|
|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Augusztus 3.
Breaking news este a SkyNews-on, még így, hullafáradtan, kissé boros fejjel
is rám tört a pánik, pedig nem vagyok farmer: száj-és körömfájás esetet
jelentettek Angliában, Sussex-ben. Jajistenem, jajistenem. Ugye, nem lesz
járvány. Ugye, csak egy elszigetelt eset. Ugye, nem lesznek megint égő
tetemhalmok, füstölgő szarvasmarha-rakások? Ugye, nem lesz megint lezárt
vidék, fertőtlenítővel átitatott szőnyegek a farmok bejáratánál? Ugye, nem
lesznek megint tönkremenésükből más kiutat nem látó, öngyilkos angol
farmerek? Akiknek már eddig is betett az eső. Ugye, nem?
Megjegyzem, Írországban 49 napon át, minden nap esett. Ugyanakkor két,
napsütéses nap után némelyik cserepes virágom a halódás jeleit mutatta a
teraszon. Muszáj volt locsolni!
Augusztus 6.
Hosszú hétvége. Még jó, hogy nem foglaltam helyet sehol, ugyanis V.
dolgozik. Péntek óta egy program fájljait várta, aztán ma reggel csak
megjöttek, irány a Gyár. A hétvége első két napját végiglustálkodtuk, főleg
én, így először fordult elő hónapok óta, hogy kiolvastam a hétvégi újság
minden egyes szekcióját. V. játszott. Háziasszonyi tevékenységem egy
vasárnapi (délutáni) ebédre és két adag mosás kiteregetésére korlátozódott.
Félszívvel még a Rules of the Road-ba is beleolvastam, miután jókora
csalódást okoztam az uramnak: nem mertem elmenni egyedül vasárnap délben,
kocsival újságért. Csak szóltam neki, hogy elmegyek, s kiosontam az ajtón, a
szakadó esőhöz illő hatalmas FIDESZ-es ernyővel. (Bár úgy néztem ki, mint
egy két lábon járó gomba, még ez alatt is tiszta víz lett a lábszáram, hát
mi lett volna, ha a kisebbik ernyőmet viszem.)
Odakint elsétáltam a legközelebbi benzinkútig, ott megvettem az újságot.
Visszafelé megálltam, a csöpögő fák alól megbámultam Bray Head-et, ahogy a
felhők körülölelték, a sok domboldali fát, ahogy hol eltűntek, hol
megjelentek a felhőfoszlányok közül. Festői kép volt, bizony. Hűvös volt,
amúgy egész nap szakadt, és tartott a hidegfront hatása. Amikor hazaértem,
V. szélesen mosolyogva, ölelésre tárt karral fogadott, én pedig zavartan
habogtam, hogy hát nem kocsival mentem, mire lehervadt a mosolya, s magamra
hagyott. Sehogy sem tudok felnőni az elvárásaihoz. Az eszemmel tudom, hogy
képes lennék rá, de amikor odáig jutok, hogy vezetni kellene, nyúl leszek.
* * *
Ma én is felkeltem az urammal, negyed 9-kor, ha már elsz*rtuk a két napot,
legalább ma legyek aktív. Vasalás alatt megnéztem a 6 éve készült száj-és
körömfájás járványról szóló angol dokfilmet, ami még megvolt a kidobásra
ítélt, ajtó mellé odakészített videokazetták egyikén. Szívfacsaró, és dühítő
élmény volt. Az a rengeteg állat, az a fejetlenség, az a sok kétségbeesett
farmer. Remélhetőleg az idén nem fajul idáig a helyzet. Azt mondta a tévé, a
közeli állami kísérleti laborból szabadulhatott el a vírus. Na, szép.
Egy ír étteremkritikusról és az éttermi érdekességekről szóló könyvet
olvasgatok – a Rules of the Road helyett. Néhol – ahogy V. mondta –,
humoros, csak hogy humoros lehessen, de azért találtam benne néhány
érdekességet. Ott találtam ezt az idézetet: „The ham I eat will become a
part of me – that is why I spend money on the food.” A Slow Food mozgalom
alapítójától származik ez az idézet. El is határoztam, nem fogok
lelkifurdalást érezni ezután, hogy mennyit költünk kajára. Mert néha, amikor
olvasok másokról, hogy mennyiből élnek, még akkor is, amikor már kezd nekik
jobban menni, akkor elfog valamiféle aggodalom. Hogy szabad-e ezt nekem? Az
uram a vállát rántja, nem érti, mit izgat ez engem. Bánja a fene. Már régen
nem gond, mint a legelején volt, hogy vegyünk-e Tropicanát, vagy smoothies-t
literszám, s mennyi húst együnk meg ketten. Elmúltak a filléreskedő idők.
