|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
December 2.
Életkép:
Munkából megyek haza, a LUAS megálló felé. Az utcaszakasz, amin át kell
haladnom, csupa kocsma/vendéglő/fogadóiroda/italbolt/kávézó épületéből áll.
Ja, most készülnek nyitni egy Tesco Express-t is, de a tábla szerint rajtuk
kívülálló okok miatt (hehe) késnek a nyitással. Reggelente óriási mocsok van
mindegyik épület előtt. A járda folyton vizelettől foltos, hétfőnként össze
tudnám állítani az étrendet, amit az arra járók egy átmulatott vasárnap este
után ott kegyeskedtek kiadni magukból.
Szóval, ilyen az utca, amin végigmegyek. Camden Street rulez. Az előttem
lévő fogadóiroda kapualjában két középkorú, lepukkant alak cseveg. Egyikük
hanyagul a lábam elé dob valamit. Hegyes műanyagdarab. Még én, kis naiv is
hamar rájövök, hogy egy injekciós tű védőburkát dobta elém.
Nice.
December 4.
„For just a minute there
I was dreaming
For just a minute it was all so real
For just a minute she was standing there
with me...
Nagyanyám, amint összekulcsolt kézzel ül az öreg széken, s várja, hogy
felforrjon a harmatgyenge teájához a víz.
Kriszta ünnepi, Tiffany-stílusra ütő pohara, amit büszkén mutogat az
aprócska lakás szűkös konyhában.
Kinga, amint egyszer csak megfordul, és megöleli az urát. Olyan bizalommal
bújik hozzá. A szágópálmája, a hűtő tetején, szabályos levelek ágaznak
ötfelé, mikor legközelebb megyünk a házba, összeszorult gyomorral, kötelező
látogatásra, ő már sehol, és a szágópálmát sem látom.
Betti, amint megmutatja falatnyi lakásukat, az érdekes mintázatúra festett
falakkal. Mindent maguk csináltak benne..
* * *
Megyek még régebbre.
Első a sorban Ninu nagynéném. Vagyis Anna. Mindkét lábát elveszíti cukorbaj
miatt. Már arcára sem emlékszem. Csak a szobára, ahol feküdt, éveken át.
Később egyszer nyáron, ott alszunk öcsémmel – rettegek, csuromvíz vagyok a
félelemtől, mert odakint jókora nyári vihar dúl, dörgéssel és villámlással,
a fal és az ágyam között arasznyi rés. Nincs, amihez vessem a hátam. Az
egerek! Az árnyékok! Különösen a ház előtt álló, hatalmas fenyőké. (Azóta
kivágva, nyomuk sincs. Gyermekkorom bújó-játszóhelye, sehol sincs már.
Elmúltak. Elmúlok.) A dörgés! Ettől félek. Egy halottas ágyban fekszem – ez
nem rémít. Még nem félek a haláltól. Nem ismerem közelről.
A faluban, ahol élt, a domboldalon kicsi kápolna. A faluból biciklivel
megyünk oda, öcsémmel. (Mental note: legközelebb arra járunk, megnézni.
Temetőbe is be kell menni.)
Micsoda kaland! Kitakarítjuk a kápolnát, már amennyire be tudunk nyúlni az
oltárt elzáró rács mögé, a falnak támasztott seprűvel. Vadvirágot viszünk. A
váza: levágott fejű műanyag palack. Falatnyi épület az egész. Bumfordi
Szűzanya ül, karján szintén bumfordi, festett kisdeddel. Nem vallásos
érzelemből tesszük, dehogy. Érezzük, valami jót teszünk. Rendes gyermekek
vagyunk. Ágnes, Ninu testvére, nyaralás alatt felügyelőnk, a falubéli
templom önjelölt gondnoka, büszke ránk.
* * *
Aztán következik nagyapám, amint erőtlenül, de azért valamennyire
megszorítja a hüvelykujjamat a kórházban, amikor megyünk látogatóba,
születésnapja alkalmából. Két nappal később halott. Félt? Elbúcsúzott? Sosem
tudom meg. A tudat, hogy egyedül halt meg, egy életre megrémít, és bánt.
Hogy lehet ezt hagyni? Muszáj utána könyveket olvasni erről, és tanulni.
Készülni. Mire? Lehet?
Temetésére jól emlékszem. Gyűlölöm az egészet. A nekikészülést, a feketébe
öltözést, a résztvevőket, a folyamatot, a bámészkodó öregasszonyokat. Utálom
továbbá a koporsóra terített paplant, ne hallatsszék a rögök koppanása. Oh
for fuck’s sake. Ne már ettől kíméljenek!?
Két osztálytársnőm, kik a rítusokban, az élet dolgaiban (szex, munka, női
dolgok, ÉLET) mindent összevéve járatosabbak, eljönnek, és odajönnek
részvétet nyilvánítanak, kezet nyújtva. Nem megpuszilnak, hanem kezet
nyújtanak. Mindkettő. Akkora hálát érzek irántuk. Ők tudják, hogyan kell
viselkedni.
Meg vagyok rendülve, de nem eléggé. Még nem fogom fel. Ellenben mélységesebb
megrendülést színlelek, és titokban örülök, hogy 3 napig nem kell iskolába
mennem. Nagyon megértők a tanárok.
