekem fog fájni,
ha nem megyek. Esetleg nem most, hanem később, de én iszom meg a levét. Ezt,
mondjuk, sejtettem már akkor is, amikor eldöntöttem, hogy nem akarok velük
találkozni. De nincs mese, menni kell. Különben úgy járok, mint a nagyimmal,
amíg élt, öltük egymást, most pedig bánom a veszekedéseket.
Február 27.
Holnap lesz a hónap utolsó napja, és holnap lesz, hogy 9 éve házasok
vagyunk. Valamint Ede, a lakás tulajdonosa is holnap érkezik, röpke
látogatásra.
Tegnap az Odaios nevű cég élelmiszer kiállításán voltam, Michelle küldött el
rá. A Four Seasons szállodában volt. Kicsit zavarban voltam az öltözetem
miatt, de Rosie megnyugtatott, ne aggódjak, lesz ott még jó pár ember, aki
munkából megy oda. Ennek ellenére az öltönyösök voltak többségben. A
szálloda előtt ajtónálló nyitotta a taxi ajtaját, és üdvözölt. Próbáltam
magabiztosnak látszani, de nekem elég szokatlan, hogy kocsiajtót nyitnak
előttem, miközben megpróbálok kecsesen kivergődni a táskámmal egyetemben. Az
előtérben a recepciós megmutatta, hol a terem, ahol a kiállítás található,
ahol megint egy nyájasan mosolygó ember fogadott, hogy üdvözöl az Odaios cég
nevében. Bent asztalkánál ülő fiatalember ellenőrizte, hogy én vagyok az,
akinek a Cake Café az érkezését jelezte, majd megváltam a kabátomtól,
táskámtól, s mehettem megnézni a választékot. Leginkább a terem közepén álló
asztal érdekelt, ahol egy kötényes ember ráérős, szakavatott mozdulatokkal,
egy hosszú, keskeny késsel egy hatalmas jamon ibérico-t szeletelt. Ezért
jöttem! Annyira megörültem, amikor a cég meghívóján láttam, hogy mostantól
ilyen sonkát is fognak árulni, és a kiállítás során egy master cutter fogja
szeletelni a gyönyörű sonkát a nagyérdemű fürkésző tekintete előtt. Sokáig
álltam, és néztem az embert, mígnem a kezembe nyomtak egy tányérkát, rajta
leheletvékony sonkaszeletek. A sonkák tetejébe egy hatszögletű, fekete
valami került, amiről nem tudtam eldönteni, hogy kétszersült-e, vagy valami
egyéb, ezért diszkréten ott felejtettem a tányérkán. A sonka kicsit
zsírosabb volt, mint amit a 4 Macskában ettünk, nem láttam benne azokat a
jamon ibérico-ra jellemző kis fehér pöttyöket a hús pirosában, és erősebb
utóízt is hagyott a számban, de finom volt. Az ára azonban elég riasztó: 12
db 10 dekás csomag ára kemény 150 euró.
Körbejártam még a termet, megnézve az asztalokra kirakott újdonságokat. A
vékony falemezből készült kosarak remekül jönnének, lehetne húsvéti, anyák
napi ajándékkosarakat készíteni. Mindössze 35-40 cent darabjuk, pár sütivel,
esetleg kisebb süteményszelettel megtöltve remek ajándék lehetne. Michelle-t
megpróbálom meggyőzni erről. Láttam még tengeri hínárral dúsított sausage-t
– hm. Az illata jó volt, de azért furcsán nézett ki, kár, hogy nem kóstoltam
meg, talán kellett volna. Zöldségekből készült szirom – nemcsak burgonyából,
hanem édesburgonyából, cékla, sárgarépa... Persze, leragadtam a
csokoládénál: Valrhona, a világ legjobb csokoládéja, álmaim egyik netovábbja.
