|
|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Nyaralási utóhangok:
Május 7-én értünk haza. Haza! Haza! A mao-i tartózkodásba még belefért egy
gombfoci bajnokság, ami nekem elég traumatikus élményt jelentett:
szembetalálkoztam mások nyomorával, mások házasságával. Dühömet,
elkeseredésemet, de leginkább a tehetetlenségemet kisírtam V.-nek a budaörsi
út mentén, egy csendes leállóban. Azóta e család gondja „megoldódott”
(szabad ezt így mondani? Meghalt a gondok „okozója” – ha így fogalmazom meg
nyersen, akkor egy beteg szülő gond, amire kis híján rámehet egy házasság).
A gombfoci ellenben nagyon jól sikerült, az érintetteket feldobta, s
feledtette velük néhány órára a mindennapokat.
Majd egyszer még leírom, hogyan autóztunk végig, teli szájjal – de kínunkban
- röhögve a Nürgburgring-en, megpakolt kocsival, a sok Aston, Porsche és
mellettünk üvöltve elzúgó motor és egyéb villámgyors járművek mellett
araszolva. NAGYON jó volt!!!
Azt is leírom, majd, talán, milyen volt végighajtani a félreeső kis német
utakon, útban Belgium felé, hogy aztán a határhoz közeli Aachen-ben töltsük
az estét, egy olyan szállodában, ahol magyar származású volt a recepciós.
Olyan szuper argentin vendéglőt ajánlott, hogy hálám örök. Az a szték, amit
ott ettünk, magasan übereli a többit. V. fel is állított egy sorrendet élete
legjobb sztékjeiből.
Majd egyszer még azt is megírom, milyen volt újra visszamenni Oostendébe,
már ismerősként sétálni az ottani utcákon, vagy milyen volt vacsora után
nehéz pocakkal rohangálni a calais-i tengerparton a habok között, és milyen
volt számolni a menő kocsikat az angol autópályákon. Majd egyszer...
Május 14.
Némi Taliskerrel zsibbasztva írogatok. Nem volt jó napom. Reggel megvettem a
Dubliner-t, mert Daphne sms-ezett, hogy benne vagyunk. Az egyoldalas,
fotókkal dúsított elemzésben finoman szólva is leszólta a lap kritikusa a
brownies-t és a scone-t, amit árulunk. Csak tudnám, mikor volt a tesztelés.
A lap májusi, így úgy sejtem, hogy áprilisban volt nálunk, amikor is nem én
sütöttem. Így sem jó, úgy sem jó hír. Nem esett jól, hogy „fake baker”-knek
titulálták a vesztes, vagy rosszul szereplő sütik alkotóit: nem csak minket
teszteltek, hanem négy ismertebb kávézót-vendéglőt, de abból egynek adtak jó
pontot, a többit alaposan a földbe döngölték. Még azt a Queen of Tarts nevű
műintézményt is, amely legnagyobb riválisunk.
A kritikus hölgyet hírből és írásaiból ismerem, csípős, fanyar stílusa
rettegett. Egy időben a fotója több dublini étterem konyhájában ki volt
téve, hogy mindenki tudja, hogyan néz ki, rettegnek tőle és az írásaitól. A
dolgon nem változtat, hogy ki sütött éppen, az, hogy Cake Café, ott áll a
fotók felett. Talán csak azzal vigasztalhatom magam, hogy a brownie mindig
elfogy, a scone-okból mostanság egy darab sem marad eladatlan. A napi
17-ből, ez talán nem olyan rossz arány.
Meg fogom említeni Michelle-nek, alkalomadtán. Fake baker... hm...
Míg nem voltunk itthon, megjött a provisional licence-em, azóta nagy levegőt
véve be is iratkoztam vezetési tanfolyamra, most szerdán megyek először. V.
már most arról beszél, hogy mi mindent fogok tudni csinálni, ha majd
vezetek. Nekem pedig mindenféle nyugtató szereken jár az eszem, amivel egyre
kisebbedő gyomromat lehetne lazítani. A legnyugtatóbb szer egy pohárka
Talisker lenne, hehe, de hát azt nem szabad. Megjegyzem, az említett gyomor
csak a vezetés ötletének hallatán szorul kicsire össze, amúgy szélesre
tágul, ha kajáról van szó. Most már 10 kg súlyfeleslegem van, s ez nem mind
a szabadságnak köszönhető.
