Írországi információk és élmények - magyarul
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
November 1.
Ma találtam néhány anyagot az Interneten, ami segíthet az egész „saját
biznisz” elindításában. Jó alaposan át kell olvasni majd.
Az éjszakát Carlow-ban töltöttük. A „marshal-training”-et, aminek az anyagát
V. elhozta nekem, egy Seven Oaks nevű hotelben tartották. Amikor
megérkeztünk, már jó pár ember iszogatott a bárban, később kiderült, ők is a
képzésre jöttek. Elkortyolgattunk egy sört, nézegettem, milyen hely is ez.
Nem tűnt rossznak. Sok szőnyeg, sok sötét színű bútor, ha Mao-n ilyen lenne
egy három csillagos szálloda, örvendeznék. A fürdőszoba remek volt, de
látszott, hogy pár részletre nem fordítottak elég figyelmet: hiányzó
festékcsík a szekrény belsejében, ódivatú ajtók, nyikorgó korlát, de
összességében igen kellemes benyomást keltő szállóhely volt.
Nagy meglepetésemre kilenc előtt bejött egy ember (az írek és a pontosság
ugyanis nem járnak kéz a kézben), és csak úgy nagy általánosságban odaszólt
a bárban lévőknek: „Jött valaki a tréningre, mert kezdődik!” V. kiment a
fickó után, a bárpultnál iszogató tömeg azért még szánt egy kis időt az
utolsó kortyokra, csak aztán mentek ki, némelyik kezében pohár. Írek :-)
Én az estét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam rájönni, fel lehet-e
kapcsolni az olvasólámpát a szobában anélkül, hogy a fürdőszoba
szellőztetője beindulna. Nem lehetett. Kicsit tévéztem, olvasgattam Carlow
megye régi, híres családjairól szóló könyvecskét, aztán visszatértem a saját
könyvemhez. Az óraátállítás miatt hamar elálmosodtam, V. riasztott fel, aki
kissé ingerülten kopogtatott az ajtón, mert félálmomban csak kiszóltam neki,
hogy „gyere be”, de arra nem jöttem rá, hogy kívülről nem tudja kinyitni az
ajtót, mert az ajtónyitó kártya nálam volt.
Kérdeztem tőle, na milyen volt a tréning, mert sörözgetés közben mondtam
neki, úgy félek, úgy izgulok, nehogy kiderüljön, egy amatőrség az egész,
ugye, nem fognak leégni ország-világ előtt? V. első kérdése az volt,
tudom-e, milyen néven szerepelt a listán, és mindjárt el is árulta, hogy L.
Conway néven futott. De mindent sikerült tisztázni, jó nomád körülményekre
készítették fel, meleg ruha, zseblámpa kell, ilyesmik. Termosz, jó túracipő,
esőkabát – futott végig az agyamon, mielőtt elaludtunk a két embernek kissé
keskeny, V. szerint túl puha ágyon.
A Halloween-ből kimaradtunk, este az ablakból bámultam meg néhány angyalnak
öltözött kamaszt, és Carlow felé menet sok helyen láttunk tűzijátékot.
Ennyi.
Reggel aztán jó kis zuhany, majd ír reggeli, sikerült jól bevágnom a fájós
térdem az asztal lábába, sokáig égett a térdem - ez egyre jobban aggaszt.
(Még október elején egy hajtós műszak közepén estem keresztül azon az
olívaolajos fémedényen, amit Myles, a szakács folyton a pult elé rak. Nagyon
összevertem az amúgy is problémás bal térdem.) Hazafelé is V. vezetett, hogy
időben hazaérjünk, én nem vagyok elég gyors. Az út mentén sok helyütt olyan
szép sárga, arany, barna színekben tündököltek a fák, hogy V. szerint már
csak ezért megérte eljönni Carlow-ba, és hétvégén feltétlenül el kell
mennünk a Fernleigh Garden-be, lombozatot csodálni.