* * *
Ágnes nagynéném ápolja Ninut. Ágnes, a húg, aki elveszíti jegyesét a
háborúban, utána már nincs senkije, hűséges az emlékhez, vagy senkinek sem
kell, ki tudja. Merem remélni, az előbbi. Nem megy férjhez, beteg szülőket
ápol, ahogy falun szokás, aki nem kelt el, az ápol, a szülőket, aztán Annát,
s végül magára marad. Öreg rokonaim közül a legkedvesebb. Életvidám,
rugalmas, érdeklődő. Véletlenül lepermetezi a repülő, ettől mindenféle
bőrbaja lesz, aztán – mire jobban lenne -, egyszerre csak összeomlik
agyilag, s rohamosan zuhan a vég felé. Neki köszönhetem, hogy besétálok a
szombathelyi kórházba, s meglátom, hogy le van kötözve gézszalagokkal az
ágyhoz. Ránk néz, engem, mintha megismerne, majd anyámra néz: „Te ki vagy?”
Anyám, lenyelve döbbenetét: „Méri vagyok. A Rózsinak a lánya?” – mondja
reménykedve, Ágnes néz, tekintete üres. Eddig bírom tartani magam. A WC-be
menekülök, de a belépéstől visszatart a centis folyadékréteg, ami áll a
kövön. Maradok a folyosón, míg sikerül összeszedni magamat.
Anyám erős, ő csak a kórházból eljövet bőgi el magát. Anyámmal együtt
bőgünk. Állítólag ez sokakat közel hoz egymáshoz, engem megrémít. Az is,
hogy állítólag ateista anyám, a kórházból kimenekülve még egy templomba is
bemegy, imádkozni, én riadtan utána, ilyet még sosem tett. Sejtem, hogy baj
van. Olyan nagy baj, amin nem tudunk változtatni. Talán majd a
Kaporszakállú? Negyedóra múlva már nyugodt arccal térünk be egy ABC-be
vásárolni. Itt veszek életemben először ír reggeli teát. Zöld doboz, fekete
betűk, egy vagyon az én zsebemnek. De csábít az angol felirat, kis hülye
sznobot.
Itt, Szombathelyen jövök rá, hogy nem szabad így egyedül, koszban és lekötve
embereket hagyni meghalni, betegen feküdni. Embertelen. Embertelen, mint a
centis, ki tudja milyen folyadékkel fedett WC-kövezet látványa, ahová nem
merek belépni, aminek az emléke olyan sokáig megmarad bennem. Mint az Ágnes
csuklóját átfogó megcsavart gézhurkok látványa. Pisilni sem merek, inkább
tartogatom, az állomás büdös, de legalább működő wc-jéig.
A temetése után a vonaton torról maradt maradék borral berúgunk az öcsémmel,
apám a vagon másik oldalán ül, azt hiszem, egyszerre hitetlenkedik, és
szégyenkezik. Amikor hazaérek, a temetés után, ülök a kerti padon, kiabálok
az égre, és káromkodom is. Macskám néz. Kiabálásom nem változtat semmin, de
jólesik üvölteni.
* * *
Ilus néni. Csepregből. Ágnes és nagyanyám testvére. Nagyon nagydarab nő
volt, temetésére alig emlékszem. (Sütött a nap.) Halálára sem emlékszem.
Arra igen, hogy Ágnes temetése után összevesztek nagyanyámmal, ki kapja
Ágnes kiskanalait a fiókból. Anyám pirul. Nagyon dühös. Veszekedés! A
rokonok előtt! – Utána jó alaposan összeszidja Mamit a viselkedésért.
Szerencsére nem vagyok jelen. Csak később meséli.
* * *
Nagyanyám. Alig több mint félévvel az után, hogy eljöttem Magyarországról. A
lelkifurdalás, hogy nem voltam vele. Ha ott lettem volna, ez nem történik
meg. Nem esik el, vagy ha elesik, hamar megtalálom, elég csak kiáltania a
folyóson át, meghallom, de meg ám. De nem voltam ott, egyedül élt már, nem
tudott estéből felkelni, nem találták meg időben, a szőnyeget húzta magára
éjjelre, hogy ne fázzon. Anyám másnap ment fel hozzá, mert aggódott, miért
nem veszi fel az anyja a telefont. Combnyaktörés, majd agyérrög. Blame it on
me.
Hazautazás Írországból, sebtiben, mindegy, hogyan, mikor, mennyiért, csak
időben érjek haza. A temetéssel megvárnak. Először érzem úgy, hogy
megengedhetek dolgokat magamnak. Egy pár új cipőt apámnak. Például. A
családi lakás sötétnek tűnik. Lepusztultnak, nem utolsósorban az
elhanyagolt, koszos konyha miatt, a cigifüsttől sötét falaktól. Dühödten
takarítok. A rokontömeg. Kik is ezek? A sár a cipőmön, a temető földje. Az
erős elhatározás, hogy engem ne temessenek, hamvasztás legyen, szórjanak
szét, nem kell fejfa, tátogó tömeg, pls.
* * *
Mind halott. Az elmúlt tízegynéhány évben olyan sok embert veszítettünk el.
* * *
Krisztával utoljára V. a reptéren beszélt, jöttünk haza, vissza, a
kényelembe, a megszokott kis életünkbe. Onnan hívta fel V. Kriszta alig
tudott beszélni már, de javasolta, Kingának mi tenne jót. V, utána bőg, a
lelkifurdalástól, hogy nem mert találkozni a nagybeteg baráttal. Félt, a
látványtól, hogy nem tud majd viselkedni – megértem. Szégyellem, mert én sem
mertem elmenni hozzájuk. Később alaposan megleckézteti az uramat az élet,
mert amivel nem volt képes szembenézni Krisztánál, azzal szembe kellett
néznie Kingánál.