Az ujjamra azonnal visszajött az ekcéma, mihelyt dolgozni mentem. Próbálom
nem vakarni. Csak nyugi, woman, pull yourself together.
Anyagi helyzetünk – az éppen megérkező banki kimutatás – láttán örömmel
állapítottam meg, hogy ha tele lenne a hócipőm a Michelle-féle manageléssel,
nyugodtan itthon tudnék maradni, míg találnék egy másik melót. Vagy csak
itthon tudnék maradni. Pont. Valamint bármikor, akár már holnap
visszamehetnénk Új-Zélandra. Azt az országot még mindig sűrűben emlegetjük,
mint bármelyik korábbi úti célunkat.
A távozhatnék elég sűrűn járt a fejemben, mert a múltkori koszhalom kissé
betette az ajtót, illetve majdnem betette. Ugyanis amikor először dolgozni
mentem, eléggé elkeserített, hogy milyen állapotban találtam az eszközeimet.
A tortaformák eltorzulva, egymásra dobálva a sütő tetején. A muffinformák
kimosatlanul, beleégett tésztával, itt-ott megfeketedve, ragacsosan. De
amitől majdnem hisztérikus rohamot kaptam, az Michelle úgynevezett
„takarítása” volt. Az udvaron, az épület elülső részén, egy lépcsőfeljáró
alatt van egy kis kamra, ott tárolunk jó pár dolgot: dobozokat, az
olajbogyós edényeket, a törött csészéket, takarító eszközöket. Volt ott egy
nagyobbacska vödör, amibe a komposztba szánt vagdalékot dobjuk, tojáshéjat,
zöldséget, ilyesmiket. Valaki kiürítette, majd ott is hagyta napokon át a
kamrában. Az alja csodásan bepenészedett, s valószínűleg volt benne némi víz
is, mert a penészréteg csendesen hullámzott, amikor megemeltem. Mivel nem
értem rá még ezt is kimosni, otthagytam. Tovább maradtam bent, volt dolgom
elég. Amikor már csendesedni kezdett az ebéd utáni roham, egyszerre látom,
hogy Michelle bejön azzal az edénnyel, s a tartalmát belezúdítja a
mosogatóba! Abba a mosogatóba, amiben már ott áztak a mosogatógépbe szánt
edények, evőeszközök... Penészestől, mocskos vizestül együtt bele azokra az
evőeszközökre, amelyekkel a vendégek – és mi is – eszünk. Azt hiszem, még a
szám is elnyílt. „De hát az edények...” – mondtam, de senki nem hallott meg,
kivéve Fionát, aki rám nézett, és vállat vont. Kimentem párszor mély levegőt
venni az udvarra, s csak azután mentem vissza dolgozni. Nem vagyok egy
hipertiszta konyhatündér én sem, aki szívrohamot kap, mert folt esett a
konyhakövön, na de hát ez már sok. Hogy a fenébe invitáljak meg bárkit is jó
szívvel, ha ennyire mocskos ez a hely?
Ja, és Michelle lázas takarítását alighanem az váltotta ki, hogy az
formáimat látva, első dührohamomban tettem egy csípős megjegyzést a kávézó
tisztaságára. Életemben először nem csak a bajszom alatt morogtam, hanem
közöltem, hogy milyen mocskos minden, s miért nincsenek tisztán tartva,
miközben vad mozdulatokkal – naná, hajtott az indulat - nekiálltam kisúrolni
őket a létező legerősebb súrolószerrel, ami csekélyke választékunkból a
kezembe akadt.
Atyavilág. Ide akarok ismerősöket hívni?
* * *
Voltam látogatóban Marielle-nél. Hétfőn eljött elém a munkába, és a csatorna
partján szépen elsétáltunk Ranelagh-ba, majd a házhoz, ahol most lakik egy
másik francia lánnyal. Vittem neki mindenféle jókat, marcipánt, kis üveg
bort, csokikat. Sokat beszélgettünk, csinált nekem egy hagyományos breton
ételt, de a nevét sajnos, nem jegyeztem meg. A lakás rettentően kicsi, egy
régi sorház kerti végében van, mintha utólag építették volna a házhoz.