* * *
Éppen most kaptam meg Scott, a www.movetoireland.com alkotójának hírlevelét.
Érdemes rá feliratkozni, mert sokat ír (és sokkal jobb stílusban, mint én) a
jogsik körülötti problémáról. Arról is, és minden másról, ami a hírekben
szerepel, ami az íreket foglalkoztatja. Nagyon kedvelem, amíg nem volt
www.iranyirorszag.com, addig mindenkit, aki letelepedéssel kapcsolatos
kérdésekben érdeklődött, az ő weboldalára küldtem.
Íme, a jogsiról szóló rész, just for fun, ízelítőként Scott stílusából:
STOOOO…PID!
Bravery! Our Minister of Transport has to be the bravest government official
in Europe.
Just before the October bank holiday, Minister Noel Dempsey announced that
he would criminalize 420,000 Irish drivers if they didn’t get full licenses.
And… he gave them the holiday weekend to get one.
Duhhhh…. And he was surprised when an avalanche, a tsunami of public outrage
struck.
For long decades, Ireland’s driving licence system has been broke. I mean
that in every which way – not enough money to hire the testers needed and
nearly half a million people driving on learning permits for years and years.
You can’t blame them – the test failure rate is 50pc and it often takes more
than a year to get a test appointment.
Every year the incumbent Minister of Transport troops over to the Department
of Finance to beg for more money to fix the system. The mandarins in Finance
squeeze out a few pence and everyone promises that this is the year that
will see waiting times drop.
They’re down to a 5 month average wait now and the laddies are boasting
about it! And, please don't mention testing centres where waiting times
stretch closer to a year.
The result: an Irish solution to an Irish problem. Everyone gets their
learning permits and proceeds to drive for years without bothering about the
test. Insurance is higher, but the courts and Garda/Police don’t enforce the
rule calling for a fully licensed driver to accompany the Learner.
You can’t blame the Garda. In one of the strangest twists of law ever
devised, Learners on their second permit aren’t required to have an
accompanying driver. First time permit holders and third, fourth, fifth and
beyond do require a licensed driver for company.
Result? There are no sanctions of any kind and no penalties if you are
caught driving on a Learner’s Permit on your own.
ENTER THE MINISTER
The Transport folks came up with a bright idea. "Let’s eliminate the special
exemption on second Learner’s Permits." Good idea, you’d think. But, three
days???!!! The choice for one in six drivers instantly became stop going to
work, school and the doctor or become a criminal.
The Garda were directed to enforce the new policy. This made the hundreds of
thousands of Learners court bait.
The outcome: Every politician in the country was flooded with a wave of
angry calls. Thousands of people tore off the Learning Permit stickers on
their cars that identified them as belonging to the guilty group. Thousands
lined up to apply for the driver’s test – immediately raising the wait back
up toward the full year mark. The government website to sign up for the
tests - http://www.drivingtest.ie - folded under the pressure.
And Minister Noel Dempsey began to dance.
Garda will use their discretion, he announced. No, Minister –Garda
headquarters had already issued a directive calling for strict enforcement.
It took Noel another day of bopping and hopping before he announced the
solution that was blindingly obvious. Time.
Learners will now have 8 months to take the test. July 2008 is now the
deadline.
It has to be noted that having made one of the stupidest blunders in Irish
political history, the Minister ain’t out of the woods yet. The experts are
fairly confident that the system cannot be ramped up rapidly enough to deal
with everyone even in 8 months. I predict a future announcement, buried in
some obscure departmental memo and issued on a bank holiday weekend that the
deadline will be extended again.
Azt hiszem, ő jobban megmagyarázta ezt az egész kavart, mint én.
November 8.
