|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Július 1.
Ma nagybevásárlást csaptam, és előre megvettem mindent a héten hátralévő
sütésekhez, hogy V. tudja használni a Focust hétközben. Beszereztem néhány
fontos dolgot a kávézón át, szombatra rendelt, Brown Thomas-táskát utánzó
tortához, majd zoknivásárlást ejtettem meg, mert V. sok éve hűségesen
szolgáló zoknijai közül több végleg megadta magát. Aztán irány a Boots: egy
időre búcsút mondtunk a francia szappanoknak, s visszatértünk az Original
Source friss, vérpezsdítő illatú zuhanykrémjeihez. Sőt, egyik kedvencemből,
a Pears szappanból is került egy a kosárba: mivel idén 200 évesek, ingyenes
hűtő mágnes jár a dobozzal. Micsoda reklámfogás!
Mivel mától állítólag fokozottan ellenőrzik az L-drivereket, mert már nem
szabad egyedül vezetnie senkinek, aki tanuló, ezért úgy döntöttem még a múlt
hónapban, hogy ünnepélyesen megválok a beszariságból fenntartott
L-betűimtől. A mágnesest azért megtartottam, mert néha Trish vesz még órákat
V.-től. Úgyhogy most már teljes jogsival, mindenféle megkülönböztető jel
nélkül (hacsak a diszkrét H-betűmet nem vesszük annak) „száguldozom” az
utakon.
Trish még mindig nem vett kocsit, pedig rengeteg szombatot eltöltöttek
V.-vel azzal, hogy különféle kereskedőknél ígéretes Fiestákat nézegettek.
Sajnos, eddig kétszer is le kellett mondani a vételt: az egyik autó
balesetes volt, amit el akartak hallgatni Trish elől, de a szerelője
kiszúrta, a másik kocsinál pedig a szervizelés volt gyanús. Vagyis inkább a
hiánya. Így aztán továbbra sincs autója, V. viszi munkába reggel, hozza
este, ad neki néha vezetési órát, és biztosítja róla, hogy megy neki a
vezetés. Én pedig drukkolok, hogy vegyen kocsit, sikerüljön a vizsgája, és
egyszer majd együtt car-pool-ozhatnak az urammal, úgy, hogy Trish vezet.
Ezen a héten, sőt, a jövő héten is több nagy megrendelésem lesz. A jövő hét
végére 360 süteményt kellene készítenem, hármasával becsomagolva őket,
szalaggal átkötve, egy esküvőre. A problémát az okozza csak, hogy a
megrendelőt április 22. óta, amikor leadta a megrendelést, nem tudják elérni
a kávézóból. Pedig nem szeretnék sok-sok-sok órán át dolgozni azért, hogy
kiderüljön, a menyasszony meggondolta magát. Se sms-re, se hívásra nem
reagál, kicsit gyanús a hallgatása! Jövő szombat estig várnak még a
visszajelzésére, ha nem érkezik semmi, nem csináljuk meg a sütiket.
Ma boldogan vettem kezembe az Easy Food új számát, már nagyon vártam, hogy
megjelenjen: ugyanis benne van a mézeskalács házam, fotóval, és Betty, az
elnökünk által angolosított recepttel (sebtiben elkészült receptem nem volt
elég jól megfogalmazva, nem magyaráztam meg pl., hogyan csinálom a
cukorablakokat). Sőt, külön kiemelik a kilternani piac (vagyis a mi)
tehetségünket, ami az ünnepi tortákat illeti. Azonnal sms-eztem Betty-nek,
az elnöknek, mert róla és egy másik piaci társunkról készült fotó kíséri a
cikket. Jól fog mutatni a portfóliómban!
* * *
Hétfőn reggel kimentem, mérget ellenőrizni. Amikor óvatosan megdöntöttem a
csempét, nem hittem a szememnek: három, egymáshoz bújó kispatkány kuporgott
a mérgezett búza tetején, a tálkában. Shit. Egész nap jöttek-mentek, elég
lassan, mint akiken már érződött a cucc hatása. Annyira sem tudtak már
futni, hogy amikor kimentem megnézni, merre tűnnek el, lassan vonszolták
csak magukat – legnagyobb megdöbbenésemre a komposzt, majd a kerti házikó
mögé. Shit!! A házikónak nincs hátulja, nagyon is elképzelhető, hogy benne
laknak/laktak. Vagy a komposzt alá vackoltak be? Hány tetemet fogok én a
shed-ben találni, ha lesz bátorságom kinyitni az ajtót?
(Kép)
Jajj.
A kispatkányok lassú kínlódása miatt úgy döntöttem, megmarkolok inkább egy
téglát, és hókon csapom őket. Apósom elmagyarázta, hogy azért a lassan ható
méreg, mert ha a kaja közelében fordulnának fel, hirtelen, akkor a többi
patkány tudná, hiszen okosak, hogy ott valami nem kóser, s nem ennének
többet a kajából. Nekem pedig nem tetszik, hogy ez ilyen lassan megy, s
amúgy is – ahogy az uram fogalmazott –, eléggé kedvelem a kicsi szőrös
állatokat ahhoz, hogy zavarjon a kínlódásuk. De mire erőt vettem magamon, és
kimentem, néhány mély lélegzettel megacélozva magamat, a kölykek már
eltűntek. Hiába hajtogattam félre a bokrok ágait, a henyefenyő ágait,
zörögtem a komposzt körül, sehol senki. S tegnap, késő este már csak egy kis
dög vonszolta magát elfele a méregtől. Remélem, azóta már döglött mindegyik.