Amikor némelyik kollégám – a minimálbért kapja minden pincérnő -, szorongva
számolja a napokat a következő fizetési csekkig, akkor hálát adok az Égnek,
hogy ezen már túl vagyunk. Így, két fizetésből nem gond a megélhetés. Igaz,
nincs gyerek, a lakbér a legnagyobb kiadás. A beérkező számlák átutalással
fizetődnek a bankszámlánkról – néha nem is tudom, gázra, áramra mennyit
fizetünk egy-egy hónapban. Megnézem, elfelejtem. Tíz éve még bosszankodtam,
amikor Sopronban, Mami elém rakta a hó végi számlákat, számolgattam,
szorongtam én is, vajon futja-e kutyakajára, mozira, karácsony táján banánra
adminisztrátori fizetésből? Muszáj volt plusz munkát, maszek gépelést,
rajzolást vállalni. Hajaj. Sose jöjjenek vissza azok az idők.
Itt ez nincs. Meg lehet élni a fizetésből, nem kell mellékest keresni. Nem
azért költöztem ide, hogy megint szorongjak, számolgassak, szívjam a fogam.
Nagyanyám még negyven évvel a háború után sem volt nyugodt, csak akkor, ha a
szekrényben legalább tíz kiló kristálycukor volt felhalmozva. Mondván, sosem
lehet azt tudni. Liszt, só, kávé. Az utóbbi az olcsóbbikból, cikória kávé,
az igazit csak vasárnap és ünnepekkor főzte nekem, vagy vendégnek, vagy
ebédre invitált szüleimnek. Nekem alig tíz év alatt sikerült ezt elfelednem.
Van olyan ismerősünk, aki ma már igen jól kereső ember, több lakása van,
mégsem tudja elengedni magát, nagyon odafigyel, mire, mikor, mennyit költ.
Említettem már őt. Nem lehet jó érzés, ez a soha megnyugodni nem tudás. Én
jól szeretném érezni magam (hiába, önző és öncélú volnék.)
A pontosság kedvéért, augusztus 1-jén volt, hogy (akkor még csak látogatóba)
10 éve megérkeztem Dublinba. Máig is vita tárgya, hogy elnéztem-e a gép
érkezési idejét. V. szerint el, mert állítja, hogy a „korábbi” géppel
jöttem. Lényeg, hogy a tömegben nekem nem integetett senki aggódó arccal,
nem várt senki – gyomorösszeszorító tízpercnyi várakozás után odamentem a
pulthoz, ahol egy customer service-es néni ült egy mikrofon mögött. Nem
tudta kiejteni V. nevét rendesen, féltem, ha itt van a reptéren, akkor sem
jön rá, hogy őt keresik. Én attól voltam ideges, hogy mit nem lehet kiejteni
ezen a néven, a néni pedig attól, hogy én mit pattogok. Később kiderült, V.
és Zita, legjobb barátnőm és akkori pasija, TV, a McDonald’s ban üldögélt.
Óriási megkönnyebbülés volt, hogy megkerültek.
A McDonald’s azóta máshová költözött a reptéren, ahol az érkezési kapunál
sok ismerőst és ismeretlent fogadtam már. Tíz év. Életem negyede.
Amikor megérkeztem, későn értünk haza, Leopardstown-ba, ahol V.
lakótársaival lakott, a csöppnyi, egyszemélyes szobába. Másnap aztán – lévén
hosszú hétvége -, vidéki kirándulásra indultunk. A fene sem gondolta volna
akkor, hol végződik az írországi „kaland”. 16 nappal később eljegyzett
menyasszonya voltam. Anyámat felhívtam az utcáról, kemény 3 fontért (nem
volt a házban telefon), gondoltam, megörvendeztetem, és mondtam neki,
eljegyeztek. Mire ő: „Kicsoda?”
Zita ma boldog családanya, két gyerekkel, más oldalán, a világ másik
végében, én pedig majdnem 10 éve vagyok V. felesége. TV ma Görögországban él
a hírek szerint, görög feleséggel. Ki hitte volna!
* * *
Vészesen közeledik a vizsga napja. Egy hét múlva, kedden délben. Jaj, de
félek. Múlt szerdán csináltunk próbatesztet, a Churchtown-ban lévő
tesztközpont egyik útvonalát jártuk végig. Oktatóm semmit nem mondott az egy
óra során, csak azokat az utasításokat, amiket a vizsgáztató is ad majd.
Ment minden, megfordulás, sarok mentén tolatás, de a hill start-ot
elbénáztam, és nem néztem eleget a tükörbe, valamint túl későn fékeztem
kanyarodáskor, megálláskor. Nahát, pedig azt gondoltam, ha ennél lassabban
csinálom, érződik rajtam a bizonytalanság.
Gyakorolni kell.
Augusztus 7.
V. a Gyárban fejet tágít, én pedig várom haza, sztékkel. Újabban a
Dunnás-ban remek, érlelt sztékeket árulnak, szeletenként előre csomagolt
húsok, már így nyersen is roppant étvágygerjesztők. Egy északír cég
szállítja őket, most néztem, weboldaluk is van, és lehet húsokat rendelni
online: www.kettyleirishfoods.com
Nekem is hosszúra nyúlt a nap, hiába segített Amanda, és jött be korábban,
fél ötkor jöttem csak el egy esküvői megrendelés miatt. Amitől nagyon ideges
voltam, az az volt, hogy volt egy csokoládétorta megrendelésem ma délután
egyre. Lázasan sütöttem délelőtt, olvasztottam a csokoládét, hűtöttem a
frissen sült tortát, hogy be tudjam fedni, mire a kedves vevő megjön. Kedves
vevő tojt megjönni. Mikor eljöttem, a torta még ott búslakodott a dobozában.
