|
|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Június 10.
Olyan fantasztikusan jó idő van odakint, hogy ki kellett használni. Már
nyolckor kipattantam az ágyból (lusta fetrengésemhez szokott uram fel is
nézett fektéből), s mentem, berakni egy fehér mosást. Aztán vissza az
ágyikóba! Majd felkelés után ment a gépbe még egy adag színes ruha, most már
kint lengeti őket az enyhe szellő.
A kert kezd egyre jobban kinézni. Izé, szóval nem kert, terasz. A bokrokhoz
nem nyúltam még, de szándékomban áll a két legnagyobb, legterebélyesebb
bokor alsó ágait levágni. Az egyik most virágzik, fantasztikus illatfelhő
tölti meg a kertet, amikor nem mozog a levegő.
Az uborka már-már kibújt a földből, egy nagy cserépben nyüzsögnek sokan.
Ugyan azt írta a használati utasítás, hogy nagy közökkel ültessük el, de
ahhoz nincs hely, legfeljebb megfigyelem, hogyan küzdenek egymással. Győzzön
az erősebb! A nappali alacsony ablakpárkányán nevelt, megkésetten elültetett
paradicsompalántáim némelyikének már két levele van! A saláták még igen
gyengék, az újhagyma mintha zsenge fű lenne. A többi fűszert elültettem,
szépen zöldellnek, néha meg-megdörzsölöm a levelüket egy kis szag-
(bocsánat) illatmintáért.
A múlt hétvége jól telt, bár szombaton ködben és esőben autóztunk Schull,
majd a cottage felé. V. többször is felnevetett, amikor kimutatott a szállás
ablakán, a csendes esőben ázó környékre: „Ez neked júniusi Bank Holiday?! Me
arse!” Mintha én tehettem volna az időjárásról. De azt meg kellett hagyni, a
ház még rossz időben, ködpaplan alatt is igen mutatós volt. Két nagy dugó
miatt hat óra alatt értünk csak le, hiába voltak az elkerülő utak, nem
sikerült hamarabb. A német tulajnő, Barbara, elég germán kimértséggel
fogadott, nem lehetett érezni rajta azt a nyitottságot, a kicsit néha túlzó
barátságosságot, amit a legtöbb ír szálláson tapasztalhat az ember.
Megérkezés után ledőltünk egy kicsit, V. olvasta a Barcelona-könyvet, amit a
születésnapjára vettem neki (Colm Tobin: Homage to Barcelona), aztán
vacsora. Egyedül voltunk az ebédlőben, nyugodtan beszélgethettünk. Az
előételt én ettem meg, mert rák volt, V. csak a salátát ette meg a rákok
alól. Remek ötletnek találtam a rákokat borító pirított szézámmagot, érdekes
ízt adott az ételnek. Forró rák - hideg salátaágyon – nyamm. A bort mi
vittük, a Németh-pincéből származót, megpróbáltam kicsit ünnepélyesebbé
tenni ezt a hétvégét a kissé laposra sikerült születésnapja helyett.
Vacsora után V. felfedezte, hogy a tévében 3 adó fogható: két ír és egy
német! A vendégkönyvből kiderült, hogy sok német jár ide. Naná. Érdekes volt
még a háziasszony érdekesen keveredő német és corki akcentusa. Idővel
megenyhült, s második este, amikor az étteremből (ahol szinte úgy erőltetett
ki nekünk egy asztalt) jöttünk haza, megálltunk beszélgetni az előtérben, s
rengeteget mesélt az állatairól. Könnyesre nevettem magam!
Az említett étterem a Good Thing Café névre hallgatott, utóbb kiderült, csak
a szezon idején van nyitva, amúgy főzőiskolaként szolgál. Az
étkezőhelyiségben körben polcok, eladásra szánt könyvekkel, illatos
gyertyákkal, lekvárokkal, konyhai eszközökkel. Nagynevű szakács a
tulajdonosa, egy jellegzetesen ír arcú hölgy, aki maga főzött a félig
elrejtett konyhában. A profin forgolódó, csupa nőnemű pincér között ott
tétovázott egy fehér szakács- (vagy kukta) ruhás leányzó, akinek a szépsége
igen megfogott. Sötétszőke haj, halvány arcbőr, igen fiatal, talán külföldi?