Odakint a fákon riadtan kapaszkodnak a levelek, az esőrohamok váltják a
napos szüneteket. Faltól-falig szivárvány is volt, biztatóan, de nem lettem
tőle boldogabb. Összeszedtem a szélben szétszóródott cserepeket,
betámasztottam Böhöm egy régi kerekével a shed-ajtót, mert megint feltépte a
szél. Egy nagy csattanásra összerezzentem – te jó Ég, mi szakadt le? A
gázóra amúgy is sérült ajtaját tépte le a szél, hozzávágta a bejárati
ajtóhoz, visszaszereltem, miután meggyőződtem róla, hogy ablak-ajtó egy
darabban van.
Tegnap levelet kaptam a cégtől, amelyik Deansgrange-ben intézi a vezetési
vizsgákat. Kicsit ideges lettem, a vizsga gondolata rettegéssel tölt el,
hiába éreztem magam magabiztosnak és ügyesnek David-del töltött utolsó órám
után. Sokat járt a vizsga a fejemben az elmúlt este, így álmomban vezettem,
Budapest egy bonyolult kerületében, mégpedig Olive nevű piaci társamat
vittem haza.
Susan is náluk vizsgázott, másodikra át is ment, igen dicsérte őket. Hm, én
is dicsérném, ha sok év után tőlük kapnám meg a sikeres vizsgaeredményt,
nem?
Így aztán ma felhívtam a magas hivatalt, akik a deansgrange-i vizsgát
intézik, és kiválasztottam a nekem a felkészülésre legtöbb időt adó dátumot.
December 20.
Aztán felhívtam az Irish School of Motoring-ot, elregéltem, hogy kellene
megint órákat vennem, mire mellbevágó hír fogadott: megszokott oktatóm nem
vállal órákat Deansgrange környékén. Shit. Első pánikomban mondtam a
nem-túl-kedves hölgynek, hogy akkor majd visszahívom, beszéltem V.-vel, hogy
mi legyen, ő lenyugtatott, de mire visszahívtam volna a hölgyet, busy lett,
üzent, hogy majd ő mindjárt visszahív. Írországban az a „mindjárt” lehet egy
óra, vagy inkább néhány nap, de leginkább a „sohanapján-kiskedden”
kategóriába tartozik. Így vártam, vasaltam, lestem félszemmel a telefont,
mikor rezdül már meg?
Amikor már egy órája sem rezdült, akkor kicsit hisztiztem a szoba közepén.
Hisztiztem, mert szorult a gyomromban a feszültség. A feszültség, amit ez a
Roisín nevű, engem elég kurtán lerázó hölgyike okozott, aki nem hívott
vissza. Bőgtem, mert utálom a változásokat. Nem akarok új oktatót, nem
akarok másik autót! Kis híja, hogy nem toporzékoltam a szoba közepén. De
aztán felhívtam őket, Roisín megint busy volt, de pár perc múlva tényleg
visszahívott, és akkor lefoglaltam azokat az órákat, amiket eredetileg is
ajánlott. Valami John fog tanítani. Valószínűleg egy ócska Nissan-nal,
amivel David-nél is kezdtem. Ergo, hiszti, majd hogy lenyugodjak, megint
bőgtem.
Aztán, ha már így belejöttem, bőgtem, mert éppen híreket mondtak, és meghalt
valaki, egy nő, autóbalesetben, fényes nappal, egymaga ült a kocsiban, és
lefutott az útról, és összetörte magát. Bőgtem, mert 8 nőről mégis kiderült,
hogy jé, mellrákjuk van, holott korábban megkapták az all-clear-t a
vizsgálatokat intéző központban, ahová sokukat vissza kellett hívni egy
újabb vizsgálatra, mert az elsőt elszúrták. (A „rák” szóra amúgy is élénken
szoktam reagálni.) Bőgtem, mert félek öt napon át egyedül lenni, és V. nem
lesz itthon jövő héten. Egyedül kell munkába és haza vezetni (amit már
megtettem párszor, de mégis!), és ha bármi van, felnőttként kell viselkedni,
nem lehet férjet felhívni, hogy húzzon ki a sz*rból. Bőgtem, hogy
megnyugodjak, és végre kimenjen a feszültség a gyomromból.