Felragadtam egy ismertetőt, s amíg azt bújtam (árak???), odalépett hozzám
egy pincér, hogy óhajtanám-e megkóstolni a „falatkákat”. A falatkák nagyon
szépen néztek ki a fehér tálcán, de ránézésre a) nem tudtam, hogy miből
állnak, b) fogalmam sem volt, hogy melyik oldalon kell megragadni a kis
kajakölteményeket, hogy ne essenek szét c) tele volt a kezem árlistával és
ismeretőkkel... Nemet mondtam, és továbboldalogtam a következő asztalhoz,
ahol érdekes, áttetsző háló-háromszögekben különféle teakeverékek kellették
magukat. „Megkóstolja valamelyiket?” – lépett oda hozzám egy fickó (hát
sosem hagynak már bámészkodni?), s máris nyomta az orrom alá az egyik
háromszöget. Megint csak nemet mondtam, mire ő üzletet sejtve (szegény)
gyorsan mesélni kezdte, hogy micsoda exkluzív teák ezek, single estate, és
hasonló kifejezések jöttek a szájára, kezdtem magam úgy érezni, mintha
borkóstolón lennék. Elmesélte, hogy némelyik itt látható teakeverék nem
tartalmaz egyebet, mint a teanövény (bokor?) legfelső rügyét és két levelét.
No, ez már annyira érdekesnek hangzott, hogy muszáj volt jobban
odafigyelnem. Emlékeztem rá, hogy mikor egykori ismerőseim Sri Lankán
kirándultak, meglátogattak egy teaültetvényt, és ott látták, hogy a
tealeveleket hatalmas szitákon rostálják a „gyárban”. Hét szita volt egymás
alatt, és a legalul, szinte porként felgyűlt, összetöredezett levelekre
mondta azt az idegenvezető, hogy na, az kerül a teafilterbe.
Elgondolkodtató!
A fickó (Sean, mint kiderült), megkérdezte, melyik cégtől jöttem. Khm, Cake
Café. Összehúzta a szemöldökét, rémlett neki, hogy olvasott egy kritikát
rólunk... Ki is a főnök? Michelle D. Ó, hiszen ismeri, volt nála a Curved
Street Café-ban, bemutatót tartani a teáiról. Igen, mondtam, az a kávézó is
Michelle vezetése alatt áll. Mire ő: „S árulja még azokat a kis színes
süteményeit?” Azt hiszem, elpirultam, és közöltem, hogy igen, árulja, mivel
én sütöm őket a két kávézó számára, Michelle is my boss. Azt hittem,
szétdurranok a büszkeségtől, a fickó erre emlékezett, a színes
süteményeimre! Hát ne legyek oda? Annyira büszke voltam, hogy még.
Adott egy mintateát, aztán elbúcsúztunk. Kicsit még nézelődtem. A folyosón
elmenőben alaposan megnéztem a festményeket, találtam egy érdekeset, de a
többség elég modern volt az én ízlésemnek. Az ajtónálló ember érdeklődött,
hogy láttam-e érdekeset, aztán szélesre tárták előttem a duplaajtót, s
látogatásom pastry chef minőségemben véget is ért. No, itt sem leszek vendég
egyhamar.
Busszal jöttem haza a beteg uramhoz, aki péntek este óta köhög, szörcsög, és
not a happy bunny. A busz egy órát jött Ballsbridge-ből, továbbra sem egy
gyors hazajutási megoldás, az biztos. Nagyon fel voltam dobva, hogy találtam
Valrhona-forrást, így ma – Michelle engedélyével – rendeltem 4 kg-t saját
felhasználásra. Az egyik 68 % kakaótartalmú, a másik 70. Az már biztos, hogy
hetekig különféle csokitortákat fogunk enni, mindet kipróbálom, ami a
szakácskönyveimben előfordul, s amihez odaírták, hogy min. 60 %-os
kakaótartalmú csokoládé illik hozzá.
Csütörtökön megkapom a csokoládét, s olyan tortát sütök, hogy még...
Következő írás |