Írországi információk és élmények - magyarul

Kezdőlap

Bevezetés

2008. március

Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -

Március 2.
Múlt szerdai bevásárláskor legnagyobb megdöbbenésemre poussin-t, azaz bébi csirkét találtam a Dunnes-ban. (Poussin-nak a 6 hetes csirkét hívják :-)). Pár hete kérdeztem Olive-t a piacon, a csirkeárus nénit, hogy hol szerezhetnék poussin-t. „Hát azt itt soha!” – jelentette ki határozottan. „Vagy talán a Superquinn-ben?” (Ott néha előfordulnak ilyen egzotikus finomságok.) „Aztán miért nem?” – kérdeztem, mert szerintem a csirketenyésztőktől lehetne. „Who would kill a baby chicken?!” – kérdezte felháborodva, nekem pedig az jutott eszembe, amit a dokfilmen láttam, hogy hogyan ölik le gázzal a hímnemű naposcsibéket, és ez, ugye, elterjedt gyakorlat. Nehogymá’ azzal jöjjön nekem, hogy jaj kicsi aranyos csirke, ki akarná azokat megölni, amikor minden szívfájdalom nélkül pusztítják el a még bájosabb, sárga kis naposcsibéket. Kicsit képmutatásnak éreztem a felháborodását, mintha valami perverz dologra kérdeztem volna rá.
Nigella Lawson-nál láttam egy receptet, eredetileg azt akartam már régóta kipróbálni, de aztán rájöttem, hogy a fahéjas ízesítés aligha fogja megnyerni az uram tetszését, maradjunk valami hagyományosabbnál. A csomagoláson lévő recept nem volt valami ötletadó, tegyem a csirkét sütőedénybe, süssem meg, ja, és ha óhajtom, sózzam-borsozzam. Ennyi. Nem várok én receptkönyvecskét a poussin mellé, de azért ez nudli.
Szóval most kaptam Franciaországból szállított poussin-t, mert ezek a perverz franciák, fúj, megölnek-megesznek azok mindent. Belőlem a tollatlan, formásra hajtogatott, rózsaszín bébi csirke látványa olyan cuppogó, gügyögő hangokat vált ki, mint egyesekből a párnapos bébik látványa – hiába, mindenkinek vannak furcsa dolgai. Alig vártam, hogy eljöjjön a hétvége, és elkészíthessem őket. A poussin remekül elfér a tenyeremben, úgy negyvendekás kis rózsaszín tetemek – jaj, érzem már, áradozni fogok. Formás, aprócska combjaik, picurka szárnyaik, a vékonyka bőrön átsejlő csontjaik még így, tollatlanul is ellágyítanak. (Azt sem bánnám, ha élve és tollasan rohangálnának a kertben, de kert az nincs, tehát marad a tollatlan, élettelen konyhakész tetem feletti gügyögés.)
A csirkéket végül egy ausztrál recept alapján készítettem elő. A hátgerincet, a szárnyvégeket ki- és levágtam ollóval, aztán óvatosan letoltam-kapartam a húst a bordákról, a széles mellcsontról. Majd kettévágtam a kis tetemet, így maradt egyben egy szárny, egy mell és a formás kis comb. (Cupp-cupp!) Tálban összekevertem egy jó adag olíva olajat, abba belefacsartam fél citromot, és egy megmaradt fél lime-ot, kis sót, kétféle borsot, kis őrölt chilit, és a Kotányi-féle pulykasült fűszerből egy jó kanálnyit. Ó, és négy-öt gerezd kövérkés fokhagymagerezdet is törtem rá. Ebbe beleforgattam-nyomogattam a húsdarabokat, majd mentek a hűtőbe, pácolódni.
Aztán egy óra elteltével (lehet ez több is, akár egy éjszakán át is) beizzítottam a grillt, és jó arasznyi távolságra aláraktam a csirkéket, gondosan rájuk, alájuk öntve a páclét. Közepes grill alatt sültek 35 percig, tízpercenként forgattam őket.
Salátával ettük meg. Uramnak ízlett, azt sem bánta, hogy aprócska combokat, szárnyakat kell szopogatnia. Szerintem nagyobb csirkével is el lehet követni ugyanezt, de a kis kövérkés, ennivalóan (bocs) bájos, aprócska poussin-eknek nincs párja.