Nem vagyok komplett.
Úgy viselkedem, mint egy tizenéves, akit először hagynak magára a szülei, és
be van tojva a felelősségtől.
Ideje volna felnőni már, nem?
November 12.
Voltunk a Fernleigh Garden-ben. Nem volt ott rajtunk kívül senki, az éppen
elmenőben lévő háziakkal a bejáratnál találkoztunk, és a nyitásra várni
kellett egy kicsit, de addig kiolvastuk a vasárnapi újságot a kocsiban ülve.
A jegyeket a kerttulajdonos kisfiától vehettük meg, aki egy hordozható
kistévét bámult egy aprócska faházikóban, a parkoló mellett. Az volt a
jegyárusító bódé. Magunkban voltunk, rugdoshattuk az avart, mászkálhattunk
az eldugott zugokban. Legnagyobb meglepetésemre izomlázat kaptam az egyórás
laza sétától – főleg vízszintes ösvényeken halad a séta, de volt néhány
moha- és hullott levél fedte lépcső is. Nagyon szép az a kert, van egy külön
kertészete is, ahol növényeket árulnak. Micsoda élet lehet, itt élni, ahol a
kedves látogatók bebámulnak az ember nappalijába, a kutyát vadidegenek
csábítgatják egy kis hozd-idé-re. Vajon kárpótol-e mindenért, hogy a dublini
öbölre látni, és csodás flóra veszi körül a házat?
November 13.
Második napja vagyok egyedül. Hangos magamnak-beszéléssel űzöm el a csöndet.
Tegnap este sokat olvastam, hogy jól elálmosodjak, ne legyen érkezésem
gondolkodni, aztán paplan fejre húzása, és szunya. Nem félünk, nem félünk,
tudjuk, hogy az a halkan kattogó zaj a kertből az idióta Halloween-pörgettyű
hangja csak. Reggel pedig sötétben tapogatózás a papucs felé, aztán eszembe
jut, hogy de hiszen egyedül vagyok, fel lehet kapcsolni a villanyt, lehet
csoszogni, és megelégedett, hangos röffenésekkel tapogatni a radiátort, hogy
de jó meleg is. Nem zavarok fel ezzel senkit.
Uramnak nem volt ilyen szerencséje, mert a B and B szobája hideg volt az
éjjel, de van elektromos takaró, amit ki is használt.
* * *
Ma este beszéltünk, én hülye, már megint panaszkodtam hosszan a melóhelyi
nyűgökkel kapcsolatban, ahelyett, hogy én meséltettem volna. A várt
szervezetlenséggel folynak a dolgok Sligo-ban, ennyi röviden a beszámolója
lényege. Azt hiszem, lesz miről írnia, jó hosszan, ha hazajön.
November 14.
Kis színes, avagy néha még kapok ilyeneket:
Légy szíves segítsetek nekem Szeretnék kiutazni de nem tudom hogy kezdjek
hozzá Mit kell elintéznem még itthon hogy keressek munkát és szállást au
pair nurse barmaid waitress vagy hasonló érdekeln. Van valaki aki
szobatársat keres jelentkezzen CV-hez is szeretnék segítséget kérni Köszönök
minden információt Választ a következő címre küldjétek...
De már nem mozgatom a fülem botját sem. Már régen nem érzek közösséget a
nagy kalandba vágókkal, már régen nem tudom átérezni a „kezdők” problémáit.
