|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Január 6.
Kora délután a reptérre visszük anyósomékat. V. egy kevésbé jól sikerült
megjegyzése miatt anyósom arca megnyúlik: mit beszél az uram, hiszen
megígértem neki, hogy majd én is megyek „haza”, látogatóba. A búcsúzás ezért
kissé feszültre sikerül, sokáig néz rám szemrehányóan. Végül a parkolóból
felhívjuk őket, hogy ne aggódjon, megyek majd én is V.-vel.
Nincs mese. De maximum két hét az, amit abban az országban hajlandó vagyok
tölteni. Mondjuk, egy-egy hét?
Délután szól az uram, hogy olvassam el az öcsém levelét, nem jó hírek.
Persze, megrémülök, adagoltatom a híreket, őt kérdezem, miről is van szó.
Végül csak elolvasom az emailt. Apám kórházban, anyám nem nagyon fogja fel a
helyzet komolyságát, de hát maga is beteg. Mindehhez öcsémék egész ünnepek
ideje alatt rendezkednek, áttelepítették az irodát, belakták a lakást, úgy
sejtem, nem hiányzott nekik ez a krízis. Ülök kicsit a levél előtt, hogy
megnyugodjak, elfog a régóta várt/sejtett pánik-érzet: eljött az idő,
megrokkannak, öregek, ki fog velük törődni? Végül V. unszolására felhívom
öcsémet (félek), bár a hangomnak nem mindig vagyok ura, de azért sikerül
megbeszélni dolgokat, rávenni, hogy szólni fog, ha anyagiakról lesz szó. Az
pedig már nem kétséges, hogyha nem gyógyulnak meg, akkor a szüleim mellé
kell valaki.
A Kippure-n vékonyka réteg hó, amúgy nincs túl hideg. A kerti bokrok megint
virágoznak. A tavaszi növényeim közül némelyik arasznyi már, tartok tőle,
hogy egy hirtelen fagy elviszi mindet. Amikor jött a hidegfront, két öreg
póló segítségével beburkoltam a tree fern-t, mert vigyázni kell rá hideg
éjszakákon. S fűtünk. Vadul.
Holnap pedig megyek dolgozni. Fogalmam sincs, hogyan kelek fel olyan korán,
az elmúlt hetekben 9-10, de leginkább fél 11 volt a felkelési időm.
* * *
Odakint most már órák óra nagyon esik, vadul veri az eső az ablakot,
behallatszik a megjavítatlan esőcsatornából lezúduló víz csattogása a
betonon, a parkoló legszélén álló kocsink oldalán (odáig elhordja a szél a
vizet). A fejem tele a „muszáj” dolgokkal, és sehogy sem tudok lelkesedést
feléleszteni magamban. Egyfelől van bennem valami pánik, hogy jaj, milyen
időtöltést kellene gyorsan még letudnom, amit munkanapok során nem tehetek.
Véget értek a lusta napok, a nagy alvások, a nagy evések, az édes
(lelkifurdalással kissé vegyes) semmittevés. Muszáj holnap korán kelni,
embertelenül korán az elmúlt hetekhez képest. Ehhez pedig muszáj már ma este
dolgokat összepakolni (többek között 6 tojást, mert ennyi van itthon, és
Amanda – aki már ma bent volt – elhasznált mindent a 60-ból, amit vett.)
Muszáj új parkolóba menni, új útvonalat begyakorolni. Muszáj dolgozni, a
rutinba visszalépni, mint egy kitaposott, megszokott, általunk betört cipőbe
belelépni kora reggel, amikor az még hideg, s nem melegítette át a lábunk.
Muszáj muszáj-dolgokkal foglalkozni. Családdal (ne hagyjam, hogy a hírek
letörjenek – üzente öcsém). Próbálom nem hagyni. Muszáj (lenne) új
ötletekkel előállni, ne poshadjunk már bele a süti-rutinba. Muszáj tax
office-ba menni, papírokat kikeresni, belekezdeni ebbe a magánzóságba, mert
eddig csak a szám járt. Muszáj jelentkezni arra az újabb, rettegett
vizsgára.
* * *
Anyósom és apósom mindent kivasaltak, el sem tudom rakni a rengeteg tiszta
ruhát. Pihenésképpen vasaltak. Anyósom ezen felül rejtvényt fejtett (hozott
magával, roppant előrelátón, jó sok rejtvényújságot). Most már értem, miért
nyüzsög, jön-megy Mao-n akkor is, ha egészsége, kényelme rovására megy. Meg
is őrülne, ha hosszú távon azt kellene tennie, amit mi itt szórakozásképpen
elé tártunk (elég híjában voltunk ötleteknek): sétáltunk, ettünk, aludtunk
(szieszta), sétáltunk, bevásároltunk, tévéztünk, ettünk, apósom
pasziánszozott, magyar rádiót hallgatott, anyósom páros-pasziánszozott
V.-vel. Az én gyengécske ötletem az volt, hogy menjünk el a Botanikus
kertbe, aztán a magyar boltba, hogy anyósom lássa, hogy valóban minden
kapható, és ha az ember (hogy Bolondot, a Kanadában élő magyar topiktársat
idézzem) nem fáradozna saját, új tradíciók kialakításán, akkor mindent
megkaphatna, amire szüksége lenne a magyar konyhához.
(Mert mi fáradozunk, de erről később.)