Hála az új bray-i járatnak, 6-ra itthon is voltam. Amikor elindították,
négyen ültünk rajta, most már több, mint tucatnyian voltunk.
Elena, olasz kolléganőm, aki a Trinity egyetemen fog dolgozni az elkövetkező
években, meg akar interjúvolni, az itteni emigráns közösségek alakította
csoportokról gyűjt adatokat. A boldog emlékezetű HCSI érdekelné.
Minától szombaton elbúcsúztunk két hosszú hétre. Éves rendes nyaralása ez,
amikor bezárt a Delízia, mindenki nyaralhat. Adott ajándékba egy üveg bort,
amit tegnap este megittunk az urammal, és kicsit meg is viselt, pedig
vizeztem. Finom volt, de elég savanykás. Óránként felébredtem, zavarosan
aludtam, mert egyfolytában arról álmodtam, hogyan fogom beosztani a mai
munkát. Állítólag az nem jó jel, ha az ember a munkájáról álmodik, de nekem
a hét első munkanapját megelőző éjjel mindig zavaros álmokkal telik.
No, majd ma este.
* * *
Apropó, alvás. Elmentem doktorhoz, de ezúttal nem Sandyford-ba, mert nem
akartam, hogy az a doki vizsgáljon, akinek egykor naponta csináltam a
szenyákat ;-) Női gondok, no. Mentem inkább a The Well nevű intézménybe, ami
szintén Sandyford-ban van, a Beacon Hospital része. Voltam már ott egyszer,
alapos volt a doktornő, bár simán kinyitotta a váróteremre néző ajtót, míg a
vizsgálóasztalon hevertem. Le voltam takarva, de ez mégsem esett jól.
Fizetni kell, vastagon, cserébe nem kell hónapokat várni időpontra,
eredményre, tesztre. Ha már ott voltam, megkérdeztem a doktor nénit (ezúttal
egy másikat), uram bíztatására főleg, hogy vajon miért van az, hogy
egyfolytában aludnék. Este 9-kor már le-lekoppan a szemem, néha tévézés
közben is elalszom, alszom piac után órákat, és vasárnap, ha tehetem, délig
ki sem bújok az ágyból, néha munka után is lepihennék, ha az uram hagyná, de
azt már nem. Világéletemben szerettem aludni, a probléma nem új keletű, hogy
így fogalmazzak. Eddig lustaság számlájára írtam, de a lusták nem szoktak
tízórás munkanapokat lezavarni, nem?
Mondta, kezdjük egy vérvétellel, hátha. Lehet, hogy D-vitamin hiányom van,
az okozhat aluszékonyságot. Közben találtam egy brosúrát, miszerint ha
horkol az ember, és elegendő alvásidő mellett is fáradt és aluszékony, az
egy alvási apnoé nevű rendellenesség jele lehet. Lehet, de nem feltétlenül
az. Ma hívtam, de azt mondta, a vérvétel eredményei rendben, ellenben a
D-vitaminra való leletet még nem kapta meg, hívjam a jövő héten. Ok, várunk,
várakozunk, ami ugyan nem erősségem, de kibírom, csak derítse ki, mitől
vagyok ilyen.
Addig is gyengéden felhívta a figyelmemet arra, hogy az én koromban (khm)
heti háromszori 20 perces séta a minimum. Lehetőleg tempós. S hogy nem
ártana csináltatni egy csontsűrűség vizsgálatot. Khm. Vénülök.
* * *
Amúgy ma a főnököm, kit mind nehezebben viselek el magam körül, szerepelt a
Radio 1 egyik reggeli műsorában, és ennek eredményeként az a kevéske süti is
elfogyott délre, amink volt. (Igen, nehezen viselem el, mert inkább zavar a
munkában, amikor segíteni szeretne, és olyan trehány módon dolgozik, hogy
rossz nézni. Bárcsak megmaradna a kiszolgálásnál, a vendégekkel való
csevegésnél! Kedves, és ha olyanja van, csicsergős, de ha feszült vagy
rosszkedvű, akkor vibrál körülötte a levegő, s az nem tesz jót a munkahelyi
hangulatnak.) Nagyon sokan jöttek be azzal, hogy „hallottuk a rádióban,
gondoltuk, megnézzük a kávézót”. De amin igazán kiakadtam, az a következő
volt. Sütni (a kávézónak) nem volt időm, a megrendelésen dolgoztam. Erre hív
Aniz, a mexikói lány a másik kávézóból, személy szerint engem, hogy van-e
esetleg valami, amit még elvihetne, azon felül, amiket reggel már elvitt.
Mondom a telefonba, hogy „Sorry, we hardly have anything left” – erre a
főnököm se szó, se beszéd, kikapja a kezemből a kagylót, who is it, who is
it? kiáltásokkal, s mondja bele, hogy hallo, Michelle, can I help you?
Persze, nyilván azt gondolta, egy vevőt próbáltam rendeléstől eltántorítani.
Percekig fortyogtam, s onnan kezdve nem voltam hajlandó felvenni a telefont.