Aprócska szobák, falatnyi fürdő, amiben éppen csak egy wc-nek és egy
aprócska zuhanynak van hely – hogyan férnek el, nem tudom. De Marielle
szereti, a környék jó, és van egy kis kertjük is: ott pad áll, ki lehet
ülni, a környező kertekből áthajolnak a fák ágai, madárcsicser, fű –
hangulatos, megnyugtató zöld színnel. A háziúr felettük lakik, eddig
normálisnak bizonyult.
Marielle elmesélte, hogy Albert, az ír fiú, aki után öt hónapig epekedett,
míg sort került az első randira, pár havi kapcsolat után otthagyta, mondván,
nincs ideje fenntartani egy kapcsolatot, amikor csak heti egy-egy alkalommal
tudnak találkozni. A srác is igen elfoglalt (zenész), Marielle is sokat
dolgozik, sokszor hétvégéken is. Sajnálkoztam, mire ő vonogatta a vállát,
adta a hűvöset, de érezhetően nagyon bántotta a dolog. Csak sokára tette le
a fél arcát rejtő napszemüveget, amikor már végére ért ennek a témának.
Hamarosan elkezd dolgozni a Bernard Shaw nevű kocsmában, esténként, a
sörkerti pultnál fog dolgozni, Kérdeztem, nem lesz-e ez sok, két munkahely,
de azt mondta, alig várja már, szeretne több pénzt keresni, mint a
kávézóbeli minimálbér.
Május 17.
Ma úgy mentem dolgozni, hogy hosszú nap, sok tennivaló. Egy trükkös torta
megsütése, és sok-sok süti szombatra. Ehhez képest éppen 3-ra végeztem a
tennivalókkal, s mivel Michelle nem húzta a száját, hangos „I am finishing
now for today”-mondatomra, így negyed négykor eljöttem, mint a vöcsök (hogy
Sirt idézzem, ki kollégám volt, s sűrűn mondogatta: mint a vöcsök. Like
anything, angolul, de az nem hangzik olyan jól!). Süthettem volna még
ezt-azt pluszban, a vendégben mindig gazdag szombatra, de a munkakedvemet
akkor vesztettem el, amikor az elkészült tortát (fotózták a weboldalra) kint
hagyta a napon, s kemény munkám gyümölcse kezdett olvadni, a cukormáz
itt-ott lecsorgott róla. Eh.
Itthon a házimunka olyan részeivel foglalkoztam, mint vacsorakészítés,
amikor jött egy sms Michelle-től. Darina Allen (sőt, csupa nagybetűvel)
DARINA ALLEN, az ír séf-fejedelem, Myrtle Allen nyomán az ír konyhaművészet
megújítója, az a nő, aki megmutatta az íreknek, hogy igenis, vannak valódi
ír kaják, van ír KONYHAMŰVÉSZET, nos, ő személyesen bent volt a kávézóban,
írta a főnököm. Bent volt, és EXTRA süteményeket vitt magával, az ÉN
SÜTEMÉNYEIMET (majd jót nevetett azon, hogy a szakácskönyve, amiben
világhíres, 3 hónapos tréningjének anyagát foglalja össze, mennyire meg van
viselve – ergo, forgatjuk sűrűn).
Nos. Leszögezném a tényeket. Ugye, magyar vagyok. Darina Allen ír. A
sütijeimet megkóstolta. Ízlettek neki. EXTRA süteményeket vett. Elvitelre.
Tehát aligha azért, hogy a röfiknek legyen mit enni holnap a Ballimaloe
Cookery School farmján. Az általam sütött sütiket. Darina Allen.
Mintha magának az öreg Gundelnek sütöttem volna.
I am so feckin’ proud of meself!
Erről ennyit. Köszönöm szépen. Ennél magasabbra nekem nem igen lehet
kerülnöm botcsinálta cukrászként., Na jó, ha mondjuk, Robert DeNiro vinne
magával egy doboz sütit, akkor még jobban a padlóig hajolnék. De Robert
DeNiro nem szakács. Színészisten, de nem szakács.
No, jó, azért akkor is lemennék hídba, ha nálam enne, az én sütijeimből.