A Botanikus Kertbe a hónap leghidegebb napján sikerült mennünk, a pálmaházat
és az orchideákat néztük meg, mely utóbbiak (mily meglepő) nem virágoznak. A
pálmaházban érik a banán! Mindkét pálmaházban egy-egy macskára akadtunk,
mindegyik nagydarab, jóllakott jószág volt. A pálmaházbéli néhány méterre
hevert attól a lépcsőtől, ahol Wittgenstein szokott üldögélni, míg Dublinban
lakott. Valószínűleg ő is a meleget szerette, mint ez a macska, amelyik még
akkor sem mozdult, amikor apósom a fülét morzsolgatta, kérdezgetve: „Ez most
igazi?” Mert az ember a pálmaházban hús-vér macskára végképp nem számít.
A másik macska fiatal fekete-fehér tünemény volt, jött velünk, mint önjelölt
vezető, igaz, néha eltűnt a vízvezetékek alatt, vagy a sűrű aljnövényzetben,
vagy felmászott a virágágyások közé, ahová a látogatóknak nem szabad, de az
üvegházból már nem jött ki velünk. Jó volt neki a melegben, mi is sietve
autóban ültünk, a mókusokat (akikről még mindig állítják, hogy harapnak) meg
sem néztük.
A magyar bolt aznap még zárva volt, megnézhettem volna a nyitást a
weboldalukon, de nem tettem, meg is bűnhődtem érte. E rosszul szervezett,
hideg kirándulás végeztével csak annyi volt a jutalmam, hogy az égen
megjelent egy vöröses felhő, amit alulról világított meg a nap, túlvilági
fényekkel, és szállingózott néhány hópihe. Komolyabb hóesésre felénk nem
került sor, ellenben Roundwood környékén lakó piaci társam mesélte, hogy
náluk volt hó, de pár száz méterrel odébb pedig már semmi.
* * *
Óriási felfedezést tettem: a szeméttárolóban macskakölykök laknak.
Kivételesen én vittem ki a szemetet, s ahogy dobtam a zacskót a nagy
konténerbe, surranó, zizegő zajokat hallottam. Felnéztem: egy, az élére
állított, a biciklitárolót a szemetestől elválasztó falnak támasztott
ágykeret tetején négy macska kuporgott: három kicsi és a fekete-fehér
nyamvadt nőstény, amelyiket rendszeresen láttam a környéken, meg is szoktam
dögönyözni, megereszkedett hasát, agyonszopott csecseit. Oldalán műtét nyoma
van, a lenyírt szőr mostanra nőtt vissza, régebben még tapogattam is, hogy
csak nem kölykei voltak, mert olyan nagyok a csecsei. Néztem rá, döbbentem,
ő nézett rám vissza, plusz még három pár macskaszem. „Te jó ég, macska, mibe
keveredtél?” – szakadt ki belőlem, ő pedig nézett rám rezignáltan: „Most
szólsz, nem látod, már mekkorák?”
Mert bizony a kölykei már anyányiak, két cirmos, fehér mellkassal és egy
bájos fekete-fehér. Nem csoda, hogy szegény anyamacska ennyire le van
strapálva, etetni ennyi kölyköt, ki tudja, honnan szerzett kajával. A
színezetükből még azt is meg tudtam állapítani, melyik környékbeli kandúr a
büszke atya. Kicsi, zömök, tömör testalkatú, cirmos kandúr az illető, kissé
utcarossza képpel, a mi kertünkben is előfordult már párszor.
Azt hiszem, ezután én fogom kivinni a szemetet.
* * *
Roundwood-ról eszembe jutott, hogy megszűnt az ottani piac, a piacról
eszembe jutott, hogy fogyunk. Karácsony alatt ketten hunytak el, a konyha
kedvence, Phyl, ki már régóta betegeskedett. Tavaly, úgy december elején
láttam a háza előtt álldogálni, rokonokkal, Enniskerry felé mentem éppen. A
piac épületében volt a temetés utáni tor, nekem nem telefonáltak, mert úgy
tudták, még Barcelonában vagyok.
A másik hölgy, aki meghalt, Dorothy DeCourcy-Williams volt, aki még mesélte
nekem, hogy Malajziában ültetvény igazgató volt a férje, és hogyan marta
halálra a kutyájukat egy kígyó, és milyen nehéz volt a 6 éves fiát hajóra
ültetni, hogy hazaküldjék Angliába, bentlakásos iskolába. Mikor még járt a
piacra, mesélte, a gyermekei el akarják adni a házát, és őt otthonba adni,
mert az lenne neki a „legjobb”. Többször is kirabolták csalók, becsengettek
valami mondvacsinált ürüggyel, elvitték a táskáját, ilyenek. Később
agyvérzést kapott, és Marbellára került, ahol a lánya élt, egy angol apácák
által fenntartott otthonba. Amikor még itt volt kórházban, Anna, drága,
aranyszívű Anna elment hozzá látogatóba, s mesélte, mennyire nem ismerte meg
az szélütött öregasszony, és mennyire leromlott az állapota. Jómagam mindig
tervezgettem, hogy írok neki, de annál tovább nem jutottam, hogy a neki
küldött karácsonyi üdvlapot aláírtam a többi piacival, mielőtt tavalyelőtt
elvitték volna Írországból.