Tegnap egyébként annyira aggódtam amiatt, hogy hol fogom őket megtalálni,
hogy nekiálltam, s a süvítő szélben, hidegben (tipikus júniusi időjárás,
hehe) nekiálltam leszámolni a dzsumbujjal. Most végre megláttam, hogy a fal
végig érintetlen. A kert eddig gyomok, faágak takarta részében ugyan van egy
gyanús lyuk, de alighanem szembe kell néznem a ténnyel, hogy a patkányok a
mi kerti házikónkban laktak, s nem azért menekültek a szomszéd felé, mert
ott laktak, hanem mert abban a sarokban jobb volt a takarás. No, hiszen.
A munka csak ott akadt el, hogy nem volt szemetes zacskóm, amibe a levágott
ágakat, kihúzkodott csalánt stb.-t gyűjthettem volna. Most kint fonnyadnak a
kert földjén, mert a boltban nem kaptam olyan erős falú, teherbíró műanyag
zacskót, amibe összeszedhettem volna őket. Majd valamikor elmegyek a
Woodies-ba, hátha ott kapok. Addig pedig gyönyörködhetek a negyedével
nagyobb kertünkben. Csak tudnám, miféle árnyékkedvelő növényeket ültethetnék
a felszabadult részbe. Gyöngyvirág? Hóvirág? Primulák?
* * *
Tegnap reggel látogatóm volt, Daphne ajánlott be a Kudos Concierge
Company-hoz (www.kudos.ie), s bíztatott, vegyem fel velük a kapcsolatot.
Végül küldtem nekik egy mailt, miket csinálok, referenciákkal, és meglepően
gyors választ kaptam, hogy igen, megnéznék a minta sütiket. Mivel öcsémnek
ott állt halomba a mintapéldányok, kérdeztem, megnéznék-e azokat. A hölgy
felajánlotta, hogy munkába menet beugrik, és el is jött hétfőn. Megbeszéltük
a részleteket, árakat, elvitt pár sütit magával, és még aznap délelőtt
rendelt három csomag babasütit, baby shower alkalmából, az ügyvezető
igazgatójuk gyerekeinek. Ezt is személyesen gyűjtötte be, nagyon elégedett
volt, reméli, hogy majd tudnak megrendelést szerezni nekem. Természetesen
nem ígért rendszeres megrendeléseket, de kért képeket, és amint van
weboldal, értesítsem, hogy tudjanak a klienseknek ajánlani. Hurrá, újabb
lehetőség.
Július 2.
Ma reggel éppen neteztem, amikor megint jött az utolsó kölyök. Eléggé
lassan. Mielőtt még morfondírozhattam volna a dolog felett, felugrottam,
letéptem magamról a kötényt, s kirohantam a kertbe. Felkaptam a téglát, s
lesbe álltam, mikor mászik ki a csempe alól. Nem jött. Végül óvatosan
felemeltem az üreges csempével együtt, amibe belebújt, és kiborítottam a
terasz kövére. Csak egy kis visításra futotta tőle, mert azonnal ráraktam a
téglát a fejére, egy határozott mozdulat, s vége volt. Gone. Meg sem mozdult
utána, legnagyobb megkönnyebbülésemre.
Jelentettem az uramnak, nem mondhatni, hogy büszkén, aztán mentem
takarítani. Megdöbbentő, de a bolhák már ugráltak le gyorsan hűlő teteméről.
Pedig alig telt el pár perc, máris megérezték volna? Ahogy az előírás
mondta, dupla zacskóba burkolás, kukába vitel, alapos kézmosás, majd a kőről
az aprócska vérfolt fertőtlenítős lemosása. Tíz perc múlva pedig a leszakadó
eső mosta el a nyomát annak, hogy én ott felmostam valamit.
Néha meglepődöm, mi mindenhez van énnekem gyomrom. De a shed-ajtó
kinyitásához még meg kell acéloznom magamat.
* * *
Már eléggé délután van, a futár pedig, aki vinné öcsémnek a sütiket
fotózásra, még sehol. Már sms-eztem neki, de néma csönd. Remélhetőleg azért,
mert éppen vezet. A könyvelő sem válaszolt még a mailem-re, - talán nyaral.
Július 4.
A futár válaszolt, hogy majd csak később jönnek. Hm. Este 9-kor telefonált,
kissé rezignált hangon, hogy rajta kívül álló okok miatt borult a
menetrendje, csak késő éjjel tudna jönni. V. integetett a kanapéról, hogy
nehogymá’. Mondtam neki, bocs, akkor törölje a rendelést, majd feladom
postán, nem fogunk olyan sokáig fennmaradni, eléggé bosszús voltam.
Kölcsönösen sajnálkoztunk a dolgok ilyeténképpen való alakulása felett
(haha), aztán katt. Annyira felhúztam magam, hogy miért is nem sikerül
semmi, amit én szervezek? Miért nem hívnak vissza, ha ígérik, miért nem
emaileznek, ha ígérik, nem vagyok elég határozott, hogy semmibe vesznek??