Már régen más miatt jönnek ki az emberek, mint amiért mi kijöttünk. Másik
nemzedék, másféle nyelvet használ, másképp viselkedik, mások az elvárásai, a
hozzáállása, a szokásaik, az életvitelük. Már régen nem követem figyelemmel,
hogyan változik pl. a PPS-szám beszerzésének folyamata. Arra emlékszem, ami
az „én” időmben volt, a többi valamiféle, félig odafigyelve olvasott
információ-morzsaként ül az agyamban elrejtve – miért is figyelnék oda? Nem
a munkám, nem vagyok munkaközvetítő, nem vagyok irgalmas szamaritánus,
vagyis, voltam elég sokáig, válaszoltam tapogatózó levelekre eleget, elég
volt. Majd tízévnyi munka, és az utóbbi évek kényelme után ezt a nemes
feladatot másra hagyom.
* * *
Most éppen dühösen morgolódom, mert levélke jött a management company-tól,
aki elvileg felügyel a telepre, és akinek fizetjük a vaskos díjat cserébe a
felemás szolgáltatásokért. Aszongya a levélke, hogy a műholdas adások
vételéhez felszerelt antennákat le fogják szerelni, mert ahhoz külön
engedély kell, benne van a szerződésben, amit a lakás vételekor a tulajdonos
aláírt.
S hogy jönnek, és leszerelik, és annak költsége (becslésük szerint 200 euro)
minket fog terhelni. (Nyolc csavar meglazítása 200 euro – hm.) Én nagyon
dühös lettem, mert fenyegetőzni azt tudnak, még ha udvariasan is, de a
félrenyaklott esőcsatornára vagy a leomló félben lévő vakolatra február óta
nem nézett senki. Pedig kijött az ember még az éves beszámolójuk előtt
(naná, nehogy panaszkodjunk), megnézte a falat, hümmögött, s elismerte, hogy
ezt meg kell csináltatni. Azóta sem történt az ügyben semmi.
Ha én dühös lettem, az hagyján, V. tajtékozni fog. Majd szépen adagolom neki
a hírt, és írunk egy könnyes szívhez szóló levélkét ezeknek az
eszetleneknek, elárulva, hogy mi béreljük a lakást, nem tulajdonosai
vagyunk, és nem tudtunk a kitételről, miszerint a külső fal az ő tulajdonuk,
s kérjük az engedélyt. S esetleg mit szólnának hozzá, ha az előkertben a
földbe szúrva (az már nem az övék, ugye) felállítanánk egy méter magas
rudat, és azon lenne a tányér?
Természetesen felemlegetnénk a félrenyaklott esőcsatornát, mely ezek szerint
az ő fennhatóságuk alá tartozik, valamint az omló vakolatot, és a repedezett
erkélyfalat a hálószoba ajtó felett. Kihangsúlyozva, hogy sürgetős az ügy.
Aligha hiszem, hogy hatása lesz, de hátha...
* * *
Ez itt egy kép a munkatársaimról, amint Amandánál, a kötőklubban
szorgoskodnak. Heti egy estén összejönnek, és kötni tanulnak. A képen
balról-jobbra:
Anna-Clara Ajaxson, Svédországból. Kövérkés, hangos nevetésű lány, remek
énekhanggal (a múltkor Carmen-t énekelt a kávézóban, mert az iskolában meg
kellett tanulniuk az operából néhány híres áriát. Szlovák énektanára volt
Svédországban, és így esett, hogy magyarul is tud pár dalt, csak a kiejtése
fura kissé. Kicsit hangos néha, elfeledkezik arról, hogy munkahelyen van, de
csupa érdeklődés, csupa szeretet csaj, kedves, segítőkész, imád közös
programokat szervezni, most például egy paintball összejövetel szervezésén
fáradozik. Vallásos, de nem beszél róla, ám sokszor emlegeti utazásait,
amint a Biblia-csoportjával tett Európában. Kecskeméten is járt. Korábban
egy maternity hospital-ban volt nővértanonc, illetve fogyatékosok mellett
segítő.
A közepében ülő lány Bridie Stevenson, Perth-ből, Ausztráliából. Kár, hogy
lehajtja a fejét, de talán így is látni, milyen csinos arcú lány. 21 éves!
