|
|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Július 2.
Ma volt egy volt kollégám temetése. 54 éves volt, szívműtét utáni fertőzésbe
halt bele – az itt ismert, magyar kórházakban talán még ritkábban előforduló
MRSA vírus vitte el.
Erre nem lehet mit mondani. Amikor megtudtam a hírt, az az érzés olyan
borzasztó volt, úgy tele lett vele a fejem, hajnalban is felébredtem, s azon
gondolkodtam, mikre emlékszem még abból az időből, amikor együtt dolgoztunk
az egykori Környezetvédelmi Kutatási Csoportban, vagy mi a fenének hívták.
Még másnap reggel is muszáj volt hangos zene mellett dolgozni, mert nem
akartam gondolkodni. Ica barátnőm vett a nevemben is koszorút. Még két másik
férfi is kórházban van, akiket szegről-végről ismertem, az ottaniak közül.
Ilyenkor azért kicsit aggódom apuért is, mert ő is abban a korban van,
amikor már itt fáj, ott fáj, vagy nem is fáj, csak oda kellene figyelni egy
kicsit a figyelmeztető jelekre. Pl. elmenni orvoshoz, ha rosszul vagyunk.
Én még nagyon pályakezdő voltam, ő már túl a harmincon, házépítéssel,
gyerekneveléssel, főnökkel való hadakozásokkal tarkított élettel –
emlékszem, én rajzoltam a házaik épülettömbjének csatornázási terveit.
Magas, vékony emberre emlékszem, korán kopaszodott, de jól állt neki. Jóképű
ember volt. Rémlett, hogy volt egy Bence nevű kisfia, ebben Ica meg is
erősített. Bence és a testvére nagyok már. Ó, s egyszer, amikor nagy
lelkesedésemben rá akartam tukmálni egy Hooked On Classic c. lemezt,
elutasított, mondván, az eredetit jobban kedveli, nem szereti ezeket a
zanzásított, egymásba ömlesztett, „klasszikusok popritmusban” jellegű
műveket. Kicsit meg voltam sértve, mert azt gondoltam, na, most valahol be
is skatulyázott, már akkor sem bírtam a kritikát – nem tetszett, hogy
megmérettem, és könnyűnek találtattam. Amúgy pedig jó kolléga volt, olyan
ember, akivel könnyű kijönni. Egy alkalommal, egy igen bénára sikeredett
tanszéki bulin a vendéglőben adni akartam a menőt, és tatár bifszteket
rendeltem. Alighanem a főnök fizetett. Nekem akkoriban, a nyolcvanas évek
közepén a tatár bifsztek volt a pénzszórás netovábbja – hányfélét ettem, s
néhol de rosszakat! A történet lényege, hogy annyira adni akartam a
tapasztaltat, hogy elbénáskodtam a tatár bifsztek kikeverését, emlékeim
szerint valamiből túl sokat raktam bele, és az ellenség, mindannyiunk
mumusa, a tanszéki titkárnő (a tanszékvezető nője) pikírt megjegyzést tett
rá – mire kollégám jókora adagot elvett a tányéromról, mondván, ő pontosan
így szereti. Én pedig néztem rá hálás tekintettel, és ettük ketten az
alighanem borzasztóra fűszerezett tatárt. Isten nyugosztalja.
Halálhírét egyébként az elmúlt időszak leglibikókásabb napján kaptam.
Megmagyarázom, mit értek ez alatt. Az érzelmi fel-le hullámzást, ami egy nap
alatt folyt. Viszonylag jól telt a nap, alig vártam, hogy este vacsorázni
menjünk Edéékkel. Munka után besétáltam a belvárosba, asztalt foglalni,
útközben még Marielle-ékhez is beugrottam a Curved Street kávézóba (ez
Michelle másik kávézója). Asztalt foglaltam, utána irány a LUAS, le
Dundrum-ba. Vezettem egy órát – elégedett volt velem az ember, a
megfordulást gyakoroltuk, és a sarok mentén való tolatást. Valamint nem a -
szerintem elég vacak - Nissan Micrával autóztam, hanem egy vadonatúj Opel
Corsával, amit toronymagasan jobb vezetni, kényelmesebb, automata tükrök,
légkondi, alig 83 km volt benne. Utána vissza a városba, útközben futtában
beugrottam a könyvesboltba, megnézni, kapható-e már a várva-várt Bridgestone
Guide. Az utolsót hoztam el. Persze, ott melegében elolvastam, mit írnak
rólunk, félhangosan kicsit szentségeltem a bolt közepén, de úgy döntöttem,
nem okozok feltűnést az utcán azzal, hogy ott bőgöm ki magam.
A vacsora kellemesen telt, a fűszeres csirkeszárny + Cézár saláta kettős
most is bevált, bár találtam néhány olyan darabot, amiről a) nem lehetett
kideríteni, hogy a csirkének mije volt korábban, b) főleg azért, mert nem
láttam a húst a tolltól. Csicseregtünk, boroztunk, tömtük a bendőnket
szégyentelenül. V. sejtette, hogy valami történt, mert mondtam neki, hogy
mesélnivalóm van. Amikor aztán vacsora végeztével elváltunk Edééktől (nekik
még volt aznapra egy találkozójuk), megvártam, amíg csak ketten vagyunk, és
akkor bőgtem-üvöltöztem ki magam az uramnak a kocsiban. Ő megértően
végighallatta a hisztimet, lecsillapított, és ez nagyjából sikerült is. Egy
resource ne legyen meglepve, ha nem az ő, hanem a tulaj sütni tudását (piha)
magasztalják az egekig.
Megszáradt az arcom, közben hazaértünk, az uram gép elé ült, s szólt,
menjek, mert kaptam egy fura levelet. Fura? Nem sok jót ígér, ha a
csatolmány címe: GYÁSZJELENTÉS. Elolvastam az első sort, a nevet – ennyi
elég is volt, mentem megint bőgni a nappaliba.
Uram – szegény – jött, vigasztalt, míg én bőgtem még egyet. Sokk, gyász,
tele volt velük a fejem. Alig félórára rá megjött Ede és Jacobie, feldobva,
vidáman. Kibőgött szememet nem igazán takargatva mentem csevegni. Bort
bontottunk, leültünk beszélgetni, s bár udvariasan pironkodtak, tiltakoztak,
de azért csak belenéztünk az esküvői filmbe, s már az első percek után
látszott, alig várták, hogy megnézzük. Igen profin van megcsinálva, nagyon
tetszett. Megnéztük a beszédeket, a főbb mozzanatokat – nevettem, könnyeztem
– hol Ede miatt voltam meghatva, hol a kolléga járt az eszemben – libikóka,
fel-le. S a libikókában az a legrosszabb, amikor az ember nem figyel, döngve
odaveri a libikóka ülését a földhöz, s a gerince beleremeg az ütközésbe. Még
a párnás feneke sem tudja az ütés erejét csillapítani.
Libikóka.
Hát, ezt értettem a kifejezés alatt. Sose legyen senkinek ilyen. Legyen egy
nap jó, vagy rossz, de ilyen hol fel, hol le - nagyon kimerítő. Érzelmileg,
fizikailag.
Aztán másnap reggel mentünk dolgozni, Ede és Jacobie jöttek velünk, útra
készen. Útközben Dundrum után útelterelésbe futottunk, nem is akármilyenbe.
Rendőrnő állt a szalag előtt, kint a tábla, DIVERSION, kanyarodás közben
megütötte a szememet a fehér anorákba bújtatott helyszínelő alakja, egy
másik rendőrrel beszélgetett, lábuknál fekete nylonnal letakart valami.
Illetve valaki. Jesszus. „Gondolom, postarablás. – így az uram. – Vagy
drogdílerek ölték egymást halomra.” (Mert errefelé, Dublinban ez a szokás,
postarablás, vagy bandák közötti leszámolás. Szinte már vállat ránt rá az
ember, nem baj, egymást irtják, hadd hulljon a férgese.)
Edéék eljöttek velem munkába, megnézték a kávézó kihalt helyiségét, készült
néhány fénykép, aztán V. vitte őket vissza Sandyford-ba, munkába menet, le a
Bewley’s hotelhez, a reptéri buszhoz. Sajnáltam, hogy nem volt időm többet
beszélgetni Jacobie-val – nagyon remek ember, hála az Égnek, hogy Edével
egymásra találtak.
Aztán megvettem másnap az újságot, s kiderült, mi történt. A 19 éves áldozat
(hozzáteszem, miközben sűrűn fejcsóválok, hogy hogyan lehet valaki ennyire
saját hülyeségének áldozata), szóval az áldozat feltehetően fogadásból (hát
aligha így akart hazajutni) felugrott egy teherautóra, majd le is esett
róla, összetörte a fejét, belehalt. Az anyja hogyan fogja ezt feldolgozni,
nem tudom, de hogy gondolatban lesz egy-két kemény szava fiához, az biztos.