Dühömben nekiálltam dekorálni, cider-rel és Pink Floyd-dal súlyosbítva a
rosszkedvemet. V. egyszerre csak nekem kiabált a kanapéról, túlkiabálta a
zajt, vegyem fel, telefon! A futár főnöke jelentkezett ezúttal, hogy hát
izé, ő megpróbálja rugalmasan kezelni a dolgot, péntek este, vagy szombat
hajnal, jó lenne-e, jönnek Belfast felől, mennek a dublini reggeli 9 órás
kompra. Jó, amúgy is kelek szombat kora reggel, jöjjenek, csak vigyék már,
mert a legközelebbi fuvar csak a hó végén esne meg, én pedig már szeretném,
ha lenne valami a weboldalból, és ahhoz fotók kellenek.
Eh.
* * *
Amúgy egész héten esett az eső, a borús, hűvös időt nem bántam, szeretem
hallgatni az esőt – és addig sincsenek legyek. Mihelyt kinyitom az ablakot,
jönnek, szinte állandóan kezem ügyében a légyölő spray. Tegnap nyílott ki a
rózsám, szegény, a szirmok köze tele volt esőcseppekkel, súlyosan lógott a
virágfej, mára már teljesen kinyílt, csodás szép színe van, halvány illata,
éppen olyan, mint nagyanyámé a ház előtt.
Erőt vettem magamon, és egy esőszünetben alaposan körbenéztem a csöpp
shed-ben. Néhány rágcsálókakin kívül nem volt nyoma se élő, se holt
patkánynak. Ellenben annyi pók van és pókháló, hogy akár egy szellemfilm
helyszínének is elmehetne a shed-belső. Ideje egy újabb nagytakarításnak. De
a kerti bútorokat aligha vehetem elő a szinte állandó eső miatt.
A madáretető roppant népszerű, újra feltöltöttem, még egy almát is raktak ki
nekik, de abba még nem kezdtek bele. Ma reggel négy varjú, három szarka és
egy gerle tolongott az etető körül és a falon, hasztalanul. A kis cinkék és
egyéb apró madarak elég sok mogyoródarabot kiejtenek a kőre, azt a gerle
kapkodja fel, vagy a kis vörösbegy. Némelyikük akár tíz percig is eldolgozik
a műanyag rácsok között.
A Blue Door (www.thebluedoor.ie) küldött értesítést, hogy megnyitották
online boltjukat. Gondolkoztam, honnan tudják a címem. Aztán rájöttem, hogy
skandináv szőnyegcsodák után érdeklődtem egyszer náluk. Szép a weboldal, de
vásárlást majd csak jövőre tervezek. Remek kis madáretetőik vannak és még
remekebb futóik, de egyelőre megmaradok a bámészkodás-ötletgyűjtés szintjén.
Június 5.
Ma team-effort-nak voltam a tanúja: pinty az etetőn dolgozott, időnként apró
mogyoró darabkák hulltak a földre. Gerle a majdnem az etető alatt lévő BBQ
tetején üldögélt, és félrebillentett fejjel nézegette, hová hullnak az
értékes morzsák. Majd leszállt a földre, s felette azokat, míg a pinty
tovább potyogtatta a darabkákat.
Ennivaló bagázs. Jelenlétük nagyon feldobja a kertet, főleg azt a sarkot,
ami olyan élettelen volt korábban, a virágok ellenére is.
Ma a piacon beszélgettem Daphne-val, adott hasznos tanácsokat megint.
Beszélgetés közben szóba került, hogy siet, egy közeli farmra megy
zöldségért. Ó, mehetnék én is? Persze, menjek, bemutat, a farmot idős
házaspár vezeti, van egy hatalmas üvegházuk, ameddig szem ellát, ott terem
zöldség, virág is. A kissé szűk behajtón autóztunk a házig, Marie és Paddy
Fitzsimmons házáig, és máris ott voltunk az üvegház előtt. A farm
szombatonként látogatható, a saját zöldség mellett külföldi zöldségeket is
árulnak (khm), de még mindig jobb az elhelyezkedésük, mint a bray-i
greengrocer-nek, aki mindjárt a főút mentén van, dől a kipufogógáz a
zöldekre, itt pedig vidéki levegő, madárcsicser. Azonnal eldöntöttem, hogy
ezután ide fogok járni, egy újabb dolog, amiért hálás lehetek Daphne-nak. A
férjem és a piac/sütés után ő a legjobb dolog, ami megtörtént velem. Most
is, azonnal úgy mutatott be, hogy én vagyok az a baker, akinek a tortáit már
látták, bólogatott is a farmerfeleség és egy vevő – naná, valahányszor
rendelt tőlem valamit, azt mindig mindenkinek megmutatja útban hazafelé, így
a farmerfeleség azonnal emlékezett rá, hogy miket is csinálok én.
Kifaggatott, milyen típusú tortákat gyártok, árulok-e máshol is, mint a
piacon, és hamarosan két új ember tette el a telefonszámomat.
Jobb PR-manager nem is kell nekem, mint Daphne.
Az éppen jelenlévő idősebb fiukkal mindjárt kibeszéltük a holland
zöldségeket, és kiderült, neki is volt szerencséje az éjjel kivilágított
üvegházakhoz egy kompút végeztével Hollandiában.