A piacon nem szerették, talán írtam is már, mert nem volt hajlandó mást
árulni, mint kenyeret. Annál a pultnál pedig leginkább a maga termékeire
próbálta rábeszélni a vevőket (ami, ugye, szigorúan tilos és elég
erkölcstelen húzás egy olyan helyen, amely magát co-op-nak vallja). A
természete elég rossz volt, kurta-furcsa viselkedéssel. Valaha főnővérként
dolgozott, megszokhatta, hogy a dolgok úgy folynak, ahogy ő akarja, ő
szeretné. Nem lehetett neki jó a nagy önállóságból egyszerre csak egy öregek
otthonába kerülni.
Amit már korábban meg akartam írni: volt egy vevőnk, aki minden piac előtt
bekukkantott az elhúzott függöny résén, amivel a kávézót választják el a
piac termétől, és megkért, hogy rakjak neki félre egy quiche-t. Idősebb
hölgy, kissé dámás, szemüvege mögött mindig rövidlátóan összehúzott
szemekkel. Angolos hangzású neve volt, Peggy Wilson, vagy valami hasonló
családnév. Egy szombaton nem jött. Később mesélték, vendéglőbe ment,
félrenyelt egy falatot, és ott megfulladt.
Azt hittem, ilyenek csak könyvben történnek. Hihetetlen.
Január 9.
A felkelés nem megy valami fényesen. Rendszerint egy álom közepébe robban
bele a rádió hangja. Nyögök. Idebújsz? - kérdi az uram, így van indok néhány
lopott percnyi melegedésre. Aztán zuhany, jó forró, hogy felébredjek. Sietve
elfogyasztott joghurt, a szokásos tabletták, a csodát ígérő kis vackok, majd
irány az autó. A Newstalk előző napi programjának ismétlése tart szóval
Sandyford-ig. Ott beállok az új parkolóba, elballagok a LUAS-megállóig, és
hidegtől vöröslő kézzel dobálom a pénzérméket az automatákba.
E rutinban két változás áll fenn. Hétfőn engedélyt kértem az uramtól, hogy
felmondhassak március elejével. Már most látom, hogy nem fogok tizedannyit
sem keresni, mint most, de nem akarom tovább csinálni. Itthon akarok
dolgozni. Nem akarok munkahelyi balhét, feszültséget. A gyomrom összeugrott,
amikor hallottam, hogy Aniz hétfőn panaszkodik, hogy nincs elég sütemény
sütve, hogy legyen elég a másik kávézóban. A dög, fúr a hátam mögött.
Kölcsönösen nem állhatjuk egymást. Eltartott egy ideig, de sikerült
megutáltatnia magát. Az egyetlen kolléga, akitől ráz a hideg. Véletlenül
hallottam meg Michelle-t, amint telefonon válaszolta neki, hogy „pedig
sütöttek hétvégén” – ugyanis Amanda bement előre dolgozni, de tényleg csak
kevés süti volt. Könyörgöm, hétfő, ráadásul újévi utáni kezdet.
A másik, hogy vettem LUAS Smart Card-ot. Eddig nem figyeltem arra, hogy
ilyen lehetőség is van, heti, vagy havi bérletben gondolkoztam, de nem érte
volna meg, mivel csak heti 4 alkalommal LUAS-oztam. De most jól fog jönni, a
rendszertelen utazásokhoz. V. később megy dolgozni, útközben felveszi
Trish-t, akinek még valamikor novemberben mondta, hogy szívesen hozza-viszi,
ha tudnak időpontokat egyeztetni.
* * *
Ma szélfútta havas eső fogadott Sandyford felé menet, és délután, amikor
jöttem haza (délután kettőtől már számoltam a perceket) a hegyek havas háta
domborodott előttem. Először láttam a Big Sugarloaf-ot hóval befújva. Vékony
réteg volt csak, de mégis hó.
Reggel jött Tony, éppen nagy beszélgetésben voltunk Fionával az előző esti
tv-programot illetően (Hugh’s Chicken Run). Ő is bekapcsolódott, s idővel a
sertéstartásra terelődött a szó (miről nem beszélgetünk). Náluk is csak úgy
folynak a dolgok, mint Mao-n: moslék a sertésnek, egy eladásra tartva, egy a
családnak, a végén már azt ígérte, ha legközelebb megy haza, hoz nekem
kisütött sertésszeletet. Tony, ne hülyéskedj, Kuba nem EU-ország, nem
engedik be a húsfélét. De ő erősködött, hozott már, majd meglátom.
De addigra én már nem leszek ott.
Január 10.
Ma de rossz napom volt! Éppen hozzábújtam egy kis „még alszom öt percet”
aluszkálásra az uramhoz, amikor megszólalt a telefon. Amanda volt, hogy
beteg, őt is leterítette a winter vomiting bug, be tudnék-e menni.
Nyafogtam, hogy nem, semmi kedvem, ne mááá’, de azért elég rossz érzéssel
tettem le a telefont. A fene egye meg, bemegyek. Hívtam Michelle-t, nem
vette fel, hagytam üzenetet, mentem zuhanyozni. Fürdés után értem el,
addigra kétszer is keresett. Hiába, vészhelyzet! Mondtam neki, hogy húzós
lesz beérnem, mert a forgalom miatt (LUAS-nál ilyenkor már nincs
parkolóhely, így V. mondta, elvisz a villamosig) csak lassan fogunk eljutni
a melóhelyre.
Így is lett: 8.30-kor indultunk, és tíz óra előtt valamivel értem be.
Michelle addigra már meggyúrta a kenyereket, nekem csak formázni kellett
őket. Szépen kitúrtam a pult elől, és nekiestem a megrendeléseknek. Délután
kettőre sikerült megcsinálnom a legszükségesebbeket és a megrendeléseket.
