Írországi információk és élmények - magyarul |
|
|
Alien – a homemaker Április 13. péntek, Magyarország, Budapest
Ma temetőkbe megyünk. Anyósom szeretné meglátogatni az édesanyja sírját, aztán Kingáét, mi is megyünk vele, útközben betérve Bettihez. Ezek a látogatások kocsi híján elég nehézkesen mennének nekik, tömegközlekedéssel, ezért megyünk mindegyikbe most, hogy anyósom kényelmesen tehesse meg az amúgy hosszadalmas utat. Csak a nagyanyja sírjához oda-vissza másfél óra az út.
Most már lassan egy hete tart a szabadság, múlt szombaton indultunk el. Böhömnek hála, Anglián és Európán át is meglepően gyorsan jutottunk át, a Csalagút vonatjára is eggyel előbb kerültünk fel, mint a jegyünk szólt, és a Calais-Sopron távból sikerült ledolgozni 3 órát, a korábbi teljesítményekhez képest. Ez csakis Böhöm motorjának köszönhető, illetve annak, hogy „csaltunk”: Ausztriában például ha akadt egy nálunk merészebb, esetleg helyi egyén, aki elénk került, piócaként rátapadtunk, és követtük, amíg lehetett. Ausztria 2.5 órán át tartott. Este hétre értünk a határhoz. Szállodai szoba is került, noha a kinézett helyen már nem volt szoba, és a recepciós hölgy (aki kedvesen leírt számos telefonszámot), mondta, hogy tele a város, a húsvéti hosszú hétvégét sokan kihasználják, nem beszélve az iskolaszünetről. A második szállóban került szoba (az utolsó előtti üres hely), örültünk, módfelett.
Másnap aztán hívtam öcsémet, aki kis környékbeli kirándulást tervezett, hogy a gyereke is tudjon játszani, és mi is tudjunk beszélgetni. Így töltöttünk el néhány kellemes órát a Fertő-tó partján lévő homokozóban, ahol Ákos homokvárakat épített, mi pedig az életről beszélgettünk. Ezelőtt még be akartam ugrani anyámékhoz, akik a szállodához közel, Nagyi házában voltak hétvégére, hogy beköszönjek, tiszteletemet tegyem, stb., nehogy sértődés legyen belőle, hogy elsőként nem oda megyek, de nem volt „alkalmas”. (Eszembe jutott, amit öcsém mondott: akármit csinálunk, úgysem lesz jó.) Így oda késő délután mentünk, amikor már ebédelni is voltunk Öcsémékkel. Ákos szegény, igen unta magát az ebéd során, ha egy kicsit is értek az apróságokhoz, akkor magamtól is rájöhettem volna, hogy egy kétéves gyereket nem lehet elvinni étterembe. Hol az egyik, hol a másik szülője szórakoztatta az udvaron, míg a másik bent evett velünk.
Anyuékhoz aztán részemről gyomorösszeszorulva mentünk, már a bejutás is nehézkes volt a rozoga kapun, ami mögött a még rozogább ház fogadott, és ugató ebem, Peggy, aki már nem is ismert meg. Eltartott neki egy darabig, míg végre beugrott neki, ki is vagyok, akkor aztán nyüszítve törleszkedett. Nem volt szép dolog, itt hagyni, anyámékkal, de most már késő bánat. Kiderült, hogy nemrég (megint) babéziózisa volt, nagyon legyengült, alapos injekciókúra állította csak a lábára, de most már jól van. Széles háta, vaskos dereka van, nagy feneke, és hályogos szeme. A daganata kiújult a szája szélén, de úgy tűnik, nem zavarja. Possum, a macskám, kellő távolságot tartott, majd később, amikor lesétáltunk a kertbe, odajött, s futólag a lábamhoz dörgölődzött. Részéről ezzel le is volt tudva a „welcome”.
Ide most jönne a leírás, anyáméknál tett látogatásunkról, amit első dühömben szépen ideírtam, minden szépítés nélkül. De utóbb gondolkodtam rajta, mégiscsak családi szennyes, uram is mondta, nem lenne jó teregetni. Dühében megtenné az ember, de mégsem jó. Mert ugye, „tiszteld apádat, anyádat” – igen, tiszteld, még ha nincsen is bennük már semmi tisztelni való. Ezért kiszerkesztem a rájuk, a találkozásunkra vonatkozó részeket. De magamnak elteszem, nem szabad elfelejteni, ilyen is volt, megesett velem/velünk.
* * *
S most készenlétben állunk, hétfőn megyünk vissza Sopronba, mert Gabci 17.-ére várja a második trónörököst, és amíg szül, hétfőtől nincs kire bízni Ákost. Ugyanis mindenképpen azt akarja, hogy öcsém bent legyen vele a szülőszobában. Péntekig van egy barátnő, akit hívni lehet, ha kell, hétvégén muszájból talán ott lesz apám, mert nekünk hétvégére van már programunk. De hétfőtől, amíg a baba meg nem érkezik, megint Sopronban leszünk.
* * *
Délután, mire visszaértünk a temetőkből, már várt anyám üzenete, hogy anyósom tudja-e, mikor érünk Sopronba. Felhívtam őket, apám vette fel. Mikor is érkezünk? Nem tudom, mondtam, majd elindulunk, valamikor hétfőn délelőtt. Na, de ő Bp-re jönne, bátyját látogatni (rémlik, mesélte Apu korábban, beteg, rák, kórházban van), hát még tanórát is cserélt, hangjában enyhe szemrehányás, hogy most borulnak a tervei. Hányra legyünk ott? Eltelt egy kis idő, mire hajlandó volt elárulni, hogy 9.10-kor indul a vonata, jó, mondtam, reggel 9-re lent leszünk. Végül V. úgy döntött, ne centizzük ki az időt, menjünk le vasárnap este. Most hívom öcsémet, hadd tudja, még vasárnap este lemegyünk, hogy ha az éjjel indulna el a szülés, ott legyünk.