Betti – róla a testvére ír. Tőle tudjuk meg a hírt. Emailjeit ma is őrzöm,
nem merem letörölni. 2003. november 15. Akkor halt meg. (Vajon mi van a
barátjával? Talált vajon új társat? Mi lehet vele?) Betti sírjának
meglátogatása kötelező, Solymáron, útban Kinga sírja felé. Neki mindig olyan
csokrot viszünk, ami narancsszínű virágból áll (liliom?), zölddel és fehér
szalaggal. A nő, aki a sarki virágosnál a csokrokat köti, sosem kérdez rá,
miért ragaszkodom a színekhez. Ír nemzeti színek. Szerette az országot.
Fenntartás nélkül. Igazán szerette az íreket. Hát ezért.
* * *
Elveszítettünk ismertet, rokont, felületes ismerőst. Ez is mutatja az idő
múlását. Nekem néha – neki sokszor –, eszembe jut a „mennyi van még hátra?”
Mire van még időm? Mi az, amit még megtehetek? Mi az, amit már nem?
Néha álmodom-álmodunk velük. Néha elszorul a torkom az élet
igazságtalanságától. Kibőgöm magam, megemésztem, elmúlik a csomó a
torkomból, lehet a futó gondolathoz szép idézeteket illeszteni, amik
jaj-de-intellektuálisan mutatnak a webnaplóban, de azért - őszintén? A kurva,
a kurva életbe.
Szavam ne legyen, én még élek, mi még élünk, kopp-kopp, egészségesen (a
rákhoz, az agyvérzéshez mi az a kis gacsos térdkalács, kérem szépen, mi az a
pár plusz kiló, a nehezebben gyógyuló vágások, kis sebek?), élünk, férj/társ
van, munka van, pénz van, még vezetni is megtanultam, nehogymá’ én sírjak!?
De azért néha jólesik sírni, siratni, kisírni magamból ezt az egészet.
December 10.
Botond jött látogatóba, de éppen akkor, amikor mindketten kezdünk igen
elfoglaltak lenni. Ő állította, hogy remekül elfoglalta magát, vásárolt,
ügyeket intézett, de mégis, zavart minket, hogy csak hétvégén értünk rá
igazán. De akkor ő szervezte a programot (annál is inkább, mert mindenkinél
jobban ismeri az országot, és eddig még minden programjavaslata valami újat,
valami szórakoztatót adott, nem beszélve arról, hogy segítségével sikerült
még jobban megismerni a választott lakóhelyünket).
Ezúttal a Silent Valley nevű víztározóhoz mentünk, amely már
Észak-Írországban van, a Mourne hegységben: két, hatalmas tavat alagút köt
össze a múlt század elején ásták, majdnem évtizedig tartó munkával. Egész
falu települt oda, de voltak munkások, akik mindennap sok kilométer
gyaloglással jutottak el az építkezéshez. A hely igen szép, a hegyek között
akár fenségesnek is nevezhetném a tájat, de ezen a borongós téli napon
inkább komor volt. És nagyon hideg, és nagyon szeles, örültem, hogy extra
harisnyával, plusz zoknival készültem az útra. Itt-ott madarak csivogtak, a
kis tavon kacsák úszkáltak, akik kaja után érdeklődve jöttek hozzánk közel
(csináltam is egy-két képet, de fogalmam sincs, milyenek lettek ebben a
szürkületben). Szép ösvények, nature trail-ek, a környék fáit, élővilágát,
flóráját bemutatandó, körsétával be lehet járni a telep közvetlen környékét.
Kíváncsi vagyok, Botond legközelebb mivel rukkol elő.
A kirándulást csak az rontotta el, hogy már a túra végeztével ugyan, de
eszembe jutott, hogy alighanem égve hagytam az ádventre reggel meggyújtott
gyertyát a nappaliban. V. nagyon csöndes lett, aztán nagyon leszúrt,
rémülten és félve hallgattam hazáig, a vészjóslóan csendes kocsiban. Amivel
ugyancsak igyekeztünk Bray felé. Útközben magát nyugtatva inkább, mint
engem, megjegyezte, hogy ha bármi történne (ég a ház!), a telefonos riasztó
már hívta volna, hiszen akkor is hívták, amikor Csirke kiszállt a kalitkából
(amit szintén én hagytam nyitva etetés után), és elindította a belső
riasztót.
Kívülről minden rendben lévőnek tűnt. A nappaliban halvány derengés
fogadott: mindkét gyertya égett, az egyik már kezdte lefolyatni az alattuk
lévő tálra a viaszt. Elfújtam őket. Nem lett oda mindenünk, nem égett le a
ház, csak én égtem, mint a rongy.
* * *
Nagy örömömre Botond még a kávézóba is eljött egy ebédre egyszer. Udvariasan
nyilatkozott a kajáról. Ezidőtájt manageremnek, Jennie-nek hála, sikerült
elintézni, hogy asztalt kapjunk a Chapter One-ban. Hálám örök, az biztos.