Március 3.
V. elindult végre haza a Gyárból, s telefonált, hogy Sandyford-ban szakad a hó! Gondolom, az a hegyről lejövő, hideg levegőben dúsított nedves fajta, mert itt ellenben csak eső esik, igaz, az nagyon.
Hiába, a tenger melletti lakásnak is megvannak a hátrányai. Melegebb levegő – nincs hó.
* * *
Ma volt első munkanapom saját magam főnökeként. Nem mondanám, hogy korán keltem/keltünk, 9 után indultam el vásárolni, feltölteni a kamrát a sütéshez. A könyvelő mondta, a beszerzésekről legyen külön számla, úgyhogy mondtam is a pénztáros leányzónak, ezt a halmot külön fizetném. Közben pedig pillogtam hátra, mit szól a mögöttem várakozó, mert még ennyi év után is félek feltartani az embereket, hátha beszól valamelyik, türelmetlenkedve, ahogy azt Mao-n szokták tenni.
Michelle nem telefonált egész hétvégén, ellenben jött tőle 10 után két sms, hogy mire volna szüksége. Most este hat múlt, és még dolgozom, igaz, csak azért, mert közben tartottam kávészünetet, netszünetet. Nem hiszem, hogy mindennap ennyi elfoglaltságom lesz, legalábbis hosszú távon, de jön a Húsvét, a Szt. Patrik-nap, csomó ötletem van, internetről, magazinokból – lesz mit csinálni.
Ha valakit érdekel, www.marthastewart.com, az amerikaiak legkedvesebb – hm, szakácsnak nem merem nevezni – tanácsadó hölgye, aki a receptek mellé lifestyle ötleteket is kínál, mindent egy helyen, ötletek terén nincs nála jobb. Vagy van, csak nem ismerem.
* * *
Helyzetjelentésünk következik: mégis szakad a hó, nagy, nedves pelyhekben, szakad itt is, a tenger mellett! A rádióban imént mondta egy ember, hogy Donegal-ban havazik, Cork-ban apró szemű dara hull az égből. Idén sem marad ki a tavaszi tél az ír időjárás zavaros műsorválasztékából.

Március 4.
Őrlődöm, a nem annyira hajtós munkanap után: naplózzak, vagy keresztszemezzek inkább? Az uram igen későn jött haza, 8 óra volt már, 9, mire megettük a sztéket, borsmártással, paradicsomsalátával, a konyhában szokatlan rend – hiába, ott most komoly sütés folyik, nagy rendben kell tartani. Eh, hagyom a naplót. A keresztszemes győz, addig is ülhetek az uram mellett, addig is együtt vagyunk.

Március 6.
Ebből az itthon-sütésből, ha csak a kávézónak fogok szállítani, tényleg nem fogok megélni. Ellenben sincs stressz, többet tudok a háztartással foglalkozni, és a piacra is több áru kerül.
Megyek is vasalni.
 

Március 8.
Erős idő jő. A www.met.ie fenyegetőzik mindenféle severe weather warning-gal, úgyhogy majd holnap le kell szednem a virágokat a kerti falról. Ha egy csoportba összerakom őket a teraszon, talán nem borogatja fel őket a szél.
* * *
Csináltam Easter gingerbread farm-ot a piacra, kilenc megrendelésem lett. Michelle nem nagyon telefonál, gondolkodom azon, hogy buzgólkodjak-e holnap, süssek-e, de mégis csak vasárnap van. Amikor pénteken bent jártam, Kate késett, s amikor megérkezett, a barátja is bejött vele, segíteni neki behordani a tejeket. Kate sápadt volt, időnként meggörnyedt, ijesztő volt. De nem akarta, hogy maradjak. Ott hagytam a megrendelt gingerbread házat, s húzás haza. Ha nem indulok el korán, nincs parkolóhely, így éppen akkor érek haza, mire V. végez a zuhanyozással, még van idő egy közös reggelire. Alig 2 óra 20 perc a szállítás. Kocsival kellene menni, végig, de félek, hogy beleragadok a forgalomba visszafelé jövet. Ez, valamint a beszariságom visszatart attól, hogy végig autózzak.

Március 9.
Tegnap szolid partit tartottunk, Trish es Sandra részvételével. Ettünk, beszélgettünk, kibontottuk a finom badacsonyi szürkebarátot a kedvükért. Talán valami magyarosat kellett volna főzöm, elvégre itteni életem 10. évfordulóját ünnepeltük, de inkább a gyors sajtos csirkét választottam – csináltam melléje sajtos sertést is, paradicsom-lilahagyma salátát. Hozzá mandulás-csokis márványtorta volt a desszert. Vacsora után játszani kezdtünk a Scene it? nevű játékkal, amiből V. egy óra után kiszállt. Filmes játék, jelenetekkel, trükkös kérdésekkel, igen szórakoztató. Nyertem :-) 11 felé hagytuk abba, addigra már mindhárman diszkréten, majd kevésbé diszkréten ásítoztunk, majd Sandra kijelentette, hogy mennie kell. V.-vel hazavittük őket. Fura volt ismeretlen városrészeken át autózni az iccaka közepén, de legalább megnéztük, milyen is Rathmines éjszaka.
Nem való nekünk már az éjszakázás, csak kóválygok egész nap, rengeteget aludtunk, felkelés, az élet beindulása nehezen ment. Újságért fél 4-kor mentem el!
* * *
A biztonság kedvéért levettem a virágcserepeket a falról és a fal mellé csoportosítottam őket. Az erős idő megérkezése egyelőre várat magára, voltak futó záporok, és a levegőnek hideg-szaga van, de a beígért szél még nem ért ide. Főleg Észak-Írországot, Skóciát, Anglia és a Köztársaság nyugati és déli partjait fenyegetik áradással, nagy hullámokkal.
Várunk. Apósom tegnap este olvasta a hírt az Indexen, küldött is aggódó mailt, hogy ebből mi lesz, de megnyugtattuk, hogy egy háztömb alsó szintjén aligha ér bennünket baj.