Másodnap már virágcsokrok halma és egy rögbi trikó hevert a közeli
villanyoszlop tövében, egy baleset - nem, nem baleset, hanem egy pillanatnyi
hülyeség - nem túl tartós mementójaként.
Libikóka.
* * *
Julcsi és Attila voltak nálunk vasárnap, ebédre. Már régóta készültem arra,
hogy elhívjuk őket. Jó volt velük beszélgetni, értelmes, kedves fiatalok.
Amitől igazán meglepődtem és meghatódtam, az az volt, hogy készítettek
nekünk egy faliképet, nárciszokat – gyöngyből! Külön, nekünk. Utoljára
Evetkétől kaptunk ilyen ajándékot, ami nem boltból származik, hanem valaki
beleölte az idejét, tehetségét.
Amúgy elaludtuk az időt, kapkodva bevásároltunk, pedig nagyon ki akartam
tenni magamért, de valahogy minden sietősre sikeredett, mielőtt elindultunk
értük a LUAS-hoz. Ráadásul amikor a tortához mértem ki a tojásokra a cukrot,
meglöktem a mérleget, az egész lap elmozdult, közben folyt az edényből
széles sugárban a cukor a tojásokra – onnan kezdve már hiába próbáltam
megsaccolni, mennyi cukrot merjek vissza az edénybe, késő volt. Kicsit
bőgtem a konyha közepén, hogy lehetek ennyire béna, aztán fogtam, elővettem
újabb tojásokat, újabb edényt. Végül csak kész lettem a piskótatortával,
Bella-féle lekvárral sikere volt.
Az ebéd után, mielőtt hazavittük őket – szerintem jól kifárasztottuk
mindkettőt a szövegelésünkkel -, még lementünk a tengerpartra, cidert inni,
a Porterhouse-ba. Attilának hála, megismerkedtünk a Kopparberg körteciderral.
Nagyon finom, nem olyan édes, mint a Bulmers, és az utóíze igen kellemes.
Iszogatás közben beszélgettünk. Éppen arról meséltünk nekik, mennyire
rajongunk Új-Zélandért, amikor a mondatom végeztével oldalra pillantottam,
éppen egy fiatal srác ment el társaival az asztal előtt. Ahogy fordult,
megláttam a pólója hátán a feliratot: „Be staunch, stand tall – Invercargill,
New Zealand”. Leesett állal mutattam V-nek, nézzen már oda. Megbámultuk újra
az embert, aztán V. odanyújtotta a kezét nekem az asztal fölött, és ültünk
kézen fogva, vigyorogva, két süket Új-Zéland-őrült – ómen, jó ómen. Megyünk,
semmi sem tarthat vissza minket. 2011.
(Utánanéztem, ilyen feliratú pólót a Lone Star étteremlánc invercargill-i
éttermében lehet beszerezni. Mental note.)
* * *
Ma délután selejteztem néhány doboznyi levelet. Az uram célzott rá, hogy
azért nem férünk el, mert sok vackom van, ezeréves papírok, amelyek
őrizgetésének semmi értelme. Nem is azért őrizgetem őket, mert annak értelme
volna – érzelmi okokból inkább. Szóval végigböngésztem kétdoboznyi ”vackot”,
s ennek eredményeképpen két levél, egy marék fotó, és a magyar
adóigazolványom maradt csak a doboz alján. Az egyik levél Bettié volt, ki
már lassan 3 éve halott, a másik egy, azóta szintén elhunyt, ismerős
öregasszony üdvözlő levele esküvőm alkalmából. Az otthoni öregek közül ő
volt egyedül olyan, mint amilyennek az átlag vidéki ír öreget elképzelem:
hajlottan, túl a nyolcvanon is aktív, pl. havat lapátolt, kertet ápolt,
vizeskannát hurcolt, és kristálytiszta elmével jött-ment – mikor halt meg,
már nem is emlékszem, nagyi halála után megszűnt vele a családom kapcsolata.
Azt a pár sort, amit rendkívül reszketeg kézzel, egy helyen javítva, egy
átvételi elismervény másolatának hátuljára írt – nem volt szívem kidobni.
Talán majd a következő selejtezéskor.
A fotók akkor készültek, amikor Zitáékat látogattuk Seattle-ben, és
elmentünk kirándulni a város környékére. Hajam nyíratlan, még megvolt a
sárga esőkabátom (utóbb a York street-en lopták ki öreg autónkból, Pogiból).
Még karcsúbb vagyok a fotókon.
Betti levelét nem olvastam el, csak néhány sort, ami a lapok széthajtásakor
a szemem elé tárult. A telefon számát is csak nemrég mertem kitörölni a
mobilomról. Miért nem tudjuk elengedni a halottakat? Tapasztalataim alapján
nálam úgy 5-6 évig tart a gyászmunka vagy a gyász folyamata (javítsatok, ha
rossz szakkifejezést használok), addigra szokom meg a gondolatát, hogy
valaki nincs. Utána még el-elkönnyesedik a szemem az illetőt felidézve, vagy
szíven üt a hiánya – de szépen kikopik a gondolataimból, s nem jut eszembe,
hacsak elém nem kerül egy tárgy, vagy be nem ugrik egy emlékkép – de akkor
már nem fáj. Sajog, talán. Nagyim után való gondolás még megkönnyeztet,
nagyapám, aki majdnem egy évtizeddel előbb ment el, mint Mami, már nem.
Volt, hogy szinte hisztérikusan gyászoltam olyasvalakit, akihez semmi közöm
nem volt. Mert rajongtam az illetőért. Egy filmrendező volt. Ilyen is van.
* * *
Amúgy mostanság paradicsomedzéssel foglalkozom. A megkésve ültetett
palántákat edzem: kirakom őket nappalra, éjjelre bejöhetnek. Bőven el vannak
maradva, mert nem vetettem el időben a magokat. Ccc-cc.
Július 3.
„Már július van!” – ámuldoztam Fionának, ki – emlékeztetőül – belfasti. „Yes,
it is July, are you ready for the marching season?” - kérdezte kezeit
összedörzsölve. Bámultam rá, hogy he? Aztán csak elnevette magát. Naná, ő is
utálja ezt az időszakot, mert ő a józanabb belfastiak közé tartozik. Sőt,
nem is Belfast, hanem egy ottani külváros, Ballycastle a szülővárosa. S
nagyon haragudna, ha megtudná, hogy le-belfasti-ztam.
Elvileg még Dublinban is lesz ún. Orange march, ami tavaly botrányba és
verekedésbe, fosztogatásba fulladt, mert az aljanép a felfordulást
kihasználva kezdte kirabolni a környékbeli boltokat. Nemrég a rádióban,
hazafelé hallgathattuk végig az egyik szervezőt, aki kenetteljes, olyan
megmagyarázom-neked-te-szegény-értetlen hangon elmondta, miért is jó ez,
miért is van ehhez joguk. Viszonyításképpen, ez az orange march kb. olyan,
mintha a törökök évente megünnepelnék a mohácsi vészt. Magyarországon,
felvonulásokkal, zászlókkal, dobszó kíséretében. S elvárnák, hogy csatlakozz
hozzá, mosolyogva, zászló lengetve te is.
* * *
Mi volt ma? Idegeskedés, síkidegroham, gyomor összeszorulás. Naná, hogy
főnököm miatt. Amikor kiderült, hogy egy esküvőre 120, vastag cukormázzal
bevont, pogácsa nagyságú sütikét (cup cake) kell csinálnom, ugrálni kezdett
a szemem alja. A cukormáz miatt. Amit rejtélyes okból nem vehetek meg készen
a boltban, hanem házilag kell, hogy készüljön. Ennek a gyártásához nem
értek, Michelle mondta, no problem, majd a mamája megcsinálja. Amikor múlt
héten megemlítettem, hogy na, akkor lesz-e több kiló roll out royal icing,
kiderült, hogy nem, mert a mama nyaral. Elsápadék a hírre. Relax, így ő,
majd Amanda megcsinálja. Amanda az új séf/cukrász/helping hand a kávézóban,
múlt pénteken kezdett. Amanda, do you know how to make roll out icing? No,
but I can give it a go...