Úgy igyekeztünk a foglalással, hogy Botond is el tudjon jönni, legyen egy
igazán ünnepi vacsoránk együtt. Jennie ismerőse biztosította a szabad
asztalt. Odajutni kicsit bajos volt, rettenetesen megkéstünk, mert hiába
indultunk időben, kifogtuk a nagy karácsonyi bevásárlás okozta forgalmi
dugók egyik legrosszabbikát, így alig egy órát késtünk. Szerencsére volt
telefonszám, és név, akit hívhattam, és a vonal végén az áldott Declan nevű
manager biztosított róla, hogy az asztal megvár, ne aggódjak.
Lehet, hogy már ekkor tudnom kellett volna, különleges helyre megyünk.
Jennie mesélte, hogy nagyon kedvesek, a kiszolgálás elsőrangú lesz. Az is
lett. Meglepetéssel is szolgáltak mellé. Az italokat ugyanis egy fiatal
magyar pincér töltötte! Kifogástalan viselkedéssel, udvarias, de
távolságtartó csevegéssel - elismerésem. Semmi haverkodás, azon kívül, hogy
megkérdezte, turisták vagyunk-e, vagy itt lakunk. Bray neve nem volt neki
ismerős. Hozzánk magyarul szólt, a mellettünk ülő német hölgyekhez németül,
a két asztallal odább ülő amerikai párhoz pedig angolul.
Büszke voltam. Egy ilyen nagynevű helyen, magyar pincér – remek.
A kaja jó volt, eleinte az adagokat látva féltem, hogy e kissé franciás
helyen nem lakunk jól. Dehogynem. Megtévesztő méretűek azok az adagok. A
pork belly-ről csak felsőfokokban tudnék nyilatkozni. Ide majd még vissza
kell menni, de ezúttal a borlistát is látni szeretném! (Hazafelé nekem is,
V.-nek is vezetnie kellett, Botond pedig nem akart egyedül inni.)
Amikor vacsora után megindultam a WC felé, Declan odajött, bemutatkozott, és
kérdezett ezt-azt. Köszöntem, hogy elintézte az asztalt (hadd lássa, volt
gyerekszobám, fél szoba csak, de volt). Gratulált, hogy bekerültünk a The
Dubliner 100 best restaurants-ja közé, majd odaintett egy idősebb embert,
akiről már tudtam, hogy ő a host, mert minden asztalhoz odament,
sürgött-forgott, és olvastam is róla, hogy ő ennek a helynek a szíve-lelke.
Declan úgy mutatott be, hogy én vagyok „az a hölgy, aki Lionel Richie-nek a
tortát csinálta”, a Cake Café-ból. Éreztem, hogy szépen elvörösödöm, mire az
öregúr megrázta a kezemet, ő is gratulált, emlegette a torta sikerét. Mire
én, kis hülye, hogy jaj, hát nem volt a legjobb munkám, izémizé. Erre ők,
hogy no igen, elég kevés időt adtak, short notice, de nagyon köszönik, és
igazán. Megdicsőülve mentem vissza az asztalunkhoz. Eközben pedig
felfedeztem Tom Doorley-t, az étteremkritikust az asztalsor másik végén,
éppen bort tesztelt elmélyült szájmozgással. Határozottan láttam, amint
lögyböli a szájában a bort :-) Ő írta azt a citromos szeletemről, azt, hogy:
“... a very, very good lemon slice, which is a totally inadequate name for
something so quintessentially yummy.”
(Apropó, talán még nem említettem, de ez a kedvenc sztorim: eszembe jut az
az öregúr, aki egy hétfői napon jelent meg a kávézóban, kezében
összehajtogatott újságkivágással. Tom Doorley kritikája volt, az Irish Times
hétvégi számából. Benne aláhúzva a sütinevek, amiket dicsért. Az öregúr
kihajtogatta a lapot, s mutatta, hogy a felesége ezekből a sütikből szeretne
kóstolót. Legnagyobb bánatomra csak lemon slice volt, a chocolate-orange
loaf-ból nem volt egy sem. De az öregúr óvatos, szinte félénk érdeklődése,
az a halkan elrebegett „feleségem küldött” - bearanyozta a napomat.)
No, részemről sikeresnek volt nevezhető a Chapter One-ban töltött este :-)
Valóban jó, s nemcsak azért, mert a tortámat dicsérték, hanem mert ahogy
belép az ember, tudja, remek helyre került. A berendezés visszafogott (a
képek borzalmasak – így V.), a kiszolgálás elsőrangú és az étel finom.
Látni, hogy kiöltözötten jönnek a népek, mégsem éreztem magam (annyira)
kilógónak az ünnepi pulcsimban fekete farmerral, és nem gyöngysorral és
kiskosztümben.
Hazafelé aztán a Gyártól már külön autóztunk – mert hogy otthagytuk Focist a
parkolóban, s Böhömmel mentünk a városba. Botondot némi gyomorremegés
kíséretében én vittem haza: még sosem volt utasom V.-n kívül. Erre akkora
felhőszakadás támadt, hogy még, a szél hordta az esőt, állt a víz az
N11-esen! Kicsit féltem. De azért hazaértünk, sőt, mire beértünk Bray-be, az
eső teljesen elállt, sőt, Bray-ben már volt teljesen száraz útszakasz is.
Őrült ez az időjárás!
* * *
Voltunk megint – ezúttal Botonddal – a National Craft Fair kiállításán.