Március 10.
Különösebb gond nélkül túléltük az éjszakát. Filmnézés közben a nappaliban hallottuk, hogy üvölt a szél, de a hálóban már nem volt ennyire nagy a zaj, a szél+eső a ház délnyugati oldalát ostromolta, a háló éppen ellenkező irányba néz. (Azért a szél felé eső, nem túl tökéletes ablakkeret alatt beszivárgott a víz, átáztatva az odatett vén törülközőt.) A virágoknak nem lett baja, ugyan az eső eléggé elverte a primulák vékonyka szirmait (lehetett volna több eszem, s még védettebb helyre rakhattam volna őket). A szél, az eső egész nap változó erősségű volt, de hallottam a rádióban, hogy part menti települések (főleg délnyugaton) azért nem úszták meg szárazon (haha). Helyi áradások voltak, elárasztott utak, s hasonló problémák.

Március 12.
Az igazán nagy szél, amivel annyit fenyegetőztek, az elmúlt éjszaka érkezett meg csak teljes erőbedobással. Néhány cserép odébb mozdult, egy eltűnt, biztos egy rejtett sarokban lapul. Éjjel felébredtem a zúgásra, átfutott az agyamon, mi lehet odakint, de aztán visszaájultam megint.
Hosszú volt a nap. Délelőtt találkozó Kate-tel, a Tarte Tatin tulajdonosával, aki a sütijeim után érdeklődött. Este pedig fejtágítás az Enterprise Board jóvoltából.
* * *
Kate Desigar még tavaly keresett meg a piacon, most, hogy önállósodtam, bátorkodtam zargatni egy sms-sel. Meg is beszéltünk egy találkozót. Ezúttal a kávézójába mentem, Cabinteely-be, ahol nagy megkönnyebbüléssel tapasztaltam, hogy van rendes parkolóhely – rendesen azt értem, hogy be tudok állni, nem kell parallel parking-olni, csak szépen megállni az út mentén. Előző nap azért elmentünk arra V.-vel, mert tudta, nem fogok tudni nyugodtan aludni, ha nem ismerem meg előre a terepet.
A kávézó kellemes, kétszintes, alul egy kis deli, felül a leülős kávézó maga. Nagyon kedvesen fogadott, mindenkinek megmutatta a mintába vitt sütiket, de az Easter farm-ot kicsit drágállta. Odahívott egy leányzót, kinek nevét a nagy izgalomban elfeledtem, hogy nézd, ő ilyeneket is csinál, s szegénnyel megcsodáltatta a farmot. A lány Karácsonyra csinál házakat. Nem szólt semmit a sütik áraira, elfogadta őket, csak a megbeszélés végén kérdezte meg, hogy ezeket a másaik kávézóban mennyiért adják. Mert akkor ő is annyiért fogja.
Fent a kávézó-részben leültetett, kaptam kávét, meg kellett kóstolnom az egyik sütijüket (eközben gyorsan végig futott szemem menün, hát korántsem az a drága hely, mint korábbi munkahelyem). A kávézó korábban lakóház lehetett, de igen tetszetősen van kialakítva, talán el kellene mennünk egyszer, kíváncsi vagyok, V. mit szólna a választékhoz. Sok a gépi, előre gyártott „tart case”, volt alkalmam kóstolni ilyesmit, mint a fűrészpor. Torta kevés van, néhány aprósütemény, de sehol az én termékeimre ütő sütemény, hála az Égnek.
Tetszett neki, hogy rendes vajat használok a sütéshez, később megérkező férjének is megjegyezte ezt, s szájában nyomott egy sütit. A férj (szegény, nem tehet róla) nem nyerte el tetszésemet, mivel úgy néz ki, mint Jeetendra, régi (maga után kellemetlen emlékeket hagyó) indiai lakótársunk, ugyanaz az alacsony, puha húsú, szemüveges, kövérkés típus. Csak míg Jeeendra elég félénk volt, addig ez az ember gyorsbeszédű, magabiztos ember. Főleg az zavart, hogy csak félig figyelt oda arra, amit a neje mondott, ujjaival néha odébb bökte a sütiket, közben a szeme az épület előtt parkoló van-jén, „hát igen, ez szép, de drága, drága bizony”, én nem hagytam magam, mondtam, azért drága, mert az időmet meg kell fizetni.
Khm.
Amikor elment, Kate mondta, csüccs, akkor most leadja a rendelést, és reméli, sokáig fogunk egymással üzletelni. Boldogtan távoztam, remélem, el fognak fogyni azok a sütik, mert a nő szimpatikus, a hely tetszik, és jó lenne valami másik helyre is szállítani, nemcsak a kávézóba. Kocsival 10 perc, s sokkal érdeklődőbbnek tűnik a tulajdonos, mint volt főnököm.
* * *
Este pedig fejtágítás: jobb volt, mint vártam. V. elvitt, mert itt sem voltam biztos a parkolási lehetőségeket illetően (tudom, tudom, nőjek már fel!). Rosszul kezdődött, a recepciónál lévő kiírás nyomán egészen másik teremben kötöttünk ki, én és még három másik nő. Ott üldögéltünk, kis idő múlva pikírt megjegyzéseket téve az egyikük felállt, hogy ő most körbenéz, s hamarosan azzal jött vissza, hogy a másik teremben van az okítás, és már javában folyik.
Kissé pirulva óvatoskodtunk be a terembe, nekem az utolsó hely jutott, mindjárt az előadó közelében, jujj. 18-an ültünk az U alakú asztalnál, kis jegyzettömb, ceruza, ásványvízvíz várt mindenkit a helyén, az adott témához való kiadvánnyal, munkafüzettel. Nagyszerű!
Az Enterprise Board alkalmazottja éppen bemutatta az előadót, utána kis reklámot csapott az Enterprise Board-nak, majd távozott (begyűjtöttem a névjegyét, még jól jöhet). Az előadás azzal kezdődött, hogy öt percig beszélgethettünk egy másik résztvevővel, célirányos kérdéseket feltéve, amelyek ki voltak vetítve a vászonra, és utána be kellett mutatnunk egymást. Igazi jégtörő gyakorlat, tetszett. A hölgy, akit kiszúrtam, Jean Evans névre hallgat, Greystones-ból való, s minő véletlen, a sógornője magyar, valamilyen Ildikó (ha jól emlékszem), aki Dun Laoghaire-ben dolgozik, valami tile shop-ban vagy szalonban, nem értettem jól. Az öccsével jött az előadásra.
Nem én vagyok az egyetlen külföldi, van lengyel, indonéz is rajtam kívül. Félidőben kávészünet, ahol mindenki kissé merev mosollyal az ajkán próbált helyezkedni, beszélgetést folytatni a másikkal. Ez nem ment túl jól, de sebaj, majd legközelebb.
* * *
Amúgy tegnap úgy dél felé Michelle telefonált, hogy leadja a megrendelést. Utána pedig elmondta, hogy Kate felmondott múlt pénteken. Majdnem eldobtam a telefont. Az uram nyert 10 eurót, de nem örültem neki. M. kérdezte, nem akarok-e visszajönni részmunkaidőben? Először azt hittem, viccel, de nem viccelt. Nemet mondtam, majd folytattam, hogy ha megszorul, nem talál embert, a következő héten be tudnék menni, de csak délig, hogy azért tudjak itthon is sütni. Ígérte, visszahív, de remélhetőleg addig talál embert, már felrakott ide-oda hirdetéseket.
* * *
Meglepett, mert nem hittem volna, de kiderült, hogy alkalmasint „zsenánt” linkként szerepelni a weboldalunkon. Az indokokat megértettem, de a hozzá csatolt kéretlen (amúgy igaz, de kissé lekezelő) kritikai megjegyzések eléggé rosszul estek. Én nem fűztem kritikát a kérésem mellé. Azt megteszi majd az olvasó, aki odatéved a link által. Csak ez után gondolkodtam el, hogy a többi, felrakni kívánt link gazdája nem fog-e ugyanígy a szívéhez kapni, ha kérésemmel megközelítem őket.
Úgy döntöttem, nem nyaggatom őket, hanem eldugva, de mégis megtalálhatóan ide rakom azt a pár oldalcímet, amelyet rendszeresen olvasok, mert jók, érdekesek, mert valamiért közel állnak hozzám.
Pukekó Kaka: http://pukekokaka.blogspot.com/ egy frissen letelepedett új-zélandi magyar blogja)
Daily Coyote: http://dailycoyote.blogspot.com/ („kicsiállatos” blog, csodás fotókkal, volt lakótársam ajánlotta, azóta vagyok állandó látogató)
Bűvös szakács: http://buvosszakacs.blog.hu/ - hogy művelődjek kajailag
Evetke: http://revetke.spaces.live.com/ - mindennapokról, kellemes stílusban
Chili és vanília: http://chiliesvanilia.blogspot.com/ - állandó ötletadó
Upside Down: http://fejjellefele.blogspot.com/ - egy másik friss letelepedő NZ-n
Akitől engedélyt kaptam, a linkje ott van a webnapló kezdő oldalán. Köszönöm!