Közben voltunk könyvesboltozni, vettünk sok könyvet, olyan jól esett, hogy járkálhattunk a polcok, asztalok között, lehetett válogatni, felfedezni fordításokat (jé, ez is kijött magyarul?), pakoltam a köteteket a karomra, egyre nehezebb a halom, aztán majd este csemegézhetünk, Polcz Alaine, Závada Pál, vaskos kötetek. De a Culinaria - France-t nem mertem megvenni, pedig volt belőle, baromi vaskos és nehéz, majdnem leejtettem, amikor kihúztam a helyéről. Majd az Amazonról!
Tegnap reggel V. mondta, hogy meghalt Kurt Vonnegut, és ettől elszomorodtam. Nem mondtam meg neki, hogy egy vékonyka K. Vonnegut-kötetet vettem neki születésnapjára, azt hiszem, a legutolsó írását. De legalább szép kort élt meg.
Április 16.
Ma 0.45-kor megszületett öcsém második fia, Áron. Érdekesen alakultak a dogok: este leautóztunk Sopronba, annak ellenére, hogy kiderült, apám nem tudta áttenni az óráit máskorra, és nem tudott volna elutazni Bp-re (holott nekem kész tényként mondta ezt). Fél 9 felé küldtem egy sms-t öcséméknek, hogy itt vagyunk Sopronban. Negyed 11-kor hívott (már félig aludtam), hogy alighanem Gabci csak ránk várt, mert mennek a kórházba, induljunk. Hamar összekaptunk egy éjszakára szükséges holmit, s vágta a városba. Rossz felől vittem be V.-t a Fő térre, ahol csak engedéllyel lehet parkolni, és az útelzáró babák miatt nem lehetett tovább menni. Így a Polgármesteri Hivatal mögötti fizetős parkolóban raktuk le Böhömöt, majd rohanás a téren át a házig. (Mi van, ha leklampolnak? Majd lejövök reggel, fizetni. – lihegte V. futás közben, míg én inkább azzal voltam elfoglalva, hogy orra ne bukjak futás közben a macskaköveken, a papucsomban.) Testvéremék messze nyugodtabbak voltak, mint mi, öcsém éppen a táskát vitte le a kocsihoz, Gabci szépen felöltözve, néha kis fújtatógépet játszva várt ránk az ajtóban. Elmondta, mi hol van, kaja, pelus, innivaló. Ákos kis ruhái szépen szétteregetve, kikészítve a pelenkázón. Még nem voltak sűrű fájásai, de mondta, izgul. „Az ő?” – kérdezte az uram, Gabciék ágyán lévő kis halomra mutatva, igen, az ő, Ákos, akire felügyelni kell. Gabci mondta, hogy Ákos majd fel fog ébredni, sírni fog, kínáljam innivalóval, nyugtatgassam, vissza fog aludni. Nem lettem nyugodtabb, amikor mondta, hogy öcsémnek ez nem szokott sikerülni, de talán nekem igen. Aztán ott maradtunk, ők pedig elmentek a kórházba. Ráfordítottam kulcsot a zárra, és halkan, óvatosan bebújtunk a nekünk elkészített ágyakba. V. a földön, én a félig beüzemelt emeletes ágyon.
Füleltem minden zajra, eltartott egy darabig, míg rájöttem, melyik szusz a férjemé, melyik Ákosé. Éjfél felé felébredt, felütötte a fejét, körbenézett, én pedig ott termettem mellette, mint a villám. Azonnal bőgni kezdett, ahogy Gabci ígérte. Simogattam a hátát, mormoltam neki mindenféle megnyugtató marhaságokat, próbáltam kiirtani a kétségbeesést a hangomból, és próbáltam vissza-visszahúzni az ágyra, mert igencsak tartott kúsztában annak széle felé. Mondtam, hogy Apa, Anya a kórházban vannak, mert most jön a kistesója, villanyt is gyújtottam neki, hogy lássa, ki vagyok, innivalót is kínáltam. Nem segített, csak sírt. V. megjegyezte az ágyról, hogy hagyjam, majd megnyugszik. Aludjál – sziszegtem vissza neki tehetetlenségem teljes tudatában. V. visszadőlt, Ákost még nyugtattam egy darabig, míg végül hüppögve újra elnyúlt az ágyon, lesöpörte magáról simogató kezemet. Amikor elcsendesedett, betakartam a takaróval, visszamásztam a saját helyemre. Tovább füleltem minden zajra, a toronyóra ütéseire, s elképzeltem, mi lehet a kórházban, így éjnek-idején.
Egyszerre zörgés, jaj, a gyerek?! Nem, nem ő az, de a zörgés folytatódott, az ajtó felől. Felpattantam, mentem megnézni, ki az, hát öcsém állt a sötét előszobában. Hátte? Hazajöttem, így ő. És Gabci? Megszült, nem kaptátok meg az sms-t? Nem, nem. Áron, mondja az öcsém, 49 centi, 3 kiló húsz deka. Gratulálok, akkor mi most hazamegyünk. Ne hülyéskedj, aludjatok. Megkérdem V.-t, feleltem, beosontam hozzá, óvatosan felráztam, hazamenjünk? Nem, lehelte, s már aludt is tovább. Kivettem a kezéből a mobilt, aminek a rezgését nyilván nem érezte meg, s visszamásztam megint a helyemre. Öcsém is elvackolt a fia mellett, innen kezdve már egy nagyobb halmot láthattam az ágyon a kicsi helyett. Aludtam volna, de V. csendes horkolása jó darabig ébren tartott. Sokára tudtam csak ellazulni, Áron, gondoltam, még egy fiú, illetve, hogy ez aztán hamar ment, azt hittem, fél napig is eltart, míg meglesz a baba.