* * *
A futár pénteken kora este szólt, hogy no, most ideugranának, a kompcég
átrakta a kompjegyüket, sietnek, két perc, de beugranak, megfelel-e?
Mijazhogy. Ide is találtak, csak kissé kínos volt, hogy amikor az ajtóból
integettem feléjük, hogy ez a lakás az, jöjjenek csak, a srác rám meredt, s
már messziről kiabálta, hogy elnézést kér a telefonban történt tegezésért,
de olyan fiatalos hangom volt. Nos, akkor most már hivatalosan öreg vagyok,
arcom és őszülő kefehajam alapján el lettem könyvelve már nem tegezhetőnek.
Íme, eljött az idő, amikor már nem néznek koromnál fiatalabbnak. Hüpp.
Korrekt átvétel-átadás történt, hétfőre ígérték a sütik célba jutását,
gondolom, még Angliában, Németországban is begyűjtenek csomagokat. Öcsémnek
gyorsan írtam, úton a szállítmány. Ha beválnak, kerül, amibe kerül,
szeptemberben megint küldök egy csomagot, további sütikkel, legyen
Halloween-ra, Karácsonyra minta. Tán még egy házikó is beleférne a csomagba,
a gyerekeknek.
* * *
Voltunk Terenure-ban, Vintage Car kiállításon, ahol mindjárt megejtettük a
találkozót Simon-nal, hozta V. kölcsönbe kapott LoudLink-jét. Már meg is
rendelte magának ezt a magyar terméket, ami Böhömben is bevált
(MP3-lejátszó). Rengeteg jópofa régi kocsit láttunk, sajnos, Aston nem
nagyon volt, de néhány szép régi Jaguar azért feltűnt a színen. Csináltam
pár fotót az érdekesebbjéről. Sajnos, Simon kisfia elég hamar levágott egy
hisztit, menni sem akart, maradni sem akart, még mászkálhattunk volna,
Simon-nak is lett volna hozzá kedve, de a gyerek elég nagy akadálynak
bizonyult, semmi sem volt neki jó, kínosan mosolyogtunk, és hamar eljöttünk.
Azért az éppen ott lévő Aran-szigeti fudge-gyártó pultjához odamentem (www.manofaranfudge.ie),
és jól bevásároltam fugde-ból. V.-nek nagyon ízlettek, főleg a csokoládés.
Július 8.
Voltam bent a Tarte Tatin-ben, Kate nyaral, átadtam egy hiányzó invoice-t, a
kedves hölgy megígérte, hogy Kate majd hívni fog. Én pedig, hogy remélem,
majd szükség lesz sütikre, ó igen, felelte, they sell so well, és intett a
kezével a pult felé, ahol – atyavilág! még ott árválkodott 4-5 csomag
sütemény – az április végi szállításból.
„Sell well” - me arse. Nem esett jól a látvány a lelkemnek, de Kate eddigi
hallgatásából sejthettem, hogy nem lesz itt nagy üzletelés. Sőt, alighanem
semmilyen üzletelés sem lesz.
* * *
Hétfőn reggel a telefon ugrasztott ki az ágyból, mire felkaptam, letették,
visszahívtam, angol szám volt. A futár „bocsizott” sűrűn, azért zavart, hogy
az öcsém száma nem jó, de aztán rájött, a hiba „az ő készülékében van”,
rossz SIM van a telefonjában, azóta már minden OK, bocs. Öcsém egy órával
később írt, hogy sértetlenül megérkeztek a sütik, csak a gingerbread man
keze repedt meg, de az lehetett attól is, hogy erősen nyomtam rá a
csomagolóanyagot. Szóval, megérte az izgalom, most, hogy már kitapasztaltam
az ügymenetet, használni fogom a szolgáltatást, ősszel.
Most éppen a weboldalam szövege felett izzadok, szerintem nagyon
izzadtságszagúra és eredetieskedőre sikeredett, de majd meglátjuk. Botond
vállalta a lektorálást, remélhetőleg az öklendezésre késztető aranyosságokat
is kigyomlálja.
* * *
Körbenéztem a neten, és találtam egy másik emailcímet az adóhivatalnál, ahol
lehet őket zaklatni a papírjaink miatt. Mivel V. a maga küldte emailre nem
kapott választ, elküldtem én is, de már arról sem vagyok meggyőződve, hogy a
jó helyre. Úgy értem, az adóhivatalok körzetesítve vannak, a mi papírjaink
elvileg még a Dun Laoghaire/Rathgar körzetébe tartoznak, hiszen V. csak
januárban jelentette be nekik a lakcímváltozást. De azóta sem írtak – mi
van, ha közben átküldték az adatainkat a Wicklow megyeieknek? Oda
tartoznánk? Mi van, ha rossz helyen kopogtatok? Lesz legalább egy jótét
lélek, aki erről felvilágosít, és elirányít a megfelelő hivatalba, hogy
végre lerendezhessük ezt a dolgot?
* * *
Egyre-másra a recesszió a téma a rádióban, tévében. Megugrott a
munkanélküliek száma, sok elbocsátásról hallani, mindenhol összehúzzák a
nadrágszíjat. A topikokon több magyar is írta, érezni a nehéz időszak
közeledtét, bezárt a gyár, elbocsátottak x. számú kollégát, lapulnak,
aggódnak. Egyik magyar hölgy tegnap 7 órán át állt sorba, intézni a
munkanélküli segélyét (bezárt a gyár, ahol dolgozott). Tényleg az volt az
aranykor, amikor mi jöttünk, amikor még volt munka, megfizethetőbb volt a
bérelt lakás, a benzin, a közlekedés, nem volt annyira feltűnő a rasszizmus.