Kettőkor eljöttem, és a kedvemet feldobandó, mentem megvenni a régóta
áhított casserole edényt. A Kitchen Complement-ben nem találtam szépet,
mentem a Stock-ba, ahol azonnal rácsodálkoztam egy jókora piros edényre.
Pontosan olyan formájú és színű volt, ahogy azt elképzeltem. Cipelni már
kevesebb örömmel cipeltem, de gondoltam, ha elérem a 15.15-ös LUAS-buszt
Bray felé, megúszom minimális cipekedéssel.
Meg is érkeztem a nagy szélben, hidegben a LUAS-végállomáshoz, ott álltam a
buszmegállóban, reménykedve - tíz perccel előbb érkeztem, mint a busznak
jönnie kellett volna. Nem jött. Gondolom, a „nagy érdeklődésre való
tekintettel” törölték ezt a járatot, ilyenkor még nincs hazaérkező. Most is
egyedül álltam ott. A kavargó felhők alatt könnyezve dőltem neki a szélnek,
s leintettem az első arra jövő buszt. Blackrock-ba ment. Remek! Lementem
Blackrock-ba, ott vettem egy DART-jegyet, és további húsz percet fagytam a
megállóban, a DART-ra várva. Szokatlan módon a DART-on nem ment a fűtés,
ültem a hidegben, egyre komorabb kedéllyel. Még a tenger látványa sem dobott
fel. Bray Head gyanúsan felhőben volt. Mire Bray-be megérkeztem, már
sötétedett, eső fenyegetett. A fene fog még félórát gyalogolni, gondoltam,
beültem az első taxiba. A sofőr csak nevetett a bosszankodásomon, mert
alaposan kipanaszkodtam magamat, míg fagyott kezemet dörzsölgettem a meleg
kocsiban.
Odahaza aztán jól feltöltöttem magam forró teával, kipakoltam és
megcsodáltam az edényt, és kigyúrtam a másnapi sütitésztát. Kettőkor jöttem
el a kávézóból, és ötre értem haza. Tömegközlekedés rulez. Se sütni, se
aktívkodni nem volt már kedvem, majd megcsinálom holnap a piaci sütiket.
De legalább megvan az edény!
Január 14.
Ma felmondtam, március 1-től. Szombati nap, tiszta lezárás, új korszak,
bla-bla-bla. Michelle nem látszott meglepettnek, alighanem hallott a
terveimről Jennie-től. „Akkor otthonról dolgozol?” – kérdezte. Majd:
„”Beszállítasz nekünk?” Mondtam, hogy igen, igen, kezdtem magyarázni, miket
készítenék, de azt hiszem, legjobb, ha összeállítok egy listát.
Kicsit aggaszt, mennyire fog hiányozni a jövedelmem, de majd „visszafogjuk
magunkat”, ahogy az uram mondta.
* * *
A vasárnap sűrűre sikerül: szombaton délután meghal az internet-kapcsolat,
éppen azután, hogy az új telefonokat beüzemeljük. V. estig kínlódik
megoldást keresve, végül megegyezik Steven barátjával, hogy lemegyünk
Arklow-ba hozzá, megnézni, hogy jó-e a modem, a zsinórok. Csendben autózunk
a téli, esőáztatta tájon. Az út mentén mindenhol virágzik a gorse, most már
gyakorlatilag egész évben látni a sárga virágokat. Amikor megérkeztem az
országba, még csak márciustól szeptemberig lehetett látni őket.
A zsinórokkal, a modemmel semmi baj, azzal a kis dobozzal lesz a baj, ami a
falra van szerelve. Kicsit barátkozom Steve hatalmas, szőre hullató fehér
macskájával, utána hazaérünk, bekapunk valamit, s megint úton, ezúttal Lucan
felé. Simon-nal találkozunk, akinek szintén Böhömje van, a felfüggesztés
cseréjét beszélik meg az urammal, miután vezetnek egy kicsit egymás
autójával. Jól belenyúlik a csevegés a délutánba, hiába szimpatikus az ember
(akiről kiderül, hogy a Virgin-nél pilóta), mennék már. Bevásárlás
következik hazafelé, este még cheese cake-ket kell csinálnom, mert van
keddre egy megrendelés, és zselatinos változatot még sosem csináltam.
Január 15.
Boldog születésnapot: apám ma 65. éves. Még mindig kórházban.
* * *
A kiwis köténykémben – Lacától kaptam – főzögetek, francia vörösboros
marhát, kint a nappaliban az uram a helyzetet magyarázza anyósomnak. A
felmondásomról. Ő roppant bizakodó, én pedig kicsit aggódva várom, hogy
vajon tényleg megérkeznek-e az adópapírjaink az ígért egy hónap alatt?
Ma megtörtént a „contact”. Amikor a szemeteshez vittem az üvegeket –
szédületes, mostanság mennyiszer _kell_ kivinnem a hulladékot :-) – a
macsekok nem mindegyike ugrott fel fektéből, és rohant menedékért. Egyikük
maradt, megfordult, és nem túl hamar, de azért hagyta magát megközelíteni.
Egy ujjal megbabirkáltam a feje búbját, erre ő odanyomta kis puha orrát a
kezemhez, ahogy a nagyok, és végignyomta az ujjam mentén. Megjelölt. Családi
szóhasználattal, be lettem pöcsölve.
Aaaaahhhh.