Na, erre nem volt ideje, így ma délután mintegy 2.5 órán keresztül
kísérleteztem különféle receptekkel, míg elfogadható simaságú icingot
sikerült alkotnom. Olyat, ami nem kezd repedezni, ha az ember megpróbálja
vele beborítani a falatnyi kis sütit. Nagyon ideges voltam, mert egyszerűen
a drága időm fecsérelése volt ez. Ilyen roll out icingot kilónként kb. 3
euróért lehet kapni a boltban, de nem, az nem jó – vagy nem is tudom, miért
nem onnan veszünk – lényeg, hogy az én órabéremet + hozzávalókat felszámítva
sokkal többe kerül az icing, mintha megvennénk a boltban. De az az igazság,
hogy nem akarok erről nyafogni, mert már magam előtt is unalmas, lényeg:
megígérte, de nem lett meg, amit ígért, és ez dühít. Ezért kellett ma és
holnap, és holnapután tíz és félóráznom. Talán Amanda hathatós segítségével
kész lesz a 120 süti, de most már ott tartok, hogy nem érdekel, repedezik-e,
sima-e, nem-e, olyat kap, amilyet kap. Fillérekért elvállalta, bele sem
gondolt, ez mekkora meló. Egy fillér profitja nem lesz ezen a baromi nagy
munkán. Úgy kell neki.
Nem is ragozom tovább, inkább megyek, és leredukálok megint egy levelekkel
teli dobozt.
Amúgy hideg van, sokat esik, esténként keveset olvasok, pedig jó könyveim
vannak. Pá!
Július 5.
Az esküvői megrendelés letudva – Amanda hatható közreműködésével. JUHÉ!!!
Három napomba és napi tízórás munkaidőkbe került, de készen van. Ráadásul ma
Amandával megbeszéltük, hogy ő több órát szeretne – Michelle elvileg teljes
munkaidősnek vette fel –, én pedig kevesebbet. Vágyom vissza a piacra! S lőn,
Michelle beleegyezett, péntekjeim ismét szabadok! Lehet megint sütit és
kenyeret sütni – s vasalni. Amanda lelkesen említette, hogy csinálhatnánk
apró petit four-okat, kicsi tart-okat, de főnökünk leintette azzal, hogy nem
akar a többi franciás ételt felszolgáló kávézó-vendéglő vonalán haladni,
honest homemade food and cakes, mondta, mert azokat nem lehet sehol sem
kapni. Hát ja, esetleg a piacokon, lásd Kilternan. Majd eléje rakom a
Traditional cakes c. könyvemet, amit Durrus-ben vettem, abból csemegézhet.
Én már bejelöltem a nekem szimpatikusakat.
Hétvégén múzeumba mennék, ahogy sejtem, továbbra is rossz lesz a idő. Lucien
Freud kiállítását nagyon szeretném megnézni, lehet, hogy Fiona is jön. Van
még pár múzeum, ami kimaradt, időt kellene találni azokra is.
A paradicsomoknak jót tett az edzés, éjszakára még behozom őket, de a
nappalt már odakint kell átvészelniük. Most kicsit mintha nekilódultak
volna, kezdik megszokni a szabad levegőt. Lassan szeretném már kiültetni
őket. Csak sütne a nap.
* * *
Ami mára kisütött, ha ugyan csak délutánra, de végre kisütött. Le is
izzadtam rohantamban, amikor a LUAS előtt még berohantam a könyvesboltba,
venni egy rendes Barcelona-könyvet. A napokban lefoglaljuk a jegyeket,
megint megyünk. De ezúttal a környéket is szeretnénk megnézni, Girona,
Figueres, esetleg Andorra.
Holnap megint lesz a tv-ben az In the bedroom. Nekem az utolsó 5 év legjobb,
legfelkavaróbb filmje. Az a fajta alkotás, ami után az ember ott marad a
tévé előtt, nem tud felállni, annyira ránehezednek a gondolatai. Fionát is
biztattam, nézze meg. Már Verővel is megnézettem, csak nem emlékszem a
reakciójára. Na, majd holnap együtt üljük végig.
Amúgy ez a Sky Digital igen klassz. Nincs szükség kazettákra, amik aztán
sokáig porosodnak (lásd, gyűjteményem). A készülék digitálisan rögzíti a
filmet, azt hiszem, 45 órai anyagot lehet felvenni, aztán megnézi az ember,
amikor neki kényelmes, nem kell kerülgetni, helyet keresni nekik a polcon –
nagyszerű! Esténként – főleg az utóbbi fárasztóan hosszú, agyzsibbasztó
napokban -, amikor az ember csak arra vár, hogy valami bénasággal
felderítsék, Two and a Half Men-ek vannak soron. Kedvelem a szókimondó,
abszolúte nem PC-humorát. Végre egy műsor, ahol nem pittyegik ki a csúnyának
ítélt szavakat (legalábbis este 9 után), és lehet teleszájjal röhögni a
poénokon. Mert azok bőven vannak. Volt úgy, hogy percekig nem tértünk
magunkhoz, többször is megnéztük a jelenetet, s folyt a könnyünk.
Ma véletlenül megtudtam, hogy Hugh Fearnley-Whittingstall-nak és Nigella
Lawson-nak is új könyve van készülőben. Már fel is kerültek a wish list-re.
Július 7. – vagyis 7/7/7 spooky
No és a londoni bombamerényletek második évfordulója. Amihez nincs
hozzáfűznivalóm, csak egy dolog, ami enyhén szólva is gyomorforgató: amikor
Salman Rushdie nemrég magas kitüntetést kapott irodalmi munkásságáért,
néhány országban, ahol egykor a Sátáni Versek c. könyve zavargásokat okozott
(kétlem, hogy olvasták), a hír hallatán megint zavargások törtek ki. Erre
Anglia egyes vezetői nem győztek sűrűn elnézést kérni az író kitüntetése
miatt.
Oh, for fuck’s sake.
Midnight Children c. könyve nagy élményem volt, a Sátáni verseket képtelen
voltam befejezni, nem fogott meg. De már ezért az egy könyvéért megérdemli a
kitüntetést, nagyon jó könyv! Tessék elolvasni.
Szóval, a cipőm enyhén szólva is tele van az ilyen zavargásokkal. Komolyan
mondom, kissé meglepő, mennyire ráérnek, hogy fényes délben, munkaidőben
zavarognak az utcán. Lehet, hogy nagyon kispolgári, de mindig is
furcsállottam, hogy valaki munkaidőben zavarog. S miért is zavarognak?
Koca-katolikusnak tekintem magam, hiszek a Kaporszakállúban, de nem fogom
magam a földhöz verdesni azért, mert mondjuk Dan Brown furcsa dolgokat állít
Jézus Krisztus családjáról (s hadd tegyem hozzá, milyen pocsék stílusban).
Vagy amiért elkészült a Krisztus utolsó megkísértése c. film. Születnek
filmek, festmények, műalkotások, színi előadások megkérdőjelezhető művészi
értékkel vallásról, vallási témában, akkor az ember felvonja a szemöldökét,
netán megvan róla a privát véleménye – legyen az pozitív vagy negatív -, na
de az utcára vonulni? S ha már az utcára vonultak, tegyék, ha ennyire
ráérnek, egye fene, de ezért, egy messzi országban szabadkozni? Hát nehogymá’
ne legyen az angoloknak joga saját irodalmi nagyjaikat úgy elismerni, ahogy
akarják?
Valamint jöttek óvatos megjegyzések angol politikusok részéről a glasgow-i
merénylet és a londoni meghiúsult merénylet után, hogy most már aztán,
talán, khm, izé, lehet, hogy be kellene vezetni a szigorúbb ellenőrzést –
amerikai mintára – a bevándorlókkal szemben.
Amivel kapcsolatban felemás érzéseim vannak, amik talán nevetségesek, vagy
talán érhetők, a fene tudja. Egyfelől helyeslem a szigorú ellenőrzést,
másfelől ... Emlékszem, amikor 1989-ben megérkeztem a londoni reptérre, ott,
és már a nagykövetségen is kicsit megalázónak találtam a kérdezősködést, a
faggatást. Aztán ugyanez történt 2001-ben, amikor az amerikai nagykövetségen
bántak velünk elég pofátlanul és lekezelően, mert szerintem nem tudják, hogy
lehet ám emberien és kedvesen is faggatózni – hiszen a munkádat végzed
szívem, tegyed. Csak emberségesen, plíz.
Sosem hittem volna, hogy aztán majd egyszer én leszek a legnagyobb híve az
ilyen faggatózásnak. Ha a biztonságról van szó, tegyék. Megadom az
adataimat, amit akarnak, roppant megalázó, kényelmetlen, de tegyék. Lehet,
hogy egy életre elveszik a kedvem az utazásról, de tegyék, csak működjön a
rendszer! Csak szűrjék ki vele a gyanús alakokat. Ha már egyszer ilyen
szomorú sorsra jutott a világ, hogy gyanakodni és félni kell, beállok
birkaként a sorba, rakom a kis nylonzacskóba a holmijaimat, hogy egy kis
kőevő tehesse a munkáját. Csak legyen velem emberséges, csak legyen meg a
biztonságérzetem, segítsen azt gondolni, ennek értelme van.