Nem nézett ki írnek. Ha néha elfeledkezett arról, hogy a konyhában mások is
látják, már nem járt körbe a szeme, és ellazította az arcvonásait, nem ült
rajta a feszültség, igen szép lett, olyan ártatlan, olyan halovány: an
English Rose, mondják az ilyen típusra. Hosszúkás arc, szép szemek, olyan
egyszerre igen szép, mégis csúnyácska lány. V. szerint biztos két napja
kezdett, mert folyamatosan szóltak rá, hogy ezt ne így csináld, hanem úgy,
ezt amúgy. Nem lehetett könnyű neki!
V. a rövidke menüből a bárányra fanyalodott – rengeteg salátával és finom
újkrumplival tálalták -, jómagam a bárányvesét választottam (avagy „hogyan
lehet bárányvesével földrengést előidézni?” – hogy a nagyokat idézzem).
Micsoda finoman volt elkészítve! Talán süthették volna még őket egy kicsit,
a közepük még rózsaszín volt, de nem kellemetlenül. A saláta annyira elég
volt, hogy csak két kis krumpli fért belém. V. még desszertet is evett,
házilag készült fagylaltot, belém már nem fért semmi. Finom, igen-igen
könnyű új-zélandi bort ittunk (naná), alkoholtartalma jóval alacsonyabb volt
a megszokottnál, írták is róla, hogy vészesen itatja magát. El is tüntettük!
Nagyon teleettem magam, alig vártam, hogy ágyba kerüljek.
Ami különösen tetszett, az a WC volt, igen hangulatos, illatos gyertyákkal,
rengeteg tiszta törülköző egymásra halmozva a polcokon. Képek a vendéglő
volt szakácsairól, egykori híres szakácsnőkről szóló újságkivágásokkal
dekorált falak, ahová még a Shepard-féle Micimackó-illusztráció is passzolt.
Szépen kialakított, jól átgondolt vendéglő volt. V. végül engedett
célzásaimnak és könyörgő tekintetemnek, és belement, hogy vegyek egy sütis
könyvet, amely az angolszászok hagyományos süteményeiről, tortáiról szól.
Talán be lehetne őket dobni a kávézóban.
* * *
Vasárnap amúgy remek, napos időre ébredtünk, így rávettem V.-t, hogy menjünk
el, nézzük meg közelebbről az ország legdélnyugatibb pontját, Brow Head-et.
El is sétáltunk a sziklák végéig, miközben vadul sütött le ránk a nap. Még
egy pár élvezte rajtunk kívül a környék magányosságát, de ők hamarosan
visszamentek az útra. Volt a dombtetőn egy romba dőlt őrtoronyszerűség, amin
havasi varjúkat láttunk! Mutattam V.-nek, nézze csak meg őket alaposabban, a
piros csőrüket, lábukat, mert ilyet nem sűrűn látni. A madaras könyv szerint
Mao-n csak egyszer láttak ilyet. Itt pedig körbe-körbe keringett egy pár,
szépen piroslottak.
Ameddig lehetett és mertünk, kisétáltunk a meredek, hegyes sziklaoromzat
végébe. Kismadarak röpködtek körülöttünk, meredek szakadékokba nézhettünk
le, amelyek alján ott sistergett-örvénylett az óceán vize, a zöld és a fehér
sokféle, szavakkal leírhatatlan árnyalatában. Az egyik sziklafal mentén
sirályok szórakoztak a légörvényekkel: szárnyukat széttárva, lábukat
szétmeresztve vitették magukat a széllel, le-fel, jobbra-balra, nagyon
szórakoztató volt elnézni őket így. De aztán inkább leültünk egy szélmentes
helyre, és a csillogó vizet bámultuk. A sötétedő szemüveg nélkül alighanem
fél percig sem bírom a látványt, úgy vakított a fény. V. egyszer csak
felkiáltott: „Nézd, ott egy delfin!” De persze, mire odanéztem, már semmit
nem lehetett látni, csak ő bizonygatta vadul, hogy de igen is, uszonyt
látott, domború hátat. Vagy egy órát ültünk, a hullámokat hallgatva, a
vándorló napsugarakat nézve, a sokféle színt, a madarakat. S akkor végre jó
helyre néztem, és én is láttam, ahogy felbukkan a delfin, uszonya kimeredt a
vízből – s már megint nem volt sehol.
A még mindig rekkenő hőségben, egyre éhesebben visszaballagtunk a kocsihoz,
s lementünk Crookhaven-be, enni valamit. Alig találtunk parkolóhelyet, tömve
volt az aprócska kikötő. Még magyar rendszámú autót is láttunk. Végül
sikerült úgy beállnunk az egyik kocsma elé, hogy félszemmel láttuk a kocsit.
Mint kiderült, ez nem volt elég.