De sokkal idősebbként viselkedik a koránál. Ír barátja után jött Írországba,
de ősszel szakítottak. Kiskorában balettozni tanult, ma is a balettosok
kifordított lábfejű járásával jár, vagy áll, de jól áll neki. Gyerekkorában
volt egy Tigerlily nevű kiskecskéjük, háziállatként. A kávézóban általában
élénkpiros rúzst visel, és hetyke kék nyaksálat, amitől úgy néz ki, mint egy
francia stewardess. Sajnos, csak 3 hónapig dolgozhat nálunk a vízumelőírások
miatt. Remek kávét főz, és jó munkaerő.
A jobb oldalon ülő lány Ingrid, aki neve ellenére ír, de a mamája norvég.
Nemrég Indiában töltött három hónapot, vissza is szeretne menni. Azt mondta,
ha az ember figyelmen kívül tudja hagyni a nyomor biztosította borzalmas
látványokat, akkor fantasztikusnak fogja találni az országot. Imád csevegni,
szintén nagyon fiatal még.
November 25.
Sligo – mit mondjak. Hideg volt, és hideg volt. Kint is, és a szálláson is,
ahol pedig nagy-nagy szeretettel fogadtak az elég ijesztő repülés után – azt
a repülőutat nem kívánom senkinek. Leszálláskor előbb csodálhattam Sligo
fényeit, azután az foglalt le, hogyan tudom minél szorosabban fogni az ülés
szélét – a mellettem ülő fickó aludt, én pedig halkan szidtam a t. pilóta
összes felmenőjét, annyira féltem.
V. sokat panaszkodott a szervezetlenségre, ami miatt pl. rákövetkező nap nem
volt semmi tennivalója, azonban vasárnap hajnalban 2-kor kellett kelni, hogy
3-ra odajussunk ahhoz a stage-hez, ahol majd media marshal-kodnia kell. A
szombatot a környéken való autózással töltöttük, fel is fedeztünk egy csodás
helyet, a part mentén, a kilátás drámai a környező tengeröbölre, hegyekre.
Este pedig vacsora, a csatlakozás napján megismert, Yeats-ről elnevezett
vendéglő/kocsmában. Vasárnap aztán éjszakai kelés, és egy romantikus autóút
át az északír vidéken, az eldugott stage felé, hol ködben, hol sötétben
felvillanó rókaszemek kereszttüzében – szép volt. Utána rövid megálló egy
kisboltnál, ahol magunkba tömtünk egy-egy szendvicset, és egy forró,
nyelvégető teát. Aztán autózás az erdei utakon át a stage-ig, ahol borzongva
bóbiskoltam a kocsiban, a világosodó vidék látványára néha-néha felébredve.
Leírhatatlanul szép egy ilyen hajnalodó vidék, a felszálló köddel, a
sötétből kiváló vidékkel, fákkal. V. hamarosan kiállt a többi marshal közé,
zöld műanyag, feliratos mellény jelezte, neki mi a dolga.
9 után jöttek az ellenőrző autók, majd egy helikopter, s végre megindult a
verseny. Lefotóztam az összes autót, csevegtem a helyiekkel, akik velem
együtt végigállták a versenyt, ezen az utolsó ellenőrző ponton, ahová már
csak azért hajtottak be az autósok, hogy megnézzék, milyen időt
teljesítettek. Gond nem volt, csak egy nagykalapos hülyét kellett leüvölteni
V.-nek az útról, aki nem értette, mi a gond: az fel sem tűnt neki, hogy még
ide is nagy sebességgel érkeznek az autók, nem szabad ott bóklászni. Amúgy
az egész versenyből csak a távolban erőlködő autók kipufogójának robbanásait
lehetett hallani, a mi stage-ünkhöz már elég lassan érkeztek.
Dél felé ért véget a rendezvény, addigra már minden lábujjam érzéketlen
volt. Visszamentünk a szállásra, ahol én nyafogtam, hogy nekem vasárnapi
újság KELL, ezért a tömött úton megindultunk a legközelebbi töltőállomás,
vagyis észak felé: egy órát cammogtunk odafelé. Majd visszafelé is.