Március 16.
Foly. köv.: Akitől a kritikát kaptam, elnézést kért, mert félreértette a levelemet, és bocsánat a nyers fogalmazásért, blablabla, békejobb, én pedig morogtam, mert mi minden bosszankodást és rosszkedvet megspórolhatott volna nekem, ha figyelmesebben olvas.
A linkeket átrakatom majd V.-vel egy feltűnőbb helyre.
* * *
Tegnap volt 10 éve, hogy megérkeztem az országba. Nem kamion hátuljában eldugva, mint ahogy azt egy (egyetlenegy) velem szemétkedő írszerű nő gondolta, hanem repülőn, vadonatúj férjem oldalán. (Megjegyzés: a rengeteg ír közül, akivel dolgom volt, egyes egyedül ez a nő volt velem szándékosan rosszindulatú, mert nyilvánvalóan külföldi voltam. A piacon kötött belém. Tökmindegy volt neki, honnan jöttem, először spanyolnak hitt, s megvádolt, hogy lóhús van az általam főzött levesben – gulyást árultam akkor a piacon -, majd amikor mondtam, hogy magyar vagyok, akkor még erőteljesebben tovább lovagolt – haha – ezen a lóhús ügyön. Sajnos, ma is jön még a piacra, kerülöm is, mint a pestist, mert akkor, a szemét megjegyzéseivel, kérdéseivel hónapokra elegendő gyomorgörcsöt okozott. Mint később kiderült, ilyen a természete, mindenkibe beleköt a piacon, félnek is tőle a kisöregek. Szabadúszó újságíró, a hírek szerint, s nem mernek rászólni, mert esetleg árthat a piacnak. Szerintem egy baseballütővel hamar el lehetne intézni. Fujj, de utálom.)
Éppen tegnap kérdezte valaki egy topikon, hogy mikor jöttünk ki, így aztán volt min elgondolkozni. Végig gondolni, mit csináltam az elmúlt tíz évben azon túl, hogy megtanultam párban élni. Megtanultam főzni. Megtanultam sütni. Valamennyire vezetni is. Voltam takarítónő, házaknál, egy évig (a hátam rá is ment rendesen), aztán Zita barátnőm segítségével lettem pincérnő, Enniskerry-ben, ahol egy gazdag hölgy úgy gondolta, éttermesdit játszik. Az étterem 8 hónapig volt nyitva, majd eladták, s az óta is egy ingatlanügynökség van az épületben, amit bármikor szívesen elfogadnék. Álmodoztam is egy időben róla, hogy nyerek a lottón, megveszem.
Aztán jött a Londis-os korszak, a deli pultosi munka, a telepen, ahol egy négyhálós házat béreltünk többedmagunkkal (az évek során 27 lakótársunk volt.). A Londisban pár hónapig – ah! – deli manager is voltam, majd jött a felmondás, mert nem bírtuk egymást a manageremmel. 6.5 évet dolgoztam ott. Aztán négy hónap otthon, mialatt a bevételt a piacra sütött dolgaim jelentették. Durr, ennek bele a közepébe jött V. munkahelyvesztése. Megszűnt a csoportja. A stressz, a rossz éjszakák, a félelem a jövőtől, jaj. Aztán a szerencse, az az óriási szerencse, hogy V. megint kapott munkát a Gyárban, én pedig visszamentem a Londis-ba, ahová visszakönyörögtek. Közben sütöttem Michelle-nek, a régi kávézójába, apróságokat, s ebből ő arra következtetett, hogy beválnék cukrászként. Így felajánlotta nekem a munkát az új kávézójában.
Az elmúlt 18 hónapban aztán ott dolgoztam, és a lassan megromló körülmények miatt gondolkodtam el inkább azon, hogy a magam ura lennék. Férj bólogatott, folyton bíztat, támogat, s ahogy elnézem, próbálkozásom ideje alatt el is tart.