Seafood chowdert ettem, sűrűt, finomat. V.-nek zöldségleves jutott. Ittam
egy sört, és úgy döntöttünk, visszamegyünk sziesztázni a cottage-ba. Amikor
beültünk a kocsiba, odajött egy nő, hogy khm, beszélünk angolul? Igen.
(Biztos azért kérdezte, mert hallhatott bennünket egymás közt magyarul
beszélni, amikor ott jöttünk el az asztaluk mellett.) Nos, mondta, egy angol
rendszámú autó nekitolatott a kocsinknak, majd elhajtott - ők látták, le is
írták az autó rendszámát, amúgy ott parkol a kanyaron túl, utánamentek,
tudják, hol áll. Ha gondoljuk, megmutatják nekünk. Riadtan szálltunk ki a
kocsiból, felmérni a kárt. Kéttenyérnyi helyen meg volt húzva a lökhárító.
V. komor arccal ment a nő után, akihez már egy férfi is csatlakozott, szépen
leírták V.-nek, hogy nézett ki a sofőr, milyen a kocsi. A lehúzott lökhárító
elég csúnyán nézett ki, de ahogy töröltem rajta egyet, már nem tűnt annyira
vészesnek a helyzet, de azért a hajszálrepedések nem mutattak szépen Böhöm
lökhárítóján. Átálltunk a kocsival a vétkes mellé, s vártuk, mikor tér
vissza a sofőr. Bosszankodtam, hogy a szórakozásra szánt időt ezzel kell
tölteni, micsoda kellemetlenség. Végül hagytunk neki egy cetlit, s mentünk
pihenni. Mire visszaértünk a házhoz, már keresett is bennünket, sűrű
sms-ezés következett, s megegyeztek V.-vel, hogy V. küld egy képet a kárról,
arról, hogy mennyibe került a javítás, s ő majd küld cserébe egy csekket.
(Azóta még jobban lemostam, letöröltem a karcolást, rendbe hozható
különösebb költség nélkül is. Talán csak egy kis festékre kell költeni, nem
vészes, talán V. maga is meg tudja csinálni.)
Kissé bosszankodva autóztunk vissza a napsütötte vidéki utakon a házig. V.
felment lepihenni, én egy darabig barátkoztam a birkákkal, akik a ház előtti
legelő kerítésénél hűsöltek. Egyikük egészen barátságos volt, odajött,
kapirgálhattam. Illetve kapirgálhattam volna, mert olyan sűrű volt a gyapja,
hogy az ujjam szinte beleállt, mintha egy kurtára nyírt, erős szőnyegbe
mélyedtek volna ujjvégeim. Mint később kiderült Barbara elmondásából, sütire
vágyott az a birka, nem kapirgálásra!
Másnap aztán a dús reggeli után irány hazafelé. Én gyümölcssalátát ettem, V.
ír reggelit. A háziasszony a következőképpen tálalta elénk a reggelis
tányérokat: „Here is the healthy breakfast” – s lerakta elém a csodásan
elrendezett gyümölcsszeleteket – „and here is the tasty breakfast” - - majd
V. elé került a szalonnás, tojásos kaja. V. akkorát nevetett, hogy csuda.
Érdekes humora volt a nőnek, az biztos.
Cork-ban éppen maraton folyt, így nem mentünk be megnézni az English
Market-et. Majd legközelebb. V. útközben azt mondta, nagy poén volna, ha
csinálnék birka alakú sütit a birkáknak, és elküldenénk Barbarának. Kérdés,
kibírnák-e a postai utat?
Június 17.
Szombaton Trish-ékhez mentünk. Az ötlet még a szabadság előtt megszületett,
amikor Sandra, volt perui lakótársnőnk felhívott a LUAS-tól, hogy éppen most
olvas rólam a Dubliner-ben, haha. Akkor javasoltam, hogy jöjjünk össze, régi
lakótársak, egy vacsora erejéig. Trish erre javasolta, hogy legyen náluk BBQ,
ha esik, ha fúj. Útközben hozzájuk még a bray-i farmers market-re is
bementünk, ahol magyarok kürtőskalácsot árultak. Éppen volt ír vevőjük is!
Finomakat vettünk, beszélgettünk egy kicsit velük. Dublin környéki piacokon
próbálkoznak árusítással. Aztán végigsétáltunk az igencsak aprócska
sátorsoron, megint jól megnéztem a „Local Berry Farm” asztalát, ahol kövér
cseresznyék virítottak kis műanyag dobozokban. Ugyanakkor az asztal alatt
francia feliratú cseresznyés papírdoboz – hm. Makes me think.
