Írországi információk és élmények - magyarul |
|
|
Shannon, Írország, újra itt. Vagyis én eddig is itt voltam, csak most egy
pár pillanatra megint meghívlak titeket. "Aznap annyi minden történt, És csak este tudtam meg..." mondja az LGT. S ez minden "aznappal" így van. Van olyan aznap, amely aznapabb. Főleg a hétvége napjai... ---------------------------- Észak - Dél - Kelet - Nyugat ---------------------------- Teljesen véletlen, hogy ez volt az utazásaim sorrendje. Most utánagondolva az utóbbi _egy_hónapban_ bejártam a sziget eme négy csücskét. Nem terveztem, csak így alakult. Pedig a február az téli hónapnak lenne mondható. "Hibernia", ez a sziget latin neve. "A tél országa", ezt jelenti. "Dilisek ezek a rómaiak", mondaná erre Asterix. ...Ők (a rómaiak) csak Skóciáig jutottak. Felderítőik Írországról annyit jelentettek, hogy "azon a másik földön" köröskörül borzalmas az időjárás. Nem fárasztották magukat az elfoglalásával. Nem úgy a magyarok... :-) Észak ----- Február közepe volt, s Andrisnak, újdonsült lakótársamnak egy barátja érkezett látogatóba, alig egy hétre. Szombaton reggel elindultunk Dublin felé, a repülőtéren felvettük a srácot. Nem sok lélegzethez jutott a repülőről leszállva: mire észbe kapott, már az autóban ült, arccal Észak-Írországnak. Az a hét elég durva volt politikai szempontból. Az IRA bejelentette, hogy mégsem szolgáltatja be a fegyvereit, sőt, semmisnek tekinti az előző (6?) hónapokban tett megállapodásokat is. Na bumm, mondhatnánk, ha szeretnénk a morbid humort. Ennek a hétnek a szombatján léptük át észrevétlenül az Ír-Északír határt. Észrevétlenül. Semmi nem volt, ami az egykori fizikai határra utalna. Figyeltünk erősen, hogy itt kell lennie, itt kell lennie... nem volt ott. Néhány pénzváltóhely tűnt föl, aztán megláttuk az első BP-benzinkutat. Ilyen nincs Írországban. OK, most már biztosan brit felségterületen vagyunk. Isten óvd a királynőt! Jövünk... Szép, világos kisvárosokon haladtunk át (ilyen ez, ha süt a nap ugye...) míg Belfastba jutottunk. Annak is a katolikus negyedébe, mintha keresnénk a bajt. Igazából semmi különös nem történt, bár szépen fel tudnám tupírozni az eseményeket (Andrisnak egy helybéli el akarta csórni a fényképezőgépét, illetve egy idős néni megkérte, hogy "ott abba a sikátorba inkább ne menjenek be"). Belfast belvárosában nincs túl sok látnivaló. Alacsony turista-ingerszinttel kell érkezni (nálam ez betegség), és akkor minden szobornak örül az ember... A belvárosban 4 óra körül leparkoltam a feltűnően Ír köztársaság-beli, limericki rendszámú autómat, oda, a sok északír-brit autó közé. (Nekik sárga a hátsó rendszámtáblájuk. Nagyon viccesen néz ki.) Megmondom őszintén, kicsit féltettem az autót ott, a sétálóutcák tövében hagyni. Éjszakai élet szinte nincs Belfastban. Szombat este volt, 7-kor bezártak a boltok - s hiszitek-nem hiszitek - alig találtunk egy pubot, ahol megvacsorázzunk. Az egyik legrégebbi belfasti pub felső emeletén 9 órakor befejezték a csapolást, nem volt ott senki. Hozzászoktak a kijárási tilalomhoz, vagy mi van?! Limerickben 9-kor kezdődik a szombat este - itt ekkor van vége? Vissza az autóhoz. Este 9. Üres az utca, üres a környék. Ott van!! Megvan! Körülötte semmi, eltűnt mindenki a parkolóból. Utánagondolva... akár azt is hihették, hogy bomba van a kocsiban, s gyorsan elpucoltak. Vagy nem tudom. Furcsa. A szállásunk Belfasttól 12 km-re van, egy