Március 17.
A tegnapi borongós idő után szép, napsütötte napra virradtunk. Tavasz szag a levegőben, talán véget érnek a hidegfrontok?
Tegnap itt voltak Medvéék, elvinni a dupla ágyat, és a kismatracot. Jöttek utánfutóval, és hozták a csemetéket is magukkal, így végre élőben is megtekinthettem Dorka Zoë-t, valamint Gerdát, aki utolsó találkozásunk óta már beszél. Gerda nagyon komoly kis csaj, nagy autórajongó, gondolom, az apja nyomán. Szereti a piros autókat! Egyszer hozott zavarba – gyerekekkel nem nagyon tudok mit kezdeni, de vele lehetett kommunikálni -, amikor kezembe nyomta Maca névre hallgató mackóját, s közölte velem, hogy „táncol a Maca”. Ez még nem okozott nehézséget, Maca táncolt, dobálta a végtagjait, amikor is Gerda komoly kis arcát közelebb dugta, s rám szólt: „Énekel a Maca.”
Ööööö.
Megúsztam az éneklést, nem kellett előadnom semmit, de egy pillanatra leizzasztott.
Medve és V. jól felkötözték az ágyat az utánfutóra, ügyesen be is burkolták nylonnal, de a kismatrac már nem fért fel. Mivel Medve másnap Angliába ment, az ott vett kocsiját begyűjteni, megbeszéltük, hogy este még hazafelé menet beugrik érte. Nem mondom, mozgalmas egy hétvégéjük lesz, jó sok vezetéssel.
* * *
Ma V. korán kelt, 8-kor találkozott Julcsival és Attilával a LUAS-nál, majd mentek Ennis-be, kocsit venni. Én itthon maradtam, nem vonzott az autózás, inkább kiürítettem a vasalásra váró ruhák kosarát, ez teljes 3 órámba került. Interneteztem, fél füllel a felvonulás szélfútta hangfoszlányait hallgatom. Most várom, hogy a hot cross bun-hoz való élesztő használható állapotba kerüljön némi vízzel keverve. Közben az is eszembe jutott, hogy hiába gondolkodom el azon néha, kikkel töltik majd meg az üres lakásokat az egyre-másra épülő új apartman blokkokban, vagy mit művel Bertie a legújabb tribunal előtt, esetleg milyen igazságtalanságokat követ el ez meg az, azért ezek a kérdések nem okoznak álmatlan éjszakákat. Sokkal inkább leköt, hogy a vörösbegyek vajon milyen gyakorisággal nézik át a virágcserepeket a teraszon. Vagy a már nem olyan ványadt fekete-fehér macska mikor jön megenni a csirketetem maradékát, és vajon mikor leszek kész a keresztszemessel, vagy hogy a BBC-féle Passió elég jól sikerült-e. A híreket is meghallgatom, és szörnyülködöm, mert van min, közben nyújtom a tésztát, de nem érdekelnek a politikai botrányok, Mary Harney balfékségei, elvagyok, mint a befőtt. Kicsi, tyúkagyú átlagpolgárként. Nem vonulok az utcára háború ellen tiltakozni, bár volt, amikor megtettem, de ma már nem. A saját önző, nyamvadt kis nyugalmam érdekében megpróbálok gyomorsavgyűlés nélkül átfutni a borzasztó újsághírek és igazságtalanságok felett (főleg, mert nem tudok rajtuk változtatni), hagyom, hogy agyamból kihulljanak a megdöbbentő statisztikák, és már nem vonulok ki Szt. Patrik-napkor sem, mert rosszul érzem magam a tömegben, de a lóhere csokrot megvettem, kis kék cserépben ékeskedik, a húsvéti barkacsokor alatt.