Ellenben a szeméttárolóban oltári kupi van – anyai szóhasználattal élve. Egy
bevásárlókocsiban majdnem egész évfolyamnyi újság áll, senki nem veszi a
fáradtságot, hogy beledobja őket a papírszemetesbe. MIÉRT NEM? S ki tolta
oda?
Január 22.
Tegnap volt a piacon az éves meeting, ahol az elnökség beszámolt az elmúlt
év dolgairól, eredményeiről. Jó hosszúra nyúlt, az utána követő
teázásról-sütizésről hamar eljöttem, miután udvariasságból megittam egy
csészényi teát. Fél 11 volt! Kicsit ijesztő volt az éjszakai hátsó úton
autózni, szép lassan mentem, mert egyfolytában az a sztori járt az eszembe,
amit már nem is tudom ki mesélt, hogy egy ilyen úton hogyan ugrott a kocsija
elé egy őz. Eszembe jutott az este, amikor Bettit vittük haza színház után,
és Enniskerry után a kőfallal megtámogatott domboldalon őzek álltak a kőfal
tetején.
Megválasztottak titkárnak. Főleg azért, mert más nem vállalta volna már el.
Mindenki engem javasolt. Ez sem volt véletlen, hiszen a tagok egymástól
kérdezgették, kit milyen pozícióra lehet javasolni (előtte megkérdezik a
delikvenst, vállalná-e. Ha nem, nem lehet javasolni az adott posztra.) Azért
vállaltam el, mert ha itthon leszek, lesz ilyesmire időm, és a havi egy
meeting – érjen akármilyen későn véget – nem fog a másnapi felkelésben
zavarni. Valamint bennfentesként követhetem figyelemmel a piac esetleges
eladásáról szóló híreket. Nos és a honorárium sem jön rosszul :-)
Ami a piac eladását illeti, az érdeklődő „developer”, Mr. Durkan kétszer
bukkant fel utolsó levele óta a piacon, és jelezte, hogy „nem felejtette el”
a piacot, érdekelné a terület, de árajánlatot most sem adott. (Közben a piac
elnöksége három ingatlanügynökséggel is felbecsültette a területet,
mindhárom másféle összeget mondott, de az összeg nagyságát nem kötötték az
orrunkra a meeting során.)
Mr. Durkan célzott rá, hogy a dolgok lassan haladnak, mert a Dun
Laoghaire-Rathgar County Council, amihez a terület tartozik, számos óvást
nyújtott be a környék építési terveivel kapcsolatban, pl. azt, hogy a
tervezett vízvezeték nagysága nem lesz elegendő az építendő lakások
ellátására.
Akárhogy is van, úgy érzem, még egy darabig ezen a helyen fogunk árulni.
Január 27.
Myles, a séf hétfőn megjött Japánból a nászútja után. Harmadikán volt az
esküvője, Michelle, Fiona a párjukkal és még páran le is mentek az Adare
Manor-ba, ahol az esküvő volt. Myles hozott nekem japán whisky-t (jujj),
kulcstartót (cupcake formájút, naná) és még pár apróságot. Én pedig
átnyújtottam neki Darina Allen Ballymaloe Cookery School c. könyvét,
második, kibővített kiadás, mert jobb ajándék nem jutott eszembe, s amúgy a
régit elég sűrűn használja. Nagyon tetszett nekik Japán, pontosabban Tokyo
és a síparadicsom, ahová mentek. Sokféle érdekes kaját ettek, volt, amit
borzongva emlegetett, de azt mondta, nagyon udvarias, nagyon készséges
népek, és a híres Tokyo-i halpiac maga a csoda.
Ma remek idő volt. Estére szelet és felhősödést ígért az ír levelibéka,
ebből még csak a szél érkezett meg. Az előbb voltam kint, csirkemaradékot
raktam ki, a kismacskák anyja megjelent, kicsit nyújtózkodott a hálószoba
ajtajánál, V. bosszankodással vegyes elnézéssel végignézte, ahogy odaadom
neki a kaját – majd azt is végignézte, ahogy kezet mosok, és utasítgatott,
hol és mennyivel erősebben súroljam a kezem. Odakint hangosan énekeltek a
rigók, a szokásos bedtime előtti műsor – tavaszt idéző hangossággal, teli
torokból. A hóvirágok már egy hete nyílnak, a nárcisz magasra nyújtott
bimbófeje kétarasznyira lengedezik a földtől – emlékeztetőül: január vége
van.
Még nem takarítottam ki a szeméttárolót, mert nem kis feladat lesz, de
valahányszor oda belépek, erős elhatározás fog el, hogy ennek meg kell
történnie. A macskákat most már bizonyítottan más is eteti, nemcsak én.
Hatalmas, húsban még bővelkedő csirkecsontvázon dolgoztak, amikor legutóbb
bementem oda. Közben folyamatosan lelkifurdalásom van, mert itt vannak,
ugye, a madarak, például az a kedves gerlepár, amelyik rendszeresen jár a
szomszéd néni (Siobhan) etetőjére, és a kerti falon üldögélnek, valamint a
rigók, a vörösbegy pár és még a sok másféle, ezek mind veszélyben lesznek,
ha a macsekok felfedezik, mivel lehet dúsítani a kétlábúak által nekik
otthagyott csirkehát-, és egyéb maradékokat.
Arról nem beszélve, hogy mi lesz, ha a szexet is felfedezik.