Szóval az a cseresznye nem helyi, az már biztos.
A barbeque jól sikerült. Megcsodáltuk a tágas, igen nagy kerttel rendelkező
házukat, aminek hátuljába Rob, Trish élettársa, és Rob bátyja helyre kis
stúdiót épített Rob-nak, aki zenével is foglalkozik. A stúdió-ban aludt a
szomszédék macskája, muszáj volt megcsodálni, de őszintén – rég láttam ilyen
csúnya macskát. Kövér, csúnya arccal, ráadásul a farka, mint egy mopsz-nak,
a hátára csavarodik. Vagy genetikai hiba, vagy baleset nyoma – lényeg, hogy
nem szép látvány az ember arcába folytonosan virító macskasegglyuk.
Jó volt megint Trish-sel találkozni. Sandráékat amúgy mi hoztuk el
Tallagh-ból, hogy tudjanak sörözni. Így útközben is beszélgethettünk. Ittam
rengeteg cidert, és megálltam, hogy ne dicsekedjek karrieremmel. Trish igen
jól nézett ki, karcsú, de az arcán már furcsa mód látszódik, milyen lesz
idős korában. Olyan érett, felnőtt arca van. Sandra kicsit hízott, barátja,
Paul pedig most is igen megfontoltan, hosszú körmondatokban beszél
mindenről. Az északír helyzetről jót beszélgettünk a Myers-könyv kapcsán.
Jó későn értünk haza, miután még Sandráékat is hazavittük. Trish-től
kölcsönkértem egy könyvet, ami a Fast Food Nation címet viseli, és arról
szól, miként uralkodik el a gyorsétkezdék világa, s ennek milyen gazdasági
és kulturális vonzatai vannak. Az ember nem is hinné.
* * *
Másnap aztán Taste of Dublin (www.tasteofdublin2007.ie). Michelle szerzett
rá ingyenjegyet. A park előtt találkoztunk Michelle-el és a húgával,
mondták, nem valami nagy durranás az egész, a legjobb az volt (azonnal
kihúztam magam), hogy találtak egy pultot, ahol magyar borokat lehetett
kóstolni, no, az igen jó volt. Mint kiderült, az Essence of Wine pultjáról
volt szó! (Amióta szabadság után adtam neki ajándékba egy Tokaji Oremus-t,
azóta érdeklődik a magyar borok után. Felületesen, de mégis érdeklődik.)
V.-nek is, nekem is csalódást okozott a rendezvény, pedig nagy várakozással
mentünk oda. Az amúgy csodás parkban embertömeg, sátrak között tolakodó,
lassan mozgó emberhullám. Ez még rendben lett volna, de a kajáktól (és főleg
az áraiktól) nem voltam elcsattanva. 6-7 euróért, vagyis annak megfelelő
bonokért lehetett kapni egy-egy falatnyi kóstolót a híres-neves vendéglők
legnépszerűbb fogásaiból – hűtőszekrényből előkapott, papírtányéron tálalt
egyenfalatok – ettől nem éreztem késztetést, hogy rohanjak helyet foglalni
akármelyik vendéglőben is. Ellenben az egyik sátor előtt, ahol főzőbemutató
folyt, alaposan belebámulhattam az éppen felénk forduló Kevin Thornton
arcába. Ő az az ír séf, aki valaha két Michelin-csillaggal dicsekedhetett (www.thorntons.com),
amíg el nem veszítette az egyiket. Ő az, akiről az olvasottak és a hallottak
alapján nem tudom eldönteni, hogy igen-igen tehetséges, és éppen ezért
egészséges szintű önbizalommal rendelkezik, vagy módfelett el van szállva
magától, mert tehetségesnek mondják. Ő az, akiről nem tudom eldönteni, hogy
szálasan vékony, jóképű fickó, vagy csak merev mozgású, magára minden
percben alaposan odafigyelő, kiszámítottan viselkedő „celebrity”. Ki tudja.
Nem tudom eldönteni, mert sosem ettem még a vendéglőjében, nem is fogok,
mert olyan árai vannak, hogy az kissé riasztó. Valamint illik kiöltözni, az
nekem pedig nem megy.