Normálisan az út 3-4 óráig tart Sligo-ból, de csak este 7-re értünk haza.
Rettenetesen nagy forgalom volt, menekülő útvonalak nélkül. V. végül is
összehaverkodott egy rendezővel, valami Sean-nal, és gondolkodik rajta, hogy
csatlakozik egy rally-klubhoz, és hétvégente rally-kra jár. Majd meglátjuk.
A szervezetlenség, fejetlenség, elég mély nyomot hagyott benne.
A tv-ben még megnéztük az aznapi stage-ekről a jelentést, aztán irány az
ágy, mert másnap nekem koránkelés!
* * *
Michelle hazaérkezett Mexikóban és New York-ban folytatott nyaralásából.
Mexikóba a Slow Food mozgalom által jutott ki, egy konferenciára, New
York-ban rokonlátogatott. Amanda mesélte, hogy a pletyók szerint alighanem
Michelle lesz a dublini csoport elnöke, pedig erre a pozícióra ő akart
jelentkezni. Nem kérdeztem meg tőle, hogy betegeskedő gyermeke mellett,
single mother-ként, hosszú munkanapok mellett hogyan akarja még ezt is
csinálni?
Michelle nagy meglepetésemre ajándékot is hozott nekem, valódi mexikói
kakaót, azt mondta, igen sűrű, kevés is elég a finom kakaóhoz. Hozzá egy
furcsa faragott bot jár, amit a tenyerünk közt kell pörgetni, azzal lehet jó
simára keverni a kakaót: majd még kipróbálom.
Szépen lesült, hozott új kiszúrókat és mesélt a new york-i cupcake-es
helyről: jó alaposan megkritizáltuk a cukormázzal lehetetlenül vastagon
beborított sütijeiket. Ellenben talált egy jó webboldalt (Pfeil and Holing),
ahonnan remek dolgokat lehet rendelni.
Amint visszajött, látszott, hogy nem minden változás tetszett neki, amit
Jennie bevezetett, és valahogy mindenki kicsit feszültebb lett, és mindenre
olyan nagyon odafigyelve dolgoztunk. The cat is back.
* * *
Az uram ötlete volt, de micsoda remek ötlet: újítsam fel a piac konyháját,
és béreljem ki. Amennyit gondolkoztam rajta, úgy tűnt egyre
megvalósíthatóbbnak az ötlet. Beszéltem pár piaci emberrel, s kérésükre
írtam is levelet az ötletemről a committee-nek, mit szólnának hozzá. Közben
vettem egy könyvet arról, hogyan kell üzleti vállalkozásba kezdeni
Írországban, de egyelőre még csak barátkozom a benne olvashatókkal: néhol
elég kínaiul van a szöveg. Főleg a pénzügyi kifejezésekkel van gondom.
* * *
Voltam vezetési órán. Oktatóm egy igen öreg úr, aki majd elvész az első
ülésen, és elég sűrűn lép a fékre helyettem. No és a kocsi! Igen, igen, a
rettegett Nissan Micra az. Borzasztó. Borzalmas. Ócska. Nehéz megszokni a
Focus fürgesége után. Az első órán szinte csak azt próbáltam megszokni, hogy
micsoda nehéz a váltója, a kuplungja, nagyon nem jó. Az öregúr érződjék,
hogy vettem ott órákat, és ismét csak megerősített abban a hitemben, hogy
Írországban nem az életnek, hanem a vizsgáztatónak tanulunk. De legalább
kedves, közvetlen öregúr, féltem, hátha valami unszimpatikus alakot fogok
ki.
November 29.
Colin leginkább a számgép/vendégszoba ablakában szeret üldögélni. A számgép
ventillátora oda fújja a langyos levegőt, és az ablakpárkány elég széles a
párnájának, amin heverészve lehet szemlélni az általában csendes kertet.