Március 18.
Nagy nyögve keltem reggel, szerencsére már világos volt. Mentem okítani az új embert, utódom utódját. Darren, mint kiderült, korábban chef volt, de tele lett a micsodája a sok munkaórával, a stresszes munkakörnyezettel, az őt leüvöltő főszakácsokkal, lazább munkahelyre vágyott. Most a DIT-n tanul, kétéves cukrász-pék képzést kap, kellemes embernek tűnt elsőre, de igen izgul, nem győztem nyugtatni. Remélem, minél előbb rájön, hogy mennek a dolgok, s nem lesz ennyire aggódós, kapkodósan ideges.
Amúgy a kávézóban, a sütemények és a sütés terén enyhe káosz uralkodik, nem fogtam vissza magam, elég hangosan és érthetően káromkodtam, amikor elővettem a sütis dobozt, s megláttam a sok, általam készített „girly” sütit, összetörve, megnyomódva, eladhatatlan állapotban. Ebből tényleg nem fogunk megélni, főleg, ha a management le sem szarja őket. Nem jön rá, hogy nekik profitkiesés, ha összetörik a sütiket? De a papírmunka is hanyagolódik, az elmúlt hét számlái egy csokorban, meggyűrve, össze-vissza hányódtak a pénztárgép mellett, többek között az enyémek is. Mi a fene folyik itt? Tudom, hogy a másik managerről, a gondos és alapos Jennie-ről kiderült, hogy mégis el van törve a válla (3 hétig dolgozott, nyögve és lassú, óvatos mozdulatokkal, mert az első röntgen után azt mondták neki, csak húzódás lesz az, egy csúnya, bicikliről való bukás következménye). De akkor is, ott van még Anna-Klara, akire a számlák vannak bízva, mi történt, hogy nem rakja őket a helyükre?
A magazinban megjelent képek alapján csak befutott egy nagy megrendelés, szerda délutánra. A. fogja megcsinálni, mindenféle segítség nélkül, roll out icingot sem vehet, azt is magának kell kikevernie. Nagyon sóhajtozott, hátmajdleszvalahogy-ozott, én pedig számoltam a perceket, mikor hagyhatom már el a konyhát. Szerencsére csak 7-től 10-ig kellett okítanom, utána mehettem haza. Nem ajánlottam fel a segítségemet, ezt Michelle főzte, egye is meg. Siettem haza, háborgó lélekkel, éhesen, már bánom, hogy kisegítést ígértem, most mehetek be egész héten, okítani, korán kelés, bosszankodás, igaza van V.-nek, ettől a helytől meg kell szabadulni, másokat keresni. Mondta eddig is, mondta most is, megnyugtatásul, amikor felhívtam panaszkodni, nem baj, ha máshol nem fizetnek annyit a sütikért, de meg fogják a munkámat becsülni.
Remélhetőleg.
Anizzal kissé mereven, de udvariasan szóba álltam azért, kérdeztem, mire volna szükségük, mert mondta, we don’t really have cakes anymore, vagyis Curved Street-nek semmi sem jut. Ki kell majd találnom további kisebb, kézből-zacskóból ehető sütiket (Ischler fánk?), ami náluk fogyna, és nem olyan kényes finomságok.
Most megyek, megiszom a kávémat, lehiggadok, és megpróbálok felülemelkedni ezen az egészen. Aztán sütés. Este pedig fejtágítás.
Apropó, jó csutkára, 6 mm-sre levágtam a hajam.

