Írországi információk és élmények - magyarul

Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -

Január 6.

Kora délután a reptérre visszük anyósomékat. V. egy kevésbé jól sikerült megjegyzése miatt anyósom arca megnyúlik: mit beszél az uram, hiszen megígértem neki, hogy majd én is megyek „haza”, látogatóba. A búcsúzás ezért kissé feszültre sikerül, sokáig néz rám szemrehányóan. Végül a parkolóból felhívjuk őket, hogy ne aggódjon, megyek majd én is V.-vel.

Nincs mese. De maximum két hét az, amit abban az országban hajlandó vagyok tölteni. Mondjuk, egy-egy hét?

Délután szól az uram, hogy olvassam el az öcsém levelét, nem jó hírek. Persze, megrémülök, adagoltatom a híreket, őt kérdezem, miről is van szó. Végül csak elolvasom az emailt. Apám kórházban, anyám nem nagyon fogja fel a helyzet komolyságát, de hát maga is beteg. Mindehhez öcsémék egész ünnepek ideje alatt rendezkednek, áttelepítették az irodát, belakták a lakást, úgy sejtem, nem hiányzott nekik ez a krízis. Ülök kicsit a levél előtt, hogy megnyugodjak, elfog a régóta várt/sejtett pánik-érzet: eljött az idő, megrokkannak, öregek, ki fog velük törődni? Végül V. unszolására felhívom öcsémet (félek), bár a hangomnak nem mindig vagyok ura, de azért sikerül megbeszélni dolgokat, rávenni, hogy szólni fog, ha anyagiakról lesz szó. Az pedig már nem kétséges, hogyha nem gyógyulnak meg, akkor a szüleim mellé kell valaki.

A Kippure-n vékonyka réteg hó, amúgy nincs túl hideg. A kerti bokrok megint virágoznak. A tavaszi növényeim közül némelyik arasznyi már, tartok tőle, hogy egy hirtelen fagy elviszi mindet. Amikor jött a hidegfront, két öreg póló segítségével beburkoltam a tree fern-t, mert vigyázni kell rá hideg éjszakákon. S fűtünk. Vadul.

Holnap pedig megyek dolgozni. Fogalmam sincs, hogyan kelek fel olyan korán, az elmúlt hetekben 9-10, de leginkább fél 11 volt a felkelési időm.

* * *

Odakint most már órák óra nagyon esik, vadul veri az eső az ablakot, behallatszik a megjavítatlan esőcsatornából lezúduló víz csattogása a betonon, a parkoló legszélén álló kocsink oldalán (odáig elhordja a szél a vizet). A fejem tele a „muszáj” dolgokkal, és sehogy sem tudok lelkesedést feléleszteni magamban. Egyfelől van bennem valami pánik, hogy jaj, milyen időtöltést kellene gyorsan még letudnom, amit munkanapok során nem tehetek. Véget értek a lusta napok, a nagy alvások, a nagy evések, az édes (lelkifurdalással kissé vegyes) semmittevés. Muszáj holnap korán kelni, embertelenül korán az elmúlt hetekhez képest. Ehhez pedig muszáj már ma este dolgokat összepakolni (többek között 6 tojást, mert ennyi van itthon, és Amanda – aki már ma bent volt – elhasznált mindent a 60-ból, amit vett.) Muszáj új parkolóba menni, új útvonalat begyakorolni. Muszáj dolgozni, a rutinba visszalépni, mint egy kitaposott, megszokott, általunk betört cipőbe belelépni kora reggel, amikor az még hideg, s nem melegítette át a lábunk. Muszáj muszáj-dolgokkal foglalkozni. Családdal (ne hagyjam, hogy a hírek letörjenek – üzente öcsém). Próbálom nem hagyni. Muszáj (lenne) új ötletekkel előállni, ne poshadjunk már bele a süti-rutinba. Muszáj tax office-ba menni, papírokat kikeresni, belekezdeni ebbe a magánzóságba, mert eddig csak a szám járt. Muszáj jelentkezni arra az újabb, rettegett vizsgára.

* * *

Anyósom és apósom mindent kivasaltak, el sem tudom rakni a rengeteg tiszta ruhát. Pihenésképpen vasaltak. Anyósom ezen felül rejtvényt fejtett (hozott magával, roppant előrelátón, jó sok rejtvényújságot). Most már értem, miért nyüzsög, jön-megy Mao-n akkor is, ha egészsége, kényelme rovására megy. Meg is őrülne, ha hosszú távon azt kellene tennie, amit mi itt szórakozásképpen elé tártunk (elég híjában voltunk ötleteknek): sétáltunk, ettünk, aludtunk (szieszta), sétáltunk, bevásároltunk, tévéztünk, ettünk, apósom pasziánszozott, magyar rádiót hallgatott, anyósom páros-pasziánszozott V.-vel. Az én gyengécske ötletem az volt, hogy menjünk el a Botanikus kertbe, aztán a magyar boltba, hogy anyósom lássa, hogy valóban minden kapható, és ha az ember (hogy Bolondot, a Kanadában élő magyar topiktársat idézzem) nem fáradozna saját, új tradíciók kialakításán, akkor mindent megkaphatna, amire szüksége lenne a magyar konyhához.

(Mert mi fáradozunk, de erről később.)