Ja, mondanom sem kell, hogy azt a maradék pár szelet sütit összepakolta, és
odaadta Aniznak. Gyakorlatilag üres állványok maradtak csak a pulton, és a
sebtiben kiolvasztott macaroon-ok. Nagyon letaroltan néztek ki a pultok.
Délután pedig azzal akasztotta el a lélegzetem, hogy mondta egy nőnek, aki
csoki torta után érdeklődött, hogy persze, van torta, egy pillanat. Fogta a
még meleg tortát, bemázolta egy kis részen a tetejét a szintén még langyos
krémmel, majd kivágott egy szeletet a tortából. Aztán dobozolta azt a nőnek.
A megcsonkolt torta pedig ott maradt az asztalon. A krémmel és a maszatos
késsel együtt. Ez roppant idegesítő. Ezt értem a trehány munkán. Akármit
csinál, ha végzett, otthagy mindent. Tortát, kést elmosni, urambocsá’,
helyére tenni, arra már nem futja az idejéből. Hálás vagyok minden napért,
amikor nincs a kávézóban. Igaz, munkát adott nekem, de a hála azért nem
vakít el annyira, hogy ne utáljam a jelenlétét. Ő biztos azt hiszi rólam,
hogy folyton kifogásokat keresek, és inkább nemet mondok a vevőnek, csak ne
kelljen sebtiben dolgozni, én pedig azt gondolom, hogy az ilyen futtában
összecsapott sütemények aligha fogják a kávézó hírnevét emelni. Talán a
„hamar munka ritkán jó” mondatkát kellene odabiggyesztenem a pult fülé, csak
nem tudom angolul. A lehetetlenre is igent mond, aztán mi isszuk meg a
levét.
Phű.
Augusztus 9.
Tegnap hívott a recepciós a Well-ből. Éppen jöttem el a kávézóból, ügettem
vezetési órára. Azzal kezdte, hogy probléma volt a vérvétellel (majdnem
eldobtam a telefont), be tudnék-e ma menni újra, mert a D-vitamin
vizsgálatra szánt mintát le kellett volna fagyasztani, a levétel után
rögtön, félórán belül. Ez, ugye, nem történt meg, jajelnézést, nem csináltak
még ilyet (hm), a minta pedig Franciaországba menne (ezért lehet olyan
drága, basszus). Jó, bemegyek ma, majd V. elvisz munkába menet, meg is
beszéltük 8-ra a találkozót a vérvételhez. Erre már ülnénk a kocsiba be,
amikor bekapcsolom a telefont, ping, üzenet. Bájos női hang csicsergi, hogy
nem tudnék-e mondjuk, inkább 10 körül bemenni a Well-be, mert a labort nem
érték el, s ugye, biztosaknak kell lenniük, hogy biztosan át tudják nekik
adni fagyasztásra a véremet.
Ó, a francba. Mit mondjak, dühös voltam. V. elment dolgozni, én pedig ültem
egy félórát és latolgattam, hogy el tudnék-e vezetni oda? Hát persze, hogy
el, de amilyen beszari vagyok, nem fogok. Felhívtam őket, kissé indignált
hangon, délre tudok odamenni, busszal (kéretik nem röhögni kárörvendően, a
kocsival félórás út így lesz félórás buszút, majd gyaloglás). Utána pedig
gyaloglás át az ipartelepen, le az N11-esig, aztán reménykedés, hogy jön egy
Bray-be tartó busz. Ketté lesz vágva a napom. V. közben felhívott, elvették
tőle a mérnökét, az elkövetkező két hétben egyedül fog dolgozni a projekten,
a segge le fog szakadni, és bocsánat, de nem fog ráérni, hogy engem
fuvarozzon ide-oda.
Saját nyúlbélaságom eléggé bosszantó. Tegnap megint végigjártuk a teszt
útvonalát, annyi gondja volt az embernek, hogy túlságosan felpörgettem a
motort váltás előtt. Naná, a Focishoz szoktam, ahol eléggé oda kell lépni,
hogy hármasba felválthasson az ember. A kis Opelnél pedig erre nincs
szükség.
Még 4.5 nap a vizsgáig. Jajj.
* * *
Nos, végül az uramnak köszönhetően csak 2 órámba került a vérvételes móka.
Alaposan végigböngésztem a lehetséges buszkombinációkat (csak a hazajövetel
lett volna gond), utána nem tudtam, kínomban bőgjek-e vagy nevessek.
Mindeközben folyamatosan utáltam magam gyávaságomért. Amikor már eléggé
romokban voltam, hívott az uram, hogy ebéd után el tud ugrani értem, hogy
hazahozzon. Ah. 11-kor felültem a buszra, ami felaraszolt az N11-esre (Bray
és Shankill városkák, amiken átmentünk, tömve kocsival), utána gyalog a
rendelőig. Jó alaposan körbenéztem, parkolni lehet előtte az utcán, sőt, be
lehet hajtani a szép széles behajtón át a föld alatti parkolóig. Ettől
féltem annyira, én barom. Amúgy, ha az ember nem az épületkomplexum főút
felőli részén át jön be, még kóborolni sem kell, utolsó épület baloldalt,
kész. Basszus! Basszus! Bent két perc alatt levették a vért, sűrű
bocsánatkérések, aztán eljöttem. V. felvett a sarkon, és hazahozott.