Március 23.
Mostanában inkább befelé monologizálok, mint webnaplózom. Mert vagy minden apró hülyeséget leírok, vagy a nagy híreket sem. Néha nagy lendülettel leülök a gép elé, aztán az első mondta után elmegy a kedvem az egésztől.
A Húsvét csendesen, nagy alvásokkal telik, nekem pedig ég a képem, mert kiderült, a húsvéti tojásos-sonkás reggelit ma kellett volna megejteni, nem hétfőn lesz. A báránysült a sütőben sülögeti a 3. óráját, V. morgott is, hogy nincs rendes kaja, úgyhogy legközelebb felhasználóbarát kajával készülök, nincs kísérletezés. Tojást festettem, hála anyósomnak, aki küldött festéket. Mintegy 4 évre elegendőt. Így tudtam adni Medve feleségének, Dittének, és adtunk volna még Wicklow-ban lakó ismerősöknek, de őket a váratlanul megbetegedett kisbaba annyira meg- és felkavarta, hogy idén a Húsvétozás háttérbe szorult.
Odakint borús, hűvös az idő, erős szél fúj, fűtűnk rendületlenül. Tegnap rendezgettük egy kicsit a lakást. A hely alig lett több, most, hogy a dupla ágy távozott, és új tulajdonosokra talált Medvéék személyében. A futon – a dög – nem fér el keresztben a dolgozószobában, hanem csak hosszában. Illetve elférne, de akkor nem tudjuk becsukni az ajtót. Végül csak elhelyeztük, mellé került a hálóból az iratokkal, diás dobozokkal súlyosan megrakott polc, amint ott porosodik a nyomtatóm is, amivel pedig szép képeket lehetne nyomtatni beszkennelt diákról... Ha beszkennelném őket. Van egy kép, amit különösen meg akarok csináltatni: Twizel és Christchurch között fotóztam, Új-Zélandon, valakinek a farmját jelző kis faépítmény, ahová – gondolom – kajaszállítmány és újság kerül. A kék-fehér házikóra az van felírva, Irishman’s Creek. Muszáj volt megállni, és fényképezni. A fotóra nagyon büszke vagyok, igen jól sikerült. Kék-fehér színek, a már kissé sötétedő ég, a föld barnája a háttérben... Ah. NZ-vágyam van.
A nappaliban, a futon megüresedett helyére került a másik hatalmas fotel, az iraki szőnyeggel letakarva (a fotó elég ócska, de a szőnyeg megér egy pillantást, bő három évtizede vették anyósomék Irakban). Szép, ugye?


A fotelen pedig ott halmozódnak az ágyneműink, a törülközők, nem tudom, hová tesszük őket, most, hogy nincsenek az ágy fiókjai, amikbe ezeket bele lehetett gyömöszölni.
Legnagyobb megdöbbenésemre találtam még egy doboznyi levelet, amiket majd lehet szortírozni.
De most csöngetett a bárány, megyek vacsorázni!
* * *
A vacsorából nem lett semmi. A bárányhús ugyan omlós volt, külön ügyeltem rá, ne csontosat, ne zsírosat vegyek, de nem nyerte el V. tetszését. Az első falat után kiült az arcára az a kifejezés, amiből egyből tudtam, baj van, s meg is erősített ebben, amikor közölte, hogy a kaja rossz. A babbal már nem is próbálkozott, vittem vissza a konyhába az egészet. Nekem is elment az étvágyam, hiába finom, vajpuha a hús, ha az embernek egyedül kell ennie, annak biztos tudatában, hogy a párja utálja, amit eszik. Mivel már vége a böjtnek, körtecidert vacsorázom, és legközelebb majd valami beválttal próbálkozom.
Azért remélem, a fonott kalács, ami még javában kel Őrnagy úr edényében, azért sikerül, és elfogy. Ha nem, akkor beküldöm a Gyárba.

Március 26.
A foszlós kalács foszlott ugyan, de nem volt olyan foszlósan könnyű, amilyennek elképzeltem. Legközelebb majd rendes élesztővel próbálkozom. V. elnyammogta a nagyját vajjal, de alighanem morzsa lesz a maradékból.
Kate a Tarte Tatin-ből telefonált múlt héten, és megduplázta a rendelést. Amikor ma odaállítottam, megmutatta a kis csomagokat, amiket készített a sütikből. Ugyanannyiért adja őket, mint Michelle. Nagyon kedvesen viselkedett, mondta, hogy a sütik Monika’s Biscuits néven futnak, s semmi kifogást nem emelt, hogy a csomagokon ott szerepeljenek a címkék, amiket még öcsém csinált nekem, évekkel ezelőtt. Legközelebb ott maradok csomagolni, nagy élvezet lesz rányomni a celofánra a saját logómat!
Tegnap kaptam egy fura levelet: „Managing Director, Monika’s Biscuits” volt a címzett, hehe, és benne egy ír cég értesít, hogy a bejegyzett cégnevem és cégszámom ez és ez, s ezen örömteli hír alkalmából felajánlanak egy rendkívül jó ajánlatot, 69 euróért weboldalt készítenek nekem, és kezelik is azt. Továbbá megvehetem a monika.ie címet is, ha gondolom.
Kicsit nevetségesnek találom, hogy a cég – aki nyilván rajta tartja a szemét a cégnyilvántartáson -, előbb tud róla, mint én, a boldog bejegyzett. Ma sem kaptam még levelet erről. Emailt sem. Gabi, a könyvelő sem szólt. Majd rácsörgök valamikor.
Apropó, erről jut eszembe a postásunk. A múltkor, este 7 felét csengetnek. V. ment ki, a postás állt az ajtóban, edzőcuccban, a ház előtt dorombolt a kocsija. Kezében ajánlott küldemény, anyósom küldött főzőújságot, tojásfestéket. Mondta, hogy a helyettese nem tudta, hogyan kell ajánlott küldeményt kikézbesíteni, vagy valami hasonló volt a magyarázat, hát elugrott ahhoz a pár kimaradt címzetthez ő maga – este, edzőcuccban, saját kocsival.
Azért érik ám az embert meglepetések. Tribunal-ok, halódó health service és bandaháborúk ellenére vannak még remek dolgok ebben az országban. Mint ez az ember, például. Hamarjában teával kínáltuk, nem kért, a borravaló – a pillanat hevében – eszembe sem jutott. Csak utána gondolkodtunk, kellett volna? Elvette-e volna?
A tegnapi fejtágítás elég ijesztő volt. A sok fizetnivaló biztosítás, ha a kocsi a business része, a prémium megnő, életbiztosítás., stb. Mondtam is enyhe pánikban V.-nek, örülök, ha valamilyen csekélyke bevételre szert teszek. Mert ez inkább hobbi lesz, amivel el lehet pepecselni, tűpénz. Ő annak is örül, ha nullszaldósan végzek az első év végén.
Hm.