A Botanikus Kertbe a hónap leghidegebb napján sikerült mennünk, a pálmaházat és az orchideákat néztük meg, mely utóbbiak (mily meglepő) nem virágoznak. A pálmaházban érik a banán! Mindkét pálmaházban egy-egy macskára akadtunk, mindegyik nagydarab, jóllakott jószág volt. A pálmaházbéli néhány méterre hevert attól a lépcsőtől, ahol Wittgenstein szokott üldögélni, míg Dublinban lakott. Valószínűleg ő is a meleget szerette, mint ez a macska, amelyik még akkor sem mozdult, amikor apósom a fülét morzsolgatta, kérdezgetve: „Ez most igazi?” Mert az ember a pálmaházban hús-vér macskára végképp nem számít.



A másik macska fiatal fekete-fehér tünemény volt, jött velünk, mint önjelölt vezető, igaz, néha eltűnt a vízvezetékek alatt, vagy a sűrű aljnövényzetben, vagy felmászott a virágágyások közé, ahová a látogatóknak nem szabad, de az üvegházból már nem jött ki velünk. Jó volt neki a melegben, mi is sietve autóban ültünk, a mókusokat (akikről még mindig állítják, hogy harapnak) meg sem néztük.

A magyar bolt aznap még zárva volt, megnézhettem volna a nyitást a weboldalukon, de nem tettem, meg is bűnhődtem érte. E rosszul szervezett, hideg kirándulás végeztével csak annyi volt a jutalmam, hogy az égen megjelent egy vöröses felhő, amit alulról világított meg a nap, túlvilági fényekkel, és szállingózott néhány hópihe. Komolyabb hóesésre felénk nem került sor, ellenben Roundwood környékén lakó piaci társam mesélte, hogy náluk volt hó, de pár száz méterrel odébb pedig már semmi.

* * *

Óriási felfedezést tettem: a szeméttárolóban macskakölykök laknak. Kivételesen én vittem ki a szemetet, s ahogy dobtam a zacskót a nagy konténerbe, surranó, zizegő zajokat hallottam. Felnéztem: egy, az élére állított, a biciklitárolót a szemetestől elválasztó falnak támasztott ágykeret tetején négy macska kuporgott: három kicsi és a fekete-fehér nyamvadt nőstény, amelyiket rendszeresen láttam a környéken, meg is szoktam dögönyözni, megereszkedett hasát, agyonszopott csecseit. Oldalán műtét nyoma van, a lenyírt szőr mostanra nőtt vissza, régebben még tapogattam is, hogy csak nem kölykei voltak, mert olyan nagyok a csecsei. Néztem rá, döbbentem, ő nézett rám vissza, plusz még három pár macskaszem. „Te jó ég, macska, mibe keveredtél?” – szakadt ki belőlem, ő pedig nézett rám rezignáltan: „Most szólsz, nem látod, már mekkorák?”

Mert bizony a kölykei már anyányiak, két cirmos, fehér mellkassal és egy bájos fekete-fehér. Nem csoda, hogy szegény anyamacska ennyire le van strapálva, etetni ennyi kölyköt, ki tudja, honnan szerzett kajával. A színezetükből még azt is meg tudtam állapítani, melyik környékbeli kandúr a büszke atya. Kicsi, zömök, tömör testalkatú, cirmos kandúr az illető, kissé utcarossza képpel, a mi kertünkben is előfordult már párszor.

Azt hiszem, ezután én fogom kivinni a szemetet.

* * *

Roundwood-ról eszembe jutott, hogy megszűnt az ottani piac, a piacról eszembe jutott, hogy fogyunk. Karácsony alatt ketten hunytak el, a konyha kedvence, Phyl, ki már régóta betegeskedett. Tavaly, úgy december elején láttam a háza előtt álldogálni, rokonokkal, Enniskerry felé mentem éppen. A piac épületében volt a temetés utáni tor, nekem nem telefonáltak, mert úgy tudták, még Barcelonában vagyok.

A másik hölgy, aki meghalt, Dorothy DeCourcy-Williams volt, aki még mesélte nekem, hogy Malajziában ültetvény igazgató volt a férje, és hogyan marta halálra a kutyájukat egy kígyó, és milyen nehéz volt a 6 éves fiát hajóra ültetni, hogy hazaküldjék Angliába, bentlakásos iskolába. Mikor még járt a piacra, mesélte, a gyermekei el akarják adni a házát, és őt otthonba adni, mert az lenne neki a „legjobb”. Többször is kirabolták csalók, becsengettek valami mondvacsinált ürüggyel, elvitték a táskáját, ilyenek. Később agyvérzést kapott, és Marbellára került, ahol a lánya élt, egy angol apácák által fenntartott otthonba. Amikor még itt volt kórházban, Anna, drága, aranyszívű Anna elment hozzá látogatóba, s mesélte, mennyire nem ismerte meg az szélütött öregasszony, és mennyire leromlott az állapota. Jómagam mindig tervezgettem, hogy írok neki, de annál tovább nem jutottam, hogy a neki küldött karácsonyi üdvlapot aláírtam a többi piacival, mielőtt tavalyelőtt elvitték volna Írországból.