Futólag el is gondolkodtam rajta, okos dolog volt-e most vállalkozásba
kezdeni, de többek szerint az emberek mindig áldozni fognak a
születésnapjuk, az esküvőjük és gyermekeik megünneplésére. Úgy legyen!
Július 9.
Valami esőnek csak nagy jóindulattal nevezhető szitál az égből, érdekesen
gyöngyözve a virágokon előforduló pókhálókat. Néha megerősödik, a szél
fátyolszerűen hordja a tenger felől. Amikor kimentem fotózni, finom
permetként belepte a bőröm, szinte kellemes volt, a hűvös idő ellenére.
Határozottan őszies szagú a levegő, de sebaj, ezt a hangulatos, kissé
szomorkás időjárást az év bármelyik szakában szeretem. Ilyet ígérnek egész
hétvégére, sőt, Angliában rekord mennyiségű csapadékot jósolt ma reggel a
levelibéka a tévében.
Megszültem a weboldal szövegét, most már csak azt kell kitalálni, milyen
rendszerben legyek tálalva sütik, témakör szerint? Melyik milyen alkalomra
jó? Vagy legyen egy ABC sorrend is, kis képekkel, vagy csak a nevek
felsorolva, s rájuk kattintva feljönne a kép?
* * *
Hangos cinkék lepték el a kertet: kettő az etetőn szorgoskodik, kettő a
növényeimet ellenőrzi, egy pedig a kankalin cserepe szélén egyensúlyozva
próbál megküzdeni egy hatalmas molylepke-tetemmel, amelyet alighanem a
bokraink között fogott.
Július 10.
Két rossz hír:
Kedden reggel meghalt Seamus Brennan, „our local TD”. Local, már amikor még
Sandyford-ban laktunk. A konyhaszekrényre ragasztva van egy bizonyítvány,
amely a Millennium alkalmából kapott kis fa sorszámát közli (minden család
nevében ültettek egyet), rajta Mr. Brennan (nyomtatott) aláírása. Ennyi
közöm van/volt hozzá, mégis megkönnyeztem a halálhírét. Számos leaflet-et,
brosúrát kaptunk az irodájától, amikor még Közlekedésügyi Miniszter volt,
értékeltem is nagyon, hogy képben tartják a népet, hogyan halad az M50-es
építése. Sosem beszéltem vele, de egy alkalommal, választások előtt kis
híján fellöktem vezetési órára menet, amikor egy bankból jött ki, éppen
korteshadjáratot tartott. Az tűnt csak fel, hogy alacsony ember. A
megemlékezések kiemelték, micsoda úriember volt, közvetlen, emberi és nem
adta a nagyot.
Will miss him a bit.
http://www.independent.ie/national-news/former-minister-leaves-lasting-legacy-to-nation-1430522.html
A másik: eladó a Rock Cottage, az a csodaszép ház, ahol tavaly
vendégeskedtünk, ahol a Max nevű birka van, aki keksz-rajongó (www.rockcottage.ie)!
2 millióért (vagy a körül, szemérmeskedik a hirdetés) vehető meg ez az
álomszép helyen lévő, csodaszép ház, két cottage, tyúkház, legelők és
állatok tartására alkalmas, bekerített mezők tartoznak hozzá. Vajon miért?
Nem ment a biznisz? Beleunt? Mi lesz állatokkal? Azt hiszem, küldök neki egy
köszönő mailt, jó volt ott, szép volt – vajon a jövendőbeli tulajdonos mit
kezd vele?
Valamint hír még, hogy ma, a Parlamentben az egyik képviselő kerek-perec
közölte: This country is a disgrace.
Hm.
Az esti hírekben pedig hazautazó lengyeleket, kivándorló íreket mutattak,
akik Ausztráliában, Skandináviában keresik a boldogulást.
„Hard rain’s a-gonna fall...” De ez már annak kapcsán jutott eszembe, hogy
érdekes fotókiállítás van a Botanic Gardens-ben, ezzel a címmel: ahol e dal
a főszereplő: minden sorához egy-egy fotót készített a kiállító. Menni kell!
Július 13.
Mailemre válaszolt a Rock Cottage tulajdonosa: számítása szerint az eladási
hercehurca még legalább 2 évig fog húzódni, már ha talál vevőt. Valamint
tavaly októberben elhunyt Max, a kedvenc birkája.
* * *
Ma délben Trish-sel reggeliztünk, aztán mentünk volna mi a fenti
kiállításra, de nem lett belőle semmi (naná, az én ötletem volt). A
Botanikus kert weboldalát sehogy sem tudtam megnyitni, nem találtam infót a
kiállításról.