Egyébként az éjszaka hőse Gabci volt, aki az egész nap jövő-múló fájásokat csendben tűrte, s talán tudat alatt, de megvárta, amíg mi megérkezünk. Amikor a kórházba beértek, és mondta a bábának, hogy igazi fájásai még csak másfél órája vannak, kis híja, hogy haza nem küldték. Végre csak kiharcolta magának, hogy jöjjön az orvos megvizsgálni, addigra már négyujjnyi volt a tágulás. Háromnegyed 11-re értek be, s egy órányi vajúdás után született meg Áron. Nem, nem fogják végig próbálgatni az abc-t, A-tól Z-ig, több gyermekük nem lesz. Legalábbis ezt állítják most.
Április 18.
Úgy látszik, nekem a hétfői napok lesznek így a nyaralás alatt a drámai napok, Húsvét hétfő, ahol az embert nyakig mártják a családi adok-kapokba, majd a mostani hétfő, ahol Áron megszületett (bár ez a nap pozitívuma volt), és nekem szörnyű hasmenésem lett a rám mért felelősségtől (gyermekfelvigyázás), aztán az az épületes vacsora anyámékkal. Most kivételesen nem azért mentem be a wc-re, hogy bőgjek, hanem hogy megküzdjek a hascsikarásommal. (Tudnék még írni elemzést a különféle wc-papírokról is, de majd inkább máskor.)
Itt megint kihagyok, biztos utál is érte minden olvasó, hogy olyan vagyok, mint a keddi folytatásos, amit a legizgalmasabb résznél hagynak abba, de hát bocsánat. Hiszen írtam már, hogy hosszas gondolkodás után oda jutottam végül, hogy nem akarom a családi szennyest a széles nyilvánosság (olvasóim) előtt tovább teregetni.
* * *
E hétfő hatására erős elhatározás született bennem, hogy öcséméket minden erőmmel segíteni fogom, anyámékat pedig úgy tekintem, hogy igen, vannak, de semmilyen kontaktust nem fogok velük létesíteni, amíg – mondjuk betegség, vagy valami falrengető ügy miatt – nem lesz muszáj, és ők nem keresik velem a kapcsolatot. Talán nem ártana kezdeni gyűjtögetni az öregek otthonára, mert ha ez így megy tovább, hamarosan nem tudnak gondot viselni magukra, bár anyám még nagyon finom húslevest főz. Anyámnak azon szakácskönyveit, amelyek nálam voltak, visszaadtam, semmilyen tulajdonuk nincs nálam, illetve semmilyen cuccom nincs náluk. Lehet fenyegetőzni azzal, hogy ettől az „elszakadástól” majd nekem lesz rossz, de inkább megküzdök a majdani lelkifurdalással, mint a mostani találkozásokkal. Hadd legyen nyugis az életem, addig, amíg rám nem szorulnak, deal? V. különben is azt mondta, hogy ő már az elsőnapi „nem alkalmas” után mondta volna, hogy jó, akkor majd legközelebb, már ha lesz olyan. Sopronba pedig, bármennyire is szép, nem költözünk, amíg ők élnek.
(kihagyok)
Közben V.-nél is volt apróbb családi dráma, anyósom bátyja telefonált, s V.-t faggatta (angolul, mert a magyar nem mindig megy neki, állítja ő), hogy anyósomnak mi a baja, mit kell segíteni anyagilag, illetve rendezzen-e nagy családi találkozót Írországban. V. udvariasan de határozottan mindenről lebeszélte, míg mi a háttérben rágtuk a kefét anyósommal. A régi, nagyon nem kívánt rokon (a báty egyik lánya, kit már emlegettem itt) is felbukkant, előbb egy magyar (!) barátjával jöttek szállóvendégnek még tavaly, amikor is az én lágyszívű anyósomék nem tudtak (mondván, „rokon”) nemet mondani, így a csöpp lakásban szállt meg a rokon, és a barát – széthajtható vendégágyakon. Aztán a rokon küldött húsvéti szentes leveleket és üdvlapokat, amit elolvasni sem voltam hajlandó, de anyósom mondta, hogy a levélben szerepelt: „hosszabb időre Európába jönnék, és akkor majd tölthetünk több időt együtt”. Ha megjelenne az ajtóban, úgy vágom ki, mint a taknyot. Anyósomnak is ezt javasoltam. Nehezen, de azért elismerik, hogy teher nekik a rokon látogatása, de az illem azt diktálja, hogy fogadják be, valahányszor (hívatlanul) felbukkant. Bár én az ilyen illemszabály ellen eléggé kapálódzom, a rokon kétszeri írországi látogatása után főleg.
Most már erős vagyok, most már mertem az apámnak is nemet mondani, szerintem az ajtóbecsapás is menni fog.
Egyébként még mindig tart a szinte nyári idő, kellene még pár ápol-és-eltakar póló, hogy a pocakomat rejtse. Láttam, hogy van Bp.-en Decathlon, oda el fogunk menni. A pólóik szépek, igen tartósak, és kellemes tapintású anyagból készülnek. V. morgott, nem bírod ki Karácsonyig? Mert akkor megint megyünk Barcelonába, és az ottani Decathlonba, de nem, nem bírom ki, kövér pocakomat takarni kell, csak a magam jóérzése miatt is.
Ica nevű barátnőmmel Sopronban igen kellemes ebédben volt részünk, s még kellemesebb beszélgetésben, még a Botankertben is voltunk együtt, lesétálni az ebédet. A zöld nem változott, de az épületeket folyamatosan újítják fel, hála az égnek, egyre jobban néznek ki. A varjak megvannak még a platánfákon, és a kispiszkos bolt helyett nagydarab sötét színű csupafa konstrukció rejt magában egy új kisboltot és kávézót (brownie van, tessék mondani?)
Ó, sok régi ismerőssel teljesen véletlenül hogy, hogy nem összefutottam! Az állateledeles Csabával kétszer is, egyszer a vendéglőben, ahol Icával ettünk, és egyszer a könyvesboltban, Zsuzsánál. Csabát egykor apám tanította, hozzá macs- és kutyakajáért jártam, s volt egy basset houndja. Madarász Gáborral, akinek mára már lényegesen rövidebb és őszebb az egykor csupacsiga Brian May-es haja, mióta utoljára láttam. Koloszár doki, aki a pattanás elleni kenőcsöket írta fel nekem, s hiába integettem neki a kocsiból, a Szt. Mihály-temető előtt, Böhömöt nézte, nem a vadul integető, valószínűleg már kevésbé ismerős utast – hiába, Böhöm eléggé megkapó látvány. Megkapóbb, mint én.