A piacon nem szerették, talán írtam is már, mert nem volt hajlandó mást árulni, mint kenyeret. Annál a pultnál pedig leginkább a maga termékeire próbálta rábeszélni a vevőket (ami, ugye, szigorúan tilos és elég erkölcstelen húzás egy olyan helyen, amely magát co-op-nak vallja). A természete elég rossz volt, kurta-furcsa viselkedéssel. Valaha főnővérként dolgozott, megszokhatta, hogy a dolgok úgy folynak, ahogy ő akarja, ő szeretné. Nem lehetett neki jó a nagy önállóságból egyszerre csak egy öregek otthonába kerülni.

Amit már korábban meg akartam írni: volt egy vevőnk, aki minden piac előtt bekukkantott az elhúzott függöny résén, amivel a kávézót választják el a piac termétől, és megkért, hogy rakjak neki félre egy quiche-t. Idősebb hölgy, kissé dámás, szemüvege mögött mindig rövidlátóan összehúzott szemekkel. Angolos hangzású neve volt, Peggy Wilson, vagy valami hasonló családnév. Egy szombaton nem jött. Később mesélték, vendéglőbe ment, félrenyelt egy falatot, és ott megfulladt.

Azt hittem, ilyenek csak könyvben történnek. Hihetetlen.

Január 9.

A felkelés nem megy valami fényesen. Rendszerint egy álom közepébe robban bele a rádió hangja. Nyögök. Idebújsz? - kérdi az uram, így van indok néhány lopott percnyi melegedésre. Aztán zuhany, jó forró, hogy felébredjek. Sietve elfogyasztott joghurt, a szokásos tabletták, a csodát ígérő kis vackok, majd irány az autó. A Newstalk előző napi programjának ismétlése tart szóval Sandyford-ig. Ott beállok az új parkolóba, elballagok a LUAS-megállóig, és hidegtől vöröslő kézzel dobálom a pénzérméket az automatákba.

E rutinban két változás áll fenn. Hétfőn engedélyt kértem az uramtól, hogy felmondhassak március elejével. Már most látom, hogy nem fogok tizedannyit sem keresni, mint most, de nem akarom tovább csinálni. Itthon akarok dolgozni. Nem akarok munkahelyi balhét, feszültséget. A gyomrom összeugrott, amikor hallottam, hogy Aniz hétfőn panaszkodik, hogy nincs elég sütemény sütve, hogy legyen elég a másik kávézóban. A dög, fúr a hátam mögött. Kölcsönösen nem állhatjuk egymást. Eltartott egy ideig, de sikerült megutáltatnia magát. Az egyetlen kolléga, akitől ráz a hideg. Véletlenül hallottam meg Michelle-t, amint telefonon válaszolta neki, hogy „pedig sütöttek hétvégén” – ugyanis Amanda bement előre dolgozni, de tényleg csak kevés süti volt. Könyörgöm, hétfő, ráadásul újévi utáni kezdet.

A másik, hogy vettem LUAS Smart Card-ot. Eddig nem figyeltem arra, hogy ilyen lehetőség is van, heti, vagy havi bérletben gondolkoztam, de nem érte volna meg, mivel csak heti 4 alkalommal LUAS-oztam. De most jól fog jönni, a rendszertelen utazásokhoz. V. később megy dolgozni, útközben felveszi Trish-t, akinek még valamikor novemberben mondta, hogy szívesen hozza-viszi, ha tudnak időpontokat egyeztetni.

* * *

Ma szélfútta havas eső fogadott Sandyford felé menet, és délután, amikor jöttem haza (délután kettőtől már számoltam a perceket) a hegyek havas háta domborodott előttem. Először láttam a Big Sugarloaf-ot hóval befújva. Vékony réteg volt csak, de mégis hó.

Reggel jött Tony, éppen nagy beszélgetésben voltunk Fionával az előző esti tv-programot illetően (Hugh’s Chicken Run). Ő is bekapcsolódott, s idővel a sertéstartásra terelődött a szó (miről nem beszélgetünk). Náluk is csak úgy folynak a dolgok, mint Mao-n: moslék a sertésnek, egy eladásra tartva, egy a családnak, a végén már azt ígérte, ha legközelebb megy haza, hoz nekem kisütött sertésszeletet. Tony, ne hülyéskedj, Kuba nem EU-ország, nem engedik be a húsfélét. De ő erősködött, hozott már, majd meglátom.

De addigra én már nem leszek ott.

Január 10.

Ma de rossz napom volt! Éppen hozzábújtam egy kis „még alszom öt percet” aluszkálásra az uramhoz, amikor megszólalt a telefon. Amanda volt, hogy beteg, őt is leterítette a winter vomiting bug, be tudnék-e menni. Nyafogtam, hogy nem, semmi kedvem, ne mááá’, de azért elég rossz érzéssel tettem le a telefont. A fene egye meg, bemegyek. Hívtam Michelle-t, nem vette fel, hagytam üzenetet, mentem zuhanyozni. Fürdés után értem el, addigra kétszer is keresett. Hiába, vészhelyzet! Mondtam neki, hogy húzós lesz beérnem, mert a forgalom miatt (LUAS-nál ilyenkor már nincs parkolóhely, így V. mondta, elvisz a villamosig) csak lassan fogunk eljutni a melóhelyre.