csendes kis tanyán, melynek hatalmas ablakai vannak - szóval gyönyörű a kilátás. Másnap, vasárnap reggel indultunk a Giant's Causeway, az "óriás járdája" felé, az északi partokhoz. Ezek azok a hatszögletű, vulkáni eredetű oszlopjárdák. Megszámoltuk, pont 37000 van belőlük. Nem mesélek róla sokat (olvassátok el bármelyik útikönyvben), mindenesetre nekem a szikla tetején sétálgatás tetszett a legjobban, bár "kicsit" fújt a szél. Visszaúton az északkeleti partok mentén jöttünk, s szerintem sokkal szebb volt, mint maga a Giant's Causeway. A skóciai partok közelében jártunk, s bár tiszta volt az idő, nem láttunk át. Az út maga kész krosszpálya, már csak egy jó navigátor kellett volna mellém (egy jó térképpel). Nagyon kanyargott, nagyon lejtős volt és nagyon keskeny. Akkor lepődtünk meg, amikor az egyik kanyar tövében egy tanya udvarán megpillantottunk egy kamiont. Hogyan?!? Vasárnap késő éjjel (hétfő hajnalban?) értem vissza Limerickbe (a srácokat letettem Dublinban, ők a hétfőt is ott töltötték), s megállapítottam, hogy 48 óra alatt 1000 mérföldnyit (1600 km) tekeregtem. Hümmmm... Dél --- Két hétre rá elhatároztuk, hogy újból felderítésbe kezdünk. Újabb két magyarral (ez most a magyar kolónia kiépítésének időszaka) gazdagodtunk Limericken, igaz, csak 4 hónapra jöttek. Velük indultunk Corkba, csak egy vasárnapi túrára. Odaúton Cork városán szépen keresztülhajtottunk, Kinsale volt a cél. Ez egy halászfalu, amely turistaparadicsommá nőtte ki magát, s állítólag Írország ínyenc-ételeinek központja. Ebből mi nem éreztünk semmit, bár maga a város és a kikötője tényleg szép. Az egyik pubba be akartunk térni egy teára (most komolyan!), de észre sem vett a csapos - igaz, sok volt a vendég. Aztán amikor észrevett, közölte, hogy itt nincs tea. Tessssssssééék ?!? Továbbálltunk. Gondoltuk, az Old Kinsale Head szikláihoz közeledve, majd beugrunk egy pubba. Így is tettünk, betértünk a következő város sarki pubjába. A szakállas csapos révetegen nézett fel, a bárnál feltolult tucatnyi nagydarab törzsvendég, pintes pohárral a kezében egy emberként fordult hátra. Hirtelen átéreztem a közismert vadnyugati pisztolyhősök helyzetét - nekik is ilyen pillantásokkal kellett megküzdeniük anno. De mi négyen miért vagyunk különösek itt? Kikérem a teát, s jön a megdöbbent válasz: - Uram, nem látja, hogy zárva vagyunk?! S kuncogás a pult mellől. Aha!!!! Vasárnap van, negyed három. Vasárnap kettőtől négyig szerte Írországban zárva tartanak a pubok, ez az úgynevezett "szent óra", a holy hour. Zárva vannak. Napnál világosabb... Nincs mit tenni, a szemközti boltban beszerezzük a bambiadagunkat, s irány a déli tengerpart. Ami itt kavicsos, de szép nagy hullámok vannak. S sétálunk a közeli világítótorony mellett, lenézünk a szikláról a döbbenetes mélységbe, s elbeszélgetünk arról, hogy vajon hány meg hány golflabda végezte itt be szárazföldi pályafutását. A világítótorony tövében, a kicsiny félszigeten itt is golfpálya van. Olyan 100 méterrel a tengerszint felett. A kilátás kiváló, na de ilyen szélben még sakkozni sem lehet, nemhogy golfozni... Visszaúton újból megálltunk Kinsale-ben, megnéztük a felújított Charles Fort erődöt, mely ötszögletű, tipikus csillagbástyái vannak, s a változatosság kedvéért egy sziklaszirten áll. Az erőd üres volt. Illetve... mégsem. Találkoztunk 2 magyar turistával!!! Ez az! Így kell ezt csinálni. Először a stratégiai fontosságú erődöket