Apropó, az In the Bedroom-ot egyedül néztem végig, sűrű szipogások
közepette. Most végre az első perctől kezdve láttam, megmagyarázódott a cím
jelentősége is.
Július 8.
Már megint egy esős nap. Amikor elsétáltunk újságért, még szépnek tűnt az
idő, de hazafelé menet már be kellett állnunk egy fa alá, megvárni, hogy a
zuhé nagyja elvonuljon. Utána leültem újságot olvasni, s egyszerre
dörgés-villámlás! Azóta hol esik, hol csöpög. A múlt csütörtöki nagy szél
után már visszaraktam a növényeket a falra, szegényeket eléggé megviselte a
vihar. Csütörtök este V. még javában vacsorázott a többiekkel (a belvárosban
volt munkakedv növelő közös vacsora a csoportjának), amikor figyelmes lettem
a szélre. Amikor pedig telefonált, hogy már három biciklit látott hömbölögni
a földön, kimentem a kertbe, megnézni, mi a helyzet. Addigra az epernövényke
már levetette magát a fal másik oldalára, még jó, hogy arccal előre egy
széles, puha növényre esett. A fikusz ide-oda hempergett – na, nem saját
jószántából – a terasz kövén, a busy Lizzy pedig elhagyott számos virágot.
Ede hatalmas levendula növénye (kicsi neki a cserép) a kert másik végében
hevert. De legalább a cserepében. Elraktam őket a szél útjából, és
reménykedtem, hogy az éjszaka nem éri őket több kár. A távolban mintha egy
busz kínlódta volna felfelé magát a dombon, de amikor elég sokáig eltartott
a „kínlódás”, rájöttem, hogy nem motorzajt hallok, hanem a szél morog a
házak között. A nagy fák alaposan meghajoltak, gondolkodtam is rajta, mi
lenne, ha valamelyik rádőlne az útra, nem mennénk munkába reggel, az biztos.
Legalábbis nem kocsival.
A terasz kövei között megint sok a kis gaz, centisek, de ott vannak. Rá
kellene szánnom az időt és kiirtani őket. Na, majd pénteken. A piacon
sokaknak mondtam, hogy ismét tudok sütni, nagyon örültek. Már megrendelést
is kaptam. Mondták, emeljem meg a kenyerek árát, mert ennyit kérni értük
butaság, írjam csak rá a hozzávalókat, hadd lássák, bio az a liszt, a
fűszer. Szép, kézzel írt, kis rajzokkal díszített címkéket képzeltem el –
kérdés, el is készítem-e őket?
Tegnap – ahogy mondták hozzáértők –, leszedtem a kakukkfű és az oregano
virágzó ágacskáit, csokorba kötöttem az oregánót, már szárad a konyhában. A
kakukkfüvet egy papírtörlővel kibélelt tálcán szárítom, hadd lássuk, melyik
a jobb módszer.
Be kell valljam, hogy a jaj-de-bio mosogatószer nem jó. Elég nehéz vele a
súlyosabb zsírfoltokat elmosni. Így visszatértünk a Fairy mosogatószerhez.
Cserébe környezetkímélő folttisztítót vettem, szintén Ecover-t. De a
mosogatószerük nem működik, bármennyire is szerettem volna bebizonyítani az
uramnak.
Érdekes cikk a Sunday Times-ban, ami meglepő, hogy ezt az ötletet, mármint
hogy csak helyi boltokban vásárolt, lehetőleg helyben termelt dolgokat
együnk, a cikkíró „fad”-nak nevezi. Ami az értelmező szótár (értsd:
szerintem :-)) szerint gyorsan múló divatbolondságnak fordítható. De miért?
Jó ötlet, nem? Biztos több időbe kerül – de megszervezhető. Ugyanakkor
lemondással is jár: banán, narancs - új-zélandi alma, szezonon kívüli,
külföldről behozott zöldségek, gyümölcsök, Isten veletek! Lehet, hogy
egyszer majd megint ide jut a világ, és egzotikusak lesznek azok a
gyümölcsök, amelyek most teljes természetességgel bukkannak fel a boltokban.
Ha majd vezetek, egyedül is el tudok menni bio zöldségekre vadászva, nem
kell az uramat rángatnom ide-oda. Bár saját bevallása szerint eddig még
élvezi, ha rángatom, s csak néha jegyzi meg: hej, de jó lenne most, ha már
vezetnél! Értitek? Nem azt mondja, ha már tudnál vezetni, hanem azt: ha már
vezetnél. Az én uram!
Július 9.
Reggel meglepetés várt. Először megtaláltam a kenyereket, amik elég laposak
voltak, a használhatóság határán. Később a szokásos két szelet helyett
hármat adtak a kaja mellé, olyan kicsik voltak. Ami elég szemet szúró, mivel
Amanda korábban az egyik munkahelyén az egész étteremnek gyártotta a
kenyereket. Nem tudom, mit szúrhatott el, szájbarágósan leírt recept várta
(mivel még Michelle-nek írtam le a receptet, alaposan, részletekbe menően).
Aztán megtaláltam az üzenetét is, miszerint történt egy kis baleset a
csokoládétortákkal, nézzem már meg, mit lehet velük kezdeni.
Egy nagy dobozba zárva három, gyakorlatilag egymásra ömlesztett torta
formájú valami várt, szélén szénné, középen törmelékessé égve. A doboz alján
masszív vajréteg. Mi a túró ez? Fionával megkóstoltuk a közepét, hátha az
még menthető, de csak rám nézett, s megrázta a fejét. Kukába kerültek.
Kiraktam a pultra az eladásra szánt cupcake-eket, amelyek egymásra voltak
rakva (kértem már a lányokat párszor, ne tegyék), a tetejüket díszítő
cukormáz a másik sor cup cake aljára ragadva, nesze neked. De kiraktam, akit
érdekel, megveheti.
Sóhajtva megállapítottam, hogy akármit is szúrt el Amanda, nagyon elszúrta.
Délután, amikor Michelle bejött, első kérdése az volt, tudtam-e valamit
kezdeni a tortákkal. Nem, kukában végezték. Húzta a száját, utálja a
pazarlást (naná, pénz) és nekiállt faggatni, hogy mindent elmagyaráztam-e
Amandának? A kikeverés, a sütés dolgait is? Hát hogyne. Nem akartam
megjegyezni, de belül ott járt a fejemben, hogy Amandának, aki elvégzett egy
méregdrága tanfolyamot Párizsban, és elvileg elsőrendű patisierre, annak egy
ilyen „keverd-össze-öntsd bele-süsd ki” recept nem okozhat gondot. Végül
Michelle kibökte, hogy amikor Amanda berakta a sütőbe a tortákat, túl magas
volt a hőmérséklet – 200 fok felett. Micsoda? Hát akkor nem csoda, hogy
szegények odalettek, 160 fokon kellene őket sütni.
Na jó, nem anyázom többet, férjemnek addig nem tapasztalt magabiztossággal
közöltem a kocsiban, amikor felvett a LUAS-nál: még mindig én vagyok a
legjobb. Bizony. Délután pedig ráérősen, nagy odafigyeléssel olyan sütiket
rittyentettem Michelle-nek, hogy még. Nagyon tetszettek neki. A Swarovski
nyit új üzletet, vagy valami hasonló alkalomra, az egyik PR-cég rendelte
őket. Gyártottam egyszarvúakat, gyöngyös-kristályos nyakéket ezüst
cukorgolyókkal, tiarát, a cég hattyús logóját, kétféle változatban, és
ovális sütire Swarovski-feliratot. 30 darab, 2.5 órámba került, 60 eurót fog
érte fizetni a cég. Nem maradtam ott tovább, mint fél négy, holott lett
volna még tennivaló. Elvileg Amanda azért került felvételre, hogy a
túlóragondjainkon enyhítsen, és segítsen a szakácsnak. Ahogy elnéztem az
időbeosztását, erre hetente egyszer-kétszer számíthatok csak. Nem akarok
huhogni, meglátjuk, hogyan működik a rendszer, de a túlórázásokat szépen be
fogom szüntetni. Ha tudom. Amikor mondtam az uramnak, hogy lesz újra egy
szabadnapom hét közben, azt válaszolta vissza: „Így is meglesz a heti 40
órád, édes.” Tud valamit?
Végül is, én élvezem, s jó, ha az ember érzi, hogy nélküle nem úgy mennek a
dolgok, ahogy szoktak, de ha eszembe jutnak a kiolvasásra váró könyvek, a
hímzések, a kert, akkor azért inkább a túlórázás ellen szavaznék.