* * *
Nos, a magunk teremtette tradíciókról akartam írni. Amit a Bolond nevű
topiktárs emlegetett fel az új-zélandi fórumban annak kapcsán, hogy néhány,
oda újonnan áttelepedett magyar azon panaszkodott, hogy nincs téliszalámi,
soktojásos tészta és egyéb, magyar gyomornak nélkülözhetetlen finomság. Vagy
ha van, a helyi pénztárcákhoz szabják őket. (Szkjúzmi, de már miért ne
tennék?) Erre fel írta, hogy ezek a dolgok most már, hogy megvehetők a helyi
magyar boltban, nem számítanak számára szenzációnak, inkább a maguk
tradíciójának megteremtésén fáradoznak, felfedezve, hogy van másféle
kolbász, másféle tészta. Vaddisznókolbász például, vagy magunk gyúrta tészta
– ő amúgy szeret a konyhában sürögni-forogni.
Erre eszembe jutott, hogy hiába van itt a magyar bolt, sőt, már van
házhozszállítás is, nem csapkodjuk magunkat a földhöz, ha nincs téliszalámi,
megszeretünk helyette mást. Minket pl. a jamon iberico említésével lehet
lázba hozni. A Németh-pice bora kiváló ünnepnapi ital, ha hoz egy-egy kedves
látogató, de a mindennapokra a jóféle új-zélandi Sauvignon Blanc esik jól.
Vagy a Mina ajánlotta szardíniai bor. Vagy az a bizonyos chilei, aminek az
emléke ma is sóhajokra késztet.
Nem főzök magyarosan, lehetne, de nem. Ez nyilván csak ízlés kérdése. Hadd
maradjon valami anyósomnak is, amikor Mao-ra látogatunk. Töltött káposzta,
székelykáposzta, a hozzávalókat szintén meg lehet kapni a magyar vagy
lengyel boltban, de jobban érdekel, milyen is egy francia vagy olasz recept,
s ha nagydarab hús kerül a kosárba, előbb nyitok ki egy angol nyelvű
szakácskönyvet, mint mondjuk, Váncsa István szakácskönyvét. Lehet, hogy ez a
hobbim, a főzés utáni érdeklődés miatt van. Ugyanakkor, ha V. ír kollégája
autentikus magyar gulyásreceptre kíváncsi, ahhoz is ott a lemásolható
szakirodalom a polcon, sőt, még házi paprika is van hozzá – amiből a
félkilós adag nagyon sokáig érintetlenül üldögélt az üvegében, és lassan
fogyott. Másnak létszükséglet.
Amikor mondom valakinek, hogy nem főzök magyarosan, vagy megpróbálom védeni
az ír konyhaművészetet, néznek furán. Én pedig akkor nézek furán, ha ők
elutasítók az itteni kajákkal szemben, nem kísérleteznek, nem ismerkednek az
újjal. Olyan ez, mint a gyereknevelés kérdése, kétféle véleményen lévő
tábort sosem lehet kibékíteni.
Lehet, hogy mivel nincs honvágyam, azért gondolkodom így? Mert a megszokott,
otthoni étel íze biztonságot ad, ölmeleget, satöbbit, amikor a kivándorló
körbe van véve bizonytalansággal? Lehet. Van ismerősöm, akinek olyan fájó,
sajgó honvágya van, hogy csodálom, hogyan bír itt élni. Ritkán találkozunk,
de akkor mindig szóba kerül.
Akartam én is magyar terméket venni, tele jó szándékkal, de volt, hogy
fergetegesen megjártam. Emlékszem, nagyon jól, hoztam a Lehel piacról
szépnek tűnő fűzér fokhagymát, mert ki lettem okosítva, hogy csakis az az
igazi, az ízes - és bosszankodtam is, amikor egy hónapra rá kiderült, hogy
jó, ha néhány gerezd használható belőle, a többi összeszáradt, összelappad,
ha megnyomom. Ugyanannyiért kaptam olasz, bio fokhagymát, akkora füzérben,
hogy megemelni alig bírtam, és most, úgy 4 hónappal később is kövéren feszít
héjában mindegyik gerezd. Ismétlem, ugyanannyiért vettem, mint a magyart
(lehet elgondolkodni, a magyar volt-e a drága, vagy az olasz az olcsó? 15
euro volt mindkettő). Most már nem fogok a magyar fokhagymához ragaszkodni,
mert átvertek, biztos máshol kellett volna vennem, ki tudja, hiába írják,
hogy a magyar a legjobb, ha rám rohad az egész.
Nem is tudom, miért hoztam ezt szóba. Csak megörültem, amikor Bolond írta,
hogy saját maguk teremtették meg a családi tradíciókat, s nem ragaszkodnak
mindenben a magyarhoz, mert az lenne a jobb, a szebb, az ízesebb, a leg-, és
így tovább. Amúgy is bosszantó a friss bevándorlók némelyikének az a helyből
lenézős magatartása a befogadó országgal szemben – leszólják már két nappal
a megérkezés után. Van az íreknek sok hibája, én szoktam ezt a lehető
legtöbbször felemlegetni, de ha már idejöttek, próbálják meg egy kicsit
szeretni ezt a helyet. Vagy csak kicsit megismerni, megpróbálni megérteni,
kipróbálni szokásait, ételeit, ha már szívből megszeretni nem.
Január 28.
Már csak 33 nap. Könyvelő még nem jelentkezett, alighanem vizsgázik, de
azért remélem, még záros határidő előtt kapok tőle emailt és hajlandó lesz
foglalkozni velem.