Így is lett: 8.30-kor indultunk, és tíz óra előtt valamivel értem be. Michelle addigra már meggyúrta a kenyereket, nekem csak formázni kellett őket. Szépen kitúrtam a pult elől, és nekiestem a megrendeléseknek. Délután kettőre sikerült megcsinálnom a legszükségesebbeket és a megrendeléseket. Kettőkor eljöttem, és a kedvemet feldobandó, mentem megvenni a régóta áhított casserole edényt. A Kitchen Complement-ben nem találtam szépet, mentem a Stock-ba, ahol azonnal rácsodálkoztam egy jókora piros edényre. Pontosan olyan formájú és színű volt, ahogy azt elképzeltem. Cipelni már kevesebb örömmel cipeltem, de gondoltam, ha elérem a 15.15-ös LUAS-buszt Bray felé, megúszom minimális cipekedéssel.

Meg is érkeztem a nagy szélben, hidegben a LUAS-végállomáshoz, ott álltam a buszmegállóban, reménykedve - tíz perccel előbb érkeztem, mint a busznak jönnie kellett volna. Nem jött. Gondolom, a „nagy érdeklődésre való tekintettel” törölték ezt a járatot, ilyenkor még nincs hazaérkező. Most is egyedül álltam ott. A kavargó felhők alatt könnyezve dőltem neki a szélnek, s leintettem az első arra jövő buszt. Blackrock-ba ment. Remek! Lementem Blackrock-ba, ott vettem egy DART-jegyet, és további húsz percet fagytam a megállóban, a DART-ra várva. Szokatlan módon a DART-on nem ment a fűtés, ültem a hidegben, egyre komorabb kedéllyel. Még a tenger látványa sem dobott fel. Bray Head gyanúsan felhőben volt. Mire Bray-be megérkeztem, már sötétedett, eső fenyegetett. A fene fog még félórát gyalogolni, gondoltam, beültem az első taxiba. A sofőr csak nevetett a bosszankodásomon, mert alaposan kipanaszkodtam magamat, míg fagyott kezemet dörzsölgettem a meleg kocsiban.

Odahaza aztán jól feltöltöttem magam forró teával, kipakoltam és megcsodáltam az edényt, és kigyúrtam a másnapi sütitésztát. Kettőkor jöttem el a kávézóból, és ötre értem haza. Tömegközlekedés rulez. Se sütni, se aktívkodni nem volt már kedvem, majd megcsinálom holnap a piaci sütiket.

De legalább megvan az edény!

Január 14.

Ma felmondtam, március 1-től. Szombati nap, tiszta lezárás, új korszak, bla-bla-bla. Michelle nem látszott meglepettnek, alighanem hallott a terveimről Jennie-től. „Akkor otthonról dolgozol?” – kérdezte. Majd: „”Beszállítasz nekünk?” Mondtam, hogy igen, igen, kezdtem magyarázni, miket készítenék, de azt hiszem, legjobb, ha összeállítok egy listát.

Kicsit aggaszt, mennyire fog hiányozni a jövedelmem, de majd „visszafogjuk magunkat”, ahogy az uram mondta.

* * *

A vasárnap sűrűre sikerül: szombaton délután meghal az internet-kapcsolat, éppen azután, hogy az új telefonokat beüzemeljük. V. estig kínlódik megoldást keresve, végül megegyezik Steven barátjával, hogy lemegyünk Arklow-ba hozzá, megnézni, hogy jó-e a modem, a zsinórok. Csendben autózunk a téli, esőáztatta tájon. Az út mentén mindenhol virágzik a gorse, most már gyakorlatilag egész évben látni a sárga virágokat. Amikor megérkeztem az országba, még csak márciustól szeptemberig lehetett látni őket.

A zsinórokkal, a modemmel semmi baj, azzal a kis dobozzal lesz a baj, ami a falra van szerelve. Kicsit barátkozom Steve hatalmas, szőre hullató fehér macskájával, utána hazaérünk, bekapunk valamit, s megint úton, ezúttal Lucan felé. Simon-nal találkozunk, akinek szintén Böhömje van, a felfüggesztés cseréjét beszélik meg az urammal, miután vezetnek egy kicsit egymás autójával. Jól belenyúlik a csevegés a délutánba, hiába szimpatikus az ember (akiről kiderül, hogy a Virgin-nél pilóta), mennék már. Bevásárlás következik hazafelé, este még cheese cake-ket kell csinálnom, mert van keddre egy megrendelés, és zselatinos változatot még sosem csináltam.

Január 15.

Boldog születésnapot: apám ma 65. éves. Még mindig kórházban.

* * *

A kiwis köténykémben – Lacától kaptam – főzögetek, francia vörösboros marhát, kint a nappaliban az uram a helyzetet magyarázza anyósomnak. A felmondásomról. Ő roppant bizakodó, én pedig kicsit aggódva várom, hogy vajon tényleg megérkeznek-e az adópapírjaink az ígért egy hónap alatt?

Ma megtörtént a „contact”. Amikor a szemeteshez vittem az üvegeket – szédületes, mostanság mennyiszer _kell_ kivinnem a hulladékot :-) – a macsekok nem mindegyike ugrott fel fektéből, és rohant menedékért. Egyikük maradt, megfordult, és nem túl hamar, de azért hagyta magát megközelíteni. Egy ujjal megbabirkáltam a feje búbját, erre ő odanyomta kis puha orrát a kezemhez, ahogy a nagyok, és végignyomta az ujjam mentén. Megjelölt. Családi szóhasználattal, be lettem pöcsölve.

Aaaaahhhh.