Minden évben van, minden évben elmegyünk. Minden évben itt szerezzük be a
karácsonyi ajándékokat a kisgyermekes ismerőseinknek, ettől a cégtől:
www.fun-2-learn.com
Minden évben beszélgetünk egy kicsit Corinnával, aki virágokat fest, és
Angliából jönnek át a vásárra a férjével. Csak néhány mondat, arról, hogy
milyen volt a kompátkelés, milyen a forgalom, vannak-e új képek, én éppen
mivel foglalkozom. Idén már ismerősökként üdvözöltük egymást. Még régebben
vettem tőle két képet, egyet magunknak, egy csokor íriszről, egyet apámnak,
kedvenc növényéről, a Helleborus niger-ről.
Tavaly „magyarokba botlottunk”, egy Leitrim-ben élő magyar párba, ahol a
férfi csodás kerámiákat készít, a nő nemezképeket, tárgyakat
(http://www.intoleitrim.com/ldh/artists/profile/peter-fulop),
(http://www.intoleitrim.com/ldh/artists/profile/brigitta-varadi). Tavaly
tőlük vettük azt a görög vázára emlékeztető edényt, amibe majdan a hamvaimat
szeretném tárolni. Sajnálkoztam V.-nek, hogy az edénynek nincs teteje, erre
minden tiltakozásom ellenére odament a nőhöz (a férfi éppen Japánban van,
ösztöndíjjal), hogy hát tavaly vettük ezt a vázát, nem lehetne-e rá egy
fedelet készíteni, „a feleségem urnának szánja”. Mint kiderült, másnak is
egyből urna jutott eszébe a vázáról. Sajnos, a megrendelésre nem dolgoznak,
„de legalább megkérdeztem”, mondta az uram, aki kellemesen elcsevegett a
feleséggel.
Ehhez a művészcsoporthoz tartozik kedvenc ír fotósom, Euan Sweeney is. Egy
fekete-fehér tájképe a nappali főhelyén látható:
http://www.intoleitrim.com/ldh/artists/profile/eunan-sweeney. Sajnos,
mostanság inkább színes fotói vannak, pedig a fekete-fehérek sokkal jobban
néztek ki, témaválasztást, fotós megoldást tekintve is. Az ő választékát is
mindig alaposan átvizsgáljuk.
Tavaly állított ki először a Craft Fair-en egy kínai fotós, aki Angliában
él. Befagyott tavon szaglászódó rókáról készült vízfestménye féltett
kincsem: www.chengyan.net. Nagyon szép új-zélandi fotói vannak.
Idén is sok volt a giccs, sok volt a csicsa, ezt ellensúlyozandó nagyobb
lett a food hall, a Slow Food mozgalom is kivonult, így vettünk néhány
finomságot. Láttam gingerbread figurákat is, ha nem lenne olyan drága a
stand bérlése erre a 4 napra, nyugodt szívvel kivonulhatnék a házaimmal,
mézeskalács medvéimmel. Nem vagyok olyan igazán fantáziadús, eredeti művész,
mint pl. akiknek a mézeskalácsait Botond ajándékba elhozta, de azért volna
mit kiraknom az írek elé.
Az első húszperces barangolás után megálltunk egy fajátékokat, bábokat
árusító pult előtt. „Nézzétek meg, eddig ez a legjobb” – így az uram, aki
pár lépéssel már előttünk járt. „Köszönöm” – felelte a pult tulajdonosa,
magyarul. A férfi magyar bábokat, és német fajátékokat árult. Itt sikerült
szert tennem öcsém fiainak madárlátta magyar kesztyűbábokra: Magyarországon
készültek, és itt vettem meg őket :-).
A Craft Fair-hez tartozik életem egyik legkínosabb tévedése. Amikor első
alkalommal mentünk, igen megtetszett egy ezüst gyűrű, Alan Ardiff műhelyéből
(http://www.alanardiff.com/). Addig sóhajtoztam felette, míg V. megvette
nekem ajándékba. Ritkán szoktam hordani, féltettem, hogy megsérül, így is
megkarcolódott párszor, kezdett viharvert külseje lenni. Tavaly egyszer
házimunka közben levettem a gyűrűt a kezemről, mert éppen mosogattam. Utána
a hálóban pakolgattam, és a tiszta ruha elrakása közben belenéztem a fiókban
lapuló ékszeres dobozomba, csak úgy. Kicsit zavart lettem: gyűrűm, amit
legjobb tudomásom szerint a mosogató mellett hagytam, ott üldögélt a
dobozban. Hülyülök, gondoltam, és felhúztam a gyűrűt a kezemre. Kimentem a
konyhába, hát a mosogató mellett ott volt gyűrűm hasonmása. Most már
biztosan hülyülök – gondoltam, de lassan, nagyon lassan leesett, hogy én két
alkalommal ugyanazt a gyűrűt vettem meg. Ugyanis harmadik alkalommal nem
V.-vel, hanem egy ismerőssel voltam a vásáron, akinek sokat áradoztam az
Ardiff-féle ékszerek szépségéről, s mivel V. megengedte, hogy költekezzek,
megvettem a nekem legjobban tetsző gyűrűt: ugyanazt. Másodszor. Olyan ritkán
hordtam az elsőt, hogy egyszerűen elfeledtem, hogy már van ilyenem. Mondom,
hülyülök.
Mivel közben híztam, hízogattam, így az egyik gyűrű a középső ujjamra, a
másik a gyűrűsujjamra jó. De sajnos, a munkám miatt nem hordom egyiket sem,
csak sátoros ünnepnapokon, ellenben most már nagyon is jól emlékszem, hogy a
következő alkalommal valami másfélét kellene venni.