Colin néha furcsa fogcsattogtatást művel, torokhangon morog, ha madarat lát.
A szarkák például szeretik bosszantani, mintha tudnák, hogy az ablak zárva
van, nem fogja őket elkapni senki.
Colin menhelyi macska, félévesen került hozzánk. Félős volt az elején,
nagyon, leginkább a futon mögött, vagy a könyvespolc legalsó polcán lévő
könyvek mögött rejtőzködött, s csak enni jött elő, vagy wc-re, azt is csak
akkor, ha nem voltunk a nappaliban. Néha rajtakaptam, amint besurran a
kicsit nyitva hagyott előszobai ajtón át a nappaliba, wc-zés után. Míg a
menhelyen úgy törleszkedett a kezemhez, mintha csak meg akart volna nyerni
magának minket, idehaza távolságtartóan viselkedett néhány hétig. Végül
egyik este éppen tévéztünk, amikor rejtekhelyéről megjelent Colin, és lassú,
óvatos lépésekkel odajött a kanapéhoz. Ott ült egy darabig, amolyan
„tulajdonképpen én nem is vagyok itt” arckifejezéssel, aztán
felegyenesedett, és felrakta egyik lábát a kanapára. Senki sem kiabált rá,
felrakta a másikat is, majd lendületből felült mellénk a kanapéra. El
lettünk fogadva. Mostanság már velünk néz tévét, halkan dorombolva hever a
kanapé végében. Még V. is hajlandó néha vakargatni a feját, bár amióta
észrevette, hogy Colin fehér szőrei ott vannak a kanapán, nincs vakargatás.
„Hullajt eleget a nélkül is” – mondta a minap.
A kezdeti távolságtartás után Colin már rohamos gyorsasággal lett
barátkozóbb, végül már ki állandóan csuknunk kellett a hálószoba ajtaját,
mert még az ágyba is befeküdt volna. (Főleg, mikor egyszer felfedezte,
milyen meleg van a paplan alatt, hála az elektromos melegítő takarónak. A
macskák imádják a sugárzó meleget.) Amíg a kertre nyíló üvegajtó előtt ülve
bámészkodott, és szemezett a madarakkal, többi macsekokkal, nem volt gond,
de az ágyba nem akartam beengedni.
Colin néha az ajtóban ülve vár bennünket. A kedvéért felhúztuk egy kicsit a
bejárati ajtón lévő redőnyt, hogy oda is kilásson. Jövök haza, ott ül, néz
kifelé, halkan vernyákol, amikor óvatosan beljebb nyomom az ajtóval együtt.
Majd elkísér a konyhába, és nézi, mit kap enni. Bevásárlás után ki kell
zárni a konyhából, mert beleszagol, belemászik a dobozokba. V. nem örül, de
én azért kitartóan kényeztetem Colin-t, finom macskaját kap, szárazat, puha
konzervkaját vegyesen, és jutalomfalatkát is, hogy legyen ünnepnapja.
Colin ritkán megy ki, amikor először nyitottam ki neki a kertre nyíló ajtót,
gyanakodva üldögélt a küszöbön, kicsit meg volt ijedve. Jobbára csak a
kerítésfal tetején üldögél, nézelődve, s nagyon hamar hazajön egy-egy ilyen,
sétának sem nevezhető kiruccanás után. Talán majd idővel bátorságra kap. Ha
be akar jönni, felugrik a számgépszoba ablakába, s vágyakozva néz befelé.
Néha felemeli a mancsát, s mintha Harry-t látnám, ugyanazokkal a
mozdulatokkal kaparja-simogatja az ablakot: engedjük be.
* * *
Colin nem létezik. Nincs. Csak a képzeletemben jön-megy, vernyákol, s
próbálja – kevés sikerrel – pótolni Possum és Harry helyét. Bár létezne.