Írországi információk és élmények - magyarul

Kezdőlap

Bevezetés

2007. szeptember

Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -

Szeptember 05.

Csirkétől való megszabadulásunk és az új telefonom megérkezése azt mondatta velem, hogy jaj, de jól is kezdődött a szeptember! Csirkét szombaton, piac után alaposan felkészítettük az útra: kitakarítottam a kalitját, összepakoltam a cuccait, kajákat, játékokat, kellékeket, az udvarról behoztuk az úti kalitját, azt is megpucoltam, majd a szekrényről a még kisebb utazó kalitka is lekerült, és végül abban utazott Csirke Kilmanhaim-be, Angelikához. Aki nagy szeretettel fogadta őt. Csirke azonnal kezdett bólogatni, ahogy barátkozás közben szokott, s nézegette a nappaliban lévő többi madarat: a nagy afrikai papagájt, ami úgy fél méter magas, jókora madár, és a másik két, kisebb papagájt. Még egy Vincent nevű pásztorkutya is lakik Angelikával, na, ez is újdonság volt Csirkének. Majd udvariasan megérdeklődöm pár hét múlva, hogyan sikerült beilleszkednie új környezetébe. Legszívesebben egy üveg pezsgőt is vittem volna magammal, akkorra volt a megkönnyebbülés. Szerintem Csirke is fontolgatta azt az üveg pezsgőt, unhatta már nagyon magát nálunk.

Utána elmentünk megnézni a Lucien Freud-kiállítást az IMMA-ba, amire már régóta vártam. No, akkora élményt, hogy fél méterrel a föld felett jöjjek el, nem kaptam, de néhány képe igazán szenzációs. Főleg egy nagy, növényekkel teli kép, amihez V.-nek már nem is volt türelme, az alagsori terembe már le sem jött velem, nem tetszett neki. Ami nagyon zavart, hogy a címeket tartalmazó kis táblácskák mindjárt ott voltak az ajtók mellett, míg a képek mellett semmi infó. Végül csak megkérdeztem egy őrt, miért van ez így. Állítólag a művész kívánsága volt, hogy a nézelődőket semmi sem zavarja a kép élvezetében. Nem akartam mondani, hogy az jobb-e, hogy az emberek egymás előtt keresztül-kasul mászkálnak, vissza-visszatérve a képek felirataihoz, majd újra átvágva a szobán, a képhez? Bár az is lehet, így akarta rávenni a népeket arra, hogy katalógust vegyenek? Ej, de rossz vagyok.

Nagyon tetszett még egy ír férfi portréja, amit akár egész Írország portréjaként is el lehetne sütni, és egy lóról készült portré is megfogott. De leginkább a kertrészlet maradt meg bennem, óriási méretével, rendkívüli részletességével igazán megkapó volt.

* * *

V. megszerelte egy piaci társam, Bernadette számgépét. Az Internet csatlakozással volt baj, belekerült két délutánba, mire elkészült. Bernadette hálából meghívott minket egy BBQ-ra most vasárnap délutánra. Micsoda kertjük van! Tele gyümölcsfákkal, rejtett zugokkal, melegházakkal, még egy kis tavuk is van!

Amanda felmondott. Szombaton fog utoljára dolgozni. Tőle tudom, Michelle nem szólt semmit. Úgy tűnik, lázasan keresik Amanda utódját. Hú, azt hiszem, lesz pár túlórázós napom, ha nem kerít valakit időben!

Szeptember 9.

Remek hétvégénk volt: vásároltam és vendégeskedtünk.

Pénteken munka után mentem pénzt szórni, mert végre-végre megjelent az új (s valószínűleg utolsó) Rankin-féle Rebus felügyelős regény (Exit Music címmel), amit már tűkön ülve vártam. Valamint kijött Nigella Lawson új könyve, hát azt is muszáj volt megvenni. (Már megint szakácskönyv? – így az uram, némi szemforgatás kíséretében.)