Ellenben a szeméttárolóban oltári kupi van – anyai szóhasználattal élve. Egy bevásárlókocsiban majdnem egész évfolyamnyi újság áll, senki nem veszi a fáradtságot, hogy beledobja őket a papírszemetesbe. MIÉRT NEM? S ki tolta oda?

Január 22.

Tegnap volt a piacon az éves meeting, ahol az elnökség beszámolt az elmúlt év dolgairól, eredményeiről. Jó hosszúra nyúlt, az utána követő teázásról-sütizésről hamar eljöttem, miután udvariasságból megittam egy csészényi teát. Fél 11 volt! Kicsit ijesztő volt az éjszakai hátsó úton autózni, szép lassan mentem, mert egyfolytában az a sztori járt az eszembe, amit már nem is tudom ki mesélt, hogy egy ilyen úton hogyan ugrott a kocsija elé egy őz. Eszembe jutott az este, amikor Bettit vittük haza színház után, és Enniskerry után a kőfallal megtámogatott domboldalon őzek álltak a kőfal tetején.

Megválasztottak titkárnak. Főleg azért, mert más nem vállalta volna már el. Mindenki engem javasolt. Ez sem volt véletlen, hiszen a tagok egymástól kérdezgették, kit milyen pozícióra lehet javasolni (előtte megkérdezik a delikvenst, vállalná-e. Ha nem, nem lehet javasolni az adott posztra.) Azért vállaltam el, mert ha itthon leszek, lesz ilyesmire időm, és a havi egy meeting – érjen akármilyen későn véget – nem fog a másnapi felkelésben zavarni. Valamint bennfentesként követhetem figyelemmel a piac esetleges eladásáról szóló híreket. Nos és a honorárium sem jön rosszul :-)

Ami a piac eladását illeti, az érdeklődő „developer”, Mr. Durkan kétszer bukkant fel utolsó levele óta a piacon, és jelezte, hogy „nem felejtette el” a piacot, érdekelné a terület, de árajánlatot most sem adott. (Közben a piac elnöksége három ingatlanügynökséggel is felbecsültette a területet, mindhárom másféle összeget mondott, de az összeg nagyságát nem kötötték az orrunkra a meeting során.)

Mr. Durkan célzott rá, hogy a dolgok lassan haladnak, mert a Dun Laoghaire-Rathgar County Council, amihez a terület tartozik, számos óvást nyújtott be a környék építési terveivel kapcsolatban, pl. azt, hogy a tervezett vízvezeték nagysága nem lesz elegendő az építendő lakások ellátására.

Akárhogy is van, úgy érzem, még egy darabig ezen a helyen fogunk árulni.

Január 27.

Myles, a séf hétfőn megjött Japánból a nászútja után. Harmadikán volt az esküvője, Michelle, Fiona a párjukkal és még páran le is mentek az Adare Manor-ba, ahol az esküvő volt. Myles hozott nekem japán whisky-t (jujj), kulcstartót (cupcake formájút, naná) és még pár apróságot. Én pedig átnyújtottam neki Darina Allen Ballymaloe Cookery School c. könyvét, második, kibővített kiadás, mert jobb ajándék nem jutott eszembe, s amúgy a régit elég sűrűn használja. Nagyon tetszett nekik Japán, pontosabban Tokyo és a síparadicsom, ahová mentek. Sokféle érdekes kaját ettek, volt, amit borzongva emlegetett, de azt mondta, nagyon udvarias, nagyon készséges népek, és a híres Tokyo-i halpiac maga a csoda.

Ma remek idő volt. Estére szelet és felhősödést ígért az ír levelibéka, ebből még csak a szél érkezett meg. Az előbb voltam kint, csirkemaradékot raktam ki, a kismacskák anyja megjelent, kicsit nyújtózkodott a hálószoba ajtajánál, V. bosszankodással vegyes elnézéssel végignézte, ahogy odaadom neki a kaját – majd azt is végignézte, ahogy kezet mosok, és utasítgatott, hol és mennyivel erősebben súroljam a kezem. Odakint hangosan énekeltek a rigók, a szokásos bedtime előtti műsor – tavaszt idéző hangossággal, teli torokból. A hóvirágok már egy hete nyílnak, a nárcisz magasra nyújtott bimbófeje kétarasznyira lengedezik a földtől – emlékeztetőül: január vége van.

Még nem takarítottam ki a szeméttárolót, mert nem kis feladat lesz, de valahányszor oda belépek, erős elhatározás fog el, hogy ennek meg kell történnie. A macskákat most már bizonyítottan más is eteti, nemcsak én. Hatalmas, húsban még bővelkedő csirkecsontvázon dolgoztak, amikor legutóbb bementem oda. Közben folyamatosan lelkifurdalásom van, mert itt vannak, ugye, a madarak, például az a kedves gerlepár, amelyik rendszeresen jár a szomszéd néni (Siobhan) etetőjére, és a kerti falon üldögélnek, valamint a rigók, a vörösbegy pár és még a sok másféle, ezek mind veszélyben lesznek, ha a macsekok felfedezik, mivel lehet dúsítani a kétlábúak által nekik otthagyott csirkehát-, és egyéb maradékokat.

Arról nem beszélve, hogy mi lesz, ha a szexet is felfedezik.