Apropó, a szabad péntekjeim szabad csütörtökre változtak, mivel a péntek
igen húzós, akkor szükség van rám, bla-bla-bla, V. kicsit morcos lett, én
is, de aztán végül is nem gond, a sütik frissek kétnaposan is, a kenyereket
pedig meg tudom sütni továbbra is péntek este.
Ja, az eső szakad, a gazok vidáman nőnek, és már csak két nap van hátra, s
egy dupla óra keretében rá fogok szabadulni az N11-es út forgalmára.
Reszkessetek!
Július 12.
Ma Fiona mesélte, hogy kis híján narancssárga pólót vett fel, de aztán
eszébe jutott a dátum, és rózsaszínre váltott. Mindezt kissé zavart
mosollyal mondta, én meg húztam, hogy biztos a tudatalattija biztatására
akart narancssárgát viselni... Ma kezdődik a marching season, az északírek
problémás, verekedésekkel és zavargásokkal teli időszaka, amikor az Orange
Order felvonul hirdetve, hogy párszáz éve micsoda győzelmet arattak a
katolikusokon. Jajistenem. Get a life. Elvileg már tegnap este meggyújtották
a tüzeket, volt, ahol hatalmas, igen gondosan megépített, ládákból, öreg
bútorokból, raklapokból készült faépítmények várták az ünneplőket.
Rákérdeztem, kiderült, Fiona protestáns (a pólóból rájöhettem volna, de nem
vagyok egy Villám Vill, ami az észjárást illeti.) Hasonlítgattuk a katolikus
és a protestáns vallást, beszélgetésünk során kiderült, mindegyik vallásról
megvan a véleménye (none of them is reasonable enough), és utoljára 8 évesen
volt templomban – eltekintve nagyszülők temetését. Nekem pedig a
Kaporszakállú jutott eszembe, hogy milyen jó belekapaszkodni.
Aztán megkérdeztem, sértő volt-e a kérdésem, mire azt felelte, hogy csak
akkor lenne az, ha ott fent északon kérdezném ezt meg tőle így kerek-perec.
Különben is vagyunk olyan jóban, hogy ez a kérdés már nem számít furcsának,
de biztosra akartam menni.
A vezetés jól ment, át a külvárosi részeken az N11-es felé, aztán le Bray-ig,
majd vissza. Egyszer fulladtam csak le, amikor behúzott kézifékkel
indítottam volna, lelkesen, és egyszer sávváltásnál volt gond. Úgy izzadtam,
mint a kutya, sütött a nap, hurrá, nem kellett még az ablaktörlő hipnotizáló
oda-visszájával is törődnöm. Volt, hogy percekig nem jött utasítás, csak
vezettem, még dudolásztam is magamban, az ember, az oktatóm pedig csak
nézelődött. Hogy unhatja már, annyi óra, annyi unalmas útvonal –, nekem
pedig minden újdonság, minden izgalmas, kihívás. Sikeremen felbuzdulva
mondtam V.-nek, hogy szombaton én akarok vezetni a piacig. Amúgy is, oktatóm
kérdéseiből egyértelműen kiderült, hogy feltételezi, két óra között vezetek.
Mondani nem mondta, hogy tessék vezetni, szerintem neki teljesen
természetes, mint minden írnek, hogy egy nagy L-betűvel a kocsija hátán
minden mazsola merész oroszlánként veti bele magát a forgalomba. Well, nekem
nem az!
Tegnap reggel olyan kedvetlen voltam, muszáj volt megint zenével kitölteni a
csendességet a kávézóban. Előző este az ágyban, elalvás előtt nem volt zene,
csak a gondolataim. Állandóan az ír igazságügy (khm, igazság?) döntése járt
az eszemben, mármint hogy Tobin-t nem adják ki a magyaroknak (http://www.independent.ie/national-news/courts-refuse-to-extradite-man-in-child-death-crash-995625.html).
S hogy nem egészen elítélhető módon, a rokonoknak és némely magyaroknak
eléggé megvan a véleménye az országról. A véleményem nekem is megvan, de az
általánosítás nem túl okos dolog. Szóval fáj, hogy egyesek azonnal a sárba
taposnák az egész országot egy barom ír, és egy barom ír bíró döntése miatt,
ugyanakkor eszembe jutott, hogy az általánosításra én is hajlamos vagyok.
Aztán egyfolytában megoldásokon járt a fejem, mintha én, kis pont Bray-ből
meg tudnám oldani ezt a gondot - esetleg útnak ereszthetnék néhány
képeslapot Tobin háza felé, hogy egy percre sem felejtse el, amit tett.
Végül odáig jutottam, hogy nem fogom figyelemmel követni ezt az ügyet, mert
csak a gyomorsavam szaporodik, a résztvevő szavakat elkoptatta a használat,
a halott gyermekeket közhelyekkel és önmarcangolással és töprengéssel nem
lehet feltámasztani - valamint nem akarom és fogom szégyellni magam azért,
hogy egy ”elkúrt” országból egy „elbaszott” országba költöztem. Mások
baromsága miatt én nem fogom, az biztos.
Ignorance is really and surely a bliss.
De azért az én Kaporszakállú Jóistenem verje meg Ciaran Tobin „urat”. Nem
bottal, dehogy. Csak azt kívánom, aludjon rosszul élete végéig, és jöjjön el
az a pillanat, amikor a tulajdon saját gyermeke fogja megkérdezni, mi is
történt Magyarországon 2000 áprilisában, és miért is nem nézett szembe apu
az igazságszolgáltatással, és miért is bújt agyas védők mögé, a gyáva
szemetje? Tudom, milyen az, amikor egy gyereknek rányílik a szeme az apja
igazi énjére, szóval csak jöjjön el az az idő.
Július 13. péntek
Tegnap kinyitotta V. az értesítést, a fenébe is, megemelkedett a mortgage.
Még mindig nem szoktam rá, hogy az újság-tévé huhogására odafigyeljek,
amikor arról van szó, hogy az Európai Bank – vagy ki – emeli a kamatot, és
ez mennyiben fogja érinteni a mortgage-fizetőket (akik ugye, számosan
vannak). Igen, ennyire értek a dologhoz. De azt már én is megértem, ha 1100
euró helyett 1300 eurót kell fizetni havonta. Földhöz nem vág bennünket, de
azért riasztó ugrások ezek, az elmúlt 9 hónapban fel-le ingadozott a
részlet, sosem követtem, amikor ideköltöztünk, ugyanilyen magas volt, aztán
esett, s tavasztól emelkedik megint. Tracker mortgage, ha ez mond valamit.
Esőre ébredtünk. Mire másra? Délről jövő, egész napos esőt jósoltak reggel a
tévében. Egyszerre van hétvége érzetem és gyerünk, munkára fel érzetem is.
Utóbbit majd egy jó kis dögös kávéval fogom megtámogatni. A kertészkedésből
nem tudom, mi lesz, az egyre jobban növő, az állandó esőt és kevés napsütést
mind jobban toleráló paradicsomoknak már rég a nagy fekete műanyag
edényekben lenne a helyük – az ültetést alighanem Róbert Gida módjára, egy
hatalmas ernyő alatt fogom elvégezni.
Apropó, nem tudom, említettem-e, de a zsiráfpálmám gumója, amit a költözés
óta nem találtam, előkerült. Egyre homályosodó emlékeim szerint a jukka
cserepében teleltettem, amikor költöztünk. A jukka mellől nőni kezdett egy
krumplicsíraszerű halványzöld valami – most, hogy már levele is van,
rájöttem, a zsiráfpálma egyik hajtása az. Alighanem költözés közben a gumó
valahogy eltemetődött, vagy talán én magam nyomtam le a föld alá, már
tényleg nem tudok rá visszaemlékezni, lényeg, hogy megvan, nem hagytam el.
Hurrá!
Az orchidea, amelyik hazatérésünk után kezdett virágokat hozni, még mindig
teljes erőbedobással virágzik, 18 virág két alaposan meghajolt száron.
Trükkösen alátámasztottam a nehéz szárakat, mert különben fejjel lefelé
lógnának a cserépből. Nagyon szépek, és az a kis színfolt nagyon jót tesz a
csupa zöld növénysaroknak. Múltkor – bár V. erősen morgott –, vettem egy
fokföldi ibolyát, szép liláskéket, emlékszem, egyik ismerősöm konyhaablaka
volt vele tele, mindenféle árnyalatúval – most már nekem is van egy ilyen.
Ablakom is van hozzá!