Továbbá, mivel ételfestékért és virágokhoz való cukorért bementem a Kitchen Complement-be, meg találtam állni a késes szekrény előtt. Kibámészkodtam magam, s az új, és igen kedves japán eladóhölgy segítségével kiválasztottam életem első profi séfkését, ami valami csoda. Nekem még ilyen kés nem volt a kezemben, úgyhogy mosogatásnál már bele is vágtam a ujjamba, ahogy egészen véletlenül, alig-alig odaért az ujjam háta a pengéhez. Most már óvatosabb vagyok.  Kezdjük azon, hogy a paradicsomot úgy vágja el, hogy egy csepp lé sem csordul ki belőle, és olyan hajszálvékony szeletet lehet vele szelni a paradicsomból, hogy még az uram is odaállt megcsodálni a művet és a műveletet.

A kés remekül viszi a húst is, egy álom volt bontani vele a csirkét. Azt hiszem, jó befektetés volt. Azért szétnézek még, mert széles lapjával nem bontókés, még egy olyanba be fogok ruházni.

Vasárnap délután pedig Bernadette-ékhez mentünk, kerti sütögetésre. Már előre elnézésünket kérte, mert a konyhájában padlócsempézett egy fickó, így egy-két dolog elvégzése nehézségekbe ütközött. Pl. a fazéknyi krumpliért, amit a konyhában felejtett, szabadkozva ment be csak a férje, Michael, mert aggasztotta őket, mit fog szólni a csempés a nagy ki-bejárkáláshoz.

A tűz sem akart magához térni a két aprócska, hasas BBQ alatt, így Verővel nekiálltunk fújni (majd fújtatni), néha a férj apró szegélyléc darabkákat nyomott a kezünkbe, miközben Bernadette kezét törve álldogált mögöttünk, hogy hát miféle vendéglátás az, ahol szegény vendégnek kell a tüzet beindítania. Tulajdonképpen mindenért elnézést kért, hogy jaj, csak ilyen szerény a vendéglátás, jaj, hogy csak ilyen a teríték stb. Pedig a kaja igen finom volt, hatalmas marhaszeletek, salátával, utána tejszínhabos eper, hozzá Jameson, vörösbor, és kellemes társalgás. Az ebédnél a mester is csatlakozott hozzánk, fiatal ír fickó, így ötösben beszélgettünk a kellemes, nyár végi melegben, majd visszament a konyhába dolgozni. Mi pedig bementünk a nappaliba, és ott beszélgettünk. Nekem hétfőre volt egy tortamegrendelésem, V. egyik kollégájának, aki mostanság tőlem rendeli a családja születésnapi tortáit. Így már korán, ötkor eljöttünk, hogy ne az éjszakába nyúlóan kelljen sütnöm, dekorálnom.

Nagyon jó délután volt ez, sok téma szóba került: a változó ír időjárás (voltak ám itt is rendes, nagyhavas telek), a külföldiek, a magyar iskolarendszer, melyik DIY bolt a legjobb választékú, és hasonlók.

Szeptember 12.

Már megint tönkre akarják tenni a rokonunkat. Tavalyelőtt nem sikerült (igaz, nagyon megviselte a per), hát most jönnek hátulról mellbe megint:

Nagy nevek állnak mögéje, de miért érzem úgy, hogy szélmalomharcot fog folytatni? http://hvg.hu/kultura/20070912_mta_iparmuveszeti_takacs.aspx

Mit lehet ilyenkor tenni azon kívül, hogy az ember mocskos szájjal tajtékzik, és káromkodik, és szidja k***a anyját annak, aki e mögött áll?

Mit lehet tenni azon kívül, hogy azt javasolja a rokonnak, menjen külföldre, ahol a tudását, szakértelmét megbecsülés, és anyagi elismerés övezné, és nem ez a messze szagló gané?

* * *

Amúgy ma van anyám névnapja. Isten éltesse sokáig.

Szeptember 13.