* * *

Nos, a magunk teremtette tradíciókról akartam írni. Amit a Bolond nevű topiktárs emlegetett fel az új-zélandi fórumban annak kapcsán, hogy néhány, oda újonnan áttelepedett magyar azon panaszkodott, hogy nincs téliszalámi, soktojásos tészta és egyéb, magyar gyomornak nélkülözhetetlen finomság. Vagy ha van, a helyi pénztárcákhoz szabják őket. (Szkjúzmi, de már miért ne tennék?) Erre fel írta, hogy ezek a dolgok most már, hogy megvehetők a helyi magyar boltban, nem számítanak számára szenzációnak, inkább a maguk tradíciójának megteremtésén fáradoznak, felfedezve, hogy van másféle kolbász, másféle tészta. Vaddisznókolbász például, vagy magunk gyúrta tészta – ő amúgy szeret a konyhában sürögni-forogni.

Erre eszembe jutott, hogy hiába van itt a magyar bolt, sőt, már van házhozszállítás is, nem csapkodjuk magunkat a földhöz, ha nincs téliszalámi, megszeretünk helyette mást. Minket pl. a jamon iberico említésével lehet lázba hozni. A Németh-pice bora kiváló ünnepnapi ital, ha hoz egy-egy kedves látogató, de a mindennapokra a jóféle új-zélandi Sauvignon Blanc esik jól. Vagy a Mina ajánlotta szardíniai bor. Vagy az a bizonyos chilei, aminek az emléke ma is sóhajokra késztet.

Nem főzök magyarosan, lehetne, de nem. Ez nyilván csak ízlés kérdése. Hadd maradjon valami anyósomnak is, amikor Mao-ra látogatunk. Töltött káposzta, székelykáposzta, a hozzávalókat szintén meg lehet kapni a magyar vagy lengyel boltban, de jobban érdekel, milyen is egy francia vagy olasz recept, s ha nagydarab hús kerül a kosárba, előbb nyitok ki egy angol nyelvű szakácskönyvet, mint mondjuk, Váncsa István szakácskönyvét. Lehet, hogy ez a hobbim, a főzés utáni érdeklődés miatt van. Ugyanakkor, ha V. ír kollégája autentikus magyar gulyásreceptre kíváncsi, ahhoz is ott a lemásolható szakirodalom a polcon, sőt, még házi paprika is van hozzá – amiből a félkilós adag nagyon sokáig érintetlenül üldögélt az üvegében, és lassan fogyott. Másnak létszükséglet.

Amikor mondom valakinek, hogy nem főzök magyarosan, vagy megpróbálom védeni az ír konyhaművészetet, néznek furán. Én pedig akkor nézek furán, ha ők elutasítók az itteni kajákkal szemben, nem kísérleteznek, nem ismerkednek az újjal. Olyan ez, mint a gyereknevelés kérdése, kétféle véleményen lévő tábort sosem lehet kibékíteni.

Lehet, hogy mivel nincs honvágyam, azért gondolkodom így? Mert a megszokott, otthoni étel íze biztonságot ad, ölmeleget, satöbbit, amikor a kivándorló körbe van véve bizonytalansággal? Lehet. Van ismerősöm, akinek olyan fájó, sajgó honvágya van, hogy csodálom, hogyan bír itt élni. Ritkán találkozunk, de akkor mindig szóba kerül.

Akartam én is magyar terméket venni, tele jó szándékkal, de volt, hogy fergetegesen megjártam. Emlékszem, nagyon jól, hoztam a Lehel piacról szépnek tűnő fűzér fokhagymát, mert ki lettem okosítva, hogy csakis az az igazi, az ízes - és bosszankodtam is, amikor egy hónapra rá kiderült, hogy jó, ha néhány gerezd használható belőle, a többi összeszáradt, összelappad, ha megnyomom. Ugyanannyiért kaptam olasz, bio fokhagymát, akkora füzérben, hogy megemelni alig bírtam, és most, úgy 4 hónappal később is kövéren feszít héjában mindegyik gerezd. Ismétlem, ugyanannyiért vettem, mint a magyart (lehet elgondolkodni, a magyar volt-e a drága, vagy az olasz az olcsó? 15 euro volt mindkettő). Most már nem fogok a magyar fokhagymához ragaszkodni, mert átvertek, biztos máshol kellett volna vennem, ki tudja, hiába írják, hogy a magyar a legjobb, ha rám rohad az egész.

Nem is tudom, miért hoztam ezt szóba. Csak megörültem, amikor Bolond írta, hogy saját maguk teremtették meg a családi tradíciókat, s nem ragaszkodnak mindenben a magyarhoz, mert az lenne a jobb, a szebb, az ízesebb, a leg-, és így tovább. Amúgy is bosszantó a friss bevándorlók némelyikének az a helyből lenézős magatartása a befogadó országgal szemben – leszólják már két nappal a megérkezés után. Van az íreknek sok hibája, én szoktam ezt a lehető legtöbbször felemlegetni, de ha már idejöttek, próbálják meg egy kicsit szeretni ezt a helyet. Vagy csak kicsit megismerni, megpróbálni megérteni, kipróbálni szokásait, ételeit, ha már szívből megszeretni nem.

Január 28.

Már csak 33 nap. Könyvelő még nem jelentkezett, alighanem vizsgázik, de azért remélem, még záros határidő előtt kapok tőle emailt és hajlandó lesz foglalkozni velem.