Nyúlbéla!
* * *
Kész vagyok a terasz háromnegyedével. Nagyon nem volt kedvem a
„kertészkedéshez”, de néhány kő után már belelendültem. A kövek közül a
csavarhúzóval lehet legjobban kikapirgálni a mohákat, gazokat, és az
odatelepedett csúszómászókat is – ha még nem említettem volna. Félelmetes,
mennyiféle élőlény rejtőzik egy féltenyérnyi, centi vastag mohatelep alatt.
Most a komposzthalmot gazdagítják. A kövek közti leheletnyi résen feljövő
növények közül egyedül a nagyobb epernövényeknek kegyelmeztem, a többinek
nem. Most rendezettebbnek tűnik a terasz. A sarkok, ahol aztán igazán külön
kis világok léteznek, még váratnak magukra. Onnan valószínűleg egy zsáknyi
gazt, mohát és földet ki fogok tudni kapirgálni.
Az imént szólt a templom harangja. Angelus-ra harangoznak. A múltkor éppen
arrafelé jöttem, amikor mögöttem a kicsike harangtoronyban megszólalt a
harang. Nagyon hangulatos volt. Pár lépés után kiértem az útra, végignéztem
rajta, a napsütötte, nyugodt tengerre – micsoda mázlista vagyok! A
harangütések éppen két ima hosszúságúak.
Augusztus 16.
Hát igen. „Ha izgulsz, nem fog sikerülni.” Megbuktam, pedig nem izgultam,
lenyugtattam magam cseppekkel. Csak akkor kezdtem izzadni, amikor
észrevettem, milyen sűrűn húzogatja a strigulákat a vizsgáztató. Nem volt
jó, hogy a szemem sarkából mindig láthattam mozdulni a kezét. Lényeg,
meghúztak, mert túlságosan hezitálósan vettem a sarkokon való bekanyarodást,
és nem néztem eléggé sűrűn a tükörbe.
Szombaton újra próbálkozom.
Ami pedig most nem sikerült, az a meglepetésként készített málnás szelet.
Annyira izgultam (előre), hogy el merjem vinni V.-nek a munkahelyére, hogy a
süti alapjából kifelejtettem a cukrot. Majd ehetik kanállal. Pedig az uram
azt mondta, el van tőle csattanva, hogy ilyesmi eszembe jutott, hogy erre
képes vagyok, senki más felesége nem visz be vacsorát, csak én, és nahát.
Amúgy múlt vasárnap nagyobb fegyvertényt követtem el, mint maga a vizsga,
legalábbis az uram szerint, aki este hazajőve (egész nap dolgozott) egy kis
üveg Veuve-Cliqueot pezsgővel jutalmazta erőfeszítésemet. Egyedül elautóztam
újságért, majd sikeremen felbuzdulva a Woodies-ba mentem, venni pár dolgot a
háztartásba. Parkolni elég bénán parkoltam, jó messze mindenkitől, de a
konkrét vezetéssel nem volt gond.
Ma pedig elmentem bevásárolni! Bizony, át Shankill-en, aztán az N11-esen,
majd be Cornelscourt-ba. Ettől nem tartottam, hanem inkább attól, lesz-e
parkolóhely, ahová úgy be tudok állni, ahogy illik. Találtam is könnyen
megközelíthető sarok parkolóhelyet, oda betolattam. Juhé. De még vásárlás
közben is úgy remegett a kezem, annyira ezen járt az agyam, hogy levertem
árukat, feldöntöttem egy Wet Floor-babát... De megcsináltam, végre. Azóta
nem ül bele kicsi kő a gyomromba, amikor a vezetésre gondolok.
Fedőnevem pedig Hisztipaldi.
Augusztus 21.
Szombaton is meghúztak. Reggel 8.45-re volt időpontom, 8-ra mentem az
autósiskola elé. Ott várakoztunk, mire megjött a kocsi, ezúttal Tony-val,
egy öreg, igen koszos kabátban lévő emberrel, aki hozta a kocsit, amivel
vizsgázni mentem. Rém rendes volt, a vizsgaépület felé még elmondott pár
dolgot, kérdéseket tett fel, vizsgáztatott, nyugtatott. Az épület előtt már
ketten álltak, de hivatalos személy sehol. Az egyik vizsgázó kissé pikírten
fel is olvasta a vizsgaidőpont értesítőről az egyik mondatot: „Please, don’t
be late, otherwise...” Jót vigyorogtunk. Aztán egyszer csak egy lassan elénk
araszoló vén Volvo-ra lettem figyelmes, amely nehézkesen, nagy gonddal
beparkolt – a két parkolóhelyet elválasztó fehér vonalra. Ez ki? – gondoltam
magamban, mert az utóbbi időben kissé kritikusan szemléltem mindenkit,
akinek a kocsiján nem volt (már) L-betű, de baromságokat csinált. A
kocsiból, öregesen, nehezen mozdulva kiszállt egy ember, s bennem megállt az
ütő: az az öregember volt, akinél 5 éve megbuktam. Aki olyan borzasztóan
viselkedett velem, hogy bőgve jöttem haza, egykori oktatóm, John oldalán.