December 16.
Ma megcsináltam mindent, amit akartam: elsétáltunk újságért, hiába fújt nagy
szél a tenger felől, hiába volt borús az ég. Felmostam a konyhát,
elmosogattam. Megírtam a karácsonyi lapokat a közeli családtagoknak. Mostam
(vagyis mosott a gép, én csak kiteregettem.) Megöntöztem a virágokat.
Amit nem csináltam meg: nem néztem bele a kresz-könyvbe, és nem gyakoroltam
a közlekedési táblákat. Jajj. Fiona azt javasolta, igyak meg egy fél üveg
rescure remedy-t a vizsga előtte este, majd reggel a másik felét. Hm.
Odakint továbbra is fúj a szél, és olyan hideg van, hogy még vacsorázni
sincs kedvünk kimozdulni. Főleg, mert a kedvenc olasz vendéglőben nincs
hely, csak este negyed 9-kor.
Végül V. kaját rendel a Palazzo-ban, s elmegy érte. Már bezártak, de
megvárják. Bort is hoz. Chile-it, fehéret. Illata emlékeztet a kedvenc
borunkra. Hálásan szürcsölöm. Oda kell figyelnem, mert csak úgy, unalomból
sokat tudok inni. Nem szabad.
* * *
Avar írt. Régen volt bejegyzés a blogján, aztán egyszerre csak megjelent
néhány új fotó, rövidke bejegyzésekkel. Végre! Hallgatása aggasztott.
Próbáltam üzenni neki a blogján át, de nem sikerült, így írtam neki mailt,
mondván, hátha működik a régi címe. Érkezett válasz , ami megörvendeztetett.
Kenyérsütésről érdeklődött. Lehet, hogy mást is inspirálok, nemcsak Tony-t?
Tony, a szomszéd építészeti vállalat mindenese, the Cuban gay guy, ugyanis
kedvet kapott a kenyérsütéshez. Először csak tanácsot kért, aztán egyik
reggel diadalmas arccal megjelent egy tányérkával, rajta kenyérszeletek,
hogy nekem hozta, kóstoljam meg. Nem volt rossz kenyér, de jó sem, ezért
megint csak jöttem tanácsokkal, adtam neki élesztőt is, utasítást a
különféle lisztekhez. Egy héttel később már tökéletes kenyérszeleteket
hozott kóstolóba, ragyogó képpel.
Tanárok lehetnek olyan büszkék, mint amilyen én voltam akkor reggel.
S most Avar kérdez kenyerekről. Juhé!
* * *
Mivel Avar írt róla, én is megnéztem Amanda flick-eres oldalát, s
felfedeztem, hogy némely sütim úgy szerepel, mintha ő csinálta volna. Hm.
Valamint grrr. V. mondta, ne húzzam fel már magam ilyesmiért – múlt pénteki
kiborulásomra nem lehet büszke, van egy olyan érzésem, hogy szerinte
„túlspilázom” a dolgot, hagyom, hogy a körülmények túl nagy hatással
legyenek rám. Pedig úgy érzem, hogy nem. Pénteken annyira felbosszantott a
koszos konyha, a többiek által figyelmetlenül egymásra pakolt, tönkretett
sütemények látványa, a tömeg, a fejem fölött folyton átnyúló kezek, a
helyhiány, hogy kész voltam kisétálni az ajtón, ha nem féltem volna annyira
a következményektől. Lehet valakit perelni szerződésszegés miatt? Nem
teljesített megrendelések miatt? Biztos lehet. Ebben az országban mindenért
lehet. Lehiggadtam, maradtam, megcsináltam mindent, szemforgatva,
fogcsikorgatva, wc-be való elvonulásokkal tarkítva, ahol lehetett a
Kaporszakállúhoz türelemért könyörögni
Aztán este odáig jutottam, hogy megkérdeztem Michelle-t, hazahozhatom-e a
munkát, mert itthon jobban tudok dolgozni. Persze, mondta. Itthon,
nyugalomban. Friss teával, zenehallgatás közben, Internet közelben, ahonnan
lehet dekorációs ötleteket lopni. A sósperecből készült kerítés és a
földimogyorós kandallókémény ötlete nagy siker volt Daphne-nak és Pat-nek
készült házon. Komolyan mondom, körbeállták a házakat a piacon.
(Ide majd berakok képeket a házakról, ha az uram letölti őket a
fényképezőjéről.)
Egész pénteken az járt az eszemben, jövő Karácsonykor már nem akarok itt
lenni. Nem leszek itt. Még ha óriási pofára esés lesz az egész sütibiznisz
ötletből, akkor is, azért is. A piacra még mindig tudok sütni. V. talán
hajlandó eltartani egy darabig...
* * *
Tegnap este Bernadette-hez voltunk hivatalosak. Mi és pár piaci kolléga:
Pat, a férje, Terry, Deirdre McConnell és Mavis Johnson. Az Irish wit
gondoskodott az est jó hangulatáról. Nagyszerű volt, V. nagyon élvezte, sőt,
szellemes közbeszólásokkal járult hozzá a társalgáshoz. Rengeteget
nevettünk, míg a Bernadette készítette vacsorát ettük. Muszáj küldeni
thank-you note-ot, csodás este volt.