Leányfalun – még a múlt héten - pedig Erikáékhoz és Simáékhoz, az ő haverjaikhoz voltunk hivatalosak, magyaros vendéglátásra. Értsd, annyit ettünk, bográcsban főtt pörköltből, tortákból és egyéb finomságokból, hogy mozdulni is alig tudtunk, és leginkább üldögélve sörözgettünk, beszélgettünk. A kertjük hatalmas, igen meleg volt, és körülöttünk egyfolytában rohangáltak a kutyák. Igazi nyugodt, családias hétvégi délután volt. Alig fértem el utána a nadrágomban.
Ami ott, Leányfalun megdöbbentett, az az, hogy mennyire feledékenyek az emberek. Futólag láttam az ír gyorshajtó által megölt kisgyerekeknek emelt emléktáblát (legalábbis a kocsiból annak tűnt az apró négyszög), s V. különösen ügyelt rá, hogy az ír rendszámú kocsival még véletlenül sem lépje túl a sebességhatárt. Mindenki megelőzött bennünket, mindenki. Sőt, volt olyan, aki a közeledő járdaszigetet a rossz oldalról, a másik sávban kerülte meg, csak hogy minket megelőzhessen. 7 éve történt a baleset, tábla, sebességmérő van, mégsem érdekel senkit.
Volt nem annyira kellemes összefutásom is régi „ismerőssel”. A könyvesboltban álldogáltunk, V. könyvbe merült, én Timikével és Zsuzsával beszélgettem. Olyan az a bolt nekem most is, mint egy biztos pont, ahová bármikor be lehet menni, az ember megnyugtató, értelmes társaságra lel. Egyszerre beront az ajtón E., volt gimnáziumi osztálytárs, akivel évek óta nem találkoztam, erre most megjelent. Olyan véletlen volt ez, amitől kissé kellemetlen érzés ült meg a gyomromban. Mert vele kapcsolatban is vannak emlékeim, amitől nem a „barátság” és a „kellemes meglepetés” szavak jutnak az eszembe. Pedig a mostohaapja annak idején nagy lelki masszázsokkal tartotta bennem a lelket, próbálta megértetni velem, hogy nem vagyok ám szemétre való. De hát az az apja volt. Sőt, mostohaapja. Könyveket is kaptam a mostohaapjától, életre szóló könyvélményeket köszönhetek neki, pl. E. M Forster könyveit. Utóbb evangélikus lelkész lett, és gyerekek hada imádta, imádja, mert emberként, felnőttként tudott velük beszélni, megértve gondjaikat. Nagyon szerettem. E.-vel jó pár éve váltottam két email-t. Egyik email-jében volt egy odadobott fél mondata, aminek hatására kitöröltem mindent, ami mailt tőle kaptam, mert olyan tiszteletlen jelzőt rakott a kemény munkával összeállított weboldalunkhoz, hogy rendkívül rosszul éreztem tőle magam, mintha egész addigi munkámat osztályozta volna (le) valaki. Utolsó, mástól kapott info szerint visszaköltöztek Sopron közelébe, igaz, az osztrák oldalra, ott lett lelkész a férje (aki egyébként igen kedves, értelmes pasi emlékeim szerint, dumáltunk sokat anno). Egy volt osztálytársunk mesélte, hogy amikor egy karácsonyra jött haza Münchenből, ahová egyetemre járt (s ahol azóta is él egy térképész férj oldalán), családot látogatni, az anyjával éppen karácsonyi vásárlás közben, összefutottak E.-vel, akinek akkor már pocakja volt, első gyermekét várta. E. már a második mondatában kinyilatkoztatta, hogy az életnek csak a Gyermek és a Vallás ad Értelmet, mondta ezt gyermektelen, ateista ismerősömnek, aki azóta is boldogan éli gyermektelen, ateista értéktelen életét, és aki akkor összenézett a szintén ateista, ám de nem gyermektelen édesanyjával, hogy izé, mióta lett E. ennyire szentes?! E. most nagy lelkesen, lendületesen jött, lelkendezett, jaj, adjak email-címet, bár biztos elég lenne szétnéznie a neten, s ott biztos azonnal találna sok mindent rólam (tanítják ezt, vagy zsigerből jön, ez a nagy hízelgő kedveskedés?) én hülye, pedig kapirgáltam a papírra a címemet, minek is? Még az arcomat is megveregette, pelusos bébinek éreztem magam. Az anyjára emlékeztetett, neki volt ilyen berobbanós, lelkendezős stílusa. Puszi közben alapozó és púderszag tódult az orromba, ez tényleg ő? De azt meg kell hagyni, három gyerek után is vékony, vagy ügyesen rejti a hasát, ha van, ki tudja. Meddig maradunk, jaj, fussunk össze, jaj, de ő már csak jövő héten jön Sopronba, jaj, akkor nem fog sikerülni. Phű.
Remélem, nem fog írni.
(*Nem írt. Hurrá! 2007. júl. 10.)
Április 20.