Május 30.
Időm nem volt írni, ellenben történtek dolgok. Először is, egyik nap jön
Michelle, hogy kapott egy telefonhívást a Chapter One-ból, Dublin nemrég
Michelin (írek szerint Micselin) csillagot kapott étterméből, miszerint
tudnánk-e estére összeütni egy csokoládétortát, ők elég elfoglaltak, nem
érnek rá, szóval? Én megkönnyebbülten, hogy hát hogyne, tegnap sütöttem
hármat, van még belőle. Születésnapi torta, folytatja Michelle, hatásvadász
szünettel, Lionel Richie egyik zenésztársának lesz, este oda foglaltak
asztalt, a koncert utánra. Nahát! Maga a nagy Lionel Richie fog enni a
tortámból, klassz. Elég homemade kinézete volt a tortának (van még mit
tanulnom), hiába, lelkes amatőr készítette: szépen felírtam rá a kért
feliratot (Happy birthday Dino, we love you), és Michelle ötlete alapján
hangjegyekkel dekoráltam a torta oldalát. Nem lett egy Peggy Porschen-es
költemény, de a visszajelzések szerint tetszett. Amúgy a vendéglő egyik
alkalmazottja már járt nálunk, evett is a csokitortánkból, így már tudták,
mit kapnak. Ugyanez a fickó rendelt múlt hétvégére születésnapi tortát a
nővérének, no, az szebb lett, Szamos-féle marcipán virágokkal, háromféle
árnyalat, szépen mutatott. Azért is jött hálálkodó telefon, valamint
érdeklődtek, hogy ha máskor is ilyen történne, hogy túlságosan elfoglaltak,
csinálnánk-e nekik tortát?
Azért nem semmi, hogy egy Michelin-csillagos étterem veszi a csokitortáimat,
még akkor is, ha ez valószínűleg egyedi megrendelés volt. Egész nap
vigyorogtam, pedig rohadtul húzós nap volt, 3 csokitorta megrendelés, egy
nagy, könyv mintára kidekorált, könyv alakú csokoládétorta (most megtudtam a
tévéből, sheet cake-nek hívják az ilyen nagy, lapos tortát), valamint
cupcake-ek tömege, és a szokásos rutin szombatra. Csütörtökön és pénteken is
tízóráztam.
Valamint ma voltam a 3. vezetési órán. Lenyugtattam magam növényi
cseppekkel, aztán már mindenre igent mondtam, olyanok kérdésekre, mint pl.
hogy „kimenjünk-e a főútra?” Há’ már mér’ ne? Kimentünk, ugyan egyszer
melléváltottam, de ment minden simán. Holnap talán lesz lelkierőm ahhoz,
hogy innen, a lakástól a város másik végén lévő benzinkútig elvezessek -
gyakorlásképpen.
Amúgy új managerünk van, Jenny, akit az Odaios Food-tól csábított hozzánk
Michelle. A nőnek eddig két jó vonását fedeztem fel: odafigyel arra, amit
mondunk, és meg is hallgat minket, s hajlandó foglalkozni aggodalmainkkal.
Sőt, megoldást is keres rájuk. Remélem, ilyen is marad, és a managelési
balfogások megszűnnek a kávézóban. Állítólag vendéglői múlttal rendelkezik,
de még nem beszélgettünk eleget ahhoz, hogy ilyesmire rákérdezhettem volna.
Michelle maga hozta fel a Dubliner-ben megjelent cikket. Bosszantotta ugyan,
de nem omlott össze úgy, mint én. Azt mondta, egy kritikus azt ír, amit
akar, és különben is, amíg a megkritizált sütemények elfogynak, nem aggódik.
* * *
Ma egy minta sütit kellett csinálnom egy esküvőre. Igen félek ettől a
megrendeléstől, addig vették fel, amíg nem voltam itthon. A menyasszony
olyan kis kerek sütiket óhajt, amilyeneket egy könyvben látott, vagyis
vastag cukormázzal teljesen bevontakat, aljukon fehér szaténszalaggal,
tetejükön kicsike dekorációval. Mire Michelle előrántotta a Peggy Porschen
könyvet, amiben hasonló süteményeket lehet látni - ilyenre tetszett gondolni
a kedves vevőnek? Hát persze, hogy olyanra gondolt a hölgy. Darabonként 4
euróért vállalta a megbízást a főnököm. Darabonként 4 euró, 120 darab. A mai
mintapéldányhoz a cukormáz elkészítésével együtt 45 percre volt szükségem.