Mai élményünk. Megyek a szemeteshez, annál is inkább, mert valaki kedvesen egy zacskó üres sörös dobozt hagyott a kerítésünk tövében. Bent az egyik nagy szemetes telepakolt tartalma tetején egy macska kuporog, fején egy rászorult macskakajás konzervvel. Hirtelen szíven üt, jesszusom, megfulladt! Odanyúlok, megfogom – jaj, még meleg, még él! Különösebb nehézség nélkül lehúzom a fejéről a dobozt. Rekedt nyávogás a köszönet, majd bújna hozzám, törleszkedik a kezemhez, a feje csupa zselé, taszigálom el magamtól, s szidom, hangosan, magyarul, az anyádat, te macska, hogy lehetsz ennyire hülye, mire az anyja is megjelenik, és utána a két másik kölyök.

Aztán nem bírom tovább, visszamegyek a lakásba söprűért, lapátért, és húsz percen át ganézom a konténerek környékét, körbevéve macskakölykökkel, pisi szaggal és gyanús kis hurkákkal itt-ott. Hordalék levél is akad bőven. Húsz percig takarítok, ennyi elég is. A többit majd máskor. Mikor távozom, az anyamacska szétdobott lábakkal, a betonon elterülve szoptatja a kis beszorultat, s elmélyülten nyalogatja tisztára gyermeke ostoba fejét.


* * *

A Pukekókaka – vagyis Tamás - névre hallgató egyén, aki éppen most telepszik át Új-Zélandra, ezt írja egy auckland-i vasárnapról:

„Ez a kereszteződés tűnik a környék legforgalmasabbjának - legalábbis gyalogos szemszögből - ahol úgy oldották meg a gyalogok-kontra-autók kérdéskörét, hogy felváltva csak autók, vagy csak gyalogosok "hajthatnak" keresztül rajta. Az autók ugye több ütemben, egymástól védetten, a gyalogosok viszont a kereszteződés négy sarkából egyszerre 12 irányban indulnak meg, azaz bármelyik sarokról bármelyik másikra át lehet menni egyetlen lámpaváltás alatt, ami praktikusan úgy történik, hogy a nyolc szokásos irányt négy átlós egészíti ki. Vigyázat, ezekben középen az oldalról érkező gyalogosok könnyen elgázolhatnak, ha nem figyelünk :)

A kereszteződés négy sarkának egyikén egy könyvesbolt, kettőn bankfiókok, az utolsón pedig egy starbucks (sic) kávézó van. Ez utóbbiba jártunk rendszeresen az első pár napban a napközben ébrentartó koffeinadagunkért, de az is vicces benne, ahogy a verebek is ki-be járkálnak, csipegetnek az asztalon hagyott maradék sütikből, mintha csak vendégek lennének.

Szintén érinti a kereszteződést egy belvárosi buszjárat, amely tíz percenként jár és teljesen ingyér lehet vele közlekedni a fontosabb belvárosi helyszínek között.”

A kiemelt részen muszáj elmosolyodni, elmélázni: ez az a Starbucks, ahol mi is ittunk reggelenként a kávét, amikor Auckland-ban voltunk, bámultam a könyvesbolt kirakatát, ahol a U2 könyvet hirdették éppen, amíg ott voltunk, ez az a hely, ahol egy kismadár beszállt a kávézóba, és riadtan röpködött, V. pedig a paninije épsége miatt aggódott. Én a madárért.

Elolvasom az idézetet, ami után muszáj a konyhában teát főzni, muszáj manuka mézet önteni bele, muszáj a mézes kanalat szagolgatni, emlékeket idézni, számolgatni, hogy hány év van még 2011-ig, mert akkor megint megyünk.

Január 31.

Az imént kiültettem néhány primulatövet, háromféle színűt, egy nagy cserépbe, és kiraktam őket az ajtó elé. Sajnos, nem igazi vadvirágok, hanem kertészetből valók. Emlékszem, nagyanyámnak volt egy tő peimulája, amelyiken alig volt levél, de annyi virág volt rajta, hogy a növény úgy nézett ki, mint egy nagy, sárga félgömb. Egyszer megszámoltam, több mint 100 virág volt rajta! Egyetlen növényen! Nem tudom, hol szerezhetnék ilyen valódi primulát, amelyiken apró virágok vannak, s nem ilyen nagyok, mint a tenyésztett változaton.

A szomszéd néni, kinek szintén van néhány cserépnyi primula ládában az ablaka alatt, valószínűleg azt fogja gondolni, hogy utánzom. Lehet benne valami, mert a lábtörlőnk is egyforma. Mit csináljak, ha a Woodies lábtörlő-választéka ilyen szegényes ;-)

Az ablak alá, a primulák mellé kiraktam egy hosszú ablakládányi valamit, ami lehet akár mini tulipán, vagy mini nárcisz. Edéékről maradt ránk, de tavaly nem virágzott semmi ebben a ládában. Talán majd most, a napsütötte oldalon több kedvük lesz kibújni a virágoknak.

Alig fejeztem be a kertészkedést, eltűnt a nap, gyanúsan sötétlő felhők jöttek, esett egy kicsit. Nagyon hideg van, 3 fok, és nagy szél. Hózáporral és jelentős lehűléssel fenyegetőznek, pedig a kertben ma megint találtam egy beérett szamócát és a nárciszok nyílásra készek. Csak el ne fagyjanak szegények.