Voltunk vidéken! Szerda reggel elindultunk Köveskál felé. A szállást megtaláltuk, igen kellemes, de inkább tényleg csak nyári tartózkodásra való hely, művészeknek. Lehet festeni, adnak ecsetet, műterem a ház padlásán, csodás kilátással (www.kali-art.com) A környék igen csendes, biciklizésre kiváló, de egyikünk sem az a lelkes bicikliző. Pedig ki kellene próbálni. A szobák egy hosszúkás épületben vannak, a szemközti birtokra néha malacokat hoznak legelni, a házőrző pedig Jimmy, egy igen öreg kutya, erősen őszülő pofával. Nagyon kedves volt a fogadtatás, és dús a reggeli, finom baracklekvár is volt a pirítós mellé. Ebédelni a Kisfaludy-házba mentünk volna, de nem voltak még nyitva, így a közeli Szt. Orbán-vendéglőbe mentünk, amiről kiderült, hogy Szeremley Huba tulajdona. Finom ételek vannak, és nagyon finom borok, csak nem kellene csavarni az egyszerű recepteken, a divat kedvéért: pl. szürkemarha carpaccio. Ha aggasztja őket a recept egyszerűsége, lehet magyarázó szöveget fűzni hozzá. De ne próbálják feltupírozni extra salátával. Rengeteg ecetes lébe fojtva. Szvsz.
Ebéd után pedig Németh-pince, ahol zavarba ejtően sokféle borral kínálják az embert, holott igazából már előre tudtuk, mit szeretnénk, de egyre csak kínáltak, kínáltak. Végül egy óra alatt csak sikerült kiválasztani, miből kérünk. Még egy újabb demizsonra is szert tettünk.
Aztán elnehezedve megint a szállásra mentünk, ott aludtunk egyet. Utána már vacsorázni sem volt kedve anyósoméknak. Mi is csak olvasgattunk, majd amikor már – tőlem szokatlan módon – zavart a tétlenség, sétára buzdítottam az uramat. De kint elég hideg volt, szél, így csak felmentünk a nagyházba, és ott két halma-játszma során is vesztettem. Kértem egy üveg vizet, nagyon szomjas voltam. 9-kor zártak, vissza a szobába, olvasgatás, aztán a sötétben csendben beszélgettünk, V. mindenféle alap-kérdéseket tett fel, volt, amire válaszolni sem tudtam. Reggel sokáig aludtunk a kissé megereszkedett ágyban – mintha egy kanálban aludtam volna, de igen-igen jól. Ha nem égett volna az ajtó feletti udvari lámpa, vaksötét lett volna, és mély csend - csak a kutyák ugattak fel néha. Igazi vidék, ahol a csillag világít a ház felett, nem a lámpa az utcáról.
Reggeli előtt kiolvastam az Edna O’Brian könyvet, ami szerintem elég szomorú alkotás, de nagyon tetszett (Girls in their married bliss). A dús reggeli után Sopronba mentünk, megnézni az ősök sírjait, s V. nagyapjáról elnevezett utcát. A város szélén van, valamilyen innovációs központ mellett, stílszerűen. A Szt. Mihály-temetőben nagyanyám-nagyanyám sírja mellett szépen elmentem, kissé pirulva, mert nem találtam elsőre, izé, hol is van? Itt kell legyen, keresgéltem, ez az aszfaltozatlan út a mi sorunk, visszafordultam, lassan mentem, behajoltam minden kőhöz, és csak itt jöttem rá, hogy a sírra ültetett (egykor aprócska) bokor olyan magasra nőtt az elmúlt két évben, hogy teljesen elfedi a fekete követ a nevekkel. Az jutott eszembe, hogy ez az örökzöld bokor már nagyanyámat eszi, vagyis hát ami maradt belőle. Nem nagyon látni a síron, hogy sűrűn látogatják, két kis gyertya feküdt a kőszegélyen. Tavalyról? Don’t ask. A kálákat lefektettem az örökzöld mögé, a kő tövébe. Akartam imádkozni, de nem sikerült. Fura ilyet mondani, de nem éreztem helyénvalónak, anyósék is vártak már az út végében. Mentünk V. nagyszüleinek sírjához. Onnan tovább a nagykereszthez, közben két sírt is láttam, aminek még ismertem a lakóját. Onnan séta vissza a kocsihoz, megmutattam V.-nek kedvenc sírfeliratomat, majd nagy megdöbbenésemre egy ismerős név, egyetemi kolléganő, azt hiszem a GH-ból, lehet, hogy Ica mesélte, hogy meghalt, de nem emlékeztem.
Szíven ütnek mindig ezek a hírek, mert már nem (mindig) tudok a név mellé arcot is idézni.
Sopronból hazafelé – Rákoson ebédeltünk, a jól bejáratott Öreg Halász vendéglőben -, megálltunk vásárolni a szombati klánebédre, anyósomék az Auchan-be, én a Decathlonba. mentünk be. Óriási a Decathlon, óriási a választék, de Barcelonánál drágább. Vettem három, nagyméretű pólót, hasat rejtendő. Csak a saját magam megtévesztésére, mert a vak is látja, hogy kövéredem, fogyni kellene. De közben ilyen dolgokkal kell farkasszemet néznem, mint rétes. Amikor tiltakozom az újabb adag kaja/desszert ellen, kéri anyósom, ne most kezdjek fogyókúrázni. Igaz, nem neki szorítja a hasát a nadrágkorc. Kávét iszom, hogy fogyjon belőlem a víz, holott vizet kellene innom. Kocogni kellene, sétálni, biciklizni, izzadni sokszor. Erősödni. Marhaságokon nem gondolkodni. Eszemben tartani, milyen csodás életem van, és ebbe jól belekapaszkodni.
Hívtam öcsémet, de nem vette fel, amikor pedig felvette, vagy legalábbis úgy tűnt, valaki felveszi, valami zörgést-csobogást hallottam, lehet, hogy babafürdetés közben értem. Még nem hívott vissza, majd írok neki sms-t, hogyan vannak, mint vannak.
Idő továbbra is nagyon meleg, mármint áprilishoz képest, a virágok teljes erőbedobással nyílnak, rengeteg orgona az országutak mentén.
Apropó, ma Michelle-től kaptam meglepő sms-t, sok hülyeségét megbocsátottam érte. Kissé eltévesztve a dátumot, de azt írta, reméli, Kinga halálának évfordulója azért nem volt olyan érzelmileg megviselő a szülőknek és V.-nek, és reméli, tudjuk azért élvezni a vakációnkat. Anyósomnak említettem, azt mondta, ez igen kedves volt a főnökömtől.