Aki egyfolytában a kézifékem után nyúlkált, noha John kocsijában (amivel
vizsgáztam), kettős kontrollok voltak, tehát anélkül is meg tudta volna
állítani a kocsit, ha akarja. Az az ember, aki a teljesen vízszintes úton
kért meg hill start-ra...
De szerencsére nem ő vizsgáztatott, hanem egy fiatalabb férfi, aki nagyon
korrekt volt. Először is, mondta, hogy ha gondolom, üljünk egy percet a
kocsiban, míg megnyugszom, tudja, ezek nehéz pillanatok. Relax. Aztán
teljesen hátratolta az ülést, így még véletlenül sem láttam a kezét, hogy
mozdul-e, húzza-e a strigulákat? Végig kedvesen, de minden fölös társalgás
nélkül (ahogy kell) utasított, mit csináljak, merre kanyarodjak. Most már
határozottabban vettem a kanyarokat. Mégis megbuktam, igaz, most jóval
kevesebb hibám volt, mint kedden.
Az új vizsgára még hétfőn beadtam a jelentkezést. Amilyen mázlista vagyok,
majd decemberben, valami vad, esős (havas?) napon kell vizsgáznom, miközben
a fejem tele lesz a karácsonyi megrendelésekkel. Bánja a fene, addig
próbálkozom, amíg kell, de addig is, az a lényeg, hogy merek egyedül
vezetni!
Augusztus 27.
Itt volt Czini. Amióta otthagyta a Barakát, egy saját céget alapított, egy
másik emberrel, és saját utakat szervez. Egy ilyen csoporttal volt most itt,
és az út végeztével még szét akart nézni az országban. Többek között meg
akarta mászni a Croagh Patrick-ot. Ezelőtt találkoztunk, mondhatni már
szokás szerint, a Wicklow Heather-ben. Glendalough-ban akart aludni, a jól
bevált hostelben, de ott nem volt hely. Így a kellemes vacsora után
felajánlottuk, hogy aludjon nálunk, ne menjen az ismerőseihez Swords-be, és
majd vasárnap reggel, egy közös reggeli után induljon el útjára.
Nagyon jól sikerült este volt. A másnapi beszélgetős, ráérős reggeli még
jobb. Mesélt a vendégházról, amit vett, aminek a felújításán annyit
dolgozik. Beszélgettünk a paradicsomokról, a faluról, ahol él, ahol remek
szomszédai vannak, a munkájáról, az új utazási iroda dolgairól, az
étkezésről, ami amúgy is szívemnek kedves téma. Elmesélte, hogyan jött rá,
nem szabad a kaján spórolni. Remek ember, nagyon tisztelem. Azért, ahogy él,
ahogy gondolkozik, ahogy a világot nézi.
Megbeszéltük, hogy jövőre küld paradicsommagokat, mert olyan dús termése
volt az idén, hogy még. Én pedig nézek néhány receptet, amivel a rendkívül
bőséges termést fel tudja dolgozni.
* * *
Szerdai vezetési óra. Vittem a kis papírkámat, hogy mit csináltam rosszul a
vizsgán. Az oktatóm csak hümmögött, aztán azt mondta, tulajdonképpen ez
várható volt, ne aggódjak emiatt. Az összes eddigi challenge, a Johhny Fox
kocsmához, a Bray-be való vezetés olyan feladat volt, ami az önbizalmamat
növelte, hogy merjek vezetni. Nézzek magamba, emlékezzek vissza rá, micsoda
idegesen remegő idegroncs voltam az első órákon, már csak a gondolattól is,
hogy vezetnem kell. S most beülök a kocsiba, és hajrá, No, eddig az
önmbizalmat növeltük, most pedig megtanulunk VEZETNI. Odafigyelve, minden
apróságra. Jobbra-balra kanyarodás, helyesen, ahogy a nagykönyvben meg van
írva.
Mit mondjak, életemben nem volt még ilyen nehéz órám. Úgy éreztem, mindent,
amit csinálok, árgus szemmel figyeli, és semmi sem elég jó. Kimerítő volt.
* * *
Volt egy jó hajtós napom. A csütörtökömet rááldoztam, s bementem, hogy
részben megsüssem és dekoráljam azt a 800 cupcake-et, ami a Festival of
World Culture-re kellett, ahová a szervezők kérésére a kávézó is kivonult.
Utólag kiderült, hogy a városházán kapott standot a kávézó, és sajnos oda
alig tévedt be valaki, hiszen az események legnagyobb részben szabadtéren
zajlottak. Sosem sikerült megtudnom, hány cupcake maradt meg, de több, mint
a fele, az biztos. Jövőre nem fogunk odamenni, mondta csalódott főnököm. Én
9 órát húztam le a sütéssel, mire beértem, Amanda kisütött 300 cupcake-et, a
többit megsütöttem én, és este 9-kor fejeztem be a dekorálásukat. Nem vittem
túlzásba a dolgot, cukormáz és színes szórócukrok kerültek rájuk, vagy
virág.