Mit mondjak, ritka ronda lett. Még sosem kellett cukormázat csinálnom,
mármint olyan formázhatóan képlékenyet, mintha gyurma lenne. Az enyém
repedezett lett, itt ragadt, ott gyűrődött – eh! A mintapéldányt
legszívesebben lehúztam volna a vécén. Ha vehettem volna hozzá bolti
roll-out icingot, sokkal szebbet csináltam volna - de Michelle ragaszkodik a
házi készítésű icinghoz, s lőn. Magyarázom neki, mindig, de hiába, hogy ezt
nem csináltam, nem gyakoroltam, ő meg beleugrik olyasmibe, amit még sosem
csináltunk, ráadásul ilyen kib... – pardon – módfelett olcsón.
Kíváncsi vagyok, mi lesz holnap, Jenny-nek magyaráztam a bizonyítványom,
amúgy maga is látta a kínlódásomat, megértően körbetelefonált pár céget,
mennyibe kerülne nagyobb mennyiségű roll-out icing, majdnem kezet csókoltam
neki. De mindenhez Michelle áldása kell.
* * *
Ma vezetés után kíváncsiságból elsétáltam a LUAS felé menet a Dundrum
Shopping Center felé, azzal a titkos szándékkal, hogy ott pisilek, de már be
volt zárva a felső szint az áhított budival egyetemben. Amióta megnyílt a
Dundrum Town Center-nek nevezett bevásárló labirintus, azóta ez a Shopping
Center halódik. Nem maradt más, megnéztem a hentes választékát, mindjárt
vettem gyors vacsorához való vesepecsenyét, felszelve, fűszerekkel
meggrillezve mentő kaja, amikor végképp nincs időm komolyabb főzéshez. Myles
jutott az eszembe, amikor dél-afrikai hurkácskákat láttam, vettem belőle,
majd megkóstoljuk. Aztán még egy adag marhát pörkölthöz, aztán irány a
villamos. A megállóban egy nő magyarul beszélt bele a mobiljába, kissé
félreállva felhívtam az uramat, s elég hallhatóan beszéltünk. A nő nem
nézett felém, buzgón textelt. A villamoson egymás mellé kerültünk, igen
futólag rámosolyogtam, bár nem volt ismerős. Hamarosan újra telefonálni
kezdett, elnyeltem a mosolyomat, úgy hallgattam a magyar szót. Aztán
megcsendült a második mobilja, ekkor már többen nézték, hány mobilon is
folytatja a társalgást? Stillorgan-nél leszállt, miután kiintegetett egy
furgonos pasinak, aki nyilván várta. Ez volt a negyedik eset, hogy
magyarokkal utazom együtt a villamoson.
Tegnap egyébként jókorát utaztunk, mert megjöttek Petiék Dominicáról, és
hazavittük őket Newcastle West-be. Fél 6 után sikerült csak elindulni, a
gépük ugyan 3-kor landolt, de nem volt könnyű átvergődni a városon. Ott csak
kitettük őket, a sarki benzinkútnál megvettük az utolsó előtti szenyát a
hálás kutastól, aki féláron oda adta őket. V. meg akarta tudni, hol kaphatna
98-as benzint. Őszintén szólva, a választ nem nagyon értettük, olyan elég
„Dublin Castle, me arse” akcentussal beszélt az ember. Hiába, West Cork
Este negyed 12-re értünk haza, V. nem bírt magával, még próbálgatta a Sky+
digitalt, tegnap szerelték be. Egész nap itthon ült vigyázzban. Az ígért 9
helyett 11 és 2 között jöttek, éppen készen lett a falfúrás utáni
takarítással, mire el kellett indulni Petiék és elém.
Most újra van tévé, esti hímzés és olvasás helyett megint lehet Beckert,
Raymond-t, és ER-t nézni. Valamint Top Gear-t. Two and a Half Men-t.
Dokumentumfilmeket... jajj.