* *
Tegnap Corelie-től kaptam mail-t, majd válaszolnom kell rá. Így, írásban jobban érződik, milyen rossz az angolsága, hiányoznak a szavak mellől a sok szót helyettesítő gesztusok, egy-egy szemöldökráncolás, fintor, mennyi mindent lehet azzal elmondani! Igaz, egy éve tanul mélyvízbe dobásos módszerrel angolul, ahhoz képest csodás a tudása. Csak el ne felejtse!
Remélem, Csirke is rendben van. Louise, a Csirkefelügyelő írt egyszer, nem volt gond.
Anyósom meséli, miféle zsidózós beszólást ejtett meg valaki a boltban (megejtett?), közben pedig azt tűnt fel, hogy akivel eddig dolgom volt, eladó, vagy más, mennyire kedves volt. Segítőkész. Legfőképpen Simon úr, az optikus, de ő még erősen a kettővel előtti, régi jó világ embere. Hála neki, készen lettek a szemüvegeink és (a fényre sötétedő lencséknek köszönhetően), tudok állandó hunyorgás nélkül járni-kelni a rekkenő magyar napsütésben. Most végre olyan szemüvegeim vannak, amelyeknek nem lóg túl a szára a fejemen, teljesen személyemre van szabva. Vagy tíz percig igazgatta rajtam a szemüvegkereteket. Rég volt ennyire nagy odafigyelésben részem, vásárlóként. Simon urat mindenkinek nagyon tudom ajánlani, készséges, udvarias, de a többiek is rendesek voltak. Nem volt még kellemetlen, beszólós, undok eladó. Csak egy megviselt arcú, lassú, idősebb hölgy, bágyatag mozdulatokkal, mint akinek már minden mindegy.
Mondtam V.-nek, hogy azzal, amivel le tudom nyűgözni az íreket, Mao-n semmihez nem tudnék kezdeni, hiszen még a legutolsó kávézóban is olyan tortakölteményeket lát az ember, hogy csuda. Itt talán mosogatónak még jó lennék, de tortákat aligha csinálhatnék. Más az ízlés. Esetleg mehetnék a Match-be, eladónak, talán elfogadnák a 6 év külföldi tapasztalatot.
Április 22.
Nem lesz ma gombfoci bajnokság, Szabolcsék, V. ismerősei pedig nem érnek rá a találkozóra eljönni, nem lesznek itthon. Tegnap volt klánebéd, de a család fele nem jött el, mert vagy betegek voltak, vagy a gyerekeik voltak betegek, így megúsztam a babázást. Rengeteg kaja készült, egész délután sültek a húsok a kinti roston, majd utánuk sült a kürtőskalács. Egy elhaladó kisbuszból még ki is szólt egy férfi, azt hiszem, azt mondta, „ez igen”, de az is lehet, hogy valami mást mondott. Benji, V. unokatestvérének fia eljött. Megnyurgult, pattanásos homlokú, érdeklődő arcú kiskamasz, nem győztem csodálkozni azon, hogy megnőtt. Két éve nem láttuk. Az úttörővasútnál vasutas, tegnap is szolgálatban volt, fekete nadrágban és ropogósra vasalt fehér ingben, ami csak úgy lógott a vézna vállán. Nagyon vékonyka fiú, de majd megizmosodik.
Holnap elindulunk vidékre, Feriékhez, Zsókához, tehát kissé fel fog pezsdülni a szabadság, mert mostanság csak eszünk, alszunk, és olvasunk. A vett könyvek közül már több is kiolvasódott. A nadrágjaimba még beleférek, de igyekszem kevesebbet enni. Még mindig tart a jó idő, amióta Mao-ra jöttünk, nem esett az eső!
Olvastam egy jót, tetszett, ezért az ilyen, írekre gondolkodás és szétnézés nélkül köpködőket tekinteteséknek fogom nevezni, akikre ez igen illik: „Magyarországon kívül nincs élet, és ha van is, nem olyan”. Akik szerint mindenkinek hozzájuk kell alkalmazkodni, külföldön, ők a felsőbbrendűek, s az írek legyenek hálásak, amiért ők odavitték a tudásukat. Yeah, right.
V. most beszél valakivel, aki megvenné a lakását. Ami remek lenne, még ha nem is a kiszabott árért tenné, hanem az alatt egy millióval, de megvenné most, amíg még V. itt van Mao-n. Akkor talán még a papírmunkát is el tudnánk intézni hazautazás előtt. Apám célzott rá, hogy ezt a pénzt beleölhetnénk az ő lakásukba, és az felújítva de szép is lenne az öcséméknek, mert akkor ők már nem fognak élni. Nem mondtuk, hogy ezzel a pénzzel mi a terv, de szerintem jobb is. Mert csak össze-vissza facsarodna az agyukban, amit hallottak.
Bocsánat a sok panaszkodásért, de elég sűrűn jár az agyamban az a bizonyos vacsora. Életem legnagyobb traumája az volt, amikor kamaszkoromban rájöttem, hogy a szüleim korántsem olyan jó fejek, mint aminek hittem őket. They fuck you up...
Április 26.
Elvileg ma dolgozik utoljára Corelie.
Hétfő reggel elindultunk, irány Szeged. Előttünk jó hosszan pedig egy alaposan megcsodált Lamborghini Murcielago ment, fényes bogárfekete kocsi, benne egy kövérkés negyvenes pasival, és a csinos, fekete hajú, vékony arcú nője. Intettünk, hogy jajdekúl a kocsi, barátságosan visszaintett. Előzgettük egymást, de nem agresszíven, hanem azért, hogy minden oldalról megcsodálhassuk az autót. Németnek tűnt a rendszáma. Szerintem szerb fegyverkereskedő volt, nem tudom elképzelni, hogy hogyan lehet valakinek ennyi pénze egy ilyen fantasztikusan látványos kocsira. De az is lehet, hogy vállalkozó volt, vagy bankár. Vagy bróker - de nem, leginkább fegyverkereskedőre hajazott a külseje. Útközben kértem, menjünk be Ópusztaszerre, mert a Feszty-körképet meg kellene nézni, eddig csak képen láttam. Volt Apunak egy lapozgathatós kiadványa róla, amit a gimnáziumomnak ajándékozott, csinált róla szép fénymásolatot, a könyvkötészetben pedig összeillesztették a képeket, és bekeretezték. A termünk hátulsó falán volt sokáig, ma hol lehet, nem tudom, de igen jól nézett ki.