No, de elég a fecsegésből, vasalásra fel. Elvégre kell, hogy nyoma legyen
annak, hogy itthon vagyok, egy ilyen pénteki napon. Kikeverem a sütitésztát,
annak ülnie kell a hűtőben 2 órát. Az alatt kivasalok. Talán még egy mosás
is belefér, a fehér munkapólóim, például. Aztán sütés. Meglátjuk, meddig
tart a buzgalom.
S próbálok nem gondolni arra, Amanda hogyan birkózik meg a rá váró súlyos
feladatokkal. Hogy éppen egy ilyen megrendelésekkel teli hétvégét fogott ki,
amikor először kell végigcsinálnia egy pénteket egyedül! Drukk-drukk.
Július 19.
Kérem szépen, nyár van. Legalábbis ma délután az volt. A DART-ról fürdőzőket
láttam a tengerparton, mindenfelé kis vitorlások, színes vitorlákkal –
napozók tömege, élvezték a pillanatnyi jó időt. Pillanatnyi, írom, mert
reggel még ugyan vad napsütésben ballagtam a buszmegállóba, de mire a
LUAS-végállomásra értünk, már szakadt az eső. Bent a városban vennem is
kellett egy ernyőt, ha nem akartam ronggyá ázni. Most van egy kisnyulas
ernyőm (kéretik nem tenni mindenféle megjegyzéseket, választhattam még a
férfiasan szigorú fekete, és a csicsásan nagyvirágos dizájn közül. Maradt a
kisnyúl.)
Kora délutánra megint kisütött a nap, a felhők a látóhatárig húzódtak, és
amikor hazajöttem, kitártam minden ajtót-ablakot, kiraktam száradni a mosást
az udvarra – utoljára mikor is csináltam ilyet? Akkor is elázott a ruha,
mert elbóbiskoltam, s nem vettem észre, amikor a viharfelhők alattomosan
Bray fölé lopóztak.
Most minden szárad szépen az enyhe szellőben, a paradicsomok pedig – amiket
végre elültettem a végleges edényükbe – , szinte láthatóan kihúzták magukat.
Apropó a péntek 13-a nem múlt el nyomtalanul. Délelőtt éppen lefoglaltam a
következő 10 vezetési órát, amikor délután V., aki kiürítette a postaládát,
orrom alá nyomta a levelet: megjött az értesítés a vezetési vizsgáról,
augusztus 14.-re. Olyan szorongás ült rá a gyomromra, de azonnal, hogy még,
itt hisztiztem az uramnak, hogy én aztán nem, azonnal halasztok, jaj nekem,
mi lesz most. Mi az, hogy ennyivel korábban, mit képzelnek? 40 hét
várakozási időre számítottam, erre tessék, 3 hónappal korábban
vizsgáztatnak? S nem is ott, ahol kértem, hanem egy másik központban? S
egyáltalán?
Azóta lelkesnek ugyan nem mondhatóan, de vezetek V.-vel, nemcsak az
oktatóval. Mentem már a piacra, munkába, munkából haza. A kezdeti remegős
idegesség helyett már csak – haha, már csak! - egy kis kő ül a gyomromban a
vezetés gondolatára. Nemcsak a teszt, hanem a vezetés gondolata is elég
ahhoz, hogy ezt a kellemetlen érzést előidézze. A gondolata. Biztos van, aki
ezt az érzést nem ismeri, így elmondanám, hogy baromi rossz, a gyomorszáj
magasában ül, nyom, és nem múlik. Ma pl. megnéztem a hivatalos weboldalt,
mire számíthatok, miből kell készülni – dögök, elméleti kérdések is lesznek,
holott azt reméltem, azt letudtam a márciusi elméleti vizsgával – erre a kis
kő azonnal megjelent. Szombatig adok magamnak lazulási időt, aztán
nekiállok, alaposabban átolvasni az itteni KRESZ-könyvet.
Szokásos szerdai óránkon mondom az oktatónak, hogy megyek vizsgázni, jahaj.
„Ah, sure, you’ll be fine” – ezzel letudta a szokásos nyugtatást, aztán
elgyakoroltatta velem a telep összes kis utcájában a megfordulást. Ment.
Egyszer mentem neki a járdaszegélynek, de akkor is azért, mert ő mondta,
hogy nyugodtan tolathatok még egy picit.
Nem vagyok egy önbizalomtól duzzadó valaki, nincs az az
ide-nekem-az-oroszlánt-is természetem. V. elégedett a vezetni tudásommal.
Hülyeségeket csináltam már, sávváltásnál nem néztem a tükörbe, csak mentem,
csúsztam már át piroson is – kora reggel volt, nem jött senki keresztben,
persze, ez nem menti a baromságaimat. A konyhaszekrény tele nyugtató teával,
az egyiket még Mao-ról hoztam, stresszes napok utáni lazításul, na, most jól
fog jönni. Még vettem hozzá nyugtató növényi cseppeket is, az első néhány
vezetési órára még használtam, aztán már nem.
Amúgy igen, tényleg csak gyakorlással – sűrű gyakorlással – lehet önbizalmat
szerezni. Most már úgy érzem, hogy az N11-es shankill-i felhajtójáig egyedül
is el tudnék menni, anytime, anélkül, hogy átizzadnám a pólómat, de aztán
jöjjön valaki, és fogja a kezemet.
A kocsit lefoglaltam a teszt idejére, az árban benne foglaltatik egy vizsga
előtti óra is, amikor majd a vizsgaútvonal valamelyikét vesszük át. Aztán ha
a Kaposzakállú segít, és a kő is eltakarodik a gyomromból, akkor lemondhatom
a fennmaradó órákat.
Vagy nem.
* * *
Ma egyébként, a szabadnapomon bent voltam a városban, Coralie-val és
Marielle-el ebédeltem. Igen, Coralie itt van látogatóban! Végre oda tudtam
neki adni a magyar finomságokat, amiknek az eddigi postázásában
megakadályozott a lustaságom. Remekül néz ki! Sajnos, nem tudja, mihez
kezdjen magával. A fodrásziskola drága, tanoncnak nem akarják felvenni,
mondván, ahhoz már öreg (23 éves, és egy 23 évesnek többet kell fizetni,
mint egy kezdő 16-nak, mint kiderült). Mindenképpen Britanniában akar
maradni, most, hogy újra együtt él a volt fiújával, hiába csábítja párizsi
unokatestvére, munkaajánlattal, nem akar menni. Úgy tűnik, a fodrásziskola
ötletét feladta már, mert a szülei nem akarják anyagilag segíteni, az apja
leginkább egy postahivatali állásban látná szívesen, mert az jó pénz és
nyugdíjas állás - ehhez nincs kedve.
Főleg a nyaralásról, a kávézóról beszélgettünk. Holnap beugrik még a
kávézóba, hozott nekem igazi francia macaroon-t!
Oda- és visszafele könyvesbolt (naná). A keresett könyv sehol (alapműként
említik, In the sweet kitchen), ott van a kívánságlistán, de sajnos out of
stock. Amúgy minden, de minden könyvesbolt a Harry Potterre készül, óriási
megmozdulással! Amélie pl., egyik kávézóbeli kollégám lelkesen készül, el
akar menni az éjféli nyitásra, ingyen ajándékcsomag jár annak, aki odamegy,
szerintem lesznek számosan, Írországban is nagy rajongótábora van az ifjú
varázslónak.
Néztem, néztem, mivel elégíthetném ki a vásárolhatnékomat, és lám, a múltkor
hiába keresett Food of Italy otthagyhatatlanul mosolygott rám a polcról.
Cipeltem buzgón hazáig. Jókora kötet. A DART-állomáson mohón végiglapoztam,
megütötte a szemem néhány ismerős ételnév (hála Minának, ismerősek),
boldogan vigyorogtam – a mellettem ülő idősebb hölgy néha leplezetlenül
velem bámulta a szép képeket. Ki is néztem pár húsos receptet, majd
megkérdezem, V.-nek van-e kedve elfogyasztani őket. Igen válogatós ám!
A múltkor olvastam a Food and Wine-ben, hogy most már több boltban is lehet
kapni jamon ibérico-t. Az egyik hely, a Fallon and Byrne nevű bolt útba is
esett a Coralie-ék választotta étterem felé menet. (A másik, a Morton’s
elérhető a LUAS-szal, azt majd legközelebb nézem meg. Árösszehasonlítás
rulez!)