Dühös voltam, és csalódott. Micsoda hülye szervezés! Pedig azt hittem, nagy
siker leszünk, sok vevőt hozó, nagy publicitással járó siker. Eh.
Amúgy pedig azt rebesgetik, hogy Michelle hosszabb szabadságra megy,
Mexikóba. Örvendeztem vala!
Amúgy pedig, érdekődőknek, íme az oldal, ahol a rólunk szóló kritikák
olvashatók: http://www.menupages.ie/Restaurants/The_Cake_Cafe.aspx.
Vegyesek, és a pult túloldalán néha uralkodó káoszról és mocsokról nem ejt
szót senki sem.
Augusztus 30.
Most már biztos, hogy boszorkány vagyok. Tegnap nagy hajtás volt a
kávézóban, az Electric Piknick-re csináltam a rengeteg sütnivalót. Tudtam,
hogy húzós nap lesz, fontolgattam, hogy talán le kellene mondani az
autóvezetési órát, de azt is tudtam, hogy V. nem örülne. A vezetés tanulása
fontosabb, mint a rengeteg sütnivaló, a felelőtlenül elvállalt túlmunka
teljesítése (avagy Michelle már megint más farkával veri a csalánt, hogy e
zavaros szóképpel éljek). Így arra gondoltam, levezetem én azt az egy órát,
majd vissza Luas-ozom a városba, és sütök, ameddig kell.
Mit tesz Isten, 11-kor hívtak az autósiskolából, hogy sorry, de ma nem lesz
óra, David, az oktatóm csúnyán meghúzta a hátát, a héten beteg. Először
hangosan örömködtem a telefonba, mondván, magam is halasztást fontolgattam,
ezértmegezért, aztán azért eszembe jutott, hogy beteg emberről van szó, és
sajnálkoztam a fájós háta miatt.
Az uram mondta, boszorkány vagy, vigyázni kell veled. 12 órán át sütöttem, a
napi rutinon felül kisütöttem 175 cupcake-et, dekoráltam őket, 4 csokitortát
és 6 narancstortát is sütöttem. Amandának és Michelle-nek már csak az 5
piskótatorta és a 175 szelet brownie maradt.
Ma pedig, elautóztam orvoshoz Sandyford-ba (már megint egy új doki volt, Dr.
O’Brien szabadságon!), és szokás szerint bementem a Londis-ba, megnézni a
régi kollégákat, ismerősöket. Bent Bernie nevű volt kedves kollégám
kérdezte, hol vehetne „érdekes alakú” süti kiszúrókat. Milyenre van szükség?
Cipő, ruha, retikül... De hát nekem vannak ilyenek, ámuldoztam, szívesen
kölcsönadom, ha kell. Kiderült, hogy a lánya 21 születésnapjára szeretne
valami formabontót, és nagy torta helyett aprósütikre gondolt. Végül úgy
jöttem el, hogy van egy megrendelésem 150 sütire, szépen dekorálva,
hármasával celofánba csomagolva, rózsaszín szalaggal átkötve. Bernie mondta
is, micsoda érdekes véletlen, hogy reggel óta ezen a sütis terven
morfondírozott, erre besétálok én, boldog kiszúrótulajdonos, aki hajlandó
megcsinálni helyette a kis ajándékcsomagokat a vendégeknek.
Boszorkány vagyok!
Na, most már ha ezt a boszorkányságomat akkor is be tudnám vetni, amikor
kézifékkel kell megállni a dombon a pirosnál, majd elindulni, akkor igen
elégedett lennék. Ugyanis hazafelé jövet, a „problémás” dombon lévő
pirosnál, ahol meg kellett állnom, kézifék behúz, nehogy visszaguruljak,
aztán kézifék kienged, lábfejek bemozdulnak... ÉS ott minden elindulási
kísérletnél lefulladtam. Itt háromszor is. Nem dudált rám senki, türelmesek
itt a magamféle Hisztipaldival, de azért bőségesen leizzadtam bénaságom
miatt. HÁROMSZOR, hát hogy lehetek ennyire béna??
Terveim voltak, de amikor rájöttem, hogy úti céljaim és köztem ott van
néhány dombocska, közlekedési lámpával – akkor terveim máris porba hulltak.
Lefulladás, egy alkalmas körforgalomnál pirosló fülekkel visszafordulás,
magunkat elátkozás, jajj.
Megvárom, míg megjön az uram, aki türelmesen ott ül velem, és mondja, amikor
pánikolnék, hogy mit hogyan kell csinálni.