Körbejártuk a parkot, remek napos idő volt, ragyogott a nap, rengeteg béka a tóparton, kiülték a füvet, ugyanolyan barna folt volt a helyükön, mint a fókák alatt a tengerparton, Otago-félszigetén (Sóhaj. Megoldaná a gondjaimat, ha olyan messze mennék? Nem. Akkor meg?). A körkép igen látványos, nagyon tetszett. Egy angolul kevéssé tudó hölgy próbálta elmagyarázni a hely lényegét finn fiataloknak, akik végigvárták a hangjátékká alakított angol magyarázatot a képről, mi inkább kimenekültünk. Angolságát hallva eszembe jutott, hogy talán mégis lenne nekem munka Mao-n, és nemcsak eladói. Furcsa volt, hogy az emberek egyforintosokat dobáltak be a kép elé. Az ág szerelmére, ez nem szökőkút!
Utána Szegeden V. végigmutogatta a neki emlékezetes helyeket, amiktől korábban már említést tett, nem valami pozitívan (itt járt az én uram főiskolára). Köpni azért nem köpött ki sehová, de szóba került, hogy talán kellene. Nem tetszik a város, túl nagy. Ellenben remek fagylaltot ettünk a Palánkban, majd elindultunk Mindszent felé, Feriékhez. A mindszenti bekötőútnál, a kocsmában ettünk finom babgulyást, közben megbeszéltük, hogyan alakul Nusi iskoláztatása. Alig ismertem meg, nagyot nőtt, az arca is megváltozott kicsit. Gimnáziumba fog menni, és jelenleg olyan sötét osztálytársai vannak, akikre leginkább az ostoba és céltalan jelző illik. Nekik az a lényeg, hogy befejezzék az általánost, aztán kész. Mennek az életbe. Nem értik, Nusi miért hajt a továbbtanulás érdekében...
Utána mentünk a birtokra. Ami csodálatos. A ház jóval nagyobb, mint a kép alapján gondoltam, a tetőtérben rengeteg hely, ott lesz majd szoba a lovasiskolába jövőknek. Van egy Brunó nevű nyakigláb vizslakölykük, aki képes a saját lábában elbotlani, és Merész nevű lovuk, aki a birsalmafa lelegelésével van leginkább elfoglalva. Két gyöngytyúk gurulgatott ide-oda a karámban, és pulyka is van, hangosan rut-rutolt. Valamint a négynapos naposcsibék is be lettek mutatva, számosan vannak, az istálló épületében, melegítő lámpa alatt csoportosultak, kis kerek, aprópihés jószágok, ahogy Feri mondta, ők lesznek a jövendőbeli vacsorák.
A birtok megtekintése után a helyi kocsmába mentünk, néhány lépésnyire van csak a birtoktól. Magánház aljában lévő, Csehó és Kisbolt névre hallgat, igazi tanyasi kocsma. Söröztünk, közben néhány igen ottani arc jelent meg, az egyikük kezet rázott V.vel, aki a pultnál várta a szódáját. Kint orgonák, napsütés, lapos vidék, és csend. Feri megmutatta annak az embernek a házát, akit leginkább az egészségügyi reform első áldozataként emlegetnek. Borzasztó, lepukkant házikó, valaki másnak a földje közepén, körülötte egyméternyi zöld, málló falak, félig leszakadt ajtó – itt élt. A helyiek szerint megváltás volt neki a halál, napjait a kocsmákban töltötte, de persze, nem két kórház között kevergő mentőben kellett volna, hogy élje a halál.
Búcsú után irány Debrecen, ahová már elég későn értünk. Bementünk Hosszúpályiba Zsókáért, ahol mamája és nagyija fogadott bennünket, óriási szeretettel. Mert állítólag felkaroltuk a lányukat. Magyaráztam, hogy Zsóka semmiféle felkarolásra nem szorul(t), nagyon is megáll(t) a maga lábán, egymaga kézben tartotta John vállalkozását, és megküzdött az öreg marhaságaival, linkségével. John még most is hívogatja néha, hogy menjen vissza, pár hónapra csak. Elindulás előtt a két asszony befőtteket csomagolt, hiába tiltakoztunk, diétát emlegetve, adták jó szívvel. Zsóka mamája pár szál virágot is szakított a besötétedett ég alatt a kertből, majdnem elbőgtem magam, mit akarnak megköszönni nekünk? Mit? A virágot aztán hurcoltam magammal, még Bp-en is kitartottak, ugyan még aznap este lehullott a tulipán szirma, de a többiek megmaradtak a nedves papírzsebkendőbe takarva vagy három napig.
Egy kellemes helyen vacsoráztunk, amit Zsóka javasolt, és ahol sokat mesélt mostani munkájáról. Lakást vett, kocsivételt tervez, hogy a hosszadalmas bejárást megrövidítse. Már van jogosítványa, irigykedtem! Jól belenyúltunk az estébe, de annyira jó volt beszélgetni. Utána hazavittük, érdekes volt az éjszakában autózni a helyiek által használt, erdőn át vivő úton. Nem járt már kint egy lélek sem.
V. kívánságára az Arany Bikában aludtunk, reggelre kiderült, inkább a nevet fizeti ott meg az ember, mint a kényelmet. Kicsit zavart a foltokban ragadós kőpadló a reggeliző asztal alatt. Nem tudom, milyen mulatság után maradtak ott, de nem ártott volna felmosni. Nyugalom, nem fogok átcsapni szálloda- és éttermi kritikusba! Pedig lenne miről írni. A legjobb a szobában a térre való kilátás volt, a Nagytemplomra, a szökőkútra... Nagyon szép az a tér!