Jenny, a managerünk már többször emlegette ezt a boltot, azt mondta, ha
különlegességre vágyom, oda nézzek be. Ő nagyon szereti, szegről-végről
ismeri a tulajokat. Első ránézésre szép a bolt, de majd még alaposabban
körül kell benne nézni. Meglepően sok sütifélét, rágcsálnivalót láttam a
polcokon, és egy mentegetőző feliratot a sok-sok airmile-t látott külföldi
gyümölcsök miatt, csak néhány zöldség mellett volt ott az ír zászló. Hm. Hát
azt hiszem, nem ide fogok zöldségért járni. A teák előtt elálldogáltam
(vettem egy nyugtató bioteát, hehe), sok a francia termék, van például remek
tengeri sójuk, a jobbikból, és mindenféle konzerv, tészták, szárított
ezmegazok. Aztán gyerünk a húsos, felvágottas pult elé. A húsokat majd
inkább a hentesnél, de a pata negra-ból kértem pár szeletet az uramnak,
meglepetésül. Nagyon a vége felé jártak a sonkának, jó vastag volt már a
zsírosa, de mégsem tudtam ellenállni.
Fent az emeleten étterem is van, amiről Jenny lebeszélt, azt mondta, nem
falrengető, de a borpincét feltétlenül nézzem meg. Arra már nem volt időm,
így is sietve távoztam, hogy a vendéglőbe időben odaérjek. Majd arra is sor
kerül. Jenny szerint sok mindent árulnak a fiatalabb vevőkör becsábítása
végett (na ja, csodálkoztam is, Tayto burgonyapelyhes zacskók mit keresnek
egy ilyen magát elegánsnak tartó bolt polcain), és mesélte, hogy az egyik
tulajdonos milyen lelkes, részletekre odafigyelő nő.
Kíváncsi vagyok, a Morton’s mennyivel ad többet. Állítólag drágább, kisebb a
választék. Igaz, nem is belvárosi bolt, mint a Fallon and Byrne.
* * *
Múlt vasárnapra múzeumozást terveztünk, nem lett belőle semmi. V.-nek
dolgoznia kellett. Ez így lesz az elkövetkező vasárnapok során, pedig ott a
Leonardo-kiállítás, a High Cross-okat bemutató, no és Lucien
Freud-kiállítás. Az állatkertbe is el akarok menni valamikor. Nem voltam ott
9 éve. Sokat változott, mondják, előnyére. 9 éve szomorú, lepukkant helynek
találtam.
Július 22.-23.
Nagy dolog történt: vidéken vezettem, V.-vel a kocsiban, de vezettem! Több
mint egy órát!
A piacon olvasgattam az újságot, és mit látok: egy rövidke cikket Ted-ről, a
svéd srácról, aki helyettesített, és saját roston sütő vállalkozást vezet:
www.wildsidecatering.ie. A cikk írta, hogy egy Slow Food rendezvényen, lent,
Aughrim-tól nem messze, a Brooklodge szálló kertjében, Ted demonstrálni is
fogja a sütési módszerét. Nosza, menjünk el! Írtam neki egy sms-t, mondta,
vár minket. Megnéztem még a Slow Food weboldalát, ahol írták, hogy foglalás
ajánlott, de nem volt odaírva, hogy minden hely betelt volna, így
eldöntöttük, hogy megyünk. V. kérdezte, akarok-e vezetni, rábólintottam,
nagy bátran. Vidéki kis utakon, amolyan mazsolás óvatossággal, apróbb
hülyeségeket azért elkövetve levezettem a szállóig. V. adta a tanácsokat,
mit, hogyan csináljak, rám szólt, ha nagyon elfeledkeztem volna a
sebességről. A szállóba meg is érkeztünk, épségben, még a parkolást is
gyakoroltuk. A recepciónál a kitűzőjén egy feltűnően magyar nevet viselő
lánytól érdeklődtük meg (angolul), hol van a rendezvény. Már mondta is, hogy
fully booked, de azért odaballagtunk. A szálló szép parkjának egy félreeső
kis szegletében volt a bemutató. Valóban, szép tömeg ült a fa asztaloknál,
vártak a kajára. Finom illatok, sülő hús, párolódó zöldségek... A jegyszedő
néni meregette a szemét, amikor határozottan elmentem mellette, és odamentem
Ted-hez, hogy üdvözöljem. Annyira el volt foglalva, hogy csak egy kurta
sziára futotta tőle. Gyorsan megbámultam a Ted által készített rostot, a
rajta sülő rengeteg ételt, majd kijöttem a sürgölődő kukták, vendégek
tömegéből. Kissé lehangolódva jöttünk el, éhesek voltunk, és csalódottak.
Úgy döntöttünk, hogy majd útközben keresünk egy ebédelő helyet. Választásunk
Roundwood-ra esett, ahol megkértem V.-t, vezessen ő hazáig, így finom körte
cidert ihattam a kaja mellé. A mellettünk ülő idősebb pár férfitagja magyar
gulyást evett, ez az étel már évek óta szerepel a konyhájáról híres kocsma
menüjén. Evés közben beszélgetni kezdtünk, s amikor kiderült, hogy magyarok
vagyunk, egyből megkérdezték, mennyire autentikus ez a gulyás. V.
elmagyarázta, hogy amit itt tálalnak, az inkább pörköltre hajaz, mint
gulyásra, de annak igen jól néz ki.
Július 26.
Ma szabadnap. A reggel rossz hírrel kezdődött: megint meghalt egy volt
kolléga, Dr. Bencze Lajos, vagyis nekem Lajos bácsi. 95 éves volt.
De őt legalább nem idejekorán vitte el a Kaporszakállú, mint Karcsit.
Utána sütés. Közben kimostam a kávézó konyharuháit, amit még szeptemberig
hajlandó vagyok csinálni, aztán nem. V. már célzott rá, hogy kezd
keskenyedni a szeme, mint egy kínai mosodásnak. Azt reméltem, hogy nyáron
nem lesz gond a szárítás, de mivel pocsék az idő, folyton esik, ezért a
nappali a szárítás helye, ami nem túl jó megoldás esztétikailag. Most
azonban úgy döntöttem, kifogok az esőn: kiraktam a száradnivalókat, hatalmas
szétvágott-szétnyitott kerti nylonzsákot borítottam rájuk, számos csipesz
segítségével: még ha esik is, száradhatnak, feltéve, hogy nincs szél, ami
letépheti a zsákot, és az eső nem ver be nagyon oldalról. Eddig működik. Hol
esik, hol süt a nap, de legalább nincsenek áradások, mint az angoloknál.
Hihetetlen, micsoda képeket mutogatnak a tévében, s rossz belegondolni, mire
takarítják fel a nyomokat. Olyanokról is szó esett, amire én, felületes
tévéző nem is gondoltam: tönkremennek a farmerek, a termést elmossa az ár, a
kimosott pöcegödrök, szennyvíztározók okozta fertőzés milyen veszélyes.
A délelőtt elment késői keléssel, internetezéssel, webnapló bejegyzések
végleges javításával, vasalással. Sok sütni valóm (hehe) volt: mintagalambok
egy volt Londis-beli managerem esküvőjére, Zsuzsától, könyvesboltos
barátnémtól kapott, régi, erdélyi kiszúróval, aztán 100 süti a piac hétvégi
BBQ-jára, valamint a szokásos 8 zacskó aprósüti. Fürdőszoba kitakarítása.
* * *
Ha nincs gondom, amin töprengeni lehet, és éppen nem szorong a gyomrom a
közeledő vizsga miatt, akkor a következőn morfondírozom: mit vegyek inkább,
helyi, de nem bio terméket, vagy bio terméket, ami külföldről jött? Melyik
etikusabb, most, hogy mindenféle airmile-ok is hozzátartoznak a külföldről
jött gyümölcshöz, airmile-ok, amelyekből eredő légszennyezés kihat a Föld
jövőjére. Mondják. (Nagyobb bajom sose legyen, mint ezen gondolkodni.)
Beszélgettünk erről V.-vel, de nem jutottunk dűlőre. Őt amúgy sem érdekli
annyira, finom legyen a kaja és kész. Az „egyszer élünk” típusú, bizonyára
roppant önző, öncélú stb. hozzáállásunk alapján én is szívesen félresöpröm
ezt a kérdést, de valahol mégis érdekel. Végül egy újságcikkben, ahol
ugyanezt a kérdést vette végig egy angol fickó, végül abban maradt, hogy ez
lenne a helyes sorrend (figyelembe véve a zöldségek, gyümölcsök
szezonalitását):
1. Helyi, bio
2. Ha nincs, akkor helyi, nem bio
3. Ha ez sincs, akkor külföldi bio,
4. Ha az sincs, akkor külföldi, nem bio terméket kellene venni.
Kérdés, mennyire lehet ezt betartani?
* * *
Július 28.
Ma volt (hm, tegnap, mer’ ma már 29.-e van) a piac éves barbeque-ja. Ami
azért (is) volt emlékezetes, mert az uram mindjárt az elején fogta magát, s
inkább ment a Gyárba, mint hogy ígérete ellenére nekem segítsen a kávé és
teaosztásnál.