* * *
Új kedvencem van: Richard Bertinet. A nehéz nap után jutalomként vásárolni
indulok: retail therapy, hejj. Két könyvét is megveszem. Amikor beleolvasok,
muszáj leülni a könyvesbolti puff-ra, muszáj odafigyelve olvasni. Ez az
ember jókat mond a kenyérsütésről. Érdekeseket. A könyvhöz DVD is jár,
V.-vel együtt nézzük meg, legszívesebben azonnal indulnék a konyhába egy kis
sütésre, ha nem lennék olyan fáradt.
December 20.
Megbuktam. Ez évben harmadszor, összesen ötödszörre. Még egy Grade 3 hiba is
becsúszik, egy sávváltásnál, álló sorból indexelve húzok át a másikba,
miután a hölgy hogy céloz rá, hogy nem jobbra, hanem előre kell menjek,
hiszen az imént mondta „straight at the lights, please”. Tükör, sandítások
hátrafelé, de oldalra nem, valaki rám dudál, pedig azt hittem, körülöttem
senki.. Mégis volt valaki, rám is dudált... Már csak ezért meghúznak,
sejtem, tudom, kár, hogy nem lehet azonnal visszamenni a test center-be, még
további kínos perceket kell átvészelnem, a szívem a gyomromban (ilyenkor
nyer értelmet a „my heart sinks” angol kifejezés).
A nő nagyon profi. Kis palmtopon teszi az x-eket, nem látom a kezét, hála az
égnek. Persze, összeomlok, a kocsiban bazdmegezek az oktatómnak, aztán
V.-nek. Csak egy teszt – mondja az oktatóm, nem érti, mitől vagyok a
könnyezésig kiakadva. V.-nek bőgök egy sort, nyugtatgat. Váltsunk témát,
mondja minden egyes alkalommal, amikor panaszkodni kezdek, vagy nyafogni
bukásom miatt.
Utána erőt veszek magamon, megyek a kávézóba. Amikor a lobby-ban pakolok,
Amanda utánam jön, hogy adjam már oda az egyik bedobozolt tortát, ami ott
van a széken. Megemelem a dobozt, nyújtanám neki, mire ő, nézzük csak meg,
jót emeltem-e fel. Kinyitom. almatorta bámul vissza rám, pirossal és
sárgával dekorálva: We love you, Moni és rengeteg cukormázzal kirajzolt
gyertya a süti szélén. Elnyúlt szájjal hitetlenkedem. Szóval ezért kérdezte
meg, mintegy közbevetve egy beszélgetés közepén, melyik tortát szeretem
legjobban a kávézóban... Az ajándék megható, a meglepetés nagy, később
nyelem befelé a meglepetés okozta könnyeket, V. hangosan álmélkodik, hogy
micsoda poénos meglepetés... Ugyanakkor aggódom, nem tudom, miért, de
aggódom, hogy miért ilyen kedves velem...
Aztán begyűjtöm a munkaeszközöket, több doboznyi cuccot, aztán megyek haza
sebet nyalogatni, házakat összerakni.
* * *
Szóval lebőgtem, kegyetlenül. Legközelebb a Focis-sal megyek, ami nem köhög,
ha hármasban megyek vele fel a dombon, mint az a puny little Micra. Amiből
olyan hangok törnek ki, hogy néha aggódtam, valami baj van a kocsival.
Nincs vége a stressznek, ugorhatok neki megint a vizsgának. Megint egy
vagyon, órákra, megint a gyomorszorító „jaj, vizsgázni kell” érzés... A
mindenségit!
December 22.
Juhú. Most néztem meg, Georgina Campbell website-ján ki vannak javítva az
elütések a rólunk szóló passzusban. Végre!
Ma beügettem a piacra, átadtam Stephanie-nak a nem kézzel készült, igencsak
bolti ajándékot (időhiány, igen, bár mondják, amire nem talál időt az ember,
arra nem is akar, de a tegnapi 12.5 óra munka után ma nem volt kedvem ötkor
kelni sütés kedvéért, akármennyire is szeretem Stephanie-t. Boldog
Karácsonyt kívántam mindenkinek, néhány sietős ölelés és jókívánságok után
siettem dolgozni. Odabent nem volt vészesen sok vendég, V. le tudott ülni,
egy brunch-ra, én pedig befejeztem az utolsó házat. Klassz lett, íme néhány
fotó a házakról, amint látható, elég egy kaptafára készülnek, dekorral,
színekkel próbáltam variálni a témát. Mindösszesen egy megrendelő adott
ötleteket, hogy mit szeretne a házon-ház körül látni – egy fiatal pár volt,
a házat ajándékba szánták valakinek.
Jövőre megpróbálok ötletdúsabb lenni.
* * *
Kaptam ám olyan bónuszt, hogy még. Ajándékbont a Muji-ba (megyek is majd
iratgyűjtőket venni, és egyéb hasznos dolgokat), a készpénzből pedig
megveszem azt a szép cserép casserole edényt, amiről már régóta álmodozom.
Hm, pirosat veszek.
Kicsit zavarba hozott a bónuszmennyiség, de alighanem az is közrejátszhat,
hogy megemlítettem, szeretnék self-employed lenni. Amiről kiderült, hogy
részükről OK. Tart tőle, hogy elmegyek? Vagy tényleg elégedett a
teljesítményemmel, who knows. Mindenesetre szép ajándék, remélem, a többiek
is hasonlót kapnak.
* * *
Ma elraktam a vizsgalapomat, de azért nem álltam meg, hogy ne hasonlítsam
össze az előző kettővel. Kicsit bőgtem felettük, aztán visszaraktam őket a
Fontos Papírok iratgyűjtőbe. A vezetési könyveket pedig továbbra is ott
tartom az ágyam fejénél.