A chilei borok pultjánál V. biztatására rákérdeztem, van-e Casas del Bosque,
mire a néni megnézte egy táblázatban, kik forgalmazzák a bort, és a
malahide-i Gibney’s-be irányított minket. Annyira örültünk, hogy van dublini
forgalmazó, hogy hirtelen elhatározástól vezérelve az uram úgy döntött, hogy
íziben odamegyünk. Átvergődtünk a város forgalmán – hétvége, az utak tömve,
ráadásul Malahide-ban az Arctic Monkeys koncert előkészületei folytak, tömve
volt a falucska fiatalokkal, vagy egy óráig tartott, míg eljutottunk a
kereskedésig. Ahol persze, nem volt ez a bor. Jó, akkor menjünk enni. A
vendéglők legtöbbjében már lefutott az ebédidő, majd csak órák múlva fognak
újra felszolgálni meleg ételt. Akkor menjünk haza. Útközben beugrottunk a
Brasserie-be, Leopardstown-ba, ahol enni is akartunk, bort is venni. A
Brasserie zárva, még egy óra a nyitásig. Grrrrr! Végül odahaza ettünk
inkább, hideget, egy Mina-féle bort iszogatva, kicsit bosszankodva a
feleslegesen elautózott idő miatt.
Június 24.
Hétfőn nagy meglepetésemre látogatóim voltak a kávézóban: Dzsusztiék, vagyis
Julcsi és Atilla (http://dzsuszti.freeweb.hu). Kicsit röstelltem, hogy nem
volt még süti, de nem maradt semmi szombatról, és éppen a nagy sietős,
pultfeltöltős sütések közepén voltam. Azért sikerült leülni, teázni, kicsit
beszélgetni. Sajnáltam, hogy pocsék az idő, így a felhők alatt nem volt
olyan vonzó a kávézó. Éppen útban voltak egy iskola felé, ahová Julcsi be
szeretne iratkozni, ha nem talál munkát. Meséltek egy arab boltról a
közelben, ahol árulnak édesvízi halakat, fagyasztva. Rántott ponty? Meg
kellene nézni.
Tegnap amúgy megint BBQ-zni voltunk. Ezúttal JP-éknél, Wicklow városában.
Edéékkel és Lacával. Laca 20-án érkezett, pénteken hívott, hogy na, akkor mi
lesz szombaton. S mindjárt fel is dobta az elég húzós napomat a remek
hírrel: költöznek vissza Új-Zélandra, ezúttal nem két évre, hanem hosszabb
időre. A gyermekek ott fognak iskolába járni. A residency státuszra már
elküldték a kérvényeket. Annyira örültem! Erre mondta az uram, ő is mindig
nagyon szokott örülni, ha valakinek sikerül megvalósítania az ő álmait.
Ede és Jacobie amúgy pénteken, késő este érkeztek Prágából. A nő nagyon jó
fejnek tűnik, a barbeque alatt dumáltunk kicsit, kiderült, világlátott,
érdekes ember. Egy évet élt Japánban, beszél is japánul. Imádja a
halételeket. Laza nő, kicsattanó jókedvvel.
Ma este vacsorázni megyünk, kedvenc thai éttermembe, a Bewley’s hotel mellé.
Laca is jön. Alig várom. Jó este, jó társaságban, jó kajával körítve. Nekem
ennyi elég is a boldogsághoz :-)
Amikor a barbeque közben elnéztem az asztal körül ülőket, az az egy évvel
ezelőtti összejövetel jutott eszembe, amit itt Bray-ben követtünk el, amikor
még Ede is itt élt, és a születésnapját ünnepeltük. Néhány fő kivételével
ugyanazok voltak jelen. Emlékszem, már tudtuk, hogy ide fogunk költözni, s
bármennyire próbáltam legyűrni a késztetést, azért járt a szemem, mit hogyan
fogok átalakítani, ide ezt rakok, oda amazt. Nem volt szép dolog, de nem
tudtam segíteni magamon.
Bámultam most a beszélgetőket, és arra gondoltam, életünkben és az övékében
hogy megváltozott egy-két dolog alig egy év alatt. Ede az óta Ausztráliában
él, megnősült, boldog. Óriási lehetőségek állnak előtte. JP azóta apa,
lánya, Lara-Mária áprilisban született, míg Mao-n voltunk. O., JP és Ede
francia barátjának romba dőlőben (vagy volt?) a házassága, kis híján
elváltak, most egy 2. gyermekkel próbálják megtámogatni a romokat. A
csuklóján egy – hála Istennek - sikertelen öngyilkossági kísérlet nyomait
csuklószorító takarja. Nekem remek új állásom van, új lakóhelyünk – régi-új
autó is mellé. V. pedig - nos, azt hiszem, V. is boldog, Böhömmel és velem.
De erről őt kellene megkérdezni.
Nem panaszkodhatunk.
Következő írás |