Az úgy volt, hogy amikor sor került a bbq körüli feladatok kiosztására, én
azt vállaltam, hogy a vacsora után kávét és teát szolgálok fel a férjem
segítségével. Ezen felül csináltam egy tepsi citromos szeletet és két edény
lilahagymás-paradicsomos salátát. Az uram bejött velem, egy darabig
ténfergett kötényesen a többiek között, majd közölte, hogy ő most bemegy a
Gyárba. Csalódottan, de útjára engedtem. Később kiderült, megsértődött, mert
azt hitte, ketten elintézzük a teát/kávét, erre alig léptünk be az épületbe,
valaki szólt, hogy itt van még egy nő, lesz segítségem. Úgy érezte, őt nem
veszik segítségszámba. Mondhatta volna korábban is, de akkor erősen bántott,
hogy úgy magamra hagyott.
Kissé kedvetlenül ettem, pedig jó asztaltársaságom volt, Bernadette és a
férje, Michael, akiknél egyszer már voltunk vendégségben, amikor kiderült
róluk, hogy nem átlagírek, hanem sokat látott, egész Európát bejárt emberek,
érdeklődők, műveltek. Élvezetes beszélgetést folytattunk. Vettem egy palack
bort, azt szopogattuk el velük, és a többi, az asztalunknál ülővel:
Sheilával, aki egy szülészet „vevőszolgálatosa”, és férjével, aki a magyar
borok nagy barátja. (Sheilának mindig hozunk Németh-féle jégbort, ha Mao-ra
megyünk.)
Amikor eljött az idő, a segítőmmel szétosztottuk a kávét, teát, lehetett
tüsténkedni. Este 11-re járt már, az emberek egyre-másra álltak fel a
tombola után, fogytak a vendégek. Némelyik asztalról már mindent
letakarítottam, amikor a terem végéből felhangzott egy énekhang. Egy férfié.
Kezdtem arrafelé húzódni, lestem, ki énekel? A 80-valahány éves Clarissa
Pilkington népes asztalánál egy középkorú férfi kezdett bele egy ír
népdalba. Közelebb mentem, még sosem voltam tanúja ilyen spontán dalra
fakadásnak. Az egyik nő hátranézett, s a maga mellett lévő üres széket felém
tolta: leraktam a nehéz tálcát, és ha már ilyen kedvesen invitált, leültem
közéjük, hogy közelről élvezzem ezt a ritka élményt. Amikor véget ért a dal,
mindenki tapsolt, s máris egy másik férfi (mint kiderült, kanadai vendég)
kezdett énekelni, egy elég modern szövegű balladát, egy leányzóról, akinek
szerenádozott a barátja, mire a hölgy ablakot nyitott, a huzatban megfázott,
tüdőgyulladást kapott, és azóta is kísérti a szerenádozót.
Olyan klassz volt, ahogy hol az egyik, hol a másik vendég kezdett el aztán
énekelni, s a refrént, vagy a közismertebb sorokat a többiek is velük
énekelték. Hiába tudtam, hogy V. nem rajong a népdalokért (egyetlen nemzet
dalaiért sem), azért sajnáltam, hogy ebből kimaradt. Jó volt ott ülni, jó
volt hallgatni, óvatosan megpróbálni velük énekelni, mintha én is közéjük
tartoztam volna. Aztán asztalt bontottak ők is, én pedig mentem mosogatni,
pakolni, takarítani a többiekkel. V. is megérkezett, amikor telefonáltam
neki, s hazáig meséltem, mit mulasztott el.
Clarissa egyébként nagy kedvencem. Aprócska, csupa ránc arcú, vékony
öregasszony, krikett bajnok. Most is aktív, ott van a piacon minden héten.
Van egy hatalmas Labrador-kutyája, egyszer láttam sétáltatni, amikor az
utcájukban autóztunk hazafelé. Egyszer egy szép verseskötetet kaptam tőle
kölcsön, amikor kiderült rólam, hogy érdekel az ír irodalom. A férje,
Richard, vagyis nekünk csak Dickie, jogász volt, amióta megismertem őket a
piacon, mindig is bottal járt, nehezen, ahogyan azt egy nyolcvanadik
életévét bőven betöltött tisztes öregúrtól elvárja az ember. Emlékszem, pár
éve megjelent róluk egy cikk a helyi újságban, amikor Dickie 85 éves lett,
és Clarissa 82. Valahol még meg is van, a piaci papírjaim között.
Dickie rendszerint a piac utolsó fél órájára jött el csak, hogy teázzon,
kávézzon a többiekkel. Az árusítást a feleségére hagyta, a kertjükben
termelt zöldségeket árulták. Clarissa éppen nyitás előtt szokott megérkezni,
frissen sütött, még meleg kukorica lepénykéivel (amik mindig elfogynak,
hagyományos ír étel). Ő az egyetlen, akinek elnézik, hogy 9.15 helyett csak
10 óra, vagyis a nyitás ideje előtt jelenik meg, hogy bevegyék árusításra a
dolgait.
Dickie egy igen vén, fakó aranyszínű Mercedes-szel járt. Egy alkalommal az
uram odament hozzá, és megdicsérte a jó állapotban tartott lévő autója
miatt. „Ez már kiszolgál engem életem végéig.” - mondta akkor Dickie, és az
uramat nagyon szíven ütötte ez a mondat. A piac tábláját, a sáros parkolóban
párszor igen hasznosnak bizonyult autómentő rácsot is Dickie ütötte össze a
műhelyében, mert szeretett barkácsolni. Mindig akkurátusan, igen gondosan
összeállított dolgokat készített. A táblát V. és Dickie együtt rakták fel.
Sajnos, egy erős szélroham az óta megrongálta a táblát, s most már nincs
senki, aki megjavítaná.
Mert hogy feltűnt, hogy egy ideje nem jött a piacra teázni, hallottam,
kórházban van. Majd múlt december elején, egyszer nyitás előtt látom, hogy
többen odamennek Clarissához, amikor megjött az áruval, halkan beszélnek
hozzá, résztvevően megérintik a karját. Megállt bennem az ütő. Rosszat
sejtve megkérdeztem Annát, mi történt? Jól sejtettem a rosszat, mert akkor a
héten meghalt az öreg, gyomorrák vitte el, már régebben is betegeskedett, de
viszonylag tűrhetően volt, a betegsége ellenére is. Az utolsó héten azonban
olyan gyorsan rosszra fordultak a dolgok, hogy pár nap alatt végzetesre
fordult az állapota. Halála előtt két nappal még telefonon beszélt
Willie-vel, egy másik öreggel, akkor még kertészkedés volt a téma, majd a
végén – Willie mesélte nekem -, Dickie a nagybetegek emberek éleslátásával
és őszinteségével mondta Willie-nek, hogy érzése szerint már nincs neki sok
hátra.
Nagyon elszomorodtam. Sajnáltam Dickie-t. Tudtam, hiányozni fog, ahogy
óvatosan feljön a piac épületéhez vezető pár lépcsőn, körbenéz, és közli:
„Az asszony iderendelt, csak rám várnak már a teával. Hogy ment ma a bolt?”
Aztán arra gondoltam, hogy micsoda lelkierő kellhetett ahhoz, hogy Clarissa
a haláleset és a temetés ellenére is felkeljen reggel, és süsse tovább
azokat a kis potato farl-okat. Vagy ez viszi tovább az embert, ha elveszti
élete párját? A mindennapok apró kis tennivalói? Ha nem látom meg a
többieket, részvétet nyilvánítani, sosem jövök rá a viselkedéséből, hogy
Dickie meghalt, talán idővel feltűnt volna az öregúr hiánya, vagy valaki
felemlegette volna, véletlenül, tea közben. A piac végeztével odamentem
hozzá, részvétet nyilvánítani. Clarissa átölelt, megköszönte, és azt mondta:
„Don’t you worry, everything is alright”. Ahogy mosolygott, neki tényleg
elhittem, hogy minden rendben, nem kell sajnálkoznom.
* * *
Mit olvastam? Val McDiermid: Mermaid Singing, brrrr, véres krimi. A belőle
készült filmet láttam, később sorozat is lett belőle, a főszereplőket
felhasználva. Wire in the Blood címmel fut az angol és ír adókon, ha valakit
érdekel, sűrűn ismétlik.
Guide to South Dublin – egy fiktív (tipikus dél-dublini sznob) könyve a
dél-dublini, előkelőnek tartott kerületekről. Humora talpsimogató, talán ha
háromszor felnevettem? Már túl is adtam rajta, nem jó.
Következő írás |