Mai élményünk. Megyek a szemeteshez, annál is inkább, mert valaki kedvesen
egy zacskó üres sörös dobozt hagyott a kerítésünk tövében. Bent az egyik
nagy szemetes telepakolt tartalma tetején egy macska kuporog, fején egy
rászorult macskakajás konzervvel. Hirtelen szíven üt, jesszusom, megfulladt!
Odanyúlok, megfogom – jaj, még meleg, még él! Különösebb nehézség nélkül
lehúzom a fejéről a dobozt. Rekedt nyávogás a köszönet, majd bújna hozzám,
törleszkedik a kezemhez, a feje csupa zselé, taszigálom el magamtól, s
szidom, hangosan, magyarul, az anyádat, te macska, hogy lehetsz ennyire
hülye, mire az anyja is megjelenik, és utána a két másik kölyök.
Aztán nem bírom tovább, visszamegyek a lakásba söprűért, lapátért, és húsz
percen át ganézom a konténerek környékét, körbevéve macskakölykökkel, pisi
szaggal és gyanús kis hurkákkal itt-ott. Hordalék levél is akad bőven. Húsz
percig takarítok, ennyi elég is. A többit majd máskor. Mikor távozom, az
anyamacska szétdobott lábakkal, a betonon elterülve szoptatja a kis
beszorultat, s elmélyülten nyalogatja tisztára gyermeke ostoba fejét.
* * *
A Pukekókaka – vagyis Tamás - névre hallgató egyén, aki éppen most telepszik
át Új-Zélandra, ezt írja egy auckland-i vasárnapról:
„Ez a kereszteződés tűnik a környék legforgalmasabbjának - legalábbis
gyalogos szemszögből - ahol úgy oldották meg a gyalogok-kontra-autók
kérdéskörét, hogy felváltva csak autók, vagy csak gyalogosok "hajthatnak"
keresztül rajta. Az autók ugye több ütemben, egymástól védetten, a
gyalogosok viszont a kereszteződés négy sarkából egyszerre 12 irányban
indulnak meg, azaz bármelyik sarokról bármelyik másikra át lehet menni
egyetlen lámpaváltás alatt, ami praktikusan úgy történik, hogy a nyolc
szokásos irányt négy átlós egészíti ki. Vigyázat, ezekben középen az
oldalról érkező gyalogosok könnyen elgázolhatnak, ha nem figyelünk :)
A kereszteződés négy sarkának egyikén egy könyvesbolt, kettőn bankfiókok, az
utolsón pedig egy starbucks (sic) kávézó van. Ez utóbbiba jártunk
rendszeresen az első pár napban a napközben ébrentartó koffeinadagunkért, de
az is vicces benne, ahogy a verebek is ki-be járkálnak, csipegetnek az
asztalon hagyott maradék sütikből, mintha csak vendégek lennének.
Szintén érinti a kereszteződést egy belvárosi buszjárat, amely tíz
percenként jár és teljesen ingyér lehet vele közlekedni a fontosabb
belvárosi helyszínek között.”
A kiemelt részen muszáj elmosolyodni, elmélázni: ez az a Starbucks, ahol mi
is ittunk reggelenként a kávét, amikor Auckland-ban voltunk, bámultam a
könyvesbolt kirakatát, ahol a U2 könyvet hirdették éppen, amíg ott voltunk,
ez az a hely, ahol egy kismadár beszállt a kávézóba, és riadtan röpködött,
V. pedig a paninije épsége miatt aggódott. Én a madárért.
Elolvasom az idézetet, ami után muszáj a konyhában teát főzni, muszáj manuka
mézet önteni bele, muszáj a mézes kanalat szagolgatni, emlékeket idézni,
számolgatni, hogy hány év van még 2011-ig, mert akkor megint megyünk.
Január 31.
Az imént kiültettem néhány primulatövet, háromféle színűt, egy nagy
cserépbe, és kiraktam őket az ajtó elé. Sajnos, nem igazi vadvirágok, hanem
kertészetből valók. Emlékszem, nagyanyámnak volt egy tő peimulája, amelyiken
alig volt levél, de annyi virág volt rajta, hogy a növény úgy nézett ki,
mint egy nagy, sárga félgömb. Egyszer megszámoltam, több mint 100 virág volt
rajta! Egyetlen növényen! Nem tudom, hol szerezhetnék ilyen valódi primulát,
amelyiken apró virágok vannak, s nem ilyen nagyok, mint a tenyésztett
változaton.
A szomszéd néni, kinek szintén van néhány cserépnyi primula ládában az
ablaka alatt, valószínűleg azt fogja gondolni, hogy utánzom. Lehet benne
valami, mert a lábtörlőnk is egyforma. Mit csináljak, ha a Woodies
lábtörlő-választéka ilyen szegényes ;-)
Az ablak alá, a primulák mellé kiraktam egy hosszú ablakládányi valamit, ami
lehet akár mini tulipán, vagy mini nárcisz. Edéékről maradt ránk, de tavaly
nem virágzott semmi ebben a ládában. Talán majd most, a napsütötte oldalon
több kedvük lesz kibújni a virágoknak.
Alig fejeztem be a kertészkedést, eltűnt a nap, gyanúsan sötétlő felhők
jöttek, esett egy kicsit. Nagyon hideg van, 3 fok, és nagy szél. Hózáporral
és jelentős lehűléssel fenyegetőznek, pedig a kertben ma megint találtam egy
beérett szamócát és a nárciszok nyílásra készek. Csak el ne fagyjanak
szegények.