Március 27.
Ma végre olyan idő volt, hogy kinyithattam az ablakokat, és dőlt be a friss levegő, órákon át.
A Tesco-nál hagytam a kocsit, aztán irány a City Hall, ahol beadtam a jogosítvány meghosszabbításra vonatkozó kérelmemet. Rendes volt a néni, mert még csak félig töltöttem ki a papírt, s máris sorra kerültem. Mondta, nyugodtan írogassak a pultnál. Semmi pofavágás, ez meg az, amire számítottam – a hivatalnokokkal szemben mindig is egy kicsit ideges vagyok, mert sosem lehet azt tudni, és több évtizedes beidegződést nehéz elnyomni magunkban. Lényeg, rendes volt, még a kissé meggyötört fotókat is elfogadta. A jogosítvány helyett learner permit-et kapok, ez az új megnevezés, és addig egy A4-es hivatalos papír szolgál jogsiként, amíg megérkezik újabb egy évre az engedély.
Utána vissza a kocsihoz, majd vásárlás. Jó volna, ha mehetnék már a nagybaniba, mert ez, hogy kétkilónként kell vennem a lisztet, elég babrás. A nagybaniban van nagyobb kiszerelés is, vagy rendelhetek az Odaios-tól 25 kilósat is, csak helyet kell neki csinálni a lakásban.
Megint elcsábultam, és vettem egy leárazott fokföldi ibolyát (többféle színűt szeretnék összegyűjteni, a lila mellé jól jött a világoskék). Alaposan megnéztem a virágot közelről, azon kívül, hogy száraz volt a földje, nem volt baja. Nem értem, miért nem locsolják meg őket? Akkor nem kellene leárazni, nézni, hogy vajon elviszi-e valaki. A múltkor, szintén a Tesco-ban megsajnált, leárazott primulák hatalmasra nőttek a cserépben, azokkal sem volt gond azon kívül, hogy csontszáraz volt a földjük. Most pedig jókora, színes gömbökként virítanak a ház előtt.
Itthon sütés, sürgés-forgás, újra kellett sütnöm Padraig piskótáját, mert összeesett az első, a dög, de a második szép magasra sikerült. Most a hűtőben ékeskedik, szép lett, ezt a fehér csoki bevonatot majd még fogom használni máshol is. Bridie-nak viszek köszönetül egy csomag marcipángyümölcsöt, ő adta kölcsön a könyvet, amiben a receptet találtam. A Gyárba Padraig-nak beküldött mintapéldányt ő nagylelkűen szétosztogatta, L. már délben továbbított egy mailt, amiben a recept után érdeklődött egy Ricardo nevű srác.
Tehát siker.
Michelle 4-kor (!) telefonált, hogy rendelne. Mondtam, hogy már készül, pénteken szállítok. Megkérdeztem, csinálhatok-e reggelire való dolgokat a másik kávézóba, valamint az is kiderült, hogy akkor számít rám hétfőnként. Teljes műszakban. Május közepéig. S jaj de jó lesz, megint ott fogok velük dolgozni, így ő, mire mondtam, hogy jaj de jó lesz. Csak nem éreztem úgy. Jó lesz megint a lányokkal csevegni, igazi, dögös kávét inni, csak az a koránkelés ne lenne. S az a káosz.

Március 28.
Tegnap este későn telefon. Betty az, a piac elnöke. Meghalt Rita Rutherford, hamar szüksége lenne a tagok mobiltelefonszámaira, hogy értesíthesse őket egy sms-ben. Megdöbbentem, mert Rita, kora nyolcvanas hölgy volt, egy igazi tekintély, alapító tag a piacon, szombaton még feljött a piacra, saját kocsival, még beszélgettünk is, erre tegnap délután, amikor elvitték valahová, leült egy székbe, megvárnia a sofőrjét, s ott ültében meghalt. A temetés hétfőn lesz, éppen munkaidőben. Megkértem Clarissát, vigyen el a kedvemért egy csokor virágot, nem tudok elmenni.
Fogyunk.


Következő írás