Ma szabadnapom volt, annak ellenére, hogy az új nő, Luise (Danz) most dolgozott másodszor reggeli műszakban, mondhatni egyedül. Michelle – legnagyobb meglepetésemre – nem kért meg rá, hogy jöjjek be (bár tett egy félénknek nevezhető célzást), hanem ő felkelt reggel, bement 7-re, hogy segítsen Luise-nak belerázódni a rutinba. Mondtam is Verőnek, van egy olyan érzésem, hogy nem mer megkérni olyan szívességekre, amelyekről azt gondolja, hogy kellemetlenséget okoz nekem, mert fél, hogy ott hagyom. Szerintem. Ma is, amikor küldött egy sms-est (nem találtak valamit a szekrényben), sűrűn kért elnézést, hogy otthon zavar! Holott mondtam Luise-nak, bármi van, hívjon nyugodtan, állok rendelkezésére. Hú, mit fog majd szólni Michelle, ha bejelentem, hogy self-employed akarok lenni... Öcsém szerint meg fog rémülni, hogy önállósodni akarok. Holott – jaj, hol van az még!

Ma hivatalosan is megtörtént első autós házhoz szállításom! Tegnap becsomagoltam Bernie 40 csomag sütijét (baromi jól néztek ki, sok rózsaszín árnyalat, sok cukorgyöngyös cipő, kistáska és alaposan kirajzolt ruha süti, ahogy kérte), és elautóztam Sandyford-ba (no jó, kicsit remegősen, mert még mindig félek a kézifékes elindulástól, ha V. nincs velem). Ott aztán elcsevegtem az időt, Agatával (párja, Lukas, most váltott, builderként dolgozik egy barátja jóvoltából a Dunnes polcainak pakolása helyett), Susan-nal és Bernie-vel. Volt managerem, Michelle esküvői fotóit is megcsodáltam, erre az esküvőre csináltam a mézeskalács galambokat. Susan még aznap, hogy két hete ott voltam, elvágódott a hűtőszoba nedves kövén, felhasadt a könyöke, három öltés került bele. Zajlik az élet! Fia, volt kollégám, Colm, vagyis Colly Kuala Lumpur-ba készül egy hónapra, majd onnan tovább, Ausztráliába. Hamarosan lesz ezért tortarendelés, lelki szemeimmel már látom magam előtt egy térképes tortát, mondjuk, kétszinteset, hogy elég legyen a 16 meghívottnak.

* * *

Jelentésünket félbeszakítjuk, mert az uram ebben a pillanatban továbbította nekem azt a fotót, ami (mintha egy évezrede történt volna) Twizel-ben készült, Új-Zélandon, abban a motelben, ahol összefutottunk az uram kollégájával és a férjével. A reggeliző asztalnál készült rólunk egy fotó, úti birkánk, Tip és a nemrég vásárolt, Steak névre keresztelt kiwi társaságában. A fotón szerepelt még Niamh és Colin úti állata, egy dinoszaurusz. (Akiről világkörüli útjuk minden állomásán készült egy fotó, poénos beállításban: dinoszaurusz New York-térképet tanulmányoz, dinoszaurusz a dél-afrikai Tábla-hegység tetején stb.) Ahogy elnéztem ott az állatokat ott az asztalon, beugrott valami, és átrendeztem őket. Így adták ki az ír nemzeti színeket. Azt hiszem, az uram fel is nyögött, hogy ne legyek már ennyire „hazafi”, de muszáj volt. Niamh-éknek nagyon tetszett a beállítás, le is fotózták, de eddig nem került el hozzám a kép. Most, hogy ennyi idő után végre megkaptam, hangosan nevettem, sírtam örömömben, ez egy olyan jó nap volt, olyan klassz - amit elterveztem, minden sikerült, s most még ez a fotó is! Íme:




* * *

Ma rendeltem sütikiszúrókat, új dolgokat a Tortissimo-tól. Most már lehet hitelkártyával is fizetni. Nem így a Szamos Marcipánnál, ami eléggé lelassítja a rendelés menetét. Hosszas „üzleti” levelezést folytattam a külföldi rendeléseket intéző hölggyel, ha ugyan üzletinek lehet nevezni az ilyen stílust, pl.: „Esküszöm nem szeretnék kötözködni, csak futhatnánk erre a témára még egy gyors kört: Az az igazság, hogy nekünk ez egy picit problémás, mert ha az a cím, amire szól a VAT szám” - „ stb.