* * *
Elfelejtettem megírni, hogy Susan látogatott meg a múlt héten. Szépen
kitakarítottam, és feltűnő helyre kiraktam a lámpát, amit búcsúajándékként
kaptam a Londis-beli kollégáktól. V.-nek nagyon nem tetszik, igen bíztat,
hogy ajándékozzam el, vagy adjam oda egy charity-nek. Sok mindentől
megszabadulunk mostanság, az elmúlt hetekben folyamatosan szortíroztam a
régi papírjaimat, sok vacaktól megszabadultam, régi cikkek, újságkivágások,
amiknek feléje sem néztem évek óta, tényleg csak a helyet foglalják.
Susan-nak tetszett a lakás, főleg a könyvespolc. A kertre való kijutás
megoldásán ő is csodálkozott. Ha már itt volt, mindjárt megkaptam tőle az
első megrendelést. A lánya októberben esküszik, 120 cupcake-et szeretne, de
részleteket még nem beszéltük meg, mert Deirdre egyelőre a szakmai
vizsgáival van elfoglalva, majd utána. Susan az esküvő előtt 3 nappal lesz
50 éves (őszintén csodálkoztam, mert nem néz ki annyinak), lesz egy szolid
összejövetel, amire majd minket is meg szeretne hívni. Mesélte, hogy olyan
hírek járnak, miszerint a Londis tulajdonosai el akarják adni a boltot a
Centrá-nak, és persze, az összes alkalmazott aggódik, hogy vajon megtartja-e
őket az új tulaj. (A Centra is csak olyan bolthálózat, mint a Londis, csak
elterjedtebb.)
Amikor elment, nekiálltam a sütésnek, sikerült megállnom, hogy ne
internetezzek, hanem komolyan dolgozzak. Botond mesélte, hogy ez az egyik
nagy hátránya az otthonról való munkának, hogy az ember hajlamos
internetezéssel elverni az idejét. A másik az egyedüllét.
* * *
A másik, amiről nem számoltam be, hogy V.-t követve elvezettem Dun
Laoghaire-ig, a Ford-garázsba, hogy leadjuk Inkát az éves műszaki miatt. Ez
még nem nagy ügy, de úgy mentünk, hogy reggel elindultunk, felvettük Trish-t,
kit mostanában V. fuvaroz a munkába és haza, majd Böhömöt követve, a nagy
dugókat kiderülve autóztam utánuk. Csupa új útvonal. Ráadásul olyan rossz
idő kerekedett, ami vetekedett a múltkori nagy felhőszakadással. Hallgattam
a híreket, egyfolytában az akadályokra, elárasztott utakra figyelmeztették a
munkába menő tömeget. Bőven elmúlt már fél tíz, mire leértünk a garázshoz,
mégis sötét volt, az ablaktörlő teljes erejével dolgozott, egészen izomlázas
lett a lábam, annyit kellett nyomkodnom a kuplungot.
A múltkor pedig egyedül tankoltam. Apróság egy rutinos autósnak, de nekem
újdonság volt. Magamat meglepve nem bénáztam, nem törtem bele a kulcsot a
tanksapka zárába, sikerült levennem a sapkát, sőt, visszatennem is sikerült!
* * *
A macskák a látogatást a havas eső idejére időzítették. Nem is sikerült szép
képeket, videót készítenem, amint itt bénáskodtak a kerítésen, majd lent a
terasz kövein. Itt voltak mind a négyen, anyjuk ácsingózott az ajtónál, de
aztán fedezékbe vonult a hópelyhek elől. A kicsik is odasimultak a cserepek
szélvédett oldalához, kivéve a gyáva szürkét. Az inkább tovább ázott a fal
tetején, semmint közel jöjjön. Vagy félóráig voltak itt, aztán eltűntek a
szemetes irányába.
* * *
Januári rossz hír: Sandra, perui lakótársnőnk megírta, hogy szakított
Paul-lal, ír fiújával. Pedig milyen régóta együtt voltak már!
Jó hírek: V. skót kollégája, Steven és ír barátnője, Marian összeházasodtak
Las Vegas-ban. Zita, legjobb barátnőm, valamint Dávid és gyermekeik
májusban, éppen akkor, amikorra mi is tervezzük a látogatást, Budapesten
lesznek. De jó lesz találkozni!
Írt a könyvelő! Jövő héten remélhetőleg találkozunk, és akkor kitanít, mit
hogyan kell csinálni, és a formanyomtatványt is kitöltjük, amivel bejelentem
az adóhatóságnál, hogy vállalkozó leszek.
* * *
Még egy megjegyzés, mielőtt február lesz: azt hiszem, nem a legjobbkor
ültettem ki a virágokat:
Friday night: Many areas will be dry with clear spells but a scattering of
hail and snow showers will occur. There will be a widespread severe frost
with air temperatures falling to between zero and -5 degrees and ground
temperatures down to -10 degrees. With lying snow in places there will be
icy stretches. Saturday: Most places will have a dry day; just some well
scattered wintry showers in the morning. After an icy, sunny start cloud
will gradually build up and temperatures will recover somewhat but it will
remain cold and frost will set in quickly Saturday evening. During the night
southerly winds will strengthen bringing a rise in temperatures and some
rain in from the Atlantic, falling as snow over high ground. Sunday: A cool,
cloudy day with outbreaks of rain, heavy and persistent at times. The rain
will turn sleety again in the evening before clearing and frost will set in.
Wintry showers also.
A www.met.ie előrejelzése a hétvégére.
Következő írás |