kell elfoglalni. Aztán megállunk Corkban pihenni. Furcsa pub ez, Mozart szól, meg Ravel Bolerója. A férfi mosdóban Benő, az új limericki-magyar enyhe szellőt és nyirkosságot érez a nyakában. Felnéz, s kiderül, hogy a kétszintes pub mosdója nincs lefedve. Nincs tető. Felettünk az ég. Képzelem, mit mondanak a corki asszonyok a férjeiknek péntek éjjelente: "Óóóh, Paddy, le sem tudod tagadni, hogy megint a kocsmában voltál. Teljesen el vagy ázva." Kelet ----- A legutóbbi hétvége a Szent Patrick nap jegyében telt (03.17), mely az ír nemzeti ünnep. Más források szerint ez a nemzeti ivászat napja. Parádé volt, felvonulás, fúvószenekarok, 50 méter hosszú gumisárkány, meg egy nagyon jó tűzijáték, amiről (mint tavaly) megint lemaradtam. Tavaly a tűzijáték idején érkeztem Dublinba. Most akkor távoztam... Nagyjából félmillió ember lehetett a városban, de ez csak sacc, igazából én hatszáztizennyolcnál belezavarodtam, mert egy kínai lányt kétszer számoltam. hangulat, hangulat, hangulat. Nem a felvonulásnak van hangulata, hanem utána, az utcákon, pubok előtt járdaszegélyen ücsörgő embereknek, Guinnessel a kezükben, összeölelkezve, festett háromlevelű lóherével az arcukon, kisebb-nagyobb zöld kalapokban. Fergeteg, forgatag. Mosolygás. Bazsalygás. Bezsongás. Bezsamazsagozzzsozzzzz. Másnap. Na, másnap az nem volt, pejoratíve. Reggel 9-kor már a reggelihez készülődtünk Péteréknél, az Ír Gulyás keményvonalas terjesztőinek felével. Utána indultunk a Wicklow-hegységbe, a Glendalough-völgybe, ami Dublintól egy órányi autóútra van. Ezt nem tudom leírni, remélem, Péter majd megteszi helyettem. A völgyben van minden, mi szem-fül-orrnak ingere: két csendes, tiszta tó, felettük hirtelen magasodó hegyormok, néhol csupaszak, néhol fenyvesek néhol meg tőzeges. A tőzegláp miatt a gerincen egy vasúti talpfákból épített nagyszerű ösvény vezet végig, több kilométeren. Lélegzetelállító kilátással. A gond csak a talpfák végeztével kezdődik, ugyanis a föld besüpped a lábunk alatt. Ha nem vigyázunk, akkor akár bokáig is. Nem vigyáztunk. Ez a tőzegdolog úgy néz ki, mintha egyszerű füves rét lenne, csak amikor rálépsz (rossz helyen), akkor kiderül, hogy sok-sok víz van alatta. Erjedt, vörösesbarna víz. Tőlünk ötven méterre egy 20-25 fős őzcsorda legelészett, figyelemre sem méltattak. Sejtették, hogy nem bántjuk, nem bánthatjuk őket. Ők tudják, merre lehet itt szaladni, mi nem. A nagyobbik tavat tápláló patak túloldalára hatalmas köveken ugrálva jutottunk át. Összesen 3 és fél órás túra volt. Aznap nem volt gond az elalvással. Nyugat ------ Itt vagyunk. Limerick-Shannon. Folyópart. Igaz, a nyugati tengerpartra nem mentem ki az utóbbi hetekben, de ez tényleg csak egy rövid kis döntés kérdése, s már ott is vagyok. Egyre hosszabbodnak a nappalok. Nem tudom mi fog visszatartani, hogy hétvégente ne járjam rongyosra a három pár túracipőmet,... most eső sincs. Ha tegnap írtam volna ezt a levelet, azt mondanám, 2 hete egyáltalán nem esett az eső. De tegnap esett. Talán furcsán hangzik, de azt kell mondanom: hiányzott. Valahogy segít kicsit lelassulni. És összeszedni a gondolatokat. Mindezek ellenére tegnap este, életemben először zuhogó esőben teniszeztem. Este tízkor, egy szál pólóban és rövidnadrágban. Amikor elkezdtük még tiszta volt az idő, majd lassan szemerkélni és zuhogni kezdett. Hihetetlenül felszabadító, mosolygós érzés volt. Dilisek ezek a magyarok. | |