Futottunk még egy kört, haha, aminek eredménye, hogy most már kezemben a másfél hete áhított számla, Michelle mehet pénzt átutalni, aztán utána ők feladják a csomagot, a szállításért már lehet készpénzben fizetni az UPS-nak. Jajistenem, biztos így kell, ügymenet, előírások, meg minden, ehhez képest a Tortissimo-s rendelés fél órát vett igénybe, az áhított termékek kiválogatásával együtt. Megfogadtam, ha jövőre megyünk Mao-ra, megtömöm a kocsit marcipán holmikkal.

* * *

Voltam a Morton’s-ban, kedden délután, amikor az uramnak kicsit maradnia kellett még a Gyárban. Két percre sincs a beechwood-i LUAS-megállótól. Valahogy barátságosabbnak tűnt, mint a Fallon and Byrne, átláthatóbb volt a rendszer, ahogy az árukat elhelyezték. V.-t megleptem egy kis csomag jamon jabugo-val, hadd örüljön. Találtam finom francia tengeri sót, teát az angoloktól (füstös Lapsang Suchong, nem csak a whisky-ben szeretjük ám a füstöset ;-)), és finom új-zélandi borokat, amiből meglepően széles volt a választék. Főleg a Lawson’s Dry Hill sauvignon blanc-jának örültem, mert határozottan emlékszem, amikor az 1-es úton nekiindulva Picton-ból, egyszerre csak feltűnt egy tábla, hogy a Lawson’s Dry Hill borászat merre is található. Ó, emlékek.

* * *

Szeptember 20.

Meghalt Polcz Alaine. Egész nap hajtás volt, bele sem tudtam gondolni. De azért elfacsarodott a szívem, amikor olvastam róla a hírt az Indexen. Este a soproni barátnőmtől is kaptam egy mailt, hogy olvastam-e a hírt.

Könyveivel sokat segített. Tanultam is tőle, de leginkább azt, hogy milyen nehéz alkalmazni a tanultakat, amikor az ember szembekerül a halállal. Ami addig tananyag, olvasott érdekesség, hirtelen ott lesz, hogy na, itt vagyok én, eszköz, itt vagyok kéznél, van-e merszed alkalmazni?

No, az nagyon nehéz.

Kapaszkodom a Kaporszakállúba, főleg ilyenkor. Este ittunk az egészségére, vagyis, arra már minek? Így inkább arra ittunk, hogy Polcz Alaine találja meg azt a másvilágon, amire számított, hogy ott megtalálni fogja.

Ami engem illet, én sokszor elnézem azt a szép, kissé görögös vázára hasonlító edényt, amit egy magyar, de itt, Leinster-ben élő művész csinált. Múlt Karácsonykor vettük. Van benne valami szemet vonzó, talán a nem egészen fehér színe, a formája? Nem tudom, de nagyon megfogott, ezért is ragaszkodtam hozzá, hogy megvegyük. Teteje nincs ugyan, de majd le lehet takarni valamivel. Urnaszerű, lapos aljjal. Úgy saccolom, hamuként éppen beleférnék. (Hacsak vészesen el nem hízom addig.) Mondtam is V.-nek, majd ebbe rakjon. Ne járjon sírhoz, mert attól bármikor messze vetődhet az ember, a sírbérlet is lejár, nem akarom, hogy feltúrjanak a nyughelyemről. Rakjon ebbe, ha úgy akarja, ha nem találja morbidnak, elleszek a kandalló párkányán. Beszélhet hozzám, nézünk együtt tévét. Vagy szétszórhat valami kellemes helyen, és akkor már azért sem kell aggódnia, hogy kire maradnak haló poraim, ha ő sem lesz már. Vagy találhat egy alkalmas személyt, aki majd őt is elhamvasztatja, összekeveri porainkat (juj, de romantikus), és szétszórja egy kedves helyünkön.

Ő sírt akar. Sebaj, megyek majd látogatni. Virágokat ültetek rá.

Szeptember 27.

Mennek a napok, igen gyorsan. Már több embernek tartozom súlyosan elmaradt válaszlevéllel, furdal is a lelki!

Főbb híreink: Amanda mégsem hagyta el a kávézót. Michelle állította, hogy maradni akart, Amanda állítja, hogy Michelle és Jennie kérték meg, hogy mégse menjen el. Na, mi az igazság?