Másnap reggel mentünk volna kultúrálódni, de éppen aznap technikai okok miatt zárva volt a Déri Múzeum, legeslegnagyobb bosszúságunkra. Így a tervezettnél korábban, már délben Evetkével találkoztunk, V. hub-os ismerősével. Megnéztük az új házukat (jó nagy, szellős, és kertje is van!). Még babáztam is, Csigaként becézett erősen kiskorú gyermekével, akit leginkább a lépcsőn való fel-lemászás köt le. Ebédelni mentünk, ahol a gyermek igen rendesen viselkedett, pedig már el voltam készülve rá, hogy Evetke majd egész idő alatt babázik, mi pedig nézzük. De nem, a baba elüldögélt a kocsijában, evett és néha gurgulázott, de leginkább mosolygott, miközben rágcsálta a puffasztott kukoricáit. So-so volt a kaja – nem lesz éttermi kritika, aggodalomra nincs semmi ok -, Evetke néha szólt mulatságosat, amitől hangos röhöghetnékem támadt – mindezt faarccal tette, halálos komolysággal. Utána sétálni mentünk, a közeli tó partjára, ahol néhány csepp eső hatására a békák szinte ijesztő hangerővel brekegni kezdtek – jött az eső!
Evetke tanácsára hazafelé menet átautóztunk Hortobágyon, láttunk gulipánt! Vagy gulipántot? Valamint észt (észtet? Na jó, ez gyenge volt...) madarászokat. Igen-igen lapos a táj, ahogy V. nagy mulatságára megállapítottam, itt még a holnapi időjárás is látható. Vágytam a dombokra. Budapest előtt kiadós zivatarba keveredtünk, villámok és zuhé, és hosszan előzgetett bennünket egy nyikhaj bécsi rendszámmal. Aztán V. megunta a heccelődést, kicsit odalépett Böhömnek, és a bécsi rendszám elmaradt a vízfüggönyben.
Kora este értünk haza. Jó volt a megszokott ágyban aludni. Tegnap aztán a Lehel-piacot csodáltuk meg, végigvéve, mi mindent kell beszerezni. Minden van, csak pénz kell hozzá. Nem csoda, hogy Susan-ék le voltak nyűgözve a Nagycsarnoktól, ez is ugyanolyan pompás, a színek, az illatok, a sok tapogatásra ingerlő gyümölcs és zöldség! Ott a piacon csináltunk étvágyat az ebédhez. Ha van, aki ott vásárlási inger nélkül végig tud sétálni, hát megemelem a kalapom. Nagyon szép látvány egy ilyen piac!
Majd délután nőorvosnál tettem látogatást, hogy megtudjam, minden rendben van-e velem. Ebben a korban nem árt a gyakori ellenőrzés, félek a betegségtől. Az orvost anyósom szerezte. A fickó kicsit úgy viselkedett, mint egy hetyke kakas a szemétdombon, de úriember volt és profi. A rendelő egy hatalmas lakásban van, mennyire elszoktam már az ilyenfajta lakásoktól! Az íreknél egészen másképpen néznek ki a lakótömbök, és benne a lakások, egészen másfajta stílusú az építkezés, egy ilyen labirintusszerű lakás egy sokemeletes régi lakótömbben teljesen meglepné őket. Doktorom a kínos vizsgálatot humorba csomagolta, míg én próbáltam a méltóságomat megőrizni, és nyögés nélkül kapaszkodni fel-le a nekem túl magas vizsgálószékbe, reménykedve, hogy a papírtörülköző nem fog a fenekemre tapadni.
Azért itt, Mao-n mentem orvoshoz, hogy ne kelljen az eredményre hónapokat várni, mint Dublinban. Lehet, hogy mindkét világból csak a jót szeretném megkaparintani, én önző és öncélú lény (anyámék illettek ezekkel a jelzőkkel), s ezért még fizetni is hajlandó vagyok – mert megtehetem. Nem azért dolgozom keményen, hogy aztán ne legyen meg a gyümölcse. Nem? Valamint azért Mao-n mentünk el tüdőt szűrni, mert ilyen szolgáltatás nincs Írországban, ugyanakkor a tüdőrák elég előkelő helyen szerepel a halálozási, megbetegedési statisztikáikban. (Na, ez is megérne egy misét, az a hosszadalmas pingpongozás, ami a kerületi tüdőszűrőben megesett velünk, most, hogy bejött a vizitdíj. Fizetünk-e, nem-e, jár-e, nem-e, idetartozunk-e, nem-e – sokáig tartott, de csak kiharcoltuk magunknak!) Most már csak V. fogorvosi vizitjén kell átesni, és a kvázi kötelező egészségügyi programoknak vége.
Közben már majdnem befejeztem a They fuck you up című könyvet, igen érdekes, de kicsit ijesztő is. Nagyon ijesztő, tulajdonképpen. Mennyire számít, hogy hogyan foglalkoznak azzal a kisbabával, első napjaitól fogva. Kiemelve annak szükségességét, hogy mennyire fontos egy odaadó, támogató, megértő meleg családi kör (upsz) a kismama körül, hogy alkalmasint ki tudja aludni magát, hogy azután még odaadóbban foglalkozhasson a kicsivel. Valamint, hogy miért jó a társadalom szempontjából a japánok gyermekközpontú nevelési módszere, különösen a korai években. S miért rossz az amerikaiak egyéni eredményekre kihegyezett nevelése.
Alig maradt már kiolvasatlan könyv az újak közül. Kézimunka-vásárlásra vonatkozó nyafogásaimat V. rendre elutasítja, így továbbra is olvasok, alszom, és sokat eszem. A nadrágok még rám jönnek, a begombolással vannak időnként gondok.
| |