* * *

Elfelejtettem megírni, hogy Susan látogatott meg a múlt héten. Szépen kitakarítottam, és feltűnő helyre kiraktam a lámpát, amit búcsúajándékként kaptam a Londis-beli kollégáktól. V.-nek nagyon nem tetszik, igen bíztat, hogy ajándékozzam el, vagy adjam oda egy charity-nek. Sok mindentől megszabadulunk mostanság, az elmúlt hetekben folyamatosan szortíroztam a régi papírjaimat, sok vacaktól megszabadultam, régi cikkek, újságkivágások, amiknek feléje sem néztem évek óta, tényleg csak a helyet foglalják.

Susan-nak tetszett a lakás, főleg a könyvespolc. A kertre való kijutás megoldásán ő is csodálkozott. Ha már itt volt, mindjárt megkaptam tőle az első megrendelést. A lánya októberben esküszik, 120 cupcake-et szeretne, de részleteket még nem beszéltük meg, mert Deirdre egyelőre a szakmai vizsgáival van elfoglalva, majd utána. Susan az esküvő előtt 3 nappal lesz 50 éves (őszintén csodálkoztam, mert nem néz ki annyinak), lesz egy szolid összejövetel, amire majd minket is meg szeretne hívni. Mesélte, hogy olyan hírek járnak, miszerint a Londis tulajdonosai el akarják adni a boltot a Centrá-nak, és persze, az összes alkalmazott aggódik, hogy vajon megtartja-e őket az új tulaj. (A Centra is csak olyan bolthálózat, mint a Londis, csak elterjedtebb.)

Amikor elment, nekiálltam a sütésnek, sikerült megállnom, hogy ne internetezzek, hanem komolyan dolgozzak. Botond mesélte, hogy ez az egyik nagy hátránya az otthonról való munkának, hogy az ember hajlamos internetezéssel elverni az idejét. A másik az egyedüllét.

* * *

A másik, amiről nem számoltam be, hogy V.-t követve elvezettem Dun Laoghaire-ig, a Ford-garázsba, hogy leadjuk Inkát az éves műszaki miatt. Ez még nem nagy ügy, de úgy mentünk, hogy reggel elindultunk, felvettük Trish-t, kit mostanában V. fuvaroz a munkába és haza, majd Böhömöt követve, a nagy dugókat kiderülve autóztam utánuk. Csupa új útvonal. Ráadásul olyan rossz idő kerekedett, ami vetekedett a múltkori nagy felhőszakadással. Hallgattam a híreket, egyfolytában az akadályokra, elárasztott utakra figyelmeztették a munkába menő tömeget. Bőven elmúlt már fél tíz, mire leértünk a garázshoz, mégis sötét volt, az ablaktörlő teljes erejével dolgozott, egészen izomlázas lett a lábam, annyit kellett nyomkodnom a kuplungot.

A múltkor pedig egyedül tankoltam. Apróság egy rutinos autósnak, de nekem újdonság volt. Magamat meglepve nem bénáztam, nem törtem bele a kulcsot a tanksapka zárába, sikerült levennem a sapkát, sőt, visszatennem is sikerült!

* * *

A macskák a látogatást a havas eső idejére időzítették. Nem is sikerült szép képeket, videót készítenem, amint itt bénáskodtak a kerítésen, majd lent a terasz kövein. Itt voltak mind a négyen, anyjuk ácsingózott az ajtónál, de aztán fedezékbe vonult a hópelyhek elől. A kicsik is odasimultak a cserepek szélvédett oldalához, kivéve a gyáva szürkét. Az inkább tovább ázott a fal tetején, semmint közel jöjjön. Vagy félóráig voltak itt, aztán eltűntek a szemetes irányába.

* * *

Januári rossz hír: Sandra, perui lakótársnőnk megírta, hogy szakított Paul-lal, ír fiújával. Pedig milyen régóta együtt voltak már!

Jó hírek: V. skót kollégája, Steven és ír barátnője, Marian összeházasodtak Las Vegas-ban. Zita, legjobb barátnőm, valamint Dávid és gyermekeik májusban, éppen akkor, amikorra mi is tervezzük a látogatást, Budapesten lesznek. De jó lesz találkozni!

Írt a könyvelő! Jövő héten remélhetőleg találkozunk, és akkor kitanít, mit hogyan kell csinálni, és a formanyomtatványt is kitöltjük, amivel bejelentem az adóhatóságnál, hogy vállalkozó leszek.

* * *

Még egy megjegyzés, mielőtt február lesz: azt hiszem, nem a legjobbkor ültettem ki a virágokat:

Friday night: Many areas will be dry with clear spells but a scattering of hail and snow showers will occur. There will be a widespread severe frost with air temperatures falling to between zero and -5 degrees and ground temperatures down to -10 degrees. With lying snow in places there will be icy stretches. Saturday: Most places will have a dry day; just some well scattered wintry showers in the morning. After an icy, sunny start cloud will gradually build up and temperatures will recover somewhat but it will remain cold and frost will set in quickly Saturday evening. During the night southerly winds will strengthen bringing a rise in temperatures and some rain in from the Atlantic, falling as snow over high ground. Sunday: A cool, cloudy day with outbreaks of rain, heavy and persistent at times. The rain will turn sleety again in the evening before clearing and frost will set in. Wintry showers also.

A www.met.ie előrejelzése a hétvégére.


Következő írás