* * *
Ma reggel Sandyford-ba menet bementünk a szomszédos felnőttek iskolájába,
rákérdezni, kié az a fallal körülvett kert, amelyik a mi kertünkkel határos,
s ami az iskola területén van, igaz, egy üres, és lassan romosodó régi
épület mellett, de mégis úgy tűnik, az iskolához tartozik. Biztos vagyok
benne, hogy senki nem használja, semmilyen zajt nem hallok onnan - sok
körtefa van benne, amin csodás körték érnek, s amiket buzgón esznek a
madarak. A múltkor egy idei dolmányos varjút figyeltem meg, hogy milyen
buzgalommal farigcsálja az egyik körtét. Bementem, hogy felajánljam nekik,
szívesen leszedem a gyümölcsöt – free of charge -, s eladom őket a piacon. A
pénzt pedig visszahoznám az iskolának. A recepciós néninek fogalma sem volt,
kié a kert, menjek át a másik épületbe, ami már egy másik iskola, keressem
meg a gondnokot, ő talán többet tud. Átmentem a következő épületbe, ott
megint elmeséltem a recepciósnak, mi után érdeklődöm. Jött még egy
recepciós, ő már egyből a dirihez ment, aki mondta, hogy valami McEezmegazé
a kert, ő a landlord, menjek vissza az első iskolába, ott többet tudnak. Jó.
Visszamentem a másik iskolába, de ekkor már V. is bejött velem, kiváncsi
volt, mit mondanak. Ott végül annyira jutottunk, hogy elkérték a címem,
nevem, felírták, milyen ajánlattal álltam elő, aztán majd hívnak.
Yeah, right.
V. szerint nyugodtan megnézhetnénk, van-e valami ajtó, esetleg rossz
falrész, amin át bejuthatnánk a kertbe, mert szerinte a kutyát sem érdekli
ennek a kertnek a sorsa. De azért jobb volna egy engedély, vagy egy kulcs,
ami hozzásegítene a szabad bejáráshoz, mint hogy valaki ránk dörrenjen
körteszedés közben, s netán lopással vádoljon.
Augusztus 31.
Az uram rám telefonált a kávézóban, hogy nagy híre van, elszerezte Csirkét,
már szombaton leszállítjuk új tulajdonosának. Edének szegről-végről volt egy
német ismerőse, aki nagy papagájrajongó. Ő az, aki örömmel befogadja a
madarat. Hú, de örültem. Végre elrendezhetjük úgy a nappali „madaras”
sarkát, ahogy akarjuk. Csirkének pedig lesz hozzáértő, türelmes gazdája.
Angelika – így hívják Csirke új tulaját – habozás nélkül vállalta az
örökbefogadást. Juhé!
Örömömet kissé beárnyékolta, hogy hűséges, megkímélt állapotban egyáltalán
nem lévő Nokia telefonomat, amit ismerőseim csak ruhakefe néven emlegettek a
formája miatt, és az uram nyerte nekem egy Nokia Game alkalmával, egy sűrű,
kapkodós napon beleejtettem a teámba. Illetve, nem is beleejtettem, hanem a
polcról, ami a munkapultom felett van, belevetette magát az éppen alatta
gőzölgő tejes teába. Éppen a kenyértésztát püföltem, döngött a pult, talán
ez is belejátszott, hogy szegényem a bögrében ért „földet”. Hamar kikaptam
onnan, Myles, a szakácsunk mondta azonnal, hogy jó alaposan pörgessem ki
belőle a teát, mintha egy rongyot ráznék, úgy. Otthon aztán szétszedtem,
amennyire tudtam, kiszárítottam, de azért néhány betű és funkció megszűnt
működni. V. azonnal mondta, akkor itt az alkalom, hogy valami profi telefont
beszerezzen nekem, tekintettel a jövőre (mert mindig az esetleges
business-emet forgatja az agyában). Már meg is rendelte, egy pocket PC,
vagyis majd meg kell vele tanulnom bánni, akár csak egy számgéppel. Annyit
kértem csak, legyen rajta fotófunkció, hogy a minta sütikről tudjak fotókat
csinálni, mert néha megcsinálom a mintasütit, aztán mire megjön a
megrendelés, elfelejtem, hogyan is nézett ki. Készítek néha leírást, de az
nem ugyanaz.
* * *
Tíz évvel ezelőtt halt meg Diana hercegnő. Nekem ez a dátum arról nevezetes,
hogy egyhónapos látogatás után e napon repültem haza Párizson keresztül
Budapestre, eljegyzett menyasszonyként. Reggel, a repülőn a folyosó mellett
ültem, s előttem pár üléssel egy fickó a reggeli lapot olvasta, benne a
nagybetűs fejléc: Death of a Princess. Semmi rosszra nem gondoltam, fáradt
és szomorú voltam. A főcímről az jutott eszembe, biztos a hercegnő társasági
„haláláról” írnak, amiért „lehetetlenné” teszi magát egy arab udvarlóval.
Előző este U2 koncerten voltunk, későn értünk haza, a nappaliban V.
lakótársai aludtak, a fotel hátán szépen kisimított U2-póló hevert. Híreket
nem hallgattunk, nem érdekeltek még akkoriban, mi folyik a világban. Aludni
akartunk, s fejünkben másnapi távozásom gondolata járt.
Aztán Budapesten, a barátnőm, aki fent volt Bp-en, és velem jött haza
vonattal, mondta, hogy meghalt Diana. A vonaton el is kértük valakitől az
újságot, hogy elolvassuk a híreket erről. Aztán jött a temetés, amit nagyim
végigsírt, hogy jaj, az a szegény asszony így, jaj, az a szegény asszony
úgy. Sajnáltam, hogy meghalt, még jobban a fiait, de már olyan paródiává
fajult az élete...
Következő írás |