Luise nem marad velünk, rájött hamar, hogy az alig kétórányi autóútra lévő Gorey-ból nem fog tudni bejárni reggel 7-re. Ez addig nem tűnt fel neki, amikor az állásra jelentkezett?

Buzgón vezetek munkába, és dolgom végeztével haza. V.-nek ugyanis megvolt az éves értékelése (nem léptették elő, mondván, más van soron, majd egy-két év múlva, ellenben anyagilag megveregették a vállát), és céloztak rá, hogy ne olyan korán jöjjön be, hanem maradjon inkább késő délutánig, mint a többiek. Ő az egyetlen, aki reggel fél 8-ra megy be, majd korán jön haza, és ez a többieknek nem felel meg. Így most reggelente 6 óra 5 perckor elindulok a sötétben a LUAS-végállomás felé, gondosan előkészítve a parkoló automatába való 4 eurót (nem olcsó a parkolás), kicsit úgy érezve magam, mint aki egyedül van a világon. Még igen sötét van, legfeljebb a tenger felett, a látóhatáron húzódik egy halvány fénycsík, vagy még ott sem. Fura érzés, hiányzik a reggeli beszélgetés, amit az urammal szoktunk folytatni, hiányzik, hogy nem ülhetek a kellemesen meleg ülésben, hanem még kicsit hideg van, s csak a parti útra érve melegedik be a kocsi. De bekapcsolom a rádiót, és akkor van emberi hang körülöttem, az uramé helyett. Néha azon kapom magam, hogy beszélek Tip-hez, őrző-védő birkánkhoz, főleg, amikor a többi autóst szidom. Mert baromságot rajtam kívül (is) sokan csinálnak, s a legtöbbnek nincs is L-betű a szélvédőjére ragasztva.

Ilyenkor reggel még parkoló is akad bőven a villamosmegállónál, ahová csak szépen, egyenesen be kell hajtani, semmi kanyarodás, bepasszítás, behajtok a kapun, és beállok a legszélső helyre. Sőt, néha már összevonom a szemöldökömet, ha valaki pofátlanul megelőz, és beáll a „helyemre”.

Aztán a villamosnál vigasztalódom, mert nem én vagyok az egyetlen, aki ilyen korán kel. Ott a laposztó srác, aki már ott vacog a megállóban. Vagy a beérkező villamosról a közeli építkezések felé siető tucatnyi munkás, akik a srác ujjai közé legyezőszerűen szorított újságokat köszönés nélkül veszik el. Már csak ezért is nagy hangsúlyt fektetek rá, hogy odaköszönjek neki.

* * *

Megjöttek a Tortissimo-s cuccaim, alig 6 nap alatt, az UPS-es kiszállításért 18 eurót fizettem. (Apropó, vajon miért kerül egy ugyanolyan súlyú csomag Mao-ról 120 euróba? Legalábbis ennyivel fenyegetett a magyar ügyintéző.) A marcipán virágok még mindig nincsenek itt, ahhoz képest, hogy az üzletkötéshez kéthetes levelezést folytattam velük (lásd fent), a hölgy a számlázás után már egy hét elteltével türelmetlen e-mailt küldött, hogy hun a pénz? Visszafogtam magam, s udvariasan írtam, hogy kérem, legyen türelemmel, a pénz átutalása innen elég sokáig is eltarthat (azt nem említettem meg, hogy valószínűleg Michelle sem rohant azonnal a bankba, tehát ez is okozhat pár napos késést. Nem akartam írni, hogy ha hitelkártyával is lehetne fizetni, s nem ilyen nehézkes módon folyna a számlázás, átutalással, akkor már rég ott virítana a pénz a számláján. De eléggé felhúztam magam azon, hogy szinte minden nap kaptam egy e-mailt új és újabb kérdéssel, igen körbe lett rágva az egész számlázás, fizetés, postai küldés kérdése, aztán még ő türelmetlenkedik. Nehogymá’ az legyem a gond, hogy ahogy írta, a kétkilós csomag „már régen ott van a raktárba” (sic) - nem? De az már biztos, hogy amikor legközelebb kocsival megyünk, kilószám fogom telepakolni a csomagtartót marcipán virágokkal, semhogy ilyen lehetetlen módon üzleteljünk, meglehetősen lehetetlen stílusban. Fusson erre a témára újabb köröket valami más.