Sok mindenben nagyon jó vagyok (wink-wink), de ami az itteni autóvezetési
vizsgáimat illeti, I am a fucking failure. Papírom van róla! Sőt, papírjaim.
* * *
Még másfél nap, és Barcelona! El ne felejtsem kinyomtatni a Bűvös Szakács
ajánlatait tapas bárokhoz, és barcelonai kollégáink javaslatait.
December 29.
Este jönnek anyósomék. Kitakarítottunk, streamline-oluk a szobákat, hogy
apósomnak ne legyen problematikus a közlekedés, jukka sarokba tolva,
kandalló előtti rész összetakarítva, valamint sebtében dobozoltam pár
dolgot. Rengeteg a papír, amit át kell nézni, kidobni, mihelyt lehet.
* * *
Barcelona igen jó volt, kellemes 14 fokok, ragyogóan kék ég. Még a
tengerparton is üldögéltünk egy jót, miután sikerült eláztatnunk a
cipőinket, mert rá találtunk lépni a túl puha homokra. Innen hívtuk fel a
szülőket, közben mellettem magyar szót hallottam, egy másik magyar pár is
üldögélt ott, haha.
Első este nem, de második este a Négy Macskába mentünk. Óriási csalódás. A
kiszolgáló személyzet kínai, akik nem álltak a helyzet magaslatán. Amikor a
hölgy töltötte az italomat (azzal sirattuk el a vendéglő hírét-nevét), a le
nem szakított műanyag biztosítókarika belelógott a poharamba. V. kajája
úszott a zsírban, az asztalra gyakorlatilag minden úgy mellesleg került,
nyoma sem volt a tavalyi és tavalyelőtti előzékeny, udvarias, elbűvölően
kedves kiszolgálásnak. A hegedűs bácsi még megvan, de a zongorista új. A
megszokott főpincért sem láttuk.
Bőgtem dühömben. Nevetséges. Fájdalmamban osztozott a fogam, amibe
belehasított a fájás, a túl forró ételt megérezve, de főleg azt sirattam,
hogy a várt élmény helyett mit kaptunk. V. elég bosszúsan ült az asztalnál.
Onnan kezdve már csak azt néztük, mi rossz. V. kifelé menet töröltette a
többi estére szóló asztalfoglalást, nem kérdezték, miért. Nem álltam meg,
még vacsora előtt megkérdeztem a rossz angolsággal válaszoló főpincérszerűt,
változott-e a tulaj, a management, a személyzet? Ő állította, hogy nem. De
akkor kik ezek? Mi ez az óriási minőségbeli visszaesés?
A szálloda nagyon jó volt. Ugyan a megrendelt üveg bor nem jött meg, de
kaptunk helyette cavát (sosem vettem be még a reggeli gyógyszert cavá-val,
hát most igen, hehe). Másnap doboz csokoládé várt minket a szobában. Kicsit
zavart, hogy mik ezek a kéretlenül felbukkanó dolgok, így V. biztatására
megkérdeztem a recepcióst. „Ajándék – így ő -, mert Karácsony van.” Csodás.
Nagyon tetszett a csendes szoba, a hatalmas ágy, a kemény matrac, és a
tompítható fényerősségű lámpák. Tetszett, hogy kényeztetve vagyok, hogy
délutánonként hosszan lehet aludni, esténként teli hassal lehet a bárnál
üldögélni, és a pultos srác a második estén már tudja, hogy a whisky-t jég
nélkül iszom. Minden este másfélét ittam, olyanokat, amilyeneket még nem
próbáltam. A Card Hu finom.
Most is láttunk táncoló időseket a katedrális előtt (szokás, nemcsak
vasárnaponta, de ünnepnapokon is), a zenészek ugyanazok, a nekik pénzt
gyűjtő néni is. Még időben érkezünk, mert félóra múlva már összepakoltak a
zenészek, és hazamentek. A táncosok lassan szétoszlanak, s helyettük másnap
a téren megjelennek a tavaly már látott régiségárusok. Egy standnál üveg
csörrent – figyelmetlen válogató törte be az egyik kiállított tárgyakkal
teli üvegdobozka tetejét.
Ismerős és ismeretlen helyeken eszünk: amikről a Bűvös Szakács ír, azok
közül a legtöbb be van zárva, akárcsak azok a helyek, amiket Adria,
barcelonai kollégám javasolt. De a listának köszönhetően találunk egy remek
helyet (Bombeta, a Barceloneta nevű negyedben), ahol aznap csak helyiek
esznek, csak mi próbáljuk kézzel-lábbal, de leginkább mutogatással
elmagyarázni, mit ennénk. Azt azonban tudtuk, hogy cervezá-t kell kérni, nem
pivo-t.
Ami riasztó, az a szmog. A reptérről jövet jól látni a város felett. A
mászkálás közben is érzem az orromban. Zavaró. De a város a régi, megszokott
lendülettel éli ünnepek alatti életét. Turisták mászkálnak a keskeny kis
utcákon a gótikus negyedben, ahol megint megtaláljuk azt a sarkot, ahol V.
eléri kétoldalt a két házfalat az ujjai hegyével. Volna még múzeum, volnának
még felfedezendő helyek, de V. mondta, legközelebb ő inkább máshová menne.
Lisszabon?
Következő írás |