Elárulom, hogy ma fordult elő velem először, hogy élveztem a vezetést.
Nagyon várom már a hétvégét, mert megyünk vidékre, pihenés, hímzés, hosszú
séták tengerparton, kéz a kézben, de részemről mondjunk inkább mancsot. Itt
leszünk: www.rockcottage.ie
Próbáltam foglalni egy másik helyet, ahol a szobából úszkáló delfinekre
látni (elvileg), de már le voltak foglalva. Sőt, a következő hosszú
hétvégére is le vannak. Majd jövő tavasszal lefoglalom őket, de már
januárban.
Kaptam képeslapot Coralie-tól! Dalmáciában volt, igen élvezte, hosszan írt.
Nagyon utazhatnékja van, mesélte Marielle, a továbbtanulást pedig egyre
jobban erőltetnék a szülők, de nem akarnak hozzájárulni a költségekhez.
Nyári munkát akar keresni, kell a pénz. Kíváncsi vagyok, mihez fog kezdeni,
elmegy-e a fodrász iskolába, vagy esetleg újra visszajön, minden józan
megfontolása ellenére?
* * *
Jellemző, hogy a legnagyobb hírről nem írtam: öcsémék házat vettek! Az extra
pénz birtokában már jobban tudtak válogatni, és sikerült is találni egyet az
Ősz utcában, illetve az arról nyíló kis mellékutcában. A pénzügyek miatt a
szerződéskötésnél anyósom, mint V. teljes körű megbízottja, jelen kellett,
hogy legyen, így apósommal egyetemben leutaztak Sopronba, aláírni a
papírokat. Apósom igen büszke, hogy a ház annak az utcának a közelében van,
ahol született, és ahol emléktábla van a házon, hogy ebben a házban élt V.
kohász nagyapja.
Öcsém küldött pár képet a házról, aminek kertje van, műhelynek, irodának
alkalmas alagsorral, a sarkon garázzsal. Szemben a házzal játszótér, ha a
fiúknak nem lenne elég a kert. A környék csendes, az utcácska zsákutca, így
a forgalom elenyésző. Kicsit kell csak rajta alakítani, akár azonnal
beköltözhető. Sőt, lehet építeni rá még egy emeletet, ha kicsi lenne a hely.
Annyira örültünk a hírnek! A pénzügyek alakulásától függően, lehet, hogy már
szeptemberben, legrosszabb esetben pedig jövő januárban tudnak költözni.
Áron közben újszülöttből csecsemővé lett, kisimultak a vonásai, öcsém írta,
hogy nevetős, mosolygós baba, szereti, ha foglalkoznak vele. Az egyik képen
határozottan úgy néz ki, mint apám, szakáll és bajusz nélkül.
* * *
Apropó, könyvek. Amiket kiolvastam, még Mao-n: Polcz Alaine: Egész
lényeddel, Tóth Krisztina Vonalkód című novelláskötete (verseit ismertem
csak eddig). Háy János két könyve is nagyon tetszett: A
bogyósgyümölcskertész fia, A gyerek (ezek a könyvek egészen fantasztikusak).
Érdekes az, hogy azért vettük meg A gyerek-et, mert V. olvasott róla egy
kritikát az ÉS-ben, amely újságot ellenben a dublini magyar boltban vettünk.
Jó, nem? Kevin Myers borzasztóan szörnyűséges élményekkel teli Watching the
Door c. könyve nagyon tetszett, mármint az írásmódja, amúgy azokról a
borzasztó belfasti eseményekről szól, amiket tudósítóként élt át a kora
hetvenes években (őrültek ezek az észak-írek). Valamint befejeztem a They
fuck you up-ot. Tanulságos könyv! Ian McEwan: On Chesil Beach c. könyvét még
elutazásunk előtt elkezdtem, de csak most sikerült befejezni. Korántsem
azért, mert nehéz olvasmány, hanem mert annyira tetszett, hogy hazajőve
megint elolvastam elölről, egyhuzamban akartam kiélvezni az egész könyvet.
Egy fiatal pár esküvőjének napjáról szól. Amolyan nem-lehet-letenni kötet.
Az író stílusa lenyűgöző. Azt hiszem, a többi könyveit is be fogom szerezni
apránként.
Következő írás |