* * *

Közben jött egy hidegfront. Most már biztos, hogy a paradicsomjaimat (ha lesz belőlük valami egyáltalán) a korai fagyok fogják leszüretelni. Ma hajnalra 0-5 fokot ígértek, és talaj menti fagyokat a sík területeken. Hurrá. Amióta hűvösebb az idő, hibernációs üzemmódba mentem át, este kilenckor más sűrű ásítások közepette aludnék. A D-vitamint szedem, de a szombati délutáni szunyával nem hagytam fel. De munka után már nem vagyok álmos, ez is valami! Dzsuszti is írta, hogy mióta dolgozik ÉS munka után nyelviskolába jár, el-elbóbiskol a kanapén, s blogozni is alig van ideje.

Ma megkértem az uram, vigyen be a „városba”, munkába menet. Bray-be. Két boltot néztem meg, az Anvilt és egy sportboltot, ahol elég remek rögbitrikóra és pulóverre tettem szert. Az Anvilban van minden, konyhai felszerelések főleg, dekorációk, gyerekdolgok, lehetne költekezni. Vettem néhány apróságot, aztán irány a sportbolt. Még a kocsiból láttam meg egy fleece-t, arra vágytam, de aztán közelebbről megnézve kiderült, hogy nem fleece, hanem kifordítható dzseki, aminek nylon-borítása nem nyerte meg a tetszésemet. Helyette vettem rögbitrikót, és egy hoodie-t.

Nagyon sportosan nézek ki bennük, én, aki olyan tohonya, hogy még. A rögbitrikó néhány új-zélandi és ír logót is hordoz magán, kellemesen puha anyagból, igen örültem neki. Igaz, már a piacon is megjegyezte Willie, hogy nem röstellem-e magam, ír rögbitrikót hordani, amikor egyre-másra ruházzák ki őket a világbajnokságon? A remény hal meg utoljára, próbáltam megvédeni viseletemet. Nem akartam mondani, hogy inkább a trikó szabása, mint a színe, logói voltak a fontosak. De azért azt az új-zélandi logót elnézem időnként, enyhe vágyakozással.

Ó, kitört a Ruapehu! A vulkán, amelynek tövében mentünk a Tongariro-crossing idején. Lehetett megint új-zélandi cikkeket olvasni.

* * *

Öcsémék lassan felköltöznek nagyi házába, mert jön az új lakó a lakásba, menniük kell. Aztán onnan majd valamikor átköltözhetnek végre a sajátjukba, az Ősz utca végébe. Nagyon remélem, hogy a Karácsonyt már az új házban tölthetik!

* * *

Esténként, vagy reggel, az ajtón kilépve néha szoktam levegőt szagolgatni, mert már bizony, őszies illatok szállnak a levegőben. A cinkék halk csevegése – előszeretettel zörögnek itt a fal túloldalán, a bokrok, fák között – határozottan téli napokat idéz. A kávézó udvarán, amikor beérek, még égnek a kövek közé rejtett éjszakai lámpák, amelyek sötétedésre automatikusan felkapcsolódnak. Eljött a póló-pulcsi-kabát ideje. Sőt, néha már a kesztyű is eszembe jut, mert amikor megyek a kávézó felé a Harcourt street-en, ott mindig fúj a levegő, csípi az arcot, kezet, hiába húzom le a pulcsim ujját a kezem fejére. A fák még nem színesednek, de a körték – amelyeket még nem szedett le senki, s valószínűleg nem is fog, talán csak a madarak – már szép pirosak az ágakon. Azon túl, hogy néha vágyakozva nézegetem őket, nem tettünk semmit, hogy leszedhessük.

* * *

Kiolvastam az Exit Music-ot, teljes erőbedobással. De jó volt, sajnálom, hogy vége, és most már csak a - Rankin könyveiből készült - so-so filmsorozat marad a tévében újabb regények helyett.

Következő írás