Alig értünk oda – miközben a fejem majd’ szétment, hirtelen felmelegedés,
tehát hajnalban dögös kis migrénre ébredtem, két ököl próbált a szememen át
kinyomakodni -, már a tábla fogadott bennünket, hogy a kiállítás bizonytalan
ideig zárva. Wha’? Odabent a néni elújságolta, hogy egy üreg tölgyfa rádőlt
a kiállító helyiségre, és az megsérült, veszélyes, nem tudják, mikor lesz
újra megnyitva. Felpanaszoltam a weboldalt, mire ő, hogy igen, várják az
IT-s embereket, akik majd megnézik, mi lehet a hiba. Lehervadtam, így csak
egy 3D-s fotókiállításra futotta a türelmünkből, főleg V.-éből. Ő már a
mintaként kirakott képek láttán közölte, hogy erre a kiállításra majd
Trish-sel jövök el. Elkeseredésemben inkább megvettem a könyvet, mert nem
sok reményt láttam rá, hogy egyedül valaha is keresztül hajtok a belváros
forgalmán.
Nem egy könnyű lapozgatnivaló, illetve lehet lapozgatni, de elég keserű ízt
hagy az ember szájában. Íme, egy (működő) website a kiállításról:
ww.hardrainproject.com.
Július 15.
Remélem, ma nem fog esni, ugyanis ma van az itteni Medárd-nap, St.
Swithin-napja. Szép napos reggelre ébredtünk, erős szél fúj (jó),
látóhatáron gyülekező felhőkkel (nem jó).
Mennyei Manna jóvoltából újabb érdekes blogot fedeztem fel, Pioneer Woman
címmel. Érdekes. A fotók is nagyon jók. Gatyába kellene rázni a bloglistát.
A weboldal frissítését tegnap elkezdtem, ma folytatom.
Reggel Darren azzal fogadott, hogy gratulál. Néztem rá, álmosan, csipásan,
értetlenül: Mihez? Nem hallottam, kérdi, hogy a Dubliner Best of-jában
Dublin legjobb csokoládétortája lett a kávézóé? Nézek rá, mi közöm is nekem
már ehhez? „Hát a Te recepted, nem?” Makogtam valamit arról, hogy
tulajdonképpen kié a recept, a Good Food magazinból való, mire ő: „Na de te
hoztad ide, nem?” Ez jólesett, mármint, hogy erre emlékezett, és tudomásomra
is hozza a hírt. Gratuláltam neki én is, mondván, azért azt valakinek meg is
kell sütni, és mélyen hallgattam arról a fotóról, amit dühömben csináltam
azokról a csoki tortákról, amiket sütött, s amelyek behorpadt, félig sült,
megkeményedett tömbökként vártak egyik reggel. Úgy látszik, megemberelte
magát.
Tegnap megjelent egy review a menupages-en, ami felpanaszolta a sütemények
romló minőségét a kávézóban. Meg is állt bennem az ütő egy futó pillanatra
(jelzi is az önbizalmamat, nem?), jaj, melyiket ették? De persze, kiderült,
nem az enyémekkel volt baj. Phű.
Július 19.
A mai piac nem ment valami fényesen. 10 zacskó sütiből megmaradt kettő, a
három tortából, amit szeletenként árulok, megmaradt egy teljes és néhány
szelet a másik kettőből. Eh. A felfordított ananásztortát Willie boldogan
elvitte, nagyon akart fizetni érte, de nem engedtem, majd kérek tőle valami
növényt, aminek épp szezonja van. A többi szeleteket odaadtam a többieknek,
többek között a kissé megkésve érkezi helyi munkáspárti képviselőnek,
Lettie-nek, aki boldogan elfogadta, mondván, a gyerekei bármilyen sütire
kaphatók, és érdeklődött, mit adjon cserébe. Az a híres mondás jutott
eszembe, amit a Tanú c. filmből nyilván mindenki ismer, de Lettie aligha:
„Egyszer majd kérni fogunk magától valamit”, hehe. Természetesen nem kértem
semmit, örültem, hogy nem nekünk kell megenni, már amúgy is nagy pocakunk
növelésére.
Daphne felajánlotta, hogy átnézi a weboldal angol szövegét, én pedig
gratuláltam neki, hogy milyen trükkösen sikerült megint belopnia a piacot a
„legjobb piac” kategóriában a Dubliner fent már említett „Best of 2008”
számába. Mondta, hogy engem is megemlített a szerkesztőségnek – ismer ott
valakit –, mire megnyugtattam, hogy ha majd lesz mit felmutatnom, a saját
nevem alatt, akkor be fogok kerülni.
Wishful thinking.
Július 22.
Alighanem túlságosan sokféle dolgot gyártottam a kávézónak, én kis eager
beaver. Elég nehezen esett le, hogy ez a helyzet. Jennie már többször
telefonált, hogy exfőnököm nagy és habos tortákat szeretne inkább azok
helyett, amiket a könyvemben bejelölt, hogy csináljak nekik, s amiket
csináltam is nekik az elmúlt hetekben. Legyen minden „moist”. Csináltam NAGY
és HABOS tortát, de a hab nem ízlett nekik, öntöttem kávét a kávétortára,
hogy kellően moist legyen, de nem volt eléggé moist. Exfőnököm arra kért,
süssem őket 5 perccel kevesebb ideig. Sóhajtottam valamit arról, hogy a
félig sült torta nem egyenlő a moist tortával, de Jennie csak annyit felelt,
ehhez ő nem ért. A gondosan összeállított „moist” tortákat tartalmazó listám
szóba sem került. Kérdeztem, mire ez a nagy lelkesedés a moist torták iránt?
Így derült ki, Jennie egy elejtett félmondatából, hogy azért legyen minden „moist”,
hogy tovább eltartson, túl hamar kiszáradnak a felvágott torták.
Aha. Ez nem lep meg, a kávézó pultjait állandóan éri a meleg, ami a nyitott
konyhából jön, és ha az ajtók nyitva vannak, a huzat is rásegít. De ezek
szerint nem fogynak gyorsan, elvégre Darren is süt, lehet 5-6 féle torta a
pulton, nem szabad nyomulnom, érjem be azokkal a rendelésekkel, amiket
kértek. S azok feltűnően olyan termékek, mint pl. a gingerbread man, amik
tartósak.
Jó. Ugyan ez eléggé lecsökkenti a bevételemet, de aggodalmaskodó
nyafogásomra V. azt mondta, hogy ha nézek más helyek után is, akkor ez a
visszaesés nem lesz probléma.
No, most már csak össze kellene szednem a bátorságomat, és elmenni helyekre.
Amúgy megint átmentem sóhajtozó, aggodalmaskodó üzemmódba, amire közölte,
hogy nézzek már szét, hány igazán nagy problémánk volt az elmúlt 10 évben
(3), miközben másoknak hány van, tető van a fejünk felett, enni van mit,
munkánk (mondhatni hobbink!) van, megélünk, arról nem is szólva, hogy ő
szeret, akkor miért is nyafogok?! Be kellett látnom, hogy igaza van, mit
nyafogok, mit nekem magukra várató csekkek és viszonzatlan telefonhívások,
szemetelő tömbtársak és recesszió - shut up, woman!
Valamint célzott rá, hogy a webnaplózást folytathatnám egy olyan blogon,
amit magam is tudok kezelni, amihez nem kell arra várni, hogy ő a havi
zengzeményeimet egy adagban felrakja, ami azon nyomban frissíthető, és
teljességgel a magaménak érezhetem. Hm...
* * *
Át/elültettem néhány növényt. Többek között a növendék kora óta kis
cserépben erőlködő fikuszt, amelynek őse még Mapetéktól maradt Feriékre,
majd Feriék maguk mögött hagyták a csodás lótelepen, ahol dolgoztak és
laktak. További sorsáról nem tudunk, mi csak a fikusz egyik gyermekét
vállaltuk el, amikor még csak két levélkéje volt, és kezelhető méretűnek
tűnt.
Mára már egy méteres, soklevelű kamasz lett belőle, egyre gyakrabban dőlt
fel a kinőtt cserepével együtt. Odakint, sokféle madárdal kíséretében
átültettem. Fura a hangulat nagyon: nyomott, párás a levegő, felhős,
ugyanakkor a cinkék halk, egymásközti csevegése télies érzést biztosít, a
távolban burukkoló gerle falusias, meleg nyári hangulatot kölcsönöz a
kertnek, a vörösbegy hangos rikkantása a közeli szederbokorról egy régi
sétát idéz, a varjak pedig vészt jósló rekedt kiabálással járulnak hozzá a
hangulat ilyen furcsa keveredésének. Nyár van, és mégsem.
* * *
Megmásztuk a Bray Head-et! A közepén erős szívdobogás jött rám, le kellett
ülnöm, nagyon edzetlen vagyok. Nem tartott sokáig, mindössze 197 méter
magas, de igen meredeken kell menni felfelé. Fenyőerdőcskén, sülzanótosan
kell átvágni, aztán a sziklák tövében kis kanyar, s máris ott áll az ember a
tetején, lábai előtt csodás kilátással. Kár, hogy rajtunk kívül még egy
külföldi diákcsoport is ott nyomult, hangosan, számosan.
A lefele sétát Greystones felé, egy erdei ösvényen át tettük meg, amely
szelíden ereszkedett alá, legelők, lovak között. Délután, fürdés után pedig
elmentünk kipróbálni a Café Bar Deli-t, ami a ciprusi vendéglő helyén nyílt.
Nem rossz, de nem is különösen jó. Ami érdekes, hogy van Tokajiuk,
fehérborként, és desszertborként is. Ittunk is belőle!
Július 25.
Ma reggel volt egy kis dekorálási meló a kávézóban, egy cifra „G” betát
kellett 48 cupcake-re sikeríteni. A munka jól ment, de nagyobb büszkeséggel
töltött el az, hogy hazafelé az M50-esen jöttem, igaz, kissé izzadó
tenyérrel, a „Ride, Sally, ride” c. nóta (hehe) hangos kísérete mellett,
sőt! Még előztem is, sőt, nem felejtettem el visszaváltani előzés előtt, hát
egyszerűen fantasztikus vagyok – nem?
Uram elégedett volt, majd sietve elment munkába, mostanában húzós napjai
vannak, vacsorázni éppen hogy hazaér. Akkor is hulla, és lelkes
csevegéseimet, vagy nyafogásaimat általában belenyugvó arckifejezéssel és
kissé ködös tekintettel hallgatja végig, annyira fáradt. De jön a hétvége,
csokoládéfesztivál van, hurrá!
* * *
Tegnap észrevettem, hogy valami (madár?) letörte a japán juharom egyik
ágacskáját, ami főleg azért baj, mert tele volt friss levelekkel. A
klemátisz friss hajtásai elfeketedve, megtörve lógtak. Mi történhetett?
Lecsippentettem őket, remélem, majd másik részen új hajtást hoznak. A
húsvéti kaktuszról is „levált” egy darab, magától-e, vagy a cinkék ugráltak
rajta, nem tudom. Néha akkora lendülettel érkeznek pl. az illatos muskátli
ágaira, hogy beleleng az egész növény, mélyen meghajolnak az ágak.
Locsoltam tegnap este, mert régen esett, meleg napok sora köszöntött ránk. A
madarak edényét is feltöltöttem, fürödhessenek. Az itteni Medárd-nap
szerencsére eső nélkül telt el. Mára azonban már esőt ígértek, de néhány
cseppen kívül még nem jött semmi jelentős nedvesség az égből. A saláták
fejlődnek, az utolsó érett epret is leettem a növényről, és a futómuskátlit
fel kellene kötözni már.
* * *
Sandra küldött egy mailt:
Hi Moni,
I saw this video in http://www.rte.ie/news/2007/0308/capitald_av.html?2227274,null,228
Is that you at 3:39 minutes? :)
cheers,
Sandra”
Haha, bizony én vagyok, az a felvillanó fej Fiona mögött. A hölgy, aki a
műsort készítette, annyira lement bokaszintre, amikor velünk beszélt, hogy
Rosie (akkor még ő volt a szakács) és én szimplán megtagadtuk a képernyőn
való szereplést. Semmi close-up kérem szépen. A hölgy szívére vette a
dolgot, teljes joggal, és jelentőségteljes „Thank you”-t vetett felénk
távozáskor.
Július 27.
Olvastam az újságban, hogy meghalt Randy Pausch. Még tavaly együtt néztük
végig V.-vel az előadását. Ami egyszerre volt megható, torokszorító,
felemelő, stb. Most, nagy webvándorlásomban egy sütős weboldalon ezt a
bejegyzést találtam. Milyen szép megemlékezés.
http://dozenflours.com/2008/07/randys-oatmeal-cookie-tribute.html
* * *
A napraforgó nem volt jó ötlet a madaraknak. Rengeteget kiszórnak, az üres
héjakat hordja a szél, a telieket szerencsére feleszik a többiek, de a
cinkék igen szemetesen esznek! Jelenleg öt madár viritykol itt, az etetőn
kettő, a földön egy vörösbegy, szedegeti a magokat, és a sorára vár egy a
muskátli ágon (ami alatt a szaporodó kakafoltokat szerencsére elmosta az
éjszakai nagy eső). Az erős eső összetört néhány muskátli fejet, földig
hajoltatta a salátákat, ás telehordta a kertet a futómuskátli vérpiros
szirmaival. Szegény, nagyon ramatyul néz ki, fel kellene kötöznöm, mert
lassan már nem bírja el saját súlyát.
Akárcsak az orchidea, amelyik rendületlenül virágzik, most már több mint egy
éve folyamatosan. Most 12 virág van rajta, és a szárak végén már ott a
következő hajtás. Szeret itt lakni!
Július 30.
V. ajánlotta pár hete, hogy nézzek egy blogos oldalt, és mondjuk, a
blogspot.com-on folytassam a webnaplózást. Így hamarabb frissül a „webnapló”,
nem kell rá hagyatkoznom, a feltöltést illetően, rakhatok rá fotókat, és így
külön lenne a weboldaltól. No, majd most ennek utánanézek, jön a hosszú
hétvége, nem sütök hétfőn. Aztán majd idelinkelem, hogyha sikerül valamilyen
blogszerűséget kialakítanom magamnak.
* * *
Dr. Brien-nél tett soron következő látogatásom meglepő eredménnyel járt:
vérnyomásmérés közben kérdezte, hol dolgozom (elfelejtette, hogy a magam ura
lettem), és amikor meséltem, mivel keresem a megélhetést, felcsillant a
szeme, s kivitt a recepcióshoz (aki a felesége is egyben), s mindjárt
rendeltek tőlem egy csoki tortát a hölgy papájának 70. születésnapjára. Majd
szeptemberben, a születésnap előtt felhívnak megint, és megbeszéljük a
részleteket. Meséltem, hogy a recept a legjobb csoki torta kitüntető címet
kapta Dublinban. Muszáj volt megemlítenem....
Aggasztóbb, hogy kérdezte, hogy fit vagyok-e. Mondtam, nem, „I am fat,
haha”. De most nem nevetett, s közölte, hogy túl szapora a pulzusom,
alkalmasint mérjem, mennyit üt percenként. 70 lenne az ideális. Hm. Nekem
110. Megmért, közösen megállapítottuk, hogy a túlsúlyom, köszöni szépen,
megvan, de nem híztam. Az állómunkához pedig vegyek szorító zoknit, a
visszereket elkerülendő. S azt is mondta, ha bármikor vércukrot,
koleszterinszintet akarnék méretni, csak szóljak ám.
Ezt most vegyem fenyegetésnek?
* * *
Itt-ott felbukkanunk a weben. Szólhattak volna:
http://wmh.hu/utazas
http://www.irishfeet.hu/receptek/h_index.html
Július 31.
Mostantól itt keressetek: www.kisrumpf.